Walesi bárdok

Arany János - Walesi Bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

(1857.)

Itt van az ősz, itt van ujra...

Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben 
Petőfi Sándor élete és kora. Szerkesztette: Kerényi Ferenc.
Unikornis Kiadó, Budapest, 1998, 37. oldal.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848.

Tavasz van?

Szabó Lőrinc: Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, –
Itt benn vár, – pihen.
– Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
– És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
– Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan – nagyranő.
– Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, – reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!

Március...

József Attila: Március

A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

Szécsi Margit: Március

Téli szellők fújjatok csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napon.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van,
ember s állat érzi már.
Dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot,
félredobni, s könnyeden
játszadozni, s birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni,
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld,
Jöjj el tavasz, földről-égről
már a telet eltöröld!

Kertész leszek...

József Attila

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

1925. máj.

A hetedik - József Attila

„Ime, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet

hibátlanul irják fölébem,

ha eltemet, ki eltemet…”  

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

Rebellis vers - Pósa Károly

Látjátok feleim,
a Halotti Könyörgést?
Ukáz által hallatszódik: demokrata hörgés.
Polírozott bálteremben,
Hideg üveg kastély,
De a valcert táncolóknak kezükben a fustély.
Ómagyarul hull a véred,
Máriának könnye,
Ínyünk sorvad, kincsünk a szó, Arany kapcsos könyve.
Mikor a jó Ilosvai
Lúdtollát hegyezte,
Hugenották teste rothadt, frankföldön hegyekbe.
Hitvitázott Pázmány,
Hess nyomtatta Budán,
Újvilágot rabolt angol, német nézte bután.

Finnyásan csipkézett Brüsszel, csakúgy török porta,
Turbán helyett nyakkendősen fenekedő horda.

Mandulafa virágzott
A Duna s Tisza mellett,
Míg a Janus-arcú Habsburg Zrínyit kivégezte.
Hármaskönyv jog, erkölcs
Kettős köröszt rajta,
Amott szultán Napkirálynak édes körösztapja?!
Ellett, hányta aranyát
Madridban düh, kéjvágy,
Balassynak ríme szablya, hona romos végvár.
Fohászuk szállt ég felé,
A Burgban édes torták,
Júliára sem talála, földdel betakarták.
Parókán a rizspor,
Labanchajban masni,
Mindnek kijárt volna, egy Mikes adta tasli!

Uccu magyar! Most felelj meg! Kéretik a raport!
Nyugat vájkál lyukas zsebben, mandzsettás kéz rabol.

Debreceni poétánk,
Gyalog indult útnak,
Poros köpenyében hált, az áldott magyar múzsa.
Közben a kis Bonaparte,
A világot kifosztja:
Fajtája a zsarnokságnak, hóhér volt a posztja.
Királydrámát nézett,
Kőszínházban Kassa,
Londonban a csürhe látta: öt évest akasztnak.
Nem kell hasra esni!
Berlin, Stockholm, Hága:
Térdnadrágos nációknál passzió a hála…
Most számon kérnék rajtunk
Szájuk lett ülepük
Régen nincs már nekik, mert veszett becsületük!

Coki magyar testvér vigyázz, ne legyél már balga,
Nemzet helyett csak fogalom minden, ami belga.

Robin Hood már nem lesz Toldi,
Forradalmuk - nagy kamu,
Csak a pénz szavát beszélik: szellemük marék hamu.
Mögéd, hogyha kerülnének:
Mind azt nézi-várja,
Leplével takart bilincse, kínai a zárja...
Sándort átdöfő dzsidát is,
Koronás kéz fogta,
Magyar fiúk legjava lett tömlöcöknek foglya.
Üzenjük Burg – London -
Berlin – New York - Párizs,
Miközülünk itt valaki - tényleg nem normális!
Elárulták értékeik:
Lelkük legyen rajta…
Rájukgyullad előbb-utóbb a brüsszeli pajta.

