(Kiskunfélegyháza, 1879. július 19.
– Szeged, 1934. február 8.)
Móra Ferenc, akinek szinte minden sor
írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét
a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját
osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás
mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint
ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a
feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna,
mint az övében.
Mórának talán a hűség a
leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy
családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle
származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki
kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először
kaptak nyilvánosságot írásai.
De ki volt ő valójában?
Honnan jönnek a feltűnően realisztikusan ábrázolt
gyermekszereplők? Megtudjuk, ha utánanézünk életének.
Móra Ferenc Kiskunfélegyháza
Szegényparaszt családból származott,
atyja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja Juhász
Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége
miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti
egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett,
de csupán egy évig tanított, mint segédtanár a Vas vármegyei
Felsőlövőn.
Innen még a század elején mint a
Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919
között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa
maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a
világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a
Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője,
könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat
végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos
Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is
elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után
a múzeum igazgatója.
Komoly értéket jelentenek az Alföldön
és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással
feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A
kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi
cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral
felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek
meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak
megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az
utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.
Pályáját
versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő
költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is
írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920).
Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság
kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója.
Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az
élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint
publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a
Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait.
Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely
az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben
adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai
szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál
tanár úr címmel filmre vitték.
1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa
Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését.
1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint
ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető
anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági
irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász
Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók
Móra Ferenc a sírgödört vallatja
Móra múzeumi évei alatt 104
lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg.
Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban
az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy
nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek
munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta
fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből
is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni
időszakban.
Publikációi közül kettő: a
kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás
és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló
publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője
küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben
kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az
ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még
öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen
bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert
volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így
Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az
előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán,
kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző
felszínrajzot készített. Az Ethnographia 43.-as, 1932-ben
megjelent számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban
előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze . A cikk
megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott
feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a
Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen
temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét.
A
dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú
temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352
sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség
állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az
„urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a B temető az A-hoz képest
nagyobb sírjai, valamint a B temető A-hoz képesti melléklet
gazdagságában látta alátámasztani. Ugyanebben a részben
foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott,
hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle
sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban
felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint
igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni
tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a
halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle
lovas-temetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás
korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való
temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor a csak lószerszám
kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar
fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva
eltemetett halottaknak vélte őket.
Mórát mind kortársai részéről,
mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai
főként a Szeged város illetékességi területén kívüli
ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi
pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek
tartották.
Való igaz, hogy Móra pályájának elején több
szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem
objektumonként való elkülönítése, valamint részletes
dokumentáció hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak
kortársai ásatásaira is.
A mostani, részletesnek mondható
dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi
régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a
Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.
Művei:
Rab ember fiai (Budapest, 1909)
Mindenki Jánoskája (Budapest,
1911)
Csilicsali Csalavári Csalavér
(Budapest, 1912)
Filkó meg én (Budapest, 1915)
Kincskereső kisködmön
(Budapest, 1918)
Dióbél királyfi (Budapest,
1922)
A festő halála (regény,
Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent
meg)
Georgikon (Budapest, 1925)
Nádihegedű (Budapest, 1927)
Ének a búzamezőkről (regény,
Budapest, 1927)
Beszélgetés a ferde toronnyal
(Budapest, 1927)
Véreim (Budapest, 1927)
Sokféle (Budapest, 1927)
Egy cár, akit várnak (Budapest,
1930)
Aranykoporsó (történelmi
regény, Budapest, 1932)
Daru-utcától a Móra
Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)
Utazás a föld alatti
Magyarországon (Budapest, 1935)
Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a
víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem
mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta
igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen
sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez
már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell
kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország
gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló
termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott
privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a
gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével
terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen,
emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.
A számok nem hazudnak
Szerbiának a feje búbja sem látszik
ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen
ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes
téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas
lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen
bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok
unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.
Az idei adatok szerint az ország
államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit
-7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek
kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert
nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A
munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett. A nettó
átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt.
Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik
valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját
bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben
kínlódva élni.
Megérte? – A rendszerváltás két
évtizede
Ez a címe Für Balázs könyvének,
ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar
közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos
szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi
szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a
szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos
magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is
írhatták volna. Egy az egyben.
„Kemény kritikát
fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva
például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont,
Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle
sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint
a rendszerváltáskor.
-- Valóban a reáljövedelmek
alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a
gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon
egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból
(is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági
elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat
tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a
rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal
összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.
Mindez mivel magyarázható?
– Nagyon sok okra
vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai
rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő
kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen,
következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak
gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az
elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem
születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek
következetes végrehajtásával legalább a régiós
versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A
hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét
tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag
alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség,
a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan
erkölcstelen kiszolgálása.”
Agyő, autonómia, agyő!
Mára már kristálytisztán
látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább
csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve
vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes
összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén
ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre.
És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.
A közelmúltban lebonyolított
választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták,
hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét
zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar
mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább
csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés
volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a
számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet,
hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így
értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi
üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk
majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw
Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a
fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a
következő cellában?”
Hát a legújabb? A Szerbiai
Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm
Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen
alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik?
Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából
kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos
talajra – hazugságra – építi a napi politikáját.
Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett
erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai
dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre
eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját
állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen
végállomásként a nyomorba kényszeríti.
A nyár kellős közepén is
szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a
vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell,
hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek
szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És
a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után
ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra
számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek
hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös
ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar
pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös
érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi
autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan
lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének
felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is
az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte
le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az
ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden
bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel”
is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen
erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó
ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még
akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak
tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen
nagy úr és időnként törvényt bont.
Ugye, az nem lehet
puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem
van?! Ebben a sötétben.
Mert azt hiszem, most tényleg
eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be
fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat
mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük
levonni az éppen aktuális konzekvenciát.
Hogy nem ilyen meredek a történet?
De. Az.
Meg még az is elképzelhető, hogy az
egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy:
„Lement a nap. S lent is marad, babám…”
Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...
Mottó:
HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE
MOST?
A temerini fiúk döbbenetes, párját
ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut.
A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan
egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és
kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két
hadszíntéren zajlik.
Egyfelől van az öt fiatalember, aki
immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők
jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett
tűzvonalat, az eleve vereségre ítélt(etett), az
elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét.
Másfelől pedig létezik az alaposan
elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel
instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők,
a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az
otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot
nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig
az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig
való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és
reményadag utánpótlásának.
A kegyetlen valóság pedig az, hogy a
temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán
elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is
meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem
számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen
belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát
kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt
egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már
nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is
élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban)
különösen nagy csapásnak számít.
Az egyik fiatalember pedig – ha
valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –,
egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg
csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem
lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó
filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert
már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék.
Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna,
csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában
húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója,
hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint
másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai
maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély
szegénységben tengődnek egyik napról a másikra.
A „háttérország”
működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár
nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot
tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után
múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.
A temerini fiúk nem bantu négerek.
Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok.
Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más
kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a
börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket
néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres,
meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A
saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek
rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak
a róluk való megfeledkezésben.
Az eltelt nyolc év alatt egyetlen
vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.
Jól tudjuk, nem is férhet hozzá
kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a
politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak
tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a
kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson.
Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a
vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett
semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta
rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit
lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy
vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival
lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában
éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a
fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból,
akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha
szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog
folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy
ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is
felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a
megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának
segíteni.
Még egy említést érdemlő momentum:
a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk
soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a
fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a
temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink
bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának
mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára.
Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány,
kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem
jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát,
valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot
keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a
kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle
ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én
értékítéletem szerint ez már magától értetődő.
Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta
(magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne
felejtsük! – arra tettek szent esküt.
Még ennél is továbbmerészkedem. Még
azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad
megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül
rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű,
történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje
őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.)
Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De
akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek
kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben?
Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az
érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig
bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.
A tények magukért beszélnek.
A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy
öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a
börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?
2009. január 15-én
ezt a napot az Európai Parlament július 11-ét a srebrenicai
áldozatok emléknapjává nyilvánította. Srebrenicában 1995-ben a
boszniai szerb fegyveres erők alig néhány nap leforgása
alatt több mint nyolcezer muzulmán polgári személyt öltek
meg a város környéki hegyvidéki erdőkben.
A parlament
kezdeményezését az Európai Bizottság is támogatta. A
javaslat szövegére 556-an szavaztak, kilencen ellenezték, 22
képviselő pedig tartózkodott a szavazástól. Az Európai
Parlament arra kérte az EU 27 tagállamát és az Európai
Bizottságot, hogy támogassák a parlament határozatát.
A
montenegrói és a horvátországi parlament 2009-ben határozatban
ítélte el a srebrenicai tömegmészárlást és nyilvánította
gyásznappá július 11-ét. Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában
azonban politikai konszenzus híján erre eddig nem kerülhetett sor,
mivel a szerbség egy része még ma sem hajlandó szembenézni a
tényekkel. Sokan még ma is hősként éltetik a vérontásért
felelős két főbűnöst, a hágai nemzetközi törvényszék
börtönében lévő egykori boszniai szerb elnököt, Radovan
Karadžićot, és Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg volt
főparancsnokát.
A Szerbiai
Képviselőház 2010. március 30-án sürgősségi eljárás
keretében elfogadta a Srebrenica-határozatot, amely kimondja, hogy
a parlament erélyesen elítéli a srebrenicai bűntetteket,
valamint, hogy le kell tartóztatni Ratko Mladićot. A határozat
szövegéből azonban kimaradt, hogy Srebrenicán népirtás történt.
Az ENSZ annak
emlékére nyilvánította július 11-ét népesedési világnappá,
hogy a Föld népessége 1987-ben ezen a napon érte el az
ötmilliárdot.
A nap célja felhívni az államok figyelmét a
Föld túlnépesedésének veszélyére. A múlt századot 1,6
milliárdos lélekszámmal kezdte az emberiség, 1960-ban
még „csak” 3 milliárdan éltek a Földön,de a népesség
azóta megduplázódott, s (évenként több mint 80 millióval nőve)
2011 októberében elérte a hétmilliárdot.
A legnépesebb Kína
és India, amelyek külön-külön egymilliárdnál is több lakost
számlálnak. (Kínában a túlnépesedés jelenti az egyik
legnagyobb kihívást – a népesség várhatóan 2015-re eléri
az 1,4 milliárdot. Bár érvényben van az 1979-ben bevezetett,
s a köznyelvben „születésszabályozásnak”, vagy
„egykepolitikának” is nevezett családtervezési politika, egyre
több kínai pár számára engedélyezik a második gyermek
vállalását. A túlnépesedés mellett jelentős gondot jelent a
nemek arányában keletkezett aránytalanság és a lakosság gyors
öregedése is: 2010-ben minden 100 leánygyermekre 118 fiú jutott,
s a lakosság 13,26 százaléka 60 éves vagy afeletti.)
Az ENSZ
előrejelzése szerint az évszázad közepén 9,3 milliárd
ember él majd a Földön, 90 százalékuk a fejlődő
országokban.
Magyarország népesedési szempontból a negatív
példák közé tartozik, de mind több fejlett ország kerül
hasonló helyzetbe. Nálunk a halálozások számának több mint
három évtizede tartó folyamatos növekedését a születések
száma nem tudja ellensúlyozni, ennek következtében 1981-től
folyamatosan fogy a népesség.
Magyaroszág lélekszáma immár
10 millió alá csökkent – 2012. áprilisban 9 millió 944
ezer volt –, s az előrejelzések szerint 2050-re kilencmillió alá
csökken, ha nem sikerül a kedvezőtlen folyamatokat megállítani.
A szerbiai alkotmánybíróság
megállapította, a Vajdaság Autonóm Tartomány illetékességét
megállapító törvény 22 rendelkezése nem áll összhangban az
alkotmánnyal. A Novostiban megjelentek szerint a 85 oldalt kitevő
megindoklásban egyebek között az áll, hogy Újvidék
“fővárosként” való meghatározása alkotmányellenes. A Duna
menti város marad tehát adminisztratív központ és a tartományi
szervek központja.
A tartomány brüsszeli irodája nélkül
marad, pontosabban az arra való jog nélkül, hogy “illetékességének
hatáskörén belül alakíthat képviseleteket az európai
régiókban”.
Vajdaságtól elvitatták azt a jogot is, hogy a
mezőgazdaság és vidékfejlesztés terén “az agrárpolitikát és
a vidékfejlesztést érintő intézkedéseket hozzon, végrehajtson
és felügyeljen”.
Az alkotmánnyal ellentétben állnak azok a
szakaszok is, amelyek Vajdaság AT számára lehetővé teszik, hogy
“rendezze, fejlessze és biztosítsa a környezet védelmét”,
akárcsak a vadászathoz és halászathoz köthető részek.
Az
autonóm tartomány az bíróság véleménye alapján nem hozhat a
technológiai fejlődésre vonatkozó stratégiát, nem létesíthet
alapokat a csúcstechnológiai üzemek társfinanszírozására, s
nem járulhat hozzá a fiatal kutatók lakásgondjainak megoldásához
sem.
