Kilencven nap elzárás egy hamburgerért

Kovács Tamás - Isten malmai lassan őrölnek

Hogy nemcsak Istennek, hanem a szerbiai igazságszolgáltatásnak a malmai is igen lassan őrölnek, arra kitűnő példa a „második temerini fiúk“ esete. Merthogy a hét magyar fiatal nemzetiségi ügye bizony jócskán elhúzódik. A tartományi székvárosi igazságosztókat aligha lehet olyasmivel vádolni, hogy elhamarkodják, elkapkodják a történtek kivizsgálását, és igyekeznek mielőbb lezárni a kényes nemzetiségi ügyet. Az adai, óbecsei és temerini fiatalokat már több mint két hónapja az újvidéki fogdában tartják, a családokat pedig otthon teljes és végnélküli bizonytalanságban.

Az október végi temerini történet – a magyar fiatalok szempontjából – rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Ugyanis őrizetbe vételük első pillanatától kezdve nagyon komoly vétséggel vádolták meg őket. Nemzeti, faji, vallási gyűlölködéssel. Ezek közül pedig már akár csak egyetlenegy minősítés is drasztikus és félelmetes következményekkel (több évre terjedő szabadságvesztéssel) járhat. Az ügy eddigi menetéből arra lehet számítani, hogy minél hosszabb ideig benn akarják tartani a fiúkat, hogy aztán majd hónapok múltán példásan megbüntethessék őket. A tárgyban érintett tanúk vontatott meghallgatásának és a szándékos időhúzásnak más, ép ésszel fel nem fogható, racionális okát aligha találni. Magától értetődően: a nemzeti feszültség kötelező szinten tartása mellett. Mert az Szerbiában már bevett szokás. Ahhoz viszont javarészt akár hozzá is szokhattunk (volna) az elmúlt évtizedekben. Ha másért nem, hát azért, mert ez a tendencia nemhogy eltűnni nem fog, hanem évről évre egyre csak erősödik. Érzik ezt már a magyarok nem csupán Temerinben, a déli végeken, hanem más községekben is.

A hét magyar fiú családjának egyike-másika komoly megélhetési gondokkal küszködik. Már a napi betevő előteremtése is kimeríti a családi költségvetést. A segítőkész, támogató emberekből viszont egyre kevesebb van. Az anyagiak mellett azonban jogi, szakmai istápolásra is szükségük lenne. Sajnos, e téren sem tolonganak az önzetlen önként felajánlkozók. Pedig ezerszer okosabb lenne megelőzni a bajt, mintsem aztán hosszú időn át gyógykezelni. 

Az már csak keserű hab a tortán, hogy a mi kisebbségvédelmi politikánk is minden megtesz annak érdekében, hogy ügyesen kimaradjon a hat magyar család személyes tragédiájából. Simítás helyett már az ügy kipattanásakor igyekeztek a lehető legrosszabb színben feltüntetni a tízen  illetve huszonéves fiatalokat (szélsőségesnek és újfasisztának bélyegezték őket) és mielőbb elhatárolódni tőlük. Nem foglalkozni velük, akárha nem is léteznének. Így viszont külön-külön, a sorsukra hagyatottan kénytelenek megvívni a saját szélmalomharcukat. A politikum pedig a magasságos városháza meg a pártszékház ablakából egykedvűen nézni, mint vergődnek. A hat vajdasági magyar család nyomora nem az ő személyes nyomoruk.

Miért is ül Csongor?

Amikor felvetődik a temerini Koperec Csongor esete, mindig eszembe jut egy idézet, amely szerint a nehezet egyből meg lehet csinálni, a lehetetlent viszont egy kicsivel több ideig tart. Az ő őrizetbe vételének ugyanis semmiféle logikus – tényekkel, érvekkel alátámasztott – magyarázata nincsen. Abban az időben, amikor a kocsmai verekedés zajlott, ő egