A MöNöTö dilemmája

Alighanem új szóláshasonlat van születőben a szűkebb pátriánkban: Hezitál, mint a Magyar Nemzeti Tanács. Mármint a (képletesen mondva) kétfelé ágazó általános közbiztonság, a mindinkább elharapódzó rablások/betörések és az úgynevezett magyarverések kapcsán. Szóljon, vagy ne szóljon? Foglaljon állást, vagy pedig játsszon inkább süketet meg vakot? Ez volt itt a fogas kérdés. Ezt nem tudta sehogy sem eldönteni a mi Magyar Nemzeti Tanácsunk. Emiatt vívódott, ezzel nyűglődött hosszú hónapokon át.

Mostanra azonban ennek már vége. Mert miképpen egykoron Buddha, akképpen most a délvidéki magyar kisparlement is megvilágosodott. Megelégelte a nyuszi-életet, és egy vadonatúj állásfoglalással rukkolt ki a közvélemény elé. A tanács választott tagjai végre valahára hajlandóságot mutattak a körülpillantásra és a tükörbe nézésre, pontosabban annak elismerésére, hogy bizony jócskán megromlott a tartományunkban a közbiztonság, és már nem csupán kirabolják a délvidéki magyart, hanem mind gyakrabban el is náspágolják. Igaz, hogy a fő politikacsinálóink a végsőkig kivártak, és csak a huszonnegyedik óra legutolsó percében szólaltak meg, amikor már nem igazán lehetett húzni-halasztani a véleménynyilvánítást.  Időközben ugyanis a jobbára csak egyszerű megélhetési bűnözésnek nevezett betörések már átváltottak kőkemény, élet ellen irányuló bűncselekményekké. Ugyanis a sima tolvajlásnak indult rablás/fosztogatás több esetben is a sértettek/károsultak halálával végződött. Ilyen volt például az a Csantavéren zsinórban elkövetett betöréssorozat, amelynek végén a cigány nemzetiségű bűnelkövetők egyenesen a halálba kergettek egy idős, magányos, rettegésben élő  magyar embert. Meg ilyen volt a Magyar Nemzeti Tanács oktatási ügyekkel megbízott tanácsosa édesanyjának is a kirablása, bántalmazása, aki aztán bele is halt a sérüléseibe.  Vagy legutóbb annak a topolyai házaspárnak a kifosztása és megveretése, amelynek során az egyik idős ember szintén az életével fizetett.

Toleranciából csillagos ötös

Ezzel csupán azt szerettem volna illusztrálni, hogy az MNT aligha vádolható olyasmivel, hogy elsiette, elkapkodta és elnagyolta a magyarellenes incidensekre való reagálást, hogy hebehurgyán, hűbelebalázs módján cselekedett. Hiszen a tanács politikusai csak azután álltak ki (együttesen, testületileg) a nyilvánosság elé, miután (nagyoktól illik pontosan idézni) „egy marék huligán“ gyakorlatilag keresztül-kasul körbelopta és végigrabolta az egész tartományunkat, az észak-bácskai Horgostól a bánáti Tordáig.  És ütötte-vágta a magyar fiataljainkat Szabadkától Újvidékig.

Szinte tálcán kínálja magát a kérdés: mit jelent ez a (Magyar Nemzeti Tanács részéről megnyilvánuló) kínosan hosszú, konok hallgatás? Mit kíván láttatni, mire enged következtetni? Én csak egy dologra vagyok képes tippelni. Mégpedig arra, hogy a mi kisparlamentünk irigylésre méltó módon képes tolerálni a nemzetek/nemzetiségek között megnyilvánuló különféle villongásokat, feszültségeket. Nem veszíti el egykönnyen a fejét, nem esik kétségbe, hanem mindvégig megőrzi a nyugalmát és a hidegvérét. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy olyan hűvösen, egyfajta kívülálló, közömbös, külső szemlélőként követte az eseményeket, mintha azok nem is az itteni magyar közösség bőrére, számlájára történtek volna. Mintha abszolúte semmi közük nem lett volna hozzá, mintha semmiféle felelősséggel nem tartoznának az itteni magyarság mindennapjainak, sorsának alakulása ügyében.

A napokban megtartott MNT-ülésen több ízben is elhangzott, hogy hosszasan hezitáltak, mitévők is legyenek. Napirendre tűzzék-e ezt a kényes témát, vagy pedig folytassák tovább a meghunyászkodást, a csendben való lapulást? E két véglet között hány(kol)ódtak. Vívódtak, küszködtek, őrölte őket a kétség, a kétkedés. Ahelyett viszont, hogy teljesen belemerülnénk a sajnálatba, inkább szögezzük le, hogy magának a magyar ügynek is, meg alighanem a politikusoknak is jót tett az ilyesfajta feszültség feloldása.  A döntő fontosságú tehát az, hogy ha hosszúra nyúlt vajúdás után is, de mégiscsak megszületett valamiféle nyilatkozat, állásfoglalás. Akkor is, ha kissé vérszegényre, szégyenlősre meg felemásra sikeredett. (Tudom, az MNT első embere szerint épp ellenkezőleg: „ez egy  markáns és kiegyensúlyozott állásfoglalás“.) Miért állítom ezt? Mert ködösít és maszatol. Megpróbálja összemosni, egy kalap alá venni, hovatovább kiegyenlíteni a közönséges betörések, rablások ügyét az úgynevezett magyarverések újabb hullámával. Márpedig a kettő homlokegyenest nem ugyanaz.  Legfeljebb csak az incidensek eredeti célját tekintve vonható párhuzam a kettő között. Minthogy egyik is, másik is a vajdasági magyarság megfélemlítését szolgálja.

Hogy stimmeljen a stimmung...

Még egy aprócska adalék az eddig felvázolt politikusi dilemmához. De ez amolyan hangulatfestő. Kedélyjavító. Az MNT legutóbbi összejövetelén a délvidéki magyarság talán legegykedvűbb és legderűlátóbb ideológusának a szájából hangzott el az a bölcs intelem, hogy: „Ne versenyezzünk a panaszkodásban!“ Ehelyett „próbáljunk meg jobb közhangulatot teremteni“! Na, próbáljuk meg! Fogadjunk szót a jogtudós úrnak, és veselkedjünk neki az optimista közhangulat fokozásának! Éljen a pozitív gondolkodásmód! Mert ez a lényeg. (Ebben van a vitamin.) Minden csak hozzáállás kérdése. Ha kezdetnek, indításképpen - egyfajta hangulatjavító gesztusként - mosolyogva, örömmel fogadjuk az éjszakai besurranó tolvajokat, esetleg mi magunk invitáljuk meg őket szerény hajlékunkba, és nem várunk arra, hogy majd ránk kerüljön a sor, máris sokat tettünk a közhangulat feljavítása érdekében. Ha hellyel meg kávéval is megkínáljuk az álarcban érkező rabló urakat, utána pedig önként és legfőképpen sugárzó arccal vesszük elő és adjuk át a tört aranyunkat meg a kis pénzecskénket, akkor egészen biztosan nem érheti szó a házunk elejét. Mert akkor stimmelni fog a stimmung. Ha például a betörők  ki akarják üríteni az éléskamrádat, ne áll oly tétlenül, mint egy rakás szerencsétlenség, hanem tedd magadat hasznossá! Igyekezzél, segíts bepakolni a zsákmányolt szajrét, és ügyelj arra, hogy egyetlen zokszó ne hagyhassa el a szádat! Ha elvitték a saját temetésedre összekuporgatott bankóidat, rá se ránts! Ne panaszkodj, ne siránkozz, hanyagold a jajveszékelést, helyette koncentrálj a közhangulatra! Azt próbáld meg jobbá tenni! Az a dolgod. Ha netán mégis megkötöznek, vagy beragasztják a szádat, tudd meg, az csak amiatt történik, hogy azért éjnek idején örömedben ne kezdj el énekelni meg táncolni.  Ha pedig hajnaltájt éppen hazafelé tartasz (enyhén spicces állapotban) egy szórakozóhelyről, egy búfelejtőből, mindig legyen az orcád vidám! Meglásd, a kutya sem fog megugatni! Nem fognak bántani. Ha eleve virágos az alaphangulatod, akkor még annak a marék szerb huligánnak sem jelent kihívást, hogy téged véresre pofozzanak. Ők is tudják: víg kedélyű magyart nem érdemes bántani.  Akkor most őszintén: van értelme a panaszkodásnak? Na, ugye...

Szabó Angéla

Röszkessetök betörök, foci huligányok ...

2013-ban... 

jön a SzupörMöNöTö!

Oszt lösz nektök nyökk!

Az MNT a politikában*

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) tegnap (2013. február 27-én), a magyarverések dolgában állásfoglalással jelent meg a politikai porondon. Ez jó. Csak nem elég.

Ha valaki azt kérdezné, hol volt eddig, erre a válasz az, hogy eddig tartotta magát a nemzeti tanácsokról szóló szerb törvény által szabott szűk keretekhez. Az ok egyszerű. Valamiképpen jó lenne azt a látszatot kelteni, hogy szava van a vajdasági magyarság önazonosságának megőrzésében. Csakhogy az MNT nem a magyar autonómia kifejezője, s ezzel vezetői is tisztában vannak. Másrészt közjogi helyzetét tekintve, jogi és politikai értelemben a szerepe az, hogy amolyan ütközőzónaként, végül is a szerb nemzeti érdek békés érvényesítéséhez járuljon hozzá. Nos, az MNT ezt a fából vaskarikaszerű feladatot igyekezett „bölcsen” megoldani.

A Magyar Szó szerint „Korhecz kijelentette: a magyar fiatalokat ért támadások közvetlen kapcsolatban állnak a közbiztonság romlásával, hiszen a magyarokat ért támadásokat valószínűsíthetően nem a többségi nemzethez tartozó jól nevelt fiatalok követik el, hanem inkább azok a bandába tömörülő szurkolók és huligánok, akik más jellegű bűncselekményeket is elkövetnek, ellenben ezeket a vajdasági magyarság számára érzékeny bűncselekményeket még véletlenül sem szabad összemosni az egyszerű közbiztonsági kérdésekkel”.

Elolvasva a fenti sorokat talán nem kell bizonygatni, hogy a magyarverések ügye az államérdek békés érvényesítésére nem alkalmas politikai feladat. Mert itt nincs középút. Az MNT vagy kimondja, s ez lenne a vajdasági magyarság alapérdeke, hogy a „nemzeti alapú incidensek” valójában a közösségként való megmaradásunk ellen irányuló lélektani hadviselés megjelenési formái, vagy nem. Meg azt is, hogy a váltakozó intenzitású, de szociálpszichológiai tartalmát tekintve romboló hatású több mint húsz éve állandósult folyamat ellen csak egy orvosság van. A tényleges, magyar politikai autonómia. Melyben a perszonális autonómia legitim és legális tanácsa valóban elláthatná a vajdasági magyarság alapérdekeinek feltárását, kifejezését és hatékony képviseletét.

Az MNT honlapján állásfoglalásának szövege nem található meg. Tartalmára csupán a sajtó tudósítása alapján következtethetünk. A Magyar Szóban közölt elemek alapján azt kell mondani, hogy az MNT lépett ugyan, de nem nagyot, s azt sem a tényleges magyar autonómia irányába.

Lehet azt mondani, hogy „a magyar nemzeti közösség tagjait ért támadásokról szóló tényeket még véletlenül sem szabad felnagyítani”, csakhogy ez a különben helyénvaló óhaj magyar szemszögből tárgytalan, hisz nem nálunk van a labda. Nem is kerekedhet belőle ki semmi jó.

Különösen az nem, hogy a szerbiai államhatalom hatalom mindhárom ága változtasson magatartásán. Ahogy ezt a Dacic belügyminiszter szóban már megtette, a rendőrség gyakorlatban is nevezze nevén a gyereket. S a viszonylag ritka feljelentéseiben a magyarveréseket minősítse nemzeti alapú incidenseknek. A bíróság pedig mellőzve a kettős mércét, legalább a legeklatánsabb, bizonyíthatóan súlyos esetekben bűncselekmény és szabálysértés miatt ítélje el a tetteseket. Ne nevetséges pénzbüntetésekre, hanem letöltendő szabadságvesztésre. Végül, a szerb kormány – figyelemmel a koszovói rendezés legújabb fejleményeire, s az Ahtisaari-terv elveire – járuljon hozzá a tényleges magyar (perszonális) autonómia létrejöttéhez.

Amíg a vajdasági magyarság „legnagyobb” parlamenti képviselőkkel is rendelkező szervezete a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), valamint a nem legitim és a nem legális MNT nem csatlakoznak a nemzeti oldalhoz, és vállalva a politikai kockázatot, nem mondják ki a teljes igazságot, nem várhatjuk, hogy a magyar kormány a nemzetközi porondon is megjelenítse a vajdasági magyarság autonómiakövetelését. Mert nem tudhatja, a vajdasági magyar politikai elit helyi hatalomhoz simuló szárnya csatlakozna-e a tényleges politikai autonómiára vonatkozó igényhez.

Így marad a demosthenesi felismerés: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit. (Mert nemhogy az Istent, de még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segítségére legyen.)

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 

*HÍRLEVÉL, XI. évf. 46. szám, 2013. február 28.

Alkotmánybíróság előtt a nemzeti kisebbségek Nemzeti Tanácsairól szóló törvény

Kisebbségjogi jegyzet

            Az Vajdasági Rtv 2013. február 4-i Napjaink c. műsorának végén, amelyben többnyire a veseelégtelenségről, a „szociális kérdésekről” és (talán az utolsó nyolc perben) a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló (Szerbia Hivatalos Közlönyének 2009. szeptember 3-i 72. számában megjelent) törvény „bírálatairól” volt szó. Annak kapcsán, hogy Szerbia alkotmánybírósága megkezdte a törvény 14 szakasza több rendelkezésének az alkotmánnyal való összehangoltságának vizsgálatát. (A tárgy száma: IUz-882/2010)[1] Az idő rövidsége és talán a kellő szakmai felvezetés hiánya miatt azonban kérdés, hogy a nézők számára mennyire sikerült a témát megvilágítani. 

Vitás szakaszok

            Az Alkotmánybírósághoz az említett törvény alkotmányjogi felülvizsgálatára kilenc kezdeményezés érkezett, mégpedig négy Szabadka, Pancsova és Palics polgáraitól, a többi kezdeményező pedig a Szerbiai Egyesült Régiók (URS), a Független Elektronikus Médiumok Asszociációja (ANEM), az Új szerbiai politikai gondolkodás (Nova srpska politička misao), az újvidéki székhelyű Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület és A nemzeti kisebbségek helyzetének fejlesztési asszociációja (Asocijacija za unapređenje položaja nacionalnih manjina).

            Az Alkotmánybíróság a – testület január 17-i üléséről kiadott közlemény szerint[2]– megvizsgálja a törvény a 2. szakasza 2. bekezdése, a 10. szakasz 6.), 10.), 11.), 12.), 13.) és 15.) pontja, a 11. szakasz 3. bekezdése, a 12. szakasz, a 13. szakasz 3.) pontja, a 14. szakasz, a 15. szakasz 7.) pontja, a 19. szakasz 2. bekezdése, a 20. szakasz 1-től 4-ig pontjáig terjedő, valamint és a 23-tól a 27. szakaszok rendelkezésének alkotmányosságát.

            A vitatott törvényszakaszok közül talán a legfontosabbak:

– a 2. szakasz 2. bekezdése, miszerint „a nemzeti tanács képviseli a nemzeti kisebbséget az oktatás, a kultúra, a nemzeti kisebbség nyelvén történő tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén, részt vesz a döntéshozatalban vagy dönt az említett területekre vonatkozó kérdésekről, és e területeken intézményeket, gazdasági társaságokat és egyéb szervezeteket alapít”;

–  a 11. szakasz 3. bekezdése, amely alapján a  nemzeti tanács „a köztársasági, az autonóm tartomány és a helyi önkormányzat, jelen szakasz 1. bekezdésében foglalt intézmények (nevelési, oktatási, diák- és egyetemista jóléti intézmények – B. A. megj.) alapítójaként az alapítói jogokat egészében vagy részben a nemzeti tanácsra ruházhatja” és

– a 19. szakasz 2. bekezdése, amely alapján a nemzeti tanács „teljes egészében vagy túlnyomóan kisebbségi nyelven tájékoztató tömegtájékoztatási közvállalatok és intézmények alapítójaként a köztársaság, az autonóm tartomány vagy a helyi önkormányzat, a nemzeti tanáccsal való megállapodás alapján, az alapítói jogokat teljes egészében vagy részben a nemzeti tanácsra ruházhatja át”.

            A bíróság a többi kezdeményezést elutasította, azzal az indoklással, hogy azok „elfogadhatatlanok” (mielőtt még tárgyalt volna ezekről! – B. A. megj.), illetve „nincsenek meg az előfeltételek” a vitatott szakaszok a testület általi felülvizsgálatára. Az utóbbiak közé tartozik az újvidéki székhelyű Árgus (2010. május 31-i!) kezdeményezése is a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 33. szakasza alkotmányosságának és törvényességének a felülvizsgálására.

Az Árgus kezdeményezése[3]

A szerb alkotmány 6. szakasza szerint „senki sem vállalhat olyan állami- és közéleti tisztséget, amely összeférhetetlen egyéb megbízatásaival, hivatásával vagy magánérdekeivel”. A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 33. szakasza ezt az alkotmányos rendelkezést leszűkítette olyan módon, hogy a nemzeti tanács tagjává csak az a nemzeti kisebbséghez tartozó személy nem választható, aki „bírói, ügyészi vagy alkotmánybírói tisztséget tölt be”.