Ne higgy neki édes testvér, nem nagyon van kára
Te zsírodon pöndül-gazdul galléros bankárja.

Nehogy kultúrnép legyen már, minden tolvaj szarka!
Ki szabadságunkért remeg: aranylakat rajta.

Nem változtak ezek semmit, Mohács, Majtény óta,
Gyilkosoddal pertut isznak már az első szóra!

Magyarkanizsa, 2012. január 30.

A templomkertben, a kőrispadon, a csókai pap haragszik nagyon...

Móra Ferenc egykori barátjának,

Farkas Szilárd csókai plébános sírja.

Mindenszentek és halottak napja alkalmából a temetőt járva, emlékek jutottak eszembe. Sírok mellett elhaladva arcok, szavak, történetek elevenedtek fel bennem. Mennyire élhettek teljes és boldog életet halottaink, mi volt az életcéljuk...

Csókán is van még temető "nem-csak" Terjánon, amelyben nem kerül a kegyelet virága, nem kerül kereszt az áldozatokra! Az útódok még a mái napig rettegnek a megtorlástól, ma már értem, hogy miért! Talán egyszer felmerik vállalni...talán lesz bátorságuk, hogy vigyenek virágot és keresztet is állítsanak az apák sírjára...az ártatlanul kivégezett apák sírjára...


Csúrogon száll a fohász: 


"Mond apám mennyit ér egy emberélet ha magyar?

Erre nincs szó, nincs vigasztalás.
A Jó Isten adjon neked
nektek kik itt nyugosztok megnyugvást
Nekünk pedig megbocsájtást.

De lesz-e bocsánatkérés apám?"

Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!

A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!

Siroxit cominunitas catholica 

Csókaensis  - 1923

Móra Ferenc több művében megjeleníti Csóka plébánosát a csanyteleki származású Farkas Szilárdot: A festő halála, későbbi címén "Négy apának egy lánya" környezeti és emberi háttere Csóka és Tápé között oszlik meg. A regény pap­ alakját róla mintázta, akiről máshol is meghatottan emlékezik. Ő a hőse „Kisforró Zsuzsanna" c. költemé­nyének is.

Móra Ferenc így ír a csókai tartózkodásainak kezdetéről: „- 1907 őszén üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket. A főúr szerzett "hadsereget", ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.”

Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:

Kisforró Zsuzsanna

A templomkertben, a kőrispadon
A csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen hozzá kedve semmi sem.

Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.

Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.

És csendül a harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.

No most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy ő odamondogat neki.

A rózsák összesúgtak, a loncok integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot, adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.

A csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy: megszenteljed a vasárnapot?

Anyónak tetszik szörnyen a dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.

- Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.

- Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi -
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!

A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is láttam már kelmedet!

És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
- Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom, tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok minden vasárnapon...

És csendül a harang, giling, galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük - azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A padba egy kisvánkost tetetett.

1913.

Krisztus az ecetfa dárdák között

Kapcsolódó cikk: http://margitzoltan.blogspot.com/2010/11/latjatuk-feleim-szumtukhel.html

A bor legendája - Gárdonyi Géza

Gárdonyi Géza 1863-1922

Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
De ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az óbor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta;
Gyere pajtás, van még a hordóba!"  

Szomorú vasárnap - Leander

Seress Rezső / Spitzer Rezső szerzeménye alapján

Szomorú vasárnap száz fehér virággal,
Vártalak kedvesem, templomi imával.
Álmokat kergető vasárnap délelőtt,
Bánatom hintaja nélküled visszajött.
Azóta szomorú mindig a vasárnap,
Könny csak az italom, kenyerem a bánat,
Szomorú vasárnap.


Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár, virág és koporsó,
Virágos fák alatt utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak,
Utolsó vasárnap.


Ősz van és peregnek a sárgult levelek,
Meghalt a földön az emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél,
Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.
Hiába sírok és hiába szenvedek,
Szívtelen rosszak és kapzsik az emberek.
Meghalt a szeretet!