Hasonlóképpen, amennyiben új önkormányzati egységek
jönnek létre, vagy a meglévők megszűnnek, esetleg kettő
egyesül, a Vajdaság AT szervei nem formálhatnak róla véleményt.
Vajdaság az energetika területén is veszített lehetőségeiből:
nem hozhat például programot az energetikai ág fejlesztéséről a
saját területén, nem állapíthatja meg az energetikai
szükségleteit és nem biztosíthatja az ahhoz szükséges
kapacitást sem.
A Szerb Köztársaság illetékessége marad a
továbbiakban is a nemek közötti egyenjogúság politikájának
fejlesztése a tartomány területén, továbbá a bírósági
hálózat kialakítása, s a tartomány a továbbiakban a kultúrára,
oktatásra és tájékoztatásra vonatkozó ügyeket nem bízhatja a
nemzeti tanácsokra.
Ennek ellenére, 14 vitásnak ítélt
rendelet átment az alkotmánybírók rostáján. Így Vajdaság AT
továbbra is az általa alakított szolgálatok és szervek
illetékességét, megválasztását és munkáját meghatározhatja,
s együttműködhet “más államok megfelelő területi
közösségeivel, a szerbiai külpolitika keretében”.
A MA reggel vendége volt Szentpéteri Csilla zongoraművész
No, hát úgy érzékelem, hogy tegnap vagy mindenki korán elment a bányába dolgozni :) vagy nem csörgött a vekker, vagy éppen szitkozódott az autópályákon, de az is lehet, hogy kidobta a tévét, ne zaklassák már őt holmi Szentpéterivel, szóval Angyalvirágszálaim, nem láttátok a Ma Reggel adást az MTV1-en. Nem probléma, mindenre van megoldás, íme, csatolom e nyúlfarknyi beszélgetést, melynek van egy apró hibája, hogy nagyon nem azt a nótát adták be, amit megbeszéltünk, azaz a Tequilát. Ez illett volna a "Temperamento" feelinghez, ehelyett láthattok-hallhattok részletet az Intro Inferno-ból :( Lehet, hogy ide kívánták, a pokolba, a bent dolgozók az elviselhetetlen hőséget, bár ott is van jócskán belőle. Na mindegy, a lényeg, hogy ott lehettem, s végre nem vágtak a gondolataimba.
Ha végignéztétek, köszönöm! Utána egy kis hűsítőt vegyetek magatokhoz, napi 2-3 litert :) Én is megyek, behűtöttem egy vödör mentás-lime-os limonádét. Egészségetekre!
A képviselők nagy többséggel
utasították el a megállapodást
Az Európai Parlament szerdán
elutasította a hamisítás elleni kereskedelmi megállapodást
(ACTA), amely így nem léphet hatályba az EU-ban. A megállapodást
478 39 arányban szavazták le a képviselők, 165-en tartózkodtak.
Az EP a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta most először
élt azzal a lehetőséggel, hogy elutasít egy nemzetközi
kereskedelmi megállapodást.
„Nagyon örülök annak, hogy az EP
követte az ajánlásomat, és elutasította az ACTA t” - mondta a
szavazás után David Martin (szocialista, brit) jelentéstevő.
Martin szerint a megállapodás nem egyértelmű, félreérthető és
ezért veszélyeztetheti a polgárok szabadságjogait. A képviselő
ugyanakkor hangsúlyozta, hogy alternatív módot kell találni a
szellemi tulajdonjog uniós védelmére, mivel az az uniós gazdaság
„nyersanyaga”.
A néppárti frakció részéről a
svéd Christofer Fjellner a szavazás előtt azt kérte, hogy a
Parlament halassza el a végszavazást az ACTA-ról addig, amíg az
Európai Bíróság nem dönt arról, hogy a megállapodás
összhangban van-e az uniós szerződéssel. Miután a többség
elutasította a kérést, a képviselők egy része tartózkodott a
szavazáson.
Az elmúlt hónapokban több tüntetést
is rendeztek az ACTA ellen. Az EP-hez is több ezer kérés érkezett,
hogy a képviselők utasítsák el a megállapodást. Az EP
befogadott egy ilyen témájú petíciót is, amelyet 2,8 millióan
írtak alá.
Helló demokrácia, viszlát ACTA
–
az európai zöldek tiltakoznak a megállapodás ellen a plenáris
ülésen
(Fotó: Beta/AP)
A hamisítás elleni kereskedelmi
megállapodás az EU és az Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada,
Japán, Mexikó, Marokkó, Új-Zéland, Szingapúr, Dél-Korea és
Svájc közötti tárgyalások eredményeként született meg, célja
pedig a szellemi tulajdonjogok hatékonyabb védelme, az online
kalózkodás elleni fellépés és a hamis áruk importjának
megakadályozása. A szerdai szavazás értelmében sem az EU, sem az
uniós tagállamok önállóan nem csatlakozhatnak a megállapodáshoz.
Fehér Mártában a VMSZ megtalálta a
párt új öklét. Vagy inkább önmaga jelentkezett e posztra,
miután talán valamit csak vétett, ha a Pannon RTV-ben már „csak”
szerkesztő-műsorvezető, s nem főszerkesztő-helyettes. Bár az
MNT honlapja szerint még mindig az. És az MNT tájékoztatási
bizottságának a tagja, csak hogy tudjuk, honnan fúj a szél.
Persze Fehér Márta bizonyára
tiltakozna az ellen, ha azt állítanánk – amit ugyebár
bizonyítani sem tudnánk -, hogy a párt diktálja, mit írjon. Ó,
nem, ez esetben inkább azt hangoztatná, hogy a saját fejével
gondolkodik. De ha ez igaz, akkor ő maga is független.
De nem lehet nem észrevenni, hogy
miután Dudás Károly cikkeinek mondanivalóját egyszerűen
képtelenség megérteni, a párt új verőlegény után nézett, aki
immár hagyományosan tetemre hívja a függetleneket, a másként
gondolkodókat, a párton kívülieket, a nem hivatásos magyarokat.
Csakhogy mintha Fehér sem gondolkodna, mielőtt kezébe venné a
plajbászt, sőt, ez nem is szakterülete, alig írt publicisztikát
életében. Így csak a klisék felmondására képes, amelyeket már
a kilencvenes években megismerhettünk: hogy aki elment Vajdaságból
akár csak egy hónapra is, az ne ugasson bele a közösség sorsába;
aki nem vállalja fel magyarságát, aki nem szolgálja a pártot, az
nemzetáruló; aki független, az homályos, idegen érdekeket
szolgál; az újságírónak elkötelezettnek kell lennie, az író
meg szolgálja népét, na és kizárólag nemzetben kell és szabad
gondolkodni stb. Nem sorolom, mert mindegyik ilyen szempont
egyszerűen baromság.
Fehér Márta ráadásul arra is lusta,
hogy utánanézzen, kik alkotják a Napló Kör tagjait, írásaikat
kezébe venné, ne adj isten valamelyikük egyik könyvét forgatná.
Bár kétlem, hogy mondjuk egy metaforát képes lenne megérteni.
Illetve, na meg a példa okáért: hogy ha valaki azt mondja,
csoda történt, azt nem szó szerint érti. Esetleg Fehér kezdje a
Biblia tanulmányozásával, az abban leírt csodák sem szó szerint
értendők (legalábbis nem minden esetben, az biztos, de ezen már
pár ezer éve folyik a vita a hittudósok között is).
Fehér Márta újabban folyamatosan
kirohan pár ember ellen, és lám, ezt a Magyar Szó hasábjain
teszi meg. Az, hogy én sem fogok sokáig írni a Magyar Szónak,
abból is érződött, ahogy tavaly tavasszal engem is megtámadott.
Nagy kár, hogy az általa mondottakkal vitázni sem lehetséges:
azzal például nem lehet mit kezdeni, ha azt rója fel nekem, hogy
én elhagytam az országot, amikor a legnehezebb időkben ő(k)
kitartott(ak). Mert annak is lusta volt utánanézni, hogy 1991
szeptemberétől egy évig katona voltam, és hát azok is nehéz
idők voltak. Hovatovább később is éltem Vajdaságban vagy
hat-hét évet – de nem Fehér Márta az, akivel megvitatnám, hogy
az embernek joga van-e arról döntenie, hol-mikor-meddig éljen.
Fehér Márta szempontjai, pontosabban
szemponttalansága és elvtelensége pontosan megegyezik a
VMSZ-esekével. Nem is arra gondolok, hogy egyesek közülük hány
pártot jártak meg, hogyan gyűjtik a funkciókat, hogyan kötnek
újabban szövetséget régi ellenségeikkel is akár. Akiknek az a
baj, ha egy kisebbségi nem kisebbségi pártban politizál, de az
nem baj, hogy ők meg a miloševićistákkal bratyiznak úton-útfélen.
Hanem az a probléma, hogy ha megkérdezik tőlem, milyen párt is a
VMSZ ideológiailag, semmit sem tudok mondani. Max annyit, hogy
pragmatikus, és szereti a hatalmat – no de ez nem elv vagy eszme.
Ugyan újabban konzervatív fordulatot vettek a Fidesz farvizén,
csak hát az üres magyarkodás, a nacionalizmus minden, csak nem
konzervativizmus. A VMSZ-esek által adott interjúk is hemzsegnek az
üres frázisoktól az egységről és összefogásról (mintha anno
a komcsik nem ugyanezt mondták volna…) Még leginkább az
autonómiakoncepciókról szoktak fecsegni, de ebből is csak annyi
igaz, hogy az autonóm tartomány élén Egeresit Pásztor váltja.
Ergo az volna a jó, az ildomos, hogy
Fehér Márta esetében is végre megtudhassuk, a locsogáson és a
vádaskodáson túl mit gondol bármiről is? De ez a csoda nem fog
megtörténni.
Szerbhorváth György
Minden csoda három napig tart
MAGÁNVÉLEMÉNY
Csoda történt a Bódis cukrászdában
– mondják a Naplósok. Hangzatos, az ember rögtön felkapja a
fejét, fogékonyak vagyunk a csodára.
Leszögezem: nem voltam ott első
megszólalásukon, a médiából tájékozódtam rendezvényükről.
A cikkekben, tudósításokban keresem magát a csodát, a
mibenlétére utaló jeleket, de számomra, az én olvasatomban
ilyenek nincsenek. Nem tartom csodának azt, hogy értelmiségiek
összejönnek, leülnek egymással, felolvasnak, beszélgetnek,
gondolatokat osztanak meg egymással nyilvános helyen. Úgy
gondolom, nincs ebben semmi rendkívüli. Egykor ez még csodának
minősülhetett, a diktatúrákban. Mersznek, bátorságnak, mindent
vállaló szókimondásnak, nyíltságnak, a hatalomnak való
ellenszegülésnek. Bármennyire is igyekeznek egyesek diktatúrát,
elnémítást kiáltani, a csoda ilyen jelleggel most nem történt
meg.
A csoda váratlan, kiszámíthatatlan.
A Naplósok első megszólalása nem volt sem váratlan, sem
kiszámíthatatlan. Teljesen természetes folyamat ez. A magyar
kormányváltás, majd a magyar kormánypolitika és a nemzetpolitika
Magyarországon kiváltotta és folyamatossá tette a baloldaliak és
„függetlenek” támadásait. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a
megnyilatkozások, akciók nem csupán belpolitikai jellegűek. Nem
véletlen, hogy hozzánk is begyűrűzött ez a jelenség, és erősít
jelenlétén a független értelmiségiek köre. A Kárpát-medencében
a vajdasági magyar közösség az, amely a leginkább összezárt az
elmúlt két évben. A Naplósok egyikének szóhasználatával élve:
„a nemzeti felébredés” térségünkben a legmarkánsabb,
köszönhetően annak is, hogy az erőteljes nemzetpolitikát valló
második Orbán-kormány és a Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének
kezdete szinte egybeesik. Egyértelmű, hogy nem a vajdasági magyar
közösség nemzeti felébredésének ténye zavar egyeseket (szintén
Naplós fordulattal élve: lehet ezt a nemzeti felébredést sem
megalapozottnak, sem célravezetőnek tartani). A nemzeti felébredés
következményei zavarják a köröket. Mert a nemzeti ébresztővel
nemzeti célok is járnak. A közösség intézményei pedig
partnerek ezekben a folyamatokban, nem lehetnek ellenérdekeltek,
vagy egyéni érdekekkel vezéreltek. Vagy ha mégis, akkor egészen
egyszerűen előállhat az a helyzet, hogy az intézmény vezetője
elveszíti az alapítók bizalmát. Tény, hogy nem egyik napról a
másikra, meglepetésszerűen, szó nélkül. Az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjének
leváltása nem csak az alapítókról és a főszerkesztőről
szólt. Még csak nem is az újságírókról. Hanem az olvasókról
is. Akiknek a népszámlálást megelőző időszakban többször
megírták, hogy nem kötelesek nemzeti hovatartozásukról
nyilatkozni. Hogy nemzeti érdek, hogy minél többen legyünk? Hogy
a közösségnek és a magyar politikumnak annál nagyobb a súlya,
minél többen vagyunk? Lehet ez mellékes a főszerkesztőnek?
Egyetlenegy példa volt ez a sok közül. De vannak, akik
fogékonyabbak a cenzúrára, a kirakatperre. Hangzatosabb is. Ki
hogy látja. Az egyén szabadsága a közösség felett. Akár a
fölmosórongyként használt, majd lehányt szerb zászló története
a színpadon. Persze lehet azt állítani, hogy képletesen a
politikum, a politikus teszi ezt. Csakhogy az a zászló sem a
független egyéné, sem a politikusé, hanem a közösségé.
Május hatodika már elmúlt, de előtte
már ment a nép fárasztása és most megy utána is. Kormánya még
Szerbiának nincs, megy az alkudozás a nép mannájával a nép
érdekében csak is! Az egész választási bohózatot végignézve,
mely csalásoktól és visszaélésektől volt terhes és most nézem a
választás utáni rengést, mely össz tragédiába fog torkollni,
ami főként a pénztelenségi vállságot illeti és egy forrongó
őszt fog magával hozni egyenlőre, amelyben egyre többen fognak
élni cca. 150 eurónyi napi lopás minimummal, mert a tél közeledik
a család meg éhezni és fázni fog! Csak legyen mit ellopni...
Mifelénk megdőlt a régi szólás,
miszerint a fotel marad csak a „káder” hátsó fertálya cserél
rajta helyet, itt mindkettő maradt a helyén...kicsit elmélázok
„honfitársaim” nézetein, ami abban merült ki, hogy
folyamatosan az általuk már többször megválasztott hatalmat
szapulta és lőn újra ugyanazt választja, ostoboság, igen az, de
már tudjuk a történelem történetein keresztül „ostoba népnek
nincs hazája”, sem tartománya, sem községe...csak szegénységi
bizonyítványa, tönkretett gazdasága, tönkrement közösségi
élete, az van neki! Az idő múltával az igények is változnak, most erre van igény...
Neveket nem írok, mert annyit sem
érdemelnek, hogy meg legyenek nevezve az utókor számára.
Viszont merő gonoszságot érzek az
útokor létfeltételeink és életkörnyezetének a megsemmisítése végett, amit
módszeresen végeznek és az értelmiség hallgatólagos
beleegyezése mellett tehetik is. Ők improvizálnak az értelmiség
meg bölcsen hallgat a „ne szólj szám, nem fáj fejem”
doktrinát betartva a „szakmát” leszégyenítve ez által Miért
is? A morzsákért kuncsorognak egyetemi diplomával kezükben, fejet
hajtva a legújabb kor primitivizmusának és primitívjeinek!
Szégyen? Igen az! Kit érdekel?
Minek is a diploma? Gürcölni évekig
a tudásért, ha a primitívjeinek csak vastag bőr kell, hogy legyen
a képükön és ennyi elegendő! Egyetemi diplomát lehet venni
pénzért, doktori czímet is, meg sok-sok rangot is, -ennyi! A tudás az meg mi? Mai világban ott a számítógép,
„copy-past” -ennyi! Ezáltal mindenkit le lehet cserélni és
pótolni, míly silány és primitív doktrína ez! Így müködik
ez ma is, de tegnap is így működött, nincs új a nap alatt, ugyebár.
Az erkölcsi romlás és a hitetlenség
mély károkat okoz és ez a gazdasági válság fő motorja. Milyen
társadalomban is élünk? Véletlenszerű folyamat ez? Nem,
módszeresen előkészített a romlás utja. A közéletben két fontos momentum
végeztetett el, amely e helyzetet előidézte és a csalást és
lopást legalizálta, mint két vezér motívumot e folyamatnak.
Az első, hogy bűnőzők is részt
vehetnek a közéletben, akár gyilkosság szárad a lelkükön és
magas állami tisztségeket is betölthetnek ennek ellenére is.
A második a már említett lopás
minimum bevezetése, azok számára, akik nem tudnak munka által
boldogulni, csak a munkás ember fosztogatásából. Megteremtődött
a pártkatona DP-1 prototípusa, amely mindenek felett áll, míg
Milosevity rendszer-katonái a MI-1 prototípusok titokban végezték
e tevékenységüket, addig a DP-1 prototípus nyíltan. Van fejlődés
a módszerben, ha ezt annak lehet nevezni.
A kontroll meg lett bénítva, egyszerű
lépéssel. A rendőrséget és a médiát „folytó-tekercsel” látták el.
Bármennyire igyekszik is felgöngyölíteni e két fontos társadalmi kontroll a gaztetteket a „szürőn”
nem tudnak átjutni. A társadalmi szűrőt az igazságszolgáltatás
képezi és rajta minden fenn akad, úgy a média, ahogy a rendőrség is amely
kőkemény politikai és nem szakmai irányítás alatt áll, bár mindkettőre jellemző ez.
Szép új világ köszöntött ránk,
egy demokratikus tragikomédia., melynek fő hatékonysági módszere
a fárasztás, mert ugyebár az elfáradt, elfásult, megalázott,
eladósított, kiárusitott honpolgár erőtlen és tétlen marad a
hatalom előtt, amely játssza primitív kisded játékait: a népért
és csakis a nép nevében!Túléltük a vörös inváziót, most
javában dúl a sárga, holnap talán a zöldektől fogunk
rettegni... .
Lesz e feltámadás?
Nem, mert egyszer adatott meg, hogy
eljöjjön a Messiás, csak egyszer!
A II. világháborúban járunk, egy
német fogolytáborban, és ez a férfi, Archie
Cochrane,hadifogoly és orvos egyben, és egy komoly problémája
van. Mégpedig az, hogy az emberek a keze alatt egy olyan
gyötrelmes és legyöngítő állapottól szenvednek, amit
Archie nem igazán ért. Melynek tünetei pedig szörnyű, bőr
alatt keletkező folyadékkal telt duzzanatok. De nem tudja, hogy ezek
fertőzésből erednek-e, vagy az alultápláltsághoz van-e
köze. Fogalma sincs, hogyan gyógyítsa. És persze ellenséges
körülmények közepette kell tevékenykednie is. Mert az
emberek szörnyű dolgokat művelnek a háborúk során. A német
őrök például unatkozni kezdtek. És elkezdtek a
börtöntáborban csak úgy vaktában lövöldözni poénból! Egy
konkrét esetben, az egyik őr gránátot dobott a börtönlakók
mosdójába, amikor éppen tele volt. Azt állította, hogy
valami gyanús röhögést hallott kiszűrődni. És Archie
Cochrane volt börtönorvosként az egyik első, akinek oda
kellett mennie 'feltakarítani'. Még egy dolog: Archie
maga is szenvedett ettől a betegségtől.