Az idézett törvény ilyen megfogalmazása, amelyben részt vettek a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) magas rangú képviselői is, lehetővé teszi az állami tisztséget betöltő személyeknek a nemzeti tanácsba való jelölését és listavezetőnek való megtételét.

Így kerülhetett sor arra, hogy a 2010. június 6-i nemzeti tanácsi választásokon két lista vezetője – a Magyar Összefogás (VMSZ) és a Humentis civil szervezet (Demokrata Párt), magas rangú állami tisztségviselői, a(z akkor) tartományi kormánytagja, Korhecz Tamás tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkár (VMSZ) – (akkor még csak) a nemzeti tanács elnöki posztjának is a lehetséges várományosa (most elnöke) –, és dr. Csengeri Attila, (abban az időben) tartományi egészségügyi titkár, listavezető lett.

A választási listákon más vezető állami hivatalnokok is szerepeltek, mint például Muškinja-Heinrich Aniko, aki a Humentis névsorán jogászként szerepelt, miközben a kisebbségügyi minisztériumban államtitkári posztot tölt be (sic!), vagy Bunyik Zoltán újvidéki segédpolgármester, a Kézfogás a Magyarságért – Polgári mozgalom listavezetője.

Az Árgus véleménye szerint az állami tisztségviselőknek a nemzeti tanács tagjának, vagy esetleg elnökének való megválasztása ellentétben van az alkotmánnyal és a nemzeti tanács intézményének elképzelésével.

Az állami tisztségviselői hivatás és a Magyar Nemzeti Tanácsbeli (MNT) tagság együttes gyakorlása a nemzeti önkormányzati önállóság és az állami szervektől való függetlenségnek a megcsúfolását jelentené. Ezek a személyek, funkciójuknál fogva ugyanis befolyásolhatják a nemzeti tanács működését, munkáját és független döntéshozatalát. Ez lehetővé teszi a nemzeti önkormányzat legmagasabb testületének állami irányítás alá vonását.

A fentiek alapján, az Árgus kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 33. szakaszának alkotmányosságát vizsgálja ki, a kezdeményezésbe foglalt indoklást vitassa meg és hozzon határozatot, amellyel megállapítja, hogy az említett szakasz rendelkezése nincsen összhangban Szerbia Köztársaság alkotmányának 6. szakaszával.

A kezdeményezés elérte célját: Korhecz Tamás (a kezdeményezés napján) lemondott a tartományi kormányban betöltött posztjáról. (Bizonyára nagy felhördülést váltott volna ki, amennyiben a kisebbségügyi miniszter lett volna egy személyben az MNT elnöke is, s ezt Korhecznak is tudnia kellett.) Dr. Csengeri Attila időközben a szabadkai városi tanács egészségügyi, szociális és környezetvédelmi tanácsosa lett. Muškinja-Heinrich Anikó – miután tartományi ombudsmanná választották – lemondott az MNT-beli tagságáról (Helyette – 2010. november 29-től – Sirková Anikó, Zenta polgármestere lett az MNT tagja, ami ugyancsak vitatható.) Bunyik Zoltán helyett Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke lett az MNT tagja. 

Mint az alkotmánybíróság idézett közleményéből kitűnik, a testület nem fogta el az Árgus kezdeményezését, ami arra utal, hogy az állami hivatalnok a továbbiakban is jelen lehetnek a nemzeti tanácsban. Ezzel a taláros testület mintegy előrevetíti az MNT és a hatalom szimbiózisát. Hogy miért most – csaknem három év után – vette elő a kezdeményezést, azt viszont csak találgatni lehet.

„Rosszindulatú erőlködés”

– Tudni kell azt, hogy nagyon különböző emberek, nagyon különböző szervezetek támadták meg ezt a törvényt. Vannak közöttük sajnos magyarok is, vannak szélsőséges szerb nacionalisták, tehát nagyon különböző szervezetek támadták meg ezt a törvényt. Ez a támadás azt bizonyítja, hogy ennek a törvények valóban súlya van a közösségi építkezésben, hogy ezekkel a jogosítványokkal élve nagyon sokak ijedtek meg attól, hogy esetleg a magyar közösség talpra áll, megerősödik a törvény adta lehetőségek és keretek miatt. A veszély valós. Azt gondolom, hogy ha néhány nagyon fontos szakaszát ennek a törvények elfűrészelné az Alkotmánybíróság, abban az esetben nagyon sok olyan eszköztől esnénk el, amelyek segítségével aktívan tudjuk közösségünk sorsát, jövőjét befolyásolni. Én nem is gondolok erre a forgatókönyvre. Én bízom abban, és mint alkotmányjogász ezt szakmai szempontokkal is alá tudnám támasztani, hogy ezek az érvek nem meggyőzőek, abban a vonatkozásban , hogy a törvény ezen paragrafusai alkotmányellenesek lennének. Mégis, az Alkotmánybíróság bizonyos politikai szempontokat is mérlegel, ezért nem tartom kizártnak, hogy ne így végződjön a dolog. Mégis, ma abban bízom, hogy azért alapvetőleg ez egy alapot nélkülöző erőlködés, rosszindulatú erőlködés és nem több ennél – mondta Korhecz Tamás, az MNT elnöke a Napjaink c. említett műsorában.[4]

Korhecz Tamás nyilatkozatában – mint általában – nem takarékoskodott a (negatív) jelzőkkel és a (le)minősítésekkel. Támadásnak nevezi azt, hogy magánszemélyek és szervezetek alkotmánybírósági kivizsgálását merészelték kezdeményezni annak a törvények, amelyiknek a kidolgozásában maga is „asszisztált”. Holott a demokráciában ez a jogszabályok alkotmányossága ellenőrzésének a legtermészetesebb módja. (Más dolog, hogy Szerbiában hogyan működik az alkotmánybíróság és mi lesz ennek az eljárásnak az eredménye.)

Köztudott, hogy az említett törvénnyel kapcsolatban a magyar közösségen belül – már a jogszabály elfogadását megelőzően is – megoszlottak a vélemények. Még a kidolgozásában részvevő Várady Tibor is elismerte, hogy „nem jelent autonómiát”[5] az, amit a törvény nyújt”[6](A törvény paragrafusainak többségét – Korhecz nagybecskereki elmondása alapján – Várady Tibor és ő írták, elfogadásához pedig, a VMSZ parlamenti képviselői asszisztáltak.[7])

Mielőbbi módosítást!

            Az elmúlt csaknem három év alatta gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénynek számos hiányossága van. Még azt sem fogalmazza meg, hogy milyen testület a nemzeti tanács! Probléma van a nemzeti tanácsok hatásköreivel is. Ezt ugyanis az említett törvény, csaknem minden esetben, feltételes módban, vagyis nem kötelező erejűnek határozza meg. Ez többnyire abban nyilvánul meg, hogy a nemzeti tanácsot „kezdeményező”, „figyelemmel kísérő”, „javaslattevő” és „véleménynyilvánítási” illetékességgel jogosítja fel.

Aztán emlékezzünk azokra a perekre, amelyeket Korhecz a zentai képviselő-testület ellen indított, amikor – az iskolaszékek tagjainak kinevezésekor – elutasította az általa javasolt személyeket és a községi tanács jelöltjeit nevezte ki[8], a Magyar Szó főszerkesztőjének leváltásával keletkezett (nemzetközi reagálásokat is kiváltott) botrányra[9], a felsőoktatási ösztöndíjprogram pályázat lebonyolítása és a kérelmek pontozása során történt magyar-magyar megkülönböztetésre[10], stb. Mindez több mint indokolttá teszi a törvény (és az MNT működésének) alapos felülvizsgálását. 

Négy vajdasági magyar párt 2012. szeptember 27-én Felhívást fogalmazott meg a magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőihez, amelyben összefoglalta a vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményeit. Az nemzeti kisebbségi autonómiával kapcsolatos követeléseket a dokumentum második pontja tartalmazza:

–  2. Szerbia biztosítsa a délvidéki magyarság teljes körű nemzeti autonómiáját, területi és személyi elvű autonómiát. A nemzeti tanácsokról szóló törvénynek az eddigi tapasztalatok alapján való mielőbbi módosítását, amely szavatolja a nemzeti kisebbségek tényleges politikai önkormányzatát, felruházná döntéshozatali joggal és hozzájárulna az érdekeinek megfogalmazásához és hatékony képviseletéhez. Ezt követően új, demokratikus nemzeti-tanácsi választások megtartását, az állam által elkészített és kezelt teljes választói névjegyzék alapján, olyan választási rendszer alkalmazásával, amely figyelembe venné a lakosság területi megoszlását.[11] 

Az új nemzeti tanácsi választások 2014-ben esedékesek. Addig módosítani kell a törvényt. A jelenlegi szerbiai viszonyok azonban nem kedveznek a magyar pártok és civil szervezetek követelései megvalósításának. A magyar autonómiáért való küzdelem ennek ellenére folytatódik. Függetlenül a magyar pártokraták akaratától is. 

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. február 10.

[1] http://www.ustavni.sud.rs/page/view/sr-Latn-CS/0-101765/saopstenje-sa-1-sednice-ustavnog-suda-odrzane-17-januara-2013-godine-kojom-je-predsedavao-dr-dragisa-slijepcevic-predsednik-ustavnog-suda?_qs=17.%20januar

[2] Uo. és http://www.dnevnik.rs/politika/nadleznosti-na-ustavnoj-proveri

[3] Alkotmánybírósághoz fordult az Árgus: http://www.vajdasagma.info/cikk.php?ar=tukor&id=3444, Magyar Szó, 2010. június 1., 4. o.; Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, VIII. évf. 117. szám, 2010. június 1. és Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Reggeli Sajtófókusz, Reggeli Sajtófigyelő, 2010. június 1.

[4] http://www.youtube.com/watch?v=R8ipODdVMFg

[5] Bozóki Antal: Problémák a nemzeti önkormányzattal. http://www.mpsz.net/,2011. február 27., 21:39;http://www.argus.org.rs/irasok, 2011. február 28., 09:17; Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Kisebbségi sajtófókusz, 2010. február 24. és Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, IX. évf. 50. szám, 2011. március 2.

[6] Memorandum Orbán Viktornak. Orbán Viktor 2009. december 16-i délvidéki körútján a délutáni órákban Temerinbe látogatott, ahol többek között civil szervezetek képviselőivel találkozott. A csatolmányban szereplő szervezetek kérésére, az általuk megfogalmazott mamorandumot Csorba Béla átadta az illusztris vendégnek. A memomrandum szövegét lásd:http://ujmagyargardagyor.gportal.hu/gindex.php?pg=31456241&nid=5365227

[7] Bozóki Antal: Egy korszak végén. http://www.argus.org.rs/index.php/irasok/8-irasok/542-gondolatok-ifj-korhecz-tamas-lemondasa-kapcsan, 2010. június 03. [18:01] és Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, VIII. évf. 135. szám, 2010. június 28.

[8] Pesevszki Evelyn:  Pert nyert az MNT, Magyar Szó, 2010. November 18:http://www.magyarszo.com/hu/2010_11_18/kozelet/60539/

[9] Vajdaság Ma: Maratoni vita után leváltották a Magyar Szó főszerkesztőjét. http://kitekinto.hu/karpat-medence/2011/06/25/maratoni_vita_utan_levaltottak_a_magyar_szo_fszerkesztjet/, 2011. június 25.

[10] Bozóki Antal: Újabb botrányt okozott az MNT. http://www.vajma.info/cikk/tukor/4317/Ujabb-botranyt-okozott-az-MNT.html,2011. augusztus 13. [17:54]; Central Europica Centralis (CEC), Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. augusztus 15. és http://www.mpsz.net/, 2011. augusztus 15. [12:16]

[11] http://www.peticiok.com/peticio_a_vajdasagi_magyar_kozosseg_azonossaganak_megrzeseert és

http://www.peticiok.com/petition for the maintenance of the national identity of the Hungarian minority community in Vojvodina A dokumentumot 2012. október 11-éig 218-an írták alá.

Korhecz KONTRA Pásztor

Az igazság „fájni fog”. Elkúrtuk, hazudtunk?

A címben szerepelő fogalmakat nem azért elevenítem fel, mert a magyarországi politikumról akarok írni. Hanem azért, mert az idei év első bejegyzésével egy kicsit visszakanyarodok a tavalyi évhez. Nem csak azért, mert az év végére besűrűsödtek a teendőim, ami miatt  nem maradt időm az írásra, hanem azért is, mert a téma most is aktuális. Például azért, mert készítettek két évértékelő interjút két délvidéki politikussal.

Legtöbbször átsiklok az ilyen interjúk felett, leginkább azért, mert a pártlappá züllesztett napilapunk hasonló írásaira egész egyszerűen nem vagyok vevő. De most mégis beleolvastam a két vezető interjújába, akik elvileg ugyanazon politikai opcióhoz tartoznak, mégis - ahogyan az olvasás közben kiderült - igen eltérően nyilatkoztak a párt politikájáról és politikai sikereiről.

A pártelnök hozta a szokásosat: bár minden megváltozott körülöttünk május 6-a után, továbbra is mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak. Rózsaszín szemüveg, sikertörténetek tömkelege. Egyfélét mondunk Brüsszelben, mást Budapesten, harmadikat Belgrádban. Egyszer nem szavazzuk meg a Vajdaság költségvetését, mert nincsen meg a hét százalék,  aztán szépen, csendben, a bársonyszékért megnyomjuk a zöld gombot. Majd elkezdünk Vajdaság megalázásáról beszélni.

A budapesti liberális körökhöz tartozó lapnak  azt nyilatkozzuk, hogy hosszú távon a kisebbségi magyar politizálás halálra van ítélve és vesztesek leszünk (talán ezzel magyarázzák a belgrádi tagtoborzást). Az itthoni médiában pedig arról beszélünk, hogy csak az etnikai politizálás az egyetlen és igaz, azok a magyarok pedig, akik más magyar pártokban politizálnak, nemzetárulók, a többiek meg janicsárok (ez a logika szerint, aki magyar pártban politizál az kevesebbet ér, mint az a magyar, aki szerb pártban van?). Ugyan szavainkkal támogatjuk a területi magyar autonómiát, de megelégszünk a korlátozottabb kulturális autonómiával.

Annál nagyobb figyelmet érdemel a másik interjú. Bevallom, kellemesen csalódtam. Nyíltan kimondták, hogy a délvidéki magyarság száma drasztikusan csökkent az elmúlt 9-1O év alatt, a magyarok helyzete egyre rosszabb, és ha ez így folytatódik, akkor bedől a délvidéki magyarság intézményrendszere (?), onnan meg  már nem lesz visszaút. Az okokat boncolgatva megjelölte a politikai és közéleti közeg mulasztásait, a hosszú távú intézkedések és programok hiányát. Elmondta egyúttal azt is, hogy a megoldást a tükör jelentené, ha szembenéznénk a reális helyzettel, az igazság pedig „fájni fog”. Kiutat a nyilatkozó politikus a keresztény értékeken alapuló társadalmi viszonyok kialakításában látja, szerinte nagyobb hajlandóságra van szükség a gyermekvállalás területén. Ezért egy demográfiai stratégia megalkotásában gondolkodnak az MNT-ben. Ezt azonban egyedül nem fogják tudni végrehajtani. Ehhez társadalmi konszenzus szükséges.

Néhány fontos kérdés fogalmazódott meg bennem. Ha abból indulunk ki, amit a pártelnök már többször is hangsúlyozott, hogy az MNT egy párti politikát folytat, akkor miért van az, hogy a két  vezetőnek ennyire eltérő a véleménye és a helyzetértékelése?  Ha az MNT elnöke nem lepődött meg a népszámlálási adatokon, és előrelátta azokat a folyamatokat, amelyek ide vezettek, miért csak most fogalmazta meg őket? Miért nem figyelmeztetett előbb? Vagy ha megtette, miért nem vették figyelembe a véleményét? Vajon jól értelmezem: a párt vezetőit az igazság mellőzésével vádolja? Lehet-e ez az első törésvonal a párton belül?

És kit terhel a felelősség a téves politika folytatásáért? Kik azok, akik nem tették a dolgukat megfelelően? Várható-e irányváltás? Vajon szétválhat az MNT és a VMSZ akarata?

Remélhetőleg válaszokat is kapunk…

Csonka Áron

Új bürokraták

Kezdettől fogva problematikus volt a nyomtatott sajtó példányszámának a növelése – jelentette ki Simon Erzsébet, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) illetékese a médiastratégiájukról egy rádióműsorban, amikor a riporter rákérdezett, mi az oka a sikertelenségnek?

Jelentésemben – nyomatékosította a médiafelelős – leírtam: ellenállásba ütköztünk, s a kollégák nem tesznek szinte semmit. Nem készítették el azt, amit elvártunk volna. Például, hogy átgondolják az arculatváltást. Nincsenek terveik, nincsenek megvalósításról szóló jelentések stb. Hogy miért lenne minderre szükség? „Mert akkor, dönthettünk volna, hogy merre lépjünk” állítja az illetékes.

Simon Erzsébet így sem ül ölbe tett kézzel. Vannak ötletei. A riporternek, aki megjegyezte, hogy sokan a Magyar Szó, vagy a Hét Nap helyett a szerb lapokat vásárolják, még elismerte: ez bizony így van. Ezután ellentámadásba ment át. Az emberek a hibásak, mondta, mert e lapok ára mégsem akkora, hogy még a jelenlegi ínséges időkben is ne lehetne azokat megvásárolni. Továbbá, hiba az is, hogy a „nyomtatott sajtó” nem jut el az olvasókig. Még sok olyan település van a Vajdaságban, ahol e lapokhoz – a régen jól működő terjesztési hálózat megszűnte után – nem lehet hozzájutni. Az MNT illetékes ezt a hibát is a magyar szerkesztőségek nyakába varrja. Azok nem készítettek tervet, dokumentumokat stb., hogy az MNT most értékelhesse a helyzetet. A kreatív gondolkodásnak nincs határa: az előfizetési kedv is növelhető, illetve növelni kell, állítja a sarokba szorított MNT tisztségviselő. Az azonban eszébe sem jut, hogy az MNT-nek, vagy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökének tegye fel az egyetlen logikus kérdést: miért tűrték hosszú éveken keresztül, hogy a privatizáció örvén a szerb hatalom és kliensei leépítsék a Magyar Szó valaha valóban tevékeny terjesztőhálózatát?

De, hagyjuk az MNT irodákból származó magvas ötleteket, s nézzük meg, mi a hiba a valóságban? Tény ugyanis, hogy a valaha „több tízezres” példányszámban megjelenő lapok, ma néhány ezresre zsugorodtak.

A fő kérdés az, hogyan történhetett meg, hogy röpke pár év alatt az „egypárti” megalapozottságú magyar intézményrendszer elvált a magyar szavazóktól, illetve meg sem találta azokat. Akikért elvben dolgoznia kellene. Az MNT a lesújtó gyakorlat láttán sem tud, esetleg nem is akar eljutni a baj gyökeréig. Ha egy napilappal szemben a fő követelmény az, hogy adjon pontos, gyors, a közösség demokratikus érdekeinek megfelelő, de önálló tájékoztatást, akkor ezt a Magyar Szó és a többiek miért nem teszik meg?

Feltette valaki a kérdést, vajon Kubát János a Magyar Szó veterán újságírója – egy futó elemzés alapján – miért tehetett sokkoló megállapításokat? Például azt, hogy 1972-es és a tavalyi év egyik utolsó hónapját vizsgálva, Tito elvtársnak az akkori Magyar Szóban megjelent képei számukban alig tudták megelőzni Pásztor István fotóit. Miért nem tette fel a kérdést, sem a Magyar Szó, sem az MNT, jó-e a „stratégia” amely a tisztségviselők önfényezésének intézményesülését meg sem említi?

Nem mégis arról van szó tehát, hogy a kiábrándult magyar polgárok látva a magyar döntéshozók önzését és tehetetlenkedését, kiábrándultak? S most új politikai eszményeket keresnek. Sajnos, úgy is, hogy a megoldást, a nagyobb haszonnal kecsegtető, szirénhangon ígérgető szerb pártok támogatásában, meg a szerb lapokban keresik.

Száz szónak is egy a vége. A vajdasági magyarság leépülése addig nem fékezhető meg, még csak nem is lassítható, amíg nem nevezzük néven a gyereket. Ki kell mondani: amíg nem valósul meg a magyar autonómia legfontosabb követelménye, az, hogy az autonómiatanács tagjait (a magyar szavazók hivatalos, állami névjegyzéke alapján) maguk a magyarok választhassák meg, s e képviselők ténylegesen nekik, ne pedig a szerb hatalomnak tartozzanak politikai felelősséggel – változásra nem számíthatunk.

Mit tehetnek az MNT tagjai, ha maga a rendszer választja el őket a magyar szavazóktól? Különösen, ha a testület működési költségeit, a szerb kormány vállalja, feladata pedig arra szorítkozik, hogy kezelje a Magyarországról érkező támogatásokat, s elvégezze azok elosztását? Lehet a magyarok iránti felelősségtől mentesen nem a pénzforrások (a részérdekek) felé fordulni? Stratégiákat gyártani, s egyben elismeréssel adózni a szerb hatalomnak? Nos, úgy látszik, lehet. Csakhogy ez esetben következményekkel kell számolnunk. Amint látjuk, elsősorban azzal, hogy az újra gyorsuló asszimiláció és a közösség leépülési folyamatainak erősödése választói apátiába, érdektelenségbe torkollik.

A választók érdekeitől való függetlenedés okozza, hogy az alapítói jogokkal felvértezett magyar döntéshozók, félretéve a közösség alapérdekeit, a Magyar Szótól részérdekeik kritikátlan népszerűsítését, személyük tömjénezését követelik. Így még az is megtörténhet, hogy az egyik túlbuzgó szerkesztő egy politikai baklövés magyarázatát hallva, helyesléssel állapítja meg: ez csodálatos.

Ilyen a Vajdaságban az új (magyar) bürokrácia működési modellje. Nemcsak a sajtó vonatkozásában. S így kap szabad utat a szerb politikai elit törekvése, hogy a nemzeti tanácsok intézménye – a magyar szavazóktól elválasztott magyar döntéshozók közbeiktatásával – végül a szerb nemzeti érdek érvényesítését eredményezze.

Ilyen körülmények között nem meglepő Korhecz MNT-elnök megnyilatkozása, hogy az MNT a VMSZ politikáját magáénak vallja. Az ő sorsuk valóban össze van kötve.

Mindeközben mi magyarok elfogyunk, itt a Vajdaságban is. Nem kellene ezen a helyzeten valamit változtatni, akár az agyonhallgatott Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) keretében? Dehogynem!

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 

HÍRLEVÉL, XI. évf. 7. szám, 2013. január 12.

Már csak 13%

 NEGYVEN EZERREL KEVESEBB MAGYAR

Kisebbségjogi jegyzet

Egyre több adat kerül nyilvánosságra a 2011. évi népszámlással kapcsolatban. Bármely népesség lélekszámának alakulása fontos mutatója a politika sikerességének, vagy sikertelenségnek. Így, a nemzeti kisebbségi politikának is egyfajta fokmérője. A politikusok és az intézmények munkájának eredményét is jórészt ezek alapján lehet érdemében megítélni, értékelni. 

Már csak 13%

Magyar vonatkozásban a legutóbbi népszámlálás adatai rosszabbak, mint ahogyan demográfusok már korábban jelezték: Tíz év alatt a Szerbiában élő magyarok száma 39 400-al, ebből tartományban élő magyarok száma 39 071-el lett kevesebb, vagyis fogyása „eddig még soha nem tapasztalt méreteket öltött”.[1]

Mivel Vajdaság lakosainak száma 100 189-el csökkent 2002-hez képest, ebben a csökkenésben a magyarok 39%-al vesznek részt. Ez kétszer meghaladja a lakosságban való részvételi arányunkat (13%). A demográfusok szerint a vajdasági magyarok valós lélekszáma még ennél a számadatnál is kisebb, mivel „életvitelszerűen sokan nem élnek a szülőföldjükön”.[2]  

A népességi mutatókat súlyosbítja a tény, hogy a magyarok az egyik legelöregedettebb nemzeti közösség Szerbiában. A magyarok átlagéletkora 44,9 év, míg a romáké 28,3 év, a bosnyákoké 33,5 év, a szerbeké 42,5 év. A négy legjelentősebb nemzeti közösség közül tehát a magyarok átlagéletkora a legnagyobb, ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen, hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb, illetve, hogy a születési index pedig sajnos a legkisebb.[3] „A szerb lakosságnál a csökkenés sokkal kisebb, mint a többi nemzeti közösséghez tartozók esetében.”[4]Amíg a többségi szerb populáció csökkenése 3,6%, a nemzeti kisebbségi közösségeknél ez átlagban négyszer több és 14%-ot tesz ki (a magyaroknál ez 13,3%).[5]

A magyarok lélekszámának csökkenését – az említett okok mellett – még feltehetően nagymértékben befolyásolja az elvándorlás és asszimiláció is, amit a legnehezebb mérni a különböző eddig ismert módszerekkel.[6]

– Itt az ideje tudomásul venni, hogy fogyatkozásunk fő okát magunkban kell keresnünk, megbomlott értékrendünkben, abban, hogy évente háromezerrel több magyar ember hal meg, mint ahány magyar nő ad életet gyermekének. Nemzetközi felmérések és tudományos igazságok támasztják alá, ennek oka nem a szegénységünkben keresendő, gazdasági nehézségeinkkel legfeljebb lelkiismeretünk háborgását nyugtatjuk, becsaphatjuk magunkat és másokat. Mindinkább meg vagyok győződve róla az MNT ezt nem nézheti tétlenül, nem állhat be a rinyálók, a másra mutogatók, a kifogást keresők hazug táborába és már holnap szakmailag megalapozott programokat kell alkotnunk, intézkedéseket kell foganatosítanunk a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében, mert ez (is) a dolgunk – írta Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke 2012. december 8-i jegyzetében.[7]

Senki sem felelős?