Vége a világnak,vége a reménynek
Városok pusztulnak, srapnelek zenélnek.
Emberek vérétöl piros a tarka rét.
Halottak fekszenek az úton szerteszét.
Még egyszer elmondom csendben az imámat:
"Uram, az emberek gyarlók és hibáznak."
Vége a világnak!


Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el,
Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár, virág és koporsó,
Virágos fák alatt utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől, holtan is áldalak,
Utolsó vasárnap.

Óh szív! Nyugodj! - József Attila

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehelete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott úton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka* hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsú, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

*http://herbsofmagic.blogspot.com/2011/10/kozonseges-boroka-juniperus-communis-l.html

Tűzkőhalom...A tűz csiholója

A csókai teremtés pusztulás immáron harmadik folytatása...

1877-1919

A Tűz csiholója - Ady Endre

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója*,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

A "Tűzkőhalom-Kremenyák"
felől vészesen közelednek a lángok...

Viharverte sarok ez a csókai sarok! Kicsit a földi Apokalipszis e világi mintája tükrőződik vissza, mit tehet a tehetetlen ember, csak azt, amihez ért! A pusztítást gyakorolja nap mint nap! A tudomány is érthetetlenül áll, hogy e Istentől kapott földi paradicsom, hogyan pusztul és szellemileg erodálódik. Sorolhatnánk: termőföldek, folyók, termálvíz...gyógynövénytermesztés, borászat, húsipar, dísznövénymagtermesztés, halászat-vadászat...mind az enyészet martaléka lassan...Talán a Tűzkőhalmon Tűz csiholójának a bosszúja, hogy a természet anyánk lágy ölét nem tiszteljük és becsüljük! Talán Zeusz csapott le ránk, felbőszülve a töméntelen igazságtalanságok láttán? Netalán Prométheusz mentette meg Csókát a pusztító tűztől? Talán Krisztusunk újra meghalt érettünk a kereszten? A terjáni fa kereszten és harmad-napra eldőlt keresztestül újabb-kori Júdások, Kajafások, Pilátusok és melldöngető "magyar-mentők" pártoskodása közben...mi még mindig nem értjük mi folyik!? Színjáték közötti szünet, mint a szomszédos Zenta mikrópártjának hitelességét megjátszó bohózat és népszámlálásnak titulált "birkaszámlás - vagyonbevallás" közben egy pillanatnyi szusszantás...

A kopjafa nem lett "Zeusz" tűzének martaléka

A tűz csiholójának egykori hajlékán a "Tűzkőhalmon-Kremenyákon" újból tűzsöpört végig, ezidáig a bennfentesek még nem derítették ki mi okból! A "tisztótűz" után zsendűl a fű és újra legel rajta a csorda! A természet lágy öle erősebb az emberi balgaságnál. A tűz megtisztította a tájat, demonstrálva a félelmetes erőt mellyel bír élőkön, holtakon és az izmusokon. Messziről "piszkafaként" látszik a megperzselődött kopjafa, amely "állítólagosan" megjelőli a "Tűzkőhalmot-Kremenyákot". Kicsit elgondolkodtam azon, mi köze lehetett a kőkorszaki embernek a székely temetkezési rítus tárgyi-szakrális eleméhez a kopjafához, talán a székelyek ősei innen a csókai "Tűzkőhalomról-Kremenyákról" származnak...Illetve a tűz csiszolásához szükséges fa jelképe lenne, melyet "kőkorszakink" kovakőhoz dörzsölte és száraz fű mellékelésével lángra lobbantotta...A tűz megmutatta, hogy lehetne akár  II. világháborús "emlék-jelkép", mert a megszálló németek által épített bunker tőszomszédságában emeltetett fel, hiszen erről a pontról védték a Zenta felől érkezők ellen Csókát, majd a nagy vérvörös október 8-án a keletről érkező Szovjetekkel vívtak itt "röpke" csatát, a múltszázad derekán, érdekes mit tud ez a tűz...

A II. világháborús bunker és a kopjafa

Nincs új a nap alatt mondja a bölcs, ki emlékezik Prométheuszra, Zeuszra, Krisztusra, "Tűzkőhalomra-Kremenyákra"! A balliberális közösség nem tud megszabadulni a nagy vörös októbertől, mert az az övék és meg kell emlékezni róla! Tudtunkra is fogják adni és ki is fogják doboltatni, hogy a közpénzeket már-pediglen ők osztják! Kenyér és cirkusz kell, meg dob-szóló a füstös utcákon a jó-népnek! Sör és virsli, mert jönnek a választások, jönnek a megfélemlítések, fasisztázások! Nem feledni! Az adót mindenki fizeti, de a mézes-bödön és az arany tojást tolyó tyúkica a választott faj egyedi-alanyi joga! Október nyolcadika volt Csóka község napja, amíg elvérzett bajtársaimmal vissza nem "kereszteltük" Szent Anna és Gábriel Arkangyal napjára, -a sors iróniája október havában, de a szívekben ott meleng október nyolcadika a fasizmustól való menekülés napja! Olyan szépnek vélik, olyan nagynak és vörösnek, olyan Csókainak, mint a dobosok fesztiválja! Olyan eredeti, most amikor a "koalíciós-magyarokra" is rányomták a kollektív felelősséget a második világháborúban történtek végett! Opplá, nem kell tovább a "tacsi-kutya", aki csak a szelíd galambokat ugatja, -mondja a szomszédom, mert a sárga belsejű finom jércetojást meglopta, nekem most-már a "talpam-nyaló" pincsi való a hajbókoló fajtából! Így a picinyke csókai szolgalelkűség mindig, mint az árnyék ott zizeg a fülekben, mert mit szólnak a... Szolgálni kell a nagy vörös októbert és annak "dicső" múltját! Terjánt le kell dózeroltatni, temetőjén keresztül szennyvízelvezetőt csinálni, mert a halottakat nem illik kilakoltatni, de valahogy meg kell gyalázni! Az összes ünnep és megemlékezésre rá kell égetni a második világháború győztes képét! A csókai "dögtemetőt", ahova magyarokat lőttek a mái napig meg nem jelöltetni...A szakrális helyeket pusztulni hagyni! Terján..."Tűzkőhalom-Kremenyák"...!

Az égig-érő-fának nem nő többé ága...

Istenem adj erőt, hogy megbocsájtsunk az ellenünk vétkezőknek. Adj erőt, mint ahogyan Krisztusnak is adtál, hogy megjárjuk a Golgotánk! Adj erőt, ha meggátolni nem is tudjuk, de állítsuk meg Csóka teremtés pusztulását és bocsáss meg nekik Uram, mert tényleg nem tudják mit cselekszenek! A szél lengedezik mellettem a "Tűzkőhalmon-Kremenyákon" nézem ismét a teremtés pusztulást, látom lelki szemeim előtt, ahogy felegyenesedett az ember és elindult a világ négy égtája felé, e közben Ady Endre szavai csengnek fejemben: "...S aki mást akar, mint mi most van, kényes bőrét gyáván nem óvja: mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója." Kreményákon a tűz csiholója...

Margit Zoltán

Teremtés pusztulás után feltámadás...

*Tűz csiholója: utalás Prométheuszra, aki a görög mitológia szerint ellopta a tüzet az égből, és szembeszállt Zeusszal az emberek érdekében.

http://www.panoramio.com/photo/60312401

Teremtés pusztulásunk...Terján

Szép őszi napos délután egy picinyke kirándulást - túrát tervezve, kikerekeztünk Terján e-világi maradványainak megtekintésére, egy szilfakereszt egy harangláb és egy a temetőn átívelő szennyvízelvezető, amely áztatja őseink sírját, ennyi maradt ránk, ennyit hagytunk, hogy visszaszármaztassanak nékünk a hódítók...