Tehát a helyzet elég kétségbeejtőnek
tűnt. De Archie Cochrane találékony ember volt. Már
azelőtt is csempészett C vitamint a táborba, most pedig
sikerült neki Marmite szállítmányt beszereznie a fekete
piacon. Azok számára, akik nem ismerik a Marmite-ot, nos
ez a Britek kedvenc reggeli kenyere. Úgy néz ki, mint a
finomítatlan olaj. Az íze pedig... pikáns.A legfontosabb
benne, hogy gazdag B12 vitaminforrás. Archie tehát a
keze alatt lévő embereket legjobb tudása szerint két
csoportra osztja. A felének C vitamint ad, a másik
felének pedig B12 vitamint. Nagyon figyelmesen és aprólékosan
lejegyzeteli az eredményeita jegyzetfüzetébe. És mindössze
néhány nap elteltével világossá válik, hogy akármi
is okozza ezt a betegséget, a Marmite meggyógyítja!
Így aztán Cochrane fogja magát és
beállít a németekhez, akik a tábort vezetik. El kell tudniuk
képzelni -- elfelejtve ezt a fotót, hogy ennek a
fickónak hosszú rőt szakálla van és bozontos vörös
hajzata. Nem tudott ugyanis ott borotválkozni -- olyan Billy
Connolly-féle figura. Cochrane elkezdte nagy hangon előadni
ezeknek a németeknek a maga skót akcentusával -- folyékonyan
beszélt németül, de skót akcentussal -- hogy a német
kultúra volt az, ami Schillert és Goethét adta a világnak. És
hogy nem érti, hogy ezt a barbarizmust hogyan lehet
elviselni. És önti a keserűségét. Aztán visszaballag
a saját körzetébe, ott összeomlik és sírva fakad, mert
meg van győződve arról, hogy a helyzet reménytelen. De az
egyik fiatal német orvos felveszi Archie Cochrane
jegyzetfüzetét, és azt mondja a kollégáinak: "A
bizonyítékai megcáfolhatatlanok! Ha nem látjuk el a
foglyokat vitaminokkal,akkor háborús bűnt követünk el!" És
következő reggel, B12 vitaminszállítmány érkezik a
táborba, és a foglyok elkezdenek lábadozni.
Namost, nem azért mondom el Önöknek
ezt a történetet, mert szerintem Archie Cochrane egy piperkőc
alak, mindamellett, hogy Archie Cochrane valóban egy piperkőc
volt. De még csak nem is azért mesélem el, mert azt
gondolom, hogy gondosabban ellenőrzöttvéletlenszerű vizsgálatokat
kéne végeznünk a közpolitika minden területén, habár
azt gondolom, hogy az is nagyszerű lenne! Hanem azért mesélem
el, mert Archie Cochrane egész életében egy szörnyű
csapás ellen küzdött.
Arra jött rá, hogy ez a dolog bénító
személyes síkon, és maró hatású társadalmi szinten. Meg
is nevezte. Elnevezte Isten-komplexusnak. Le tudom írni az
Isten-komplexus tüneteit nagyon-nagyon egyszerűen. Szóval a
komplexus tünetei, tekintet nélkül a probléma
összetettségére, abban állnak, hogy tökéletesen meg
vagyunk győződve igazságunk tévedhetetlenségéről egy
megoldás kapcsán.
Namost Archie orvos volt. Így
aztán sok orvos között megfordult. És az orvosok bizony
nagyon gyakran szenvednek Isten-komplexusban. Én közgazdász
vagyok, nem orvos, de látom magam körül az Isten-komplexust
egyfolytában közgazdász társaim körében. Felismerem a
gazdasági vezetőink körében. Felismerhető a
politikusainknál, akikre mi magunk szavazunk -- olyan
embereknél, akik egy hihetetlenül összetett világgal
szembesülve nem kevésbé, mint tökéletesen meg vannak
győződve arról, hogy értik a világ működési
mechanizmusait! És tudják, a világ egyszerűen túl bonyolult
lesz ahhoz, azzal a sok milliárddal, amiről hallottunk, hogy
így tekintsünk rá!
Hadd mondjak egy példát! Képzeljék
el egy pillanatra, hogy Tim Harford helyett, Hans Rosling állna
itt Önök előtt és ismertetné a grafikonjait. Ismerik
Hansot: ő a TED Mick Jaggere. (Nevetés) És
mutogatja ezeket a lenyűgöző statisztikáit, ezeket a
fantasztikus animációkat. És tényleg ragyogóak; csodálatos
munka. De egy tipikus Hans Rosling grafikon: gondoljuk csak
át egy pillanatra, nem azt, amit mutat, hanem hogy mit hagy
ki! Megmutatja a GDP per főt, lakosság, élettartam, ezek
szerepelnek benne. Tehát három darab adat minden országról
-- három darab adat! Három darab adat az semmi! Úgy
értem, vegyük csak ezt a grafikont.
A fizikus Cesar Hidalgo készítette. Az
MIT-n dolgozik. Namost, lehet, hogy egy kukkot sem értünk
belőle, de így néz ki. Cesar bevett az adatbázisba több,
mint 5000 különböző terméket, és használta a hálózati
analízis technikáját az adatbázis lekérdezésére, és
hogy a különböző termékek közti kapcsolatot ábrázolni
tudja. És ez egy csodálatos, csodálatos munka. Megmutathatjuk
mindezeket az összeköttetéseket, kapcsolatokat. És szerintem
igen hasznosnak fog majd bizonyulni a gazdaságok fejlődése
mikéntjének megértése során. Briliáns munka! Cesarral
próbáltunk a New York Timesnak írni egy cikket, amiben
elmagyaráztuk volna, hogyan működik mindez. De arra jöttünk
rá, hogy Cesar munkája túl jó ahhoz, hogy a New York
Timesban számoljunk be róla.
5000 termék -- ez még mindig
semmi! 5000 termék -- képzeljük el, hogy megszámoljuk
az összes termékkategóriát Cesar Hidalgo adatai
közt. Képzeljük el, hogy egy percig
figyelünk termékkategóriánként. Ennek az előadásnak a
tartama alatt megszámolhattuk volna mind az 5000-et. Most
képzeljük el ugyanezt, a Walmart összes kiárusításon lévő
termékével.100 ezer ilyen van. Az egész napot ezzel
töltenénk! Most képzeljük el, hogy megpróbáljuk
megszámolni az összes elérhető különböző speciális
terméket és szolgáltatást egy olyan nagy gazdaságban, mint
Tokióé, Londoné, vagy New Yorké. Edinburghban persze
még nehezebb lenne, mert ott számba kéne venni az összes
whisky és skótszoknya fajtát is! Ha szeretnénk számba venni az
összes New Yorkban kínált terméket és szolgáltatást
--nos, ebből 10 milliárd van -- tehát 317 évünkbe
kerülne! Hát ennyire bonyolult az a gazdaság, amit
létrehoztunk! És én itt csak a kenyérpirítók
számbavételéről beszélek ám! Nem a közel-keleti kérdést
akarom megoldani! Hihetetlenül komplex ez az egész! Csak
egy adalék -- azokban a társadalmakban, ahol a mi agyunk
kifejlődött, kb. 300 termék és szolgáltatás létezett. 5
perc alatt számba lehetett venni ennyit!