  Az MNT elnöke – a feje tetejére állítva logikát – úgy tartja, hogy a vajdasági magyarok drámai fogyásának mi magunk vagyunk az okai. Ennek eredetét „nem a szegénységünkben, gazdasági nehézségeinkben” és – tegyük hozzá – a (bizonytalan) gazdasági, valamint politikai körülményekben kell keresni, hanem önmagunkban. 

 

Korhecnak ezt az állítását úgy is lehetne értelmezni: Mossa kezeit, neki és az utóbbi években kimagasló politikai tisztségeket betöltő magyaroknak semmi köze a vajdasági magyarok folyamatosan romló helyzetéhez. Mintha nem ő lett volna 2000-től 2010-ig tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkár, 2010-től pedig az MNT elnöke, Kasza József (most vizsgálati fogságban, de nem a demográfiai kérdések miatt), a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, a szerb kormány alelnöke stb., Pásztor István, a VMSZ elnöke, a Tartományi Kormány alelnöke, gazdasági tikár (most a Tartományi képviselőház elnöke), stb., Egeresi Sándor a Tartományi Képviselőház korábbi elnöke, most a VMSZ képviselőházi frakciójának vezetője, Józsa László, az MNT korábbi elnöke, a VMSZ Elnökségének tagja, a Szekeres László Alapítvány Kuratóriumának elnöke stb.?

Elszámoltak-e ezek az urak a munkájukkal, vagy csak egyik tisztségről a másikra távoztak? [Egeresi még dicsekedett is, hogy a hetedik (!?) mandátumát tölti a Tartományi Képviselőházban.] Tartoznak-e a tisztségviselők felelősséggel a népesség ilyen arányú csökkenése miatt? Tudták-e ezek az urak, hogy hogyan alakulnak a vajdasági magyarok gazdasági és demográfia adatai, közösségünk helyzete? Ha nem tudták, akkor azért felelősek, ha pedig tudták, akkor meg azért, hogy ide jutottunk.

Kerülik az érzékeny kérdéseket

Már az a tény, hogy a magyarok aránya a tartomány összlakosságában 1948 óta (25,8%) csaknem megfeleződött (13,00%-ra zsugorodott) és továbbra is folyamatosan csökken, jelzésértékű a vajdasági magyarok helyzetéről és a szerb állam magyarságpolitikájáról. Ez azonban cseppet sem csökkenti a magyar politikusok felelősségét. 

A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 10. szakasza 14. pontja szerint ugyanis a nemzeti tanács „állást foglal, kezdeményezést tesz és intézkedéseket foganatosít a nemzeti kisebbség helyzetével, identitásával és jogaival közvetlenül kapcsolatos minden kérdésben”. 

Az MNT – a mostani és a korábbi összetételében – többnyire kerülte, hogy a kultúra, az oktatás, tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén kívüli, a vajdasági magyarokat érintő más (többnyire érzékeny) kérdésekkel foglalkozzon. Korhecz Tamásnak most hirtelen eszébe jutott és – tizenkét év után – programok, intézkedések foganatosítását ígéri „a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében”. Hány vajdasági magyar marad, mire a program elkészül, és valamilyen eredmény is mutatkozik?

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 16.

[1] Végel László: Plebejus Európa. Családi Kör, 2012. december 13., 8. o.

[2] Uo.

[3] Kiss Igor: A 2011. évi népszámlálás nemzetiségi adatai. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 254. szám, 2012. november 30.

[4] Balla Lajos: Vajon csak egyszerűen: Fogyatkozik a vajdasági magyarság? http://www.vajma.info/cikk/tukor/5313/Vajon-csak-egyszeruen-Fogyatkozik-a-vajdasagi-magyarsag.html, 2012. december 2. [18:55]

[5] CDCS: Povodom rezultata popisa stanovništva 2011. po nacionalnoj pripadnosti [A 2011. évi népszámlás eredményei a nemzeti hovatartozás alapján], http://cdcs.org.rs/index.php?option=com_content&task=view&id=530&Itemid=33,  2012. november 30.

[6] Diósi Árpád: A szív és az ész. Magyar Szó, 2012. december 8., 13. o.

[7] Korhecz Tamás: Őszintén szembenézni a valósággal: eredményekkel és nehézségekkel egyaránt, Magyar Szó, 2012. december 8., 14. o.

Szégyen

Kisebbségjogi jegyzet

Szeptember 27-i ülésén a Magyar Nemzeti Tanács – 15 hónapos (megfelelési) próbaidő után – Varjú Mártát nevezte ki egyetlen napilapunk, a Magyar Szó főszerkesztői posztjára.

Székfoglalója alkalmából a főszerkesztő – inkább ne mélyedjünk most bele eddigi munkájának elemzésébe – a lap szeptember 29-i számában Az olvasóhoz c. írásában hangoztatja: „Számomra a legnagyobb kihívás mégis az, hogy az olvasó elvárásának eleget tegyek. A Magyar Szó a vajdasági magyar közösségnek és közösségről szól.”

Azon a napon, amikor Varjú Mártát megtették főszerkesztőnek, Újvidéken négy vajdasági magyar párt és nyolc civil szervezet tanácskozást tartott közösségünk helyzetéről. (Az ülésen – a meghívás ellenére – a Vajdasági Magyar Szövetség képviselői nem vettek részt.) A részvevők elfogadták A vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei c. felhívást. Az aláírók dokumentumot, amelynek alkalmazástól közösségünk helyzetének javulását várják, a magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz az Európai Unió magyar képviselőihez szándékoznak eljuttatni. A mai napig az okiratot az interneten Petition for the maintenance of the national identity of the Hungarian minority community in Vojvodina már 200 aláírással támogatták a világ szinte minden részében élő magyarok. 

Az összejövetelről tudósított az újvidéki közszolgálati rádió és televízió is. Nem úgy a Magyar Nemzeti Tanács irányítása alatt lévő napilap. A Varjú Márta vezette szerkesztőség még arra sem tartotta érdemesnek az egybegyűlteket, hogy képviseltesse magát az eseményen. Mert eseményről volt szó, hiszen ritkán kerül sor a pártok és a civil szervezetek találkozójára, hát még olyanra, amelyen mind a négy párt és a civil szervezetek elnökei egyszerre vannak jelen. Ezt tartja Varjú Márta „a vajdasági magyar közösségnek és közösségről” szóló tájékoztatásnak?

A Magyar Szó nemcsak, hogy az ülésről nem tájékoztatta közösségünket, de a mai napig egy sort nem közölt az ülésen elfogadott felhívásról. Annak ellenére, hogy egy olyan dokumentumról van szó, amely tartalmazza a magyar közösségnek a május 6-i választásokon a helyi önkormányzatokba, a Tartományi Képviselőházba és a szerb parlamentbe választott magyar képviselők, az anyaországi vezetők és az Európai Unió magyar képviselői iránti követeléseket.  Ez lenne az olvasó „elvárása”? Vagy a főszerkesztő határozza meg azt?

Az újvidéki Dnevnik napilap viszont fontosnak tartotta, hogy beszámoljon az ülésről a szerb közvéleménynek. A magyar olvasók tehát a szerb nyelvű napilapból tájékozódhattak a pártok és a civil szervezetek közös követeléséről. Még a boszniai Szerb Köztársaság Srna nevű hírügynöksége is érdeklődött a dokumentum iránt.  

A Magyar Szó ilyen tájékoztatásra és szerkesztéspolitikára nincsen más megfelelő kifejezés, mint a szégyen. Ezen csak a dokumentum 8. pontjának érvényesítésével lehet változtatni, miszerint az aláírók követelik „a sajtó szabadságát és a pártoktól, valamint a Magyar Nemzeti Tanácstól való független és tárgyilagos tájékoztatás biztosítását”. Erre viszont – s ezt az utóbbi 15 hónap is igazolja – Varjú Márta és csapata nem alkalmas.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. október 7. 

                                                     Dnevnik, 2012. október 3., 2. o.

Az expanzív médiahaditerv - NE HAZUDJ!

Nesze neked média törvény, meg stratégia, NE HAZUDJ!

„Mit tehetek? S mit ér a cérnahangom,

mikor ide Jeremiás próféta kellene

s ő sem érne semmit el?”

(Faludy György)

Mint akinek egyszerre keserű is meg savanyú is a szőlő, valami olyasféle szájízzel állapítottam meg a minap, hogy a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjének – bármennyire nehezemre esik is – most az egyszer nagyon is igazat kell adnom. Mármint akkor, amikor konstatálja, hogy az általa irányított délvidéki magyar mini parlament vezényletével legyártott Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentum bizony nem porosodik a fiókban. Sajnos nem. És épp elég baj ez minekünk! Bárcsak még most is ott lapulna észrevétlenül valamelyik soha ki nem nyitott, végleg feledésbe merült, örökre bezárt üvegpalotai iroda íróasztalfiókjában! Bárcsak képződhetett volna rajta vagy kétujjnyi vastagságú finom porréteg! Bárcsak fedték volna be teljes egészében a pihe-puha porcicák, vagy szőttek volna köré eltéphetetlen remekműnek számító hálót a szobasarokban óraszám tétlenül csücsülő pókocskák! Bárcsak pettyezhették volna mákosra színtiszta unalmukban a tévedésből berepült legyek! Mert akkor a vajdasági magyar média ügyében maradhatott volna minden a régiben…

A kör meg egyre csak szűkül…

Merthogy ez a szóban forgó (és ami a legfájóbb: újságírásunk színe-java által kidolgozott, meg a színe-java által hallgatólagosan el is fogadott, a tömegtájékoztatási eszközeink megreformálása céljából kidolgozott, hadicselekben, taposóaknában bővelkedő) médiahaditerv kényszerű -- és alighanem egyben végzetszerű -- sorsfordulatot idézett elő a vajdasági magyar tájékoztatás egészében. A sorozatban végrehajtott, MNT-s zsinórmérték szerinti átformálás, a VMSZ-es fazonra való nyírás/alakítás, és ez az egész expanzív médiapolitika legalább annyira perniciózus, mint valamilyen közönséges nyavalya. A zseniálisan megszerkesztett médiastratégia pedig alighanem igazi kordokumentum. És kórdokumentum is egyben. (Sajnos, az orvostudomány jelenlegi állása szerint még nem létezik ellene hatékony orvosság.)

Hogy miként fest ez a magyar pártunk részéről megnyilvánuló globális rendrakás, ez a perfid módon (kizárólag a jobbítás szándékával) végrehajtott kényszerreform a gyakorlatban? In praxi: két fronton zajlik az átszervez(őd)és. Egyidejűleg. Párhuzamosan. Megszerezni az illető médium alapítói jogát (vagy legalább társalapítói státust elérni) és teljesen elvhűre, száz százalékig megbízhatóra, ménkűbiztosra cserélni a vezetőségét. Csupáncsak ebben áll, ennyiből áll valamely lap, rádió vagy televízió szerkesztőségének az elvárások szerinti beidomítása, átnevelése. Rosszabbik esetben: móresra tanítása. És máris nyert ügyük van.

Az igencsak nyakatekert nyaktekerési és gerincroppantási széria még jó egy évvel ezelőtt kezdődött. Egyetlen napilapunk, a mindenképpen jobb sorsra érdemes Magyar Szó volt a legelső a sorban. A kísérleti nyúl. A megzabolázás, a betör(et)és prototípusa. Aztán következett a szabadkai hetilap, a Hét Nap, majd pedig az újvidéki Mozaik Televízió. Sorsát a topolyai Tájékoztatási Központ sem kerülhette el, az elmúlt napokban pedig már a községi alapítású Szabadkai Rádió is ügye is terítékre került. Mindez azt jelenti, hogy szűkül a kör. Szorul a hurok. És majd Zucker kommt zu letzt alapon utoljára marad a tartományi székvárosi rádió. És az igen kitűnő étvágynak örvendő Magyar Nemzeti Tanács számára alighanem az lesz majd az igazi püspökfalat. (Ha a kezemet a szívemre teszem, igazából csak a két sz betűvel kezdődő napnak a műsorait féltem. A szerdaiakat meg a szombatiakat. Mert azokat szeretem hallgatni.)  

A hegyelmozdulással való fenyegetőzés

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke minderről imígyen nyilatkozott nemrégiben:

„Fél év elteltével azt kell mondanom, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett. A médiastratégia ambiciózus vállalkozásokat tartalmaz. Ezeknek az előkészítésére helyenként kimozdultunk a nullpontról, de még nem érzem azt, hogy olyan lendülettel következett volna be a változás, mint az oktatás, a nyelvhasználat és a kultúra területén, ahol hegyek mozdultak el a stratégia mentén. Itt ez nem történt meg, de azért ez esetben sem porosodott a stratégai a fiókban. Olyan jellegű intézményes, rendszeres együttműködés a magyar nyelvű médiaműhelyek között, mint amilyen most van, még sohasem volt, noha ez is messze van attól, amit mi a stratégiában vázoltunk. Ha viszont megfigyeljük, hogyan működik együtt az Újvidéki Rádió a Pannonnal, a Szabadkai Rádióval és részben már televízióval is, vagy a Magyar Szó a Hét Nappal, az bizony nagyon messze van attól, amit megörököltünk, és ami a stratégia elfogadása előtt volt. Szeretnénk a vezetőségek megújítását teljesen befejezni, az általunk alapított médiumban őszig ezt meg is tesszük. A vezető személyek megbízotti státusát szeretnénk megszüntetni, s egy biztonságban lévő vezetői csapatot kívánunk kialakítani, amely már teljes egészében elfogadja a stratégiába foglaltak végrehajtását.”

Eddig az idézet.

Hogy miben nyilvánul meg ez a nagyra törő, fékevesztett ambíció? Abban, hogy írástudó főszerkesztők helyett szófogadóan hajbókoló pártkatonákat ültetnek a főnöki székbe? Abban, hogy most még hallgatható, nézhető és élvezhető műsoroknak torzítják el az arc(ulat)át, csorbítják ki az élét, lúgozzák ki az egyedi, a sajátságos színeit? Vagy esetleg abban, hogy egyik szerdáról a másikra, egyik szombatról a másikra egyetlen tollvonással végleg el is hallgattatják őket? Az a vaskos tény, hogy az alapítók/társalapítók meg a kinevezett főszerkesztők változnak, az még önmagában nem jelent semmiféle javulást. Mély meggyőződésem: sokkalta inkább szánalomra, mintsem dicséretre méltó az ilyen irányultságú ambíció…

Régen rossz lesz nekünk akkor is, ha mind az egyre vékonyabban csordogáló anyagiak tekintetében, mind pedig az elgyengített és felhígított szakembergárda következtében még az MNT elnöke által emlegetett – és nem is csupán kívánatosnak, hanem már-már alapkövetelménynek tartott -- HEGYELMOZDULÁS is bekövetkezik a mi kis magyar médiumainkban. Hiszen már egy egyszerű, akár még természetesnek is mondható kőomlás is sokuk számára életveszélyes lehet.

Egyediséged a védjegyed!

Én Istenem, de messze vagyunk már ettől a szépen csengő, a szőremelő izmokat megmozgató ősrégi alapigazságtól! Ahogyan attól is, hogy érték(es) vagy, mert belőled csak egy van. Csak egy napilapunk, csak egy igazi hetilapunk, csak egy huszonnégy órán át magyar nyelvű műsorokat sugározó rádióállomásunk. Minthogy egyik újság, rádió és televízió sem szakasztott mása, egyik sem klónja a másiknak! Mindegyik másmilyen. (Vagy legalábbis másmilyen kéne, hogy legyen.) És ezt most készek vagyunk javarészt beáldozni (hogy még jobban fájjon) egy magát mélymagyarnak mondó politikai párt kíméletlen érdekérvényesítése, ambíciója nyomán. Mintha semmi, de semmi felelősségünk ez ügyben nem is létezne. Mintha a tiszteletet és megbecsülést érdemlő elődeink úttörő munkája, következetessége, hajlíthatatlansága és kemény kiállása a minél szabadabb, szókimondóbb és minél szavahihetőbb sajtó érdekében nem is kötelezne bennünket az égvilágon semmire sem…

A médiaházak bejárata fölé (képletesen) kitűzött hófehér zászlók láttán kézenfekvő a megállapítás: a sajtóromboló politikusainknak egyáltalán nincsen nehéz dolguk. A hazugság sziruposan édes, ragacsos madzagát mélyen megmártották a mézes csuporban. Úgy húzták el a lépre csalt finnyás orrok előtt. Mert jól ismerik a megriadt lélek konfigurációját. Ilyenkor a nagyhangú elcsendesedik, a félős igazodik, a számító helyezkedik, a rafinált alakoskodik, a megfontolt pedig dörzsölten kivár. De még a mindenkori kárörvendő is úgy lapul, mint ahogyan a nyuszi szokott meghúzódni a fűben. Senki sem akar a különbözőségével feltűnni, különcködni, senki sem óhajt most kilógni a sorból. Mert aki önérzetesen felemeli a buta kis buksiját, azt bizony azon nyomban le fogják pisszenteni, a fejecskéjét pedig még le is találják nyisszenteni. 