Útközben emlékeim közt felevenedett az utolsó szentmise, melyet a megboldogult főesperes Both István celebrált. Az én kedves székely papom, olyan kemény volt, mint a kő, kemény és igazságos, egész életében épített, gyarapított, nagyon kevés dicséretet kapott, de ez az építők sorsa, ő ebbe bele is nyugodott! Mondotta is nékem:  "Csókán magyar polgármester és plebános sohasem lesz jó, ezt jegyezze meg jól! Nézze mit tettek a magyar kommunisták, a mi véreink itt Terjánon, még a halottakat is meggyalázták, még ők sem nyugodhatnak békében"...Terján kényszerkitelepítésének és ledózerolásánák ötvenedik évfordúlója volt, AD 2004.-ben.

Az utolsó terjáni szentmise az ősök sírján...

A terjáni már lassan teljesen kiszáradó holt-Tisza ághoz érve a temetővel szemben volt mit látni, a szilfakereszt nincs, eltűnt. Felszaladtunk a napraforgó tarlóra és jobbra vetettük tekintetünket a harangláb még áll a helyén van... Mi történhetett? Elkorhadt és ledőlt? Netalán valaki tűzrevalóra használja föl? Újabb sírgyalázás? Újabb magyar-ellenes fellépés? Kinek ártottak a szerencsétlen napszámosok földi maradványai és a sírjukat megjelölő jelkép a szilfakereszt? Belevetettük magunkat a gazba, de a szúrós krisztustövis és az áthatolhatatlan sűrű gaz meggátolta a továbbhaladásunkat, még a betonba öntött fém talpazatot sem találtuk meg! Milyen lény tehet ilyet? Új sötétkor barbára, újra itt liheg a nyakunkban, ameddig mi egymással vagyunk elfoglalva és mindent pusztulni hagyunk!

A közösség szellemi leépülését meggátolni nem lehet, az a közösség amely a múltját pusztulni hadja, annak nincs jelene és jövője sem lesz! Cikáztak a gondolatok a fejemben, miközben álltam, mint Ábel a rengetegben, Cs Simon István gondolatai villantak be...kőből kellene faragni a keresztet, mert talán azt a barbárok nehezen tudják ledönteni és felgyújtani... és újra az utolsó elszavalt vers, az utolsó gondolatai elevenedtek meg bennem:

Felújított szilfakereszt

(Szülőfalum, Terján elárverezésének 50. évfordulója)

Elárverezett falum elhagyott,

elvadult

temetőjében,

újabban egy felújított szilfakereszt áll

Kósza szelek és repülésben elfáradt madarak bálványozzák.

Elhagyott temetőnkben távolba tekintő napsugaras szilfakereszt révedez.

Körülötte gyomok között vergődő maradékdísznövény, kopott koszorú és hüllőként szétcsúszó

gyökerek.

A terjáni temetőben újabban már felújított, bálványsúlyú szilfakereszt áll,

s átöleli az enyészet,

megköveti a magány,

Napsugaras szilfakereszt,

lesz-e még itt feltámadás?

A pusztulás a teremtés pusztulása vett körbe és csend, mély csend. A bánat fogott el, keserű szájíz és szűkülő torok! A napsugaras szilfakereszt még a költő feltámadássóhaját-fohászát sem fogja tovább közvetíteni, mert nincs többé!  Égi jel, ha nem állunk a sarkunkra elpusztulunk! A hitét elhagyó közösséget még kő katedrális sem tarthatja meg, kőből kellett volna faragni a szilfakeresztet? Talán, de kinek? Az álszent hitetleneknek? Pártoskodóknak? Pál-fordulóknak? Önzőknek-kapzsiknak? 

Alkonyodott és még mélyebb lett bennem a gyász, öregapám képe jelent meg előttem, ahogy rákényszerítik a hatalmasok, hogy házát saját kezével bontsa le, térdelve könyörgött az égnek és a hatalmasoknak, hogy ne tegyék! A hatalmasok megtették! Csókára kellett beköltözniük idős fejjel és egy hatalmas búval a hátukon...Itt sem volt nyugtuk, mert előre a csókaiakat ellenük felhergelték, hogy minőséges földekre, szőlősre építették velük házaikat. A csókai szélmalmot lebontották és annak tégláival készítettek nekik járdát...

Piciny gyermekként nem értettem, hogy öregapám miért néz olyan búsan keletre, amikor megkérdeztem, hogy mi van arra, mit lát? Legyintett egyet, és csak annyit mondott Terjánt! Én nem tudtam mi lehet az a Terján, de akkor nem is foglalkoztam vele, nem is foglalkozhattam egy izmussal álltunk szemben a sok közül...

Keletnek nézek én is úgy ahogyan öregapám tette, látom a felkelő napot, amely a megújulást hozza, látom a teremtést és a pusztulást, látom Terjánt és elhalványul előttem a szilfakereszt sziluettje és érzem, hogy a tél közeledik, sötét lesz és hideg, nagyon hideg...

Margit Zoltán

Teremtés pusztulásunk...Terján

http://margitzoltan.blogspot.com/2010/08/plehkrisztus.html

Panoramio - Photo of Terján Fakereszt 1994-2011

Húsvéti locsolkodó versek

Gyermekversek

Kerek erdőn jártam

Kék ibolyát láttam.

El akart hervadni

Meg szabad-e locsolni?

Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág,

Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!

Megöntözlek szépen az ég harmatával,

Teljék a tarisznya szép piros tojással!

Zöld erdőben jártam,

Két őzikét láttam.

Az egyik kacsintott,

Ide a forintot!

Én még kicsi vagyok,

Verset nem tudok.

Majd jönnek a nagyok,

Mondanak azok.

Ajtó mellett állok,

Piros tojást várok.

Ha nem adják párjával,

Elszökök a lányával!

Jó reggelt rózsaszál, kékszemű ibolya,

Jó reggelt gyöngyvirág, jó reggelt viola!

Harmatos kertemben gyöngyharmatot szedtem, nesze, friss rózsavíz, aranyos kis szentem!

Itt van a kikelet, viríts, viríts virág!

Köszönt a pacsirta, neked áll a világ.

Rózsavízzel áldás szálljon a fejedre!

Hol a piros tojás? Hulljon a zsebembe!

Rózsabokor ne rejtőzz el, meglocsollak

rózsavízzel.

A feltámadt üdvözítő, Lelked tavaszát őrizze!

A múltkor, hogy erre jártam, egy rózsabokrot láttam.

Elhervadjon? Hanem inkább felsarjadjon!

Szép pompásan nyiladozzék, Máriának virágozzék!

Szabad megöntözni?

Én kis morzsa,

Gyenge rózsa,

Gyenge deákocska,

Ím most jöttem hírt mondani,

Krisztus királyt kihirdetni.

Váltsák meg ezt leányitok

Egy szép piros tojással,

Mint Krisztus urunk minket váltott

Vére által az egész világgal..

Örömhírek jönnek széles, nagyvilágból:

Jézus, megváltónk feltámadt sírjából.

Nincs már a kereszten, nincs már a sírban,

ott él és uralkodik a szép mennyországban.

Én is azért jöttem, hogy ezt elmondhassam,

szagos balzsamot hoztam, hogy meglocsolhassam

mind e ház kicsinyeit és nagyját,

adja rájuk az Isten áldását!

Felvirradt ismét Húsvétnak ünnepe,

A feltámadásnak dicső szép ünnepe.

Mikor mennyei kéz nyitotta meg a sírt,

fényes angyalok hirdettek örömhírt.

Nincs már itt az Úr,

Bizonnyal föltámadt,

Csüggedő szívekből szálljon el a bánat.

Az öröm ünnepén, hogy felfrissüljetek,

Egy kevés vízzel öntözlek titeket.

Újuljon meg tőle testetek, lelketek,

Hit- Remény- Szeretet lakozzék bennetek.

Húsvét óta tudjuk, feltámadt Krisztus, újra él!

Ki tanítványa lesz, az már a haláltól sem fél.

Keresztvizet öntenek a megtérők fejére az Egyházban,

Legyenek testben-lélekben tiszták minden napjukban.

Szép a kereszténység, hirdesse az illatos víz is, melyet hoztam.

Adjon hitünk húsvéti örömet minden otthonban!

Gyönyörű a tavasz, mosolyog az élet,

Áldásokat mutat az arany kikelet.

Föltámadt Jézus, mondják az írások,

Locsoló hétfőjén buzognak a források.

Versek nagyobbaknak

Feltámadt a Jézus, mondják az írások,

Vízöntő hétfőre buzognak források.

Eljöttem hozzátok ifjú létemre,

Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,

Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,

Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.

Virágozzák szépet, ékes virágokat,

Nyerjen az egekben fényes koronákat.

Azt hitted, hogy húsvét napján szárazon maradsz?

Megöntözlek kis virágszál, akárhogy is szaladsz!

Rózsavíz van üvegemben, jaj, de illatos,

Nem is hideg, nem is csípős, ne félj, aranyos!

Ha akarod, hát fussuk e szobát körül,

Tudom, hogy a kicsi szíved titokban örül.

Örül, mint a friss harmatnak nyíló rózsaszál.

Hát az a sok piros tojás vajon kire vár?

Látom, éppen kis kosárkád azzal van tele.

Jaj, de szépek! Hányat kapok, enyém lesz fele?

Csilingelnek a báránykák, a kis nyuszi vár,

Piros tojást osztogat egy kedves kisleány.

Eljött a szép húsvét reggele,

Feltámadásunk édes ünnepe.

Ünneplő ruhákba öltöztek a fák,

Pattognak a rügyek, s virít a virág.

A harang zúgása hirdet ünnepet,

Egy kismadár dalol a zöld rétek felett.

Tündérország rózsái közt gyöngyharmatot szedtem,

Akit azzal meglocsolok, megáldja az Isten.

Az illatos rózsavíztől megnőnek a lányok,

Zsebeimbe beleférnek a piros tojások.

Kivirradt a tavasz ma húsvét napjára,

új életet öltött ismét föl magára.

Én is e szent napon örömöt hirdetek,

mert Jézus feltámadt! Ezen örvendjetek!

Már régen szokása minden kereszténynek:

örvendeznie e nap ifjúnak és vénnek.

Én is köszöntöm hát ezen szent napunkat,

és hozzá frissítem szép leánykájukat.

Mert hogy mit akarok, már azt is megmondom,

öntözködni jöttem. Szóm nem is cifrázom.

Midőn Krisztus Urunkat a keresztről levették,

Sziklába vésett koporsóba tették.

Kőlapot gördített négy ember eléje,

Katonák állottak fegyverrel melléje.

Midőn a kelő nap harmadszor fölszállott,

Küldött a katonák szemére mély álmot.

Ekkor két angyal útját a Földre vette,

Sírtól a követ elhengerítette.

De nem azért jöttem, hogy ezt elmeséljem,

Hanem, hogy lányukat kissé megfrissítem.

Apjától, anyjától engedelmet kérek,

Adja ki a lányát, megöntözni nékem!

Nőhet aztán apjának, anyjának kedvére,

Míglen egy szép legénynek ifjú szerelmére!

Jó reggelt azoknak, akik itt lakoznak,

Verset mondanék, ha meghallgatnának.

Jézus feltámadott, nagy örvendezéssel

Áldják hát az Istent hangos énekléssel.

Áldom és is ezért, mert ma húsvét napja

Virradt mireánk, áldott szent órája.

Most jöttünk Krisztus kicsiny mezejébõl

Az illatozó rózsák virágos kertjébõl.