Tehát ennyire komplex a minket
körülvevő világ. Talán emiatt tartjuk olyan csábítónak
az Isten-komplexust. Hajlamosak vagyunk visszahúzódni és
annyit mondani: "Rajzolhatunk képeket, közzétehetünk
grafikonokat, mert rájöttünk, megértettük, hogyan működik
ez az egész!" Pedig nem! Soha nem is
értettük. Egyáltalán nem egy nihilista üzenetet kívánok
itt közreadni! Nem azt akarom mondani, hogy nem tudunk
megoldani komplikált problémákat egy komplikált
világban. Mert egyértelműen meg tudunk. De ahogy végül
is alázattal sikerül megoldani őket -- az
Isten-komplexus elhagyásával és konkrétan olyan
problémamegoldó technikák használatával, amelyek működnek. Mert
van ám olyan problémamegoldó technika, ami működőképes! Mutassanak
nekem egy sikeres komplex rendszert, és akkor mutatok
Önöknek egy olyan rendszert, amely a próba-hiba módszerrel
fejlődött!
Itt egy példa. Ez a baba
próba-hiba módszerrel készült. Persze fogom, hogy ez így
elég zavaros állítás. Talán tisztáznom kéne. Ez a
baba egy emberi test: kifejlődött. Mi is a fejlődés? Sok
millió év során, variációk, kiválasztódások, variációk,
kiválasztódások --próba-hiba, próba-hiba. És nem csak
a biológiai rendszerek állnak elő csodával a próba-hiba
technikának köszönhetően. Egy ipari közegben is simán
felhasználható.
Mondjuk mosóport akarunk
előállítani. Mondjuk mi vagyunk az Unilever, és egy
Liverpool közelében lévő gyárban mosóport akarunk
előállítani. Hogyan álljunk neki? Itt van ez a nagy
tartály tele folyékony mosószerrel. Nagy nyomással
átpumpáljuk egy fúvókán keresztül. Mosóporpermetet hozunk
létre. Aztán ez a permet megszárad, és por lesz belőle. A
földre hullik. Összesöpörjük és kartondobozokba
tesszük. Szupermarketekben árusítjuk. Rengeteg pénzt keresünk
vele. Hogy lett az a fúvóka megtervezve? Mert kiderül,
hogy ez egy központi kérdés. Namost, ha az
Isten-komplexusosak közé soroljuk magunkat, akkor kis
Istenként fogjuk magunkat kezelni. Lehetünk matematikusok;
lehetünk fizikusok --bárki, aki érti ennek a folyadéknak az
áramlástanát. És persze ez az illető ki tudja számolni
ennek a fúvókának az optimális kialakítását. Nos, az
Unilever megtette ezt, és nem vált be -- túl bonyolult
volt! Még ez a kérdés is túl bonyolult volt!
De a genetikus Steve Jones
profeszor leírja, hogyan oldotta meg végül az Unilever ezt a
kérdést -- próba-hiba, variációk,
kiválasztódások. Fogsz egy fúvókát, melynek
elkészíted 10 véletlenszerű variációját. Kipróbálod
mind a tizet, megtartod azt, amelyik a legjobban bevált. Aztán
elkészíted annak 10 variációját. Kipróbálod mind a tizet,
megtartod azt, amelyik a legjobban bevált. Kipróbálod annak
10 variációját. Érthető, ahogy működik, igaz? És 45
generáció elteltével megkapod ezt a hihetetlen
fúvókát. Kicsit olyan, mintha valami sakkfigura volna
-- abszolút briliánsan működik. Fogalmunk sincs, miért
működik olyan jól,fogalmunk sincs! De abban a pillanatban,
amint visszalépünk az Isten-komplexustól -- csak próbáljunk
ki egy pár ilyesmit; alakítsunk ki egy szisztematikus módszert
annak eldöntésére, hogy mi működik és mi nem -- és
megoldottad a problémádat! Namost, ez a próba-hiba
folyamat valójában sokkal elterjedtebb a sikeres
intézményekben,mint amilyen mértékben törődünk ezek
számontartásával.
És sokat hallottunk arról is, hogyan
működnek a gazdaságok. Az USA gazdasága még mindig a világ
legnagyobb gazdasága. Hogyan vált azzá? Sorolhatnék
Önöknek mindenféle tényeket és számokat az USA
gazdaságáról, ám azt gondolom, a szembetűnőbb akkor is ez
lesz: az amerikai vállalkozások 10 %-a eltűnik minden
évben! Ez egy óriási hiba ráta! Sokkal magasabb, mint
mondjuk maguké az Amerikaiaké. Az amerikaiak 10 százaléka
nem tűnik el évente! Ez pedig ahhoz a következtetéshez vezet
el bennünket, hogy az amerikai vállakozások gyorsabban buknak
el, mint maguk az amerikaiak, s ez azt is jelenti, hogy az
amerikai vállakozások gyorsabban fejlődnek, mint az
amerikaiak! Történetesen ők azok, akik olyan magas fokra
fejlesztették a tökéletességet, hogy a végén az ölebeikké
szelídítenek mindnyájunkat! -- (Nevetés) persze csak
akkor, ha eddig még nem tették meg! Néha pedig azt
gondolom! De ez a próba-hiba folyamat az, ami
megmagyarázza a nagy eltérést a nyugati gazdaságok hihetetlen
teljesítményei között! Nem azért van, mert valami
hihetetlenül okos ember lett megbízva a vezetéssel. Hanem a
próba-hiba elv miatt.
Namost úgymond dörömböltem
emiatt az elmúlt néhány hónapban, és az emeberek néha
ilyesmiket kérdeznek tőlem: "Hát, Tim, elég
nyilvánvaló. Nyilvánvaló, hogy ez a próba-hiba dolog nagyon
fontos. Nyilvánvaló, hogy a kísérletezés nagyon fontos. De
áruld már el, minek futkosol itt körbe ezt a nyilvánvaló dolgot
hirdetendő?"