Az MNT eddig becserkészett médiumai igazi agymosodaként zakatolnak. A mosóvízhez agymosóport adagolnak. A patyolattisztaság, a vegytisztaság elérése érdekében. A frissen mosott holmihoz pedig illatos öblítőt. Lehetőség szerint: pénzillatút. Mindent átható, csábító, tömény pénzszagút. (A zsoldosztóknak most piszok nagy mázlijuk van. Mert mostanság igen kevéssel is beérjük. Harminc ezüst -- Júdáspénz gyanánt -- már megteszi.)

Ennyi szükségeltetik csupán ahhoz, hogy dőljön a kifordított valóság, a megszépített igazság minden egyes újságlapon, valamennyi hullámhosszon és csatornán. Hogy parolázzon, hogy haverkodjon az omnipotens politika választott képviselőivel. A felülről irányított, megkiskorúsított, hazugságra kényszerített média pedig a következő parancsszavakra kezd működésbe lendülni: Ne kérdezz! Engedelmeskedj! Nem bánod meg! Miközben nagyon is jól tudja, hogy nem az éppen aktuális hatalomhoz való odasimulás, nem a válogatás nélküli dörgölőzés lenne az igazi dolga.

A vajdasági magyar médiahelyzet teljességgel reménytelen. Most hiába is hívnánk segítségül a néhány hónappal ezelőtt végleg eltávozott Hornyik Miklóst, hogy újra figyelmeztessen: „Hazugságban nincsen arany középút!” Hiába idéznénk meg Augustiniust, hogy óva intsen: „Jobb sántikálva a helyes úton, mint futva haladni a rossz úton!”

A kenyerem javát én már megettem. Réges-rég leszámoltam a rózsaszínű, szabad sajtó-féle illúziókkal. És hagymázas vízióim sincsenek arról, hogy még megérem azt a napot, amikor majd csupán egy mondatból fog állni a sajtótörvény. Csak annyiból, hogy: Nem szabad hazudni.  (Pedig de szép is lenne!)

Úgy tudom, Einsteintől ered a mondás, amely szerint az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és arra várni, hogy az eredmény egyszer majd más legyen.

Dacára ennek, én mégis ezt teszem.

Jó kis ellentmondás? Nem baj. Hadd legyen!

Szabó Angéla

A történet egy messzi-messzi galakszisból...

Míly rendíthetetlen teher nyugszik egy "szu-per-hős" vállán...

Korhecz, a címzetes

Kisebbségjogi jegyzet

Elismerésben részesült Korhecz Tamás (1967), a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke, aki egyúttal „jogászprofesszor” is: az elmúlt héten az Óbudai egyetem „címzetes egyetemi tanári” címmel tüntette ki a „szakmai és közéleti tevékenysége elismeréseként”. Olyan titulusról van szó, amely „munkásságuk elismeréseként jár felsőoktatásban dolgozóknak” – tudtuk meg abból az interjúból, amelyet Kabók Erika készített a díjazottal.

Több munkahely, több pénz

A Vajdasági Magyar Szövetség által irányított MNT napilapjában, a Magyar Szóban megjelent (szokásos) háromnegyed oldal terjedelmű (alákérdezős) beszélgetés szerint „Korhecz kinevezett egyetemi tanár az újvidéki Lazar Vrkatić Jogi és Üzleti Tanulmányok Karon, de az Edukons Egyetem Fabus karán is tanít, sőt Győrben a mesterszakon és a doktori iskolában, valamint Budapesten, a Közép-európai Egyetemen is több éve állandó vendégtanár”.

Ebből arra lehet következtetni, hogy az MNT elnöke több helyen is fizetést kap. A tízévi tartományi kormánytagsága és kétévi MNT elnöksége alatt, csak úgy mellékesen sikerült neki megszerezni a „címzetes egyetemi tanári címet” is. Más dolog, hogy erről az Óbudai Egyetemről – ahol egyébként gazdaságtudományi, informatikai, a műszaki és a pedagógusképzés folyik – vidékünkön eddig nemigen hallottak, és magának a címnek a jelentése is szinte ismeretlen.

Az MNT nem VMSZ-es tagjainak eddig nem jutott eszébe megkérdezni a testület elnökét, hogy akkor ő most hol mindenhol van munkaviszonyban és hány helyen kapja a fizetést. Mint ahogyan korábban sem kérdezték meg, hogy az elnöki fizetés mellett felvette-e a Közigazgatási Hivatal elnökének járó tiszteletdíjat is. És azt sem, Korhecz tezgázásai milyen hatással vannak az MNT munkájára? Vagy az MNT-ben nem lenne elég munkája? Ide kívánkozik a közmondás, miszerint „egy embernek nem lehet egyszerre két lovat megülni”. Az elnökre azonban – úgy tűnik – már a fizika törvényei sem érvényesek.

Más dolog az is, hogy a jogászprofesszor eddig – az életrajzi adatai szerint – csak egyetlen önálló kötetet jelentett meg, Otthonteremtőben címmel. Ez is inkább politikai, mintsem szakmai munka. De hát mindenki annak adja a titulust, akinek csak jónak látja. Nem kell csodálkoznunk, ha elismerésben részesül a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló, rosszra sikeredett törvény társszerzőjeként is. 

Nyelvszakértők

A magyarcsernyei általános iskola igazgatójának megválasztásakor Korhecz, az MNT elnökeként, 2010. július 16-án – alig két héttel az után, hogy az elnöki széket elfoglalta – aláírt egy olyan támogató levelet, amelyről jogászprofesszorként tudnia kellett volna, hogy nem szabályos. 

Ebben a dokumentumban szó szerint ez áll: „Miután a Magyar Nemzeti Tanács döntési jogkörrel felruházott Közoktatási Bizottsága megbizonyosodott arról, hogy Popović Evica osztálytanító kiválóan beszéli a magyar nyelvet, alkalmasnak találta, hogy nevezett intézményben ellássa az igazgatói feladatokat a hatályos jogszabályok szerint”.

Ezzel a döntéssel az MNT elnöke és Joó Horti Lívia, a Közoktatási Bizottság elnöke túllépték a hatáskörüket és közvetlenül befolyásolták az említett iskola igazgatójának kinevezését, mivel olyan kérdésben döntöttek (a jelölt nyelvtudásának szintjéről), amiben sem jogilag, de szakmailag nem illetékesek.

Közigazgatási per lett az ügyből, amelyben az egyik pályázó követelte az iskola 2010. július 29-i kinevezési határozatának megsemmisítését.

Az újonnan kinevezett igazgató, vélhetően, hogy igazolja magyar nyelvtudását,hat hónappal később, pontosabban 2011. január 26-án, az újvidéki Bölcsészeti Karon, a dr. Cseh Márta, dr. Molnár Csikós László és Csorba Béla összetételű bizottsága előtt „magyar nyelvismereti ellenőrző vizsgát tett”. A vizsgabizonylat szerint nevezett a magyar nyelvet „elégségesen” beszéli, írástudása pedig „jó”.

A mentor a fontos

A Közigazgatási Bíróság, a III-3 U-26021/10 számú, 2011. december 28-i ítéletével, amelyet   kézbesítettek, elutasította az igazgató választásról szóló határozat megsemmisítését. Az ítélet indoklása szinte szóról szóra megegyezik a Korhecz által aláírt levél szövegével, miszerint „a Magyar Nemzeti Tanács Közoktatási Bizottsága megállapította, hogy Popović Evica tanítónő kiválóan beszéli a magyar nyelvet, amit a Bizottság megfelelőnek tart, hogy az említett intézményben a jogszabályok, illetve a törvény szerint ellássa az igazgatói teendőket”. 

Jellemző, hogy a bíróság a perben – többszöri sürgetésre – csak 2011. december 8-án (vagyis csaknem 17 hónap után) tartotta meg a tárgyalást. Ez már magában is gyanút kelt a bíróság pártalansága iránt, mivelhogy munkaügyi perekben sürgősen kell(ene) eljárni. No, de miért is érdekelné a szerb bíróságot, hogy egy magyar tannyelvű iskolában az igazgató milyen szinten beszéli a magyar nyelvet? Csak az MNT javaslata volt számára az irányadó. Ismét bebizonyosodott: „Nem az a fontos, hogy mennyit érsz, hanem hogy ki a mentorod.”

Persze lehetne most élni az összes jogi eszközzel, például alkotmányos panasszal és – éppen Korhecz szavaival élve – „Strasbourgig üldözni a jogsértőket”, csak éppen nem érdemes. Mire befejeződne az ügy, addigra letelik az igazgató megbízása, mint ahogy Korhecznak is a négyéves mandátuma.

Az emberi és egyéni nemzeti kisebbségi jogok megsértése egyúttal a kollektív jogok sérelmét is jelenti. Ennek a minősített esete, ha a jogsértés azok részről történik, akiknek éppen a közösség érdekeit kellene képviselni.

Bozóki Antal 

Újvidék, 2012. június 10.