Azt kívánom most, még sokáig éljenek,

Sok boldog húsvétot vígan megérjenek.

Kárt, bút, bánatot sose szenvedjenek,

Mind földön, mind mennyben boldogok legyenek.

Zengjen alleluja mindnyájunk ajkáról,

mert feltámadt Krisztus Urunk kőszikla sírjából.

Hová szent asszonyok szép húsvéti reggel

mentek illatos, drága kenetekkel.

De a sír üres volt s előtte angyal állt,

szent asszonyok búja nagy vigasságra vált.

Emlékükre hoztam egy kis rózsavizet,

kívánok boldog húsvéti ünnepeket

Korán reggel útra keltem,

Se nem ittam, se nem ettem.

Tarisznya húzza a vállam,

Térdig kopott már a lábam.

Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot.

A legszebbre most találtam,

Hogy öntözzem, alig vártam.

Piros tojás, fehér nyuszi,

Locsolásért jár a puszi!

Itt a húsvét, eljött végre,

A szép lányok örömére.

Mert a lányok szép virágok,

Illatos víz illik rájok.

Kit húsvétkor nem locsolnak,

Hervadt virág lesz már holnap.

Ne fuss el hát, szép virágom,

Locsolásért csók jár, három!

Ó, tavasszal újult ékes liliomok,

Öntözésre méltó gyönyörű virágok!

Már eljött az idő, hogy megújuljatok,

A Szentlélek Isten szálljon tireátok.

No, ti cimboráim, csuporra, vederre,

Adjuk meg a lánynak a tisztet reggelre!

Hanem egy szót szólok ezen szép leánynak,

Adjon egy pár hímest,

Szívemből kívánom, kegyelem magának!

Pálinkás jó reggelt kívánok e háznak,

Főképp a dolgos szülők jól nevelt lányának!

Elmondom én gyorsan jövetelem célját:

Megöntözöm most a környék legszebb lányát.

Kívánok e háznak hát mindenből eleget,

Főképp békességet, egészséget és szeretetet!

E a ház udvarában szép kis bimbó nő.

Nevelje majd szépre, jóra a jó Teremtő!

Vizet hoztam a tövére, szálljon áldás a fejére.

Istentől azt kérem, piros tojás a bérem!

Szabad-e locsolni?

Hasad a szép hajnal, mutatja sugarát,

Szép szívvel és szájjal dicsérjük az Atyát.

Az Atyaistennek imádandó fiát,

Hogy el ne hagyta érni húsvét másodnapját.

Én is, íme, boldog örömet hirdetek,

Hogy feltámadt Krisztus, azon örvendjetek!

Feltámadt a Jézus, legyőzte a halált,

Ezáltal az élet diadalmat talált.

De hogy minek jöttem én, azt is megmondom:

Öntözködni jöttem, a szót nem cifrázom.

Engem öntözködő ápolónak hívnak,

Vizemből a lánykák friss életet szívnak.

Adja ki a lányát, kérem szeretettel,

Hadd öntsem meg a kezét rózsavizemmel!

Adjon a jó Isten,

Boldog ünnepeket!

Mindenféle jókkal

Lásson el titeket.

Az öreg nagyapám

Ily köszöntõt hagyott,

Örvendjetek vígan,

Jézus feltámadott.

Öröm ez tinéktek,

Énnekem és másnak,

De én is örülök

A hímes tojásnak.

Adjanak hát nékem

Néhány piros tojást,

Hogy jó kedvvel menjek

Az utamra tovább.

Békesség! E háznál bú, gond itt ne legyen,

a boldogság verjen itt tanyát minden évben.

A világ Megváltója meghalt miérettünk,

Fel is támadott, amit most hirdetünk.

Feltámadására nagy örömünnepet rendeztek

minden családtagot szépen meg is öntöztek.

Én is kívánom a Krisztus nevében,

családja sok boldog húsvétot érjen!