Mire én, oké, persze. Szóval
nyilvánvaló? Majd akkor beismerem, hogy az, amikor az
iskolák elkezdik a gyerekeket arra tanítani, hogy vannak
olyan problémák, amikre nincs helyes válasz! Amikor nem adnak
többet nekik olyan kérdés listákat, amelyek mindegyikére
egy válasz lehetséges! És ül egy hatalmon lévő személy a
sarokban, a tanári asztal mögött, aki minden kérdésre tudja
a választ. És ha te nem vagy képes megadni azt a
választ, akkor lustának, vagy hülyének vagy
nyilvánítva. Amikor az iskolák majd nem csinálnak ilyesmiket
többé, na majd akkor, akkor beismerem, hogy hát igen,
nyilvánvaló, hogy a próba-hiba dolog bizony beválik. Amikor
majd egy politikus feláll, miközben a megválasztott
irodájának kampányol, és azt mondja: "Szeretném
megjavítani az egészségügyi rendszert. Szeretném
rendbehozni az oktatásügyet. Bár fogalmam sincs, hogyan! Van
vagy fél tucat ötletem. Mindet leteszteljük. Még az is
lehet, hogy mind elbukik.Akkor újabbakat próbálunk ki. Egyszer
csak találunk majd olyat, ami működik! Ami pedig nem működik,
attól megszabadulunk!" Amikor majd egy politikus ilyen
alapon kampányol,és ami még fontosabb, amikor majd a szavazók,
mint Önök és én hajlandóak ilyen fajta politikusokra
szavazni, majd akkor beismerem, hogy igen, nyilvánvaló,
hogy a próba-hiba elv működik, és hogy -- köszönöm.
(Taps)
De addig, addig továbbra is
dörömbölök a próba-hiba elv érdekében, és hogy miért
kéne végre elhagynunk az Isten-komplexust. Mert annyira nehéz
beismernünk a saját esendőségünket! Annyira
kényelmetlen! És Archie Cochrane ugyanúgy felfogta ezt, mint
bárki más. Volt egy kísérlete, sok évvel a II.
világháború után. Igazolni akarta azt a kérdést, hogy
vajon hol kellene a betegeknek lábadoznia egy szívinfarktus
után? Vajon egy arra szakosodott kórházi osztályon kéne
lábadozniuk, vagy otthon? Az összes kardiológus megpróbálta
'lecsavarni' őt. Nagyfokú Isten-komplexusuk volt. Tudni
vélték, hogy az ő kórházuk a megfelelő hely a betegeik
számára. Azt is tudták, hogy kifejezetten etika
ellenes bármiféle vizsgálatot, vagy kísérletet folytatni
ezzel kapcsolatban.
Mindazonáltal, Archie-nak valahogy
sikerült engedélyt szerezni erre. Elindította a
vizsgálatot. És miután egy ideje már folyt a
vizsgálat, összehívta az összes kollégáját az
asztalához, és ezt tárta eléjük: "Nos,
uraim, rendelkezésünkre állnak előzetes
eredmények.Statisztikailag nem jelentősek. De azért van
valamink. Az derült ki, hogy Önöknek van igaza, és én
tévedtem. Veszélyes a betegek számára szívinfarktus
után otthon lábadozni.Kórházban kell lenniük." Nagy
felbojdulás támadt erre, az összes orvos elkezdte verni az
asztalt, mondván: "Mindig mondtuk, hogy nem etikus amit
csinálsz, Archie! Megölöd az embereket a klinikai
kísérleteiddel! Azonnal le kell zárnod a kísérletet! Azonnal
hagyd abba!" Óriási volt a hangzavar. Archie
megvárta, amíg elcsendesedtek. Akkor azt mondta: "Hát
uraim, ez nagyon érdekes, ugyanis amikor Önök elé tártam az
eredményeket,megcseréltem a két oszlopot. Az derült ki, hogy
az Önök kórháza gyilkolja az embereket,és helyette inkább
otthon kellene lenniük! Akkor most azonnal abbahagyják a
kísérletezgetésüket, vagy várjuk meg amíg szilárd
eredmények születnek?" Morajlás zúgott körbe a
termen.
De Cochrane meg tudott csinálni
ilyesmit! És ami miatt megcsinált ilyesmit, az, hogy
megértette, hogy annyival jobb érzés ott állni és azt
mondani, "Itt, az én kis világomban, én magam
vagyok Isten, mindent értek. Nem akarom, hogy a véleményem
vita tárgya legyen!Nem akarom, hogy a következtetéseim le legyenek
ellenőrizve!" Annyival kényelmesebb egyszerűen
csak lefektetni egy törvényt. Cochrane megértette, hogy
a bizonytalanság, az esendőség, ami itt ki lett hívva,
bizony fájdalmas. És ebből néha ki kell, hogy legyünk
billentve! Nem fogok úgy csinálni, mintha ez könnyű
lenne. Mert nem az! Hihetetlenül fájdalmas!
És amióta csak elkezdtem erről a
projektről beszélni, és kutatni vele kapcsolatban, azóta
kísért valami, amit egy japán matematikus mondott a
témáról. Nem sokkal a háború után,ez a fiatalember, Yutaka
Taniyama, kifejlesztette ezt a lenyűgöző sejtést, amit
Taniyama-Shimura sejtésnek neveztek el. Abszolút hasznosnak
bizonyult néhány évtizeddel később, Fermat utolsó tételének
bizonyításánál. Valójában az derült ki, hogy
egyenértékű Fermat utolsó tételének bizonyításával. Amint
bebizonyítjuk az egyiket, a másik is be lesz bizonyítva. De
mindig csak sejtés volt. Taniyama próbálta és próbálta és
próbálta, és soha nem sikerült neki bebizonyítania a
helyességét. Nem sokkal a 30-adik születésnapja előtt
1958-ban Yutaka Taniyama öngyilkos lett. Barátja, Goro
Shimura -- aki vele együtt dolgozott a matematikáján -- sok
évtizeddel később, visszaemlékezett Taniyama életére.Azt
mondta, hogy: "Nem volt egy óvatos
személyiség matematikusként. Rengeteg hibát követett
el. De a jó irányba! Megpróbáltam versenyezni vele, de
arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz jó hibákat
elkövetni!"
Köszönöm.
Az író, közgazdász, Tim Harford
összetett rendszereket tanulmányoz -- és meglepő kapcsolatot
fedezett fel a sikeres rendszerek közt: mind a próba-hiba elv
alapján épültek fel. Ragyogó TEDGlobal 2011-es beszédében arra
szólít fel bennünket, hogy barátkozzunk meg a
véletlenszerűséggel, és kezdjünk el jobb hibákat gyártani!
Dark Heart of the Moon by ORDO M'ERA LUNA:
-
Every heartbeat is a shadow
Over forests, over meadows
In the darkness where our symphony starts
We find peace in the nocturnal
Every moment is eterna...
Közönséges gyömbér - Zingiber Officinale Roscoe
-
*Rendszertani besorolása:*
A gyömbérfélék (Zingiberaceae) családjába tartozó növény.
*Drog:*
A növény gyöktörzse (Zingiberis rhizoma).
*Hatóanyag:*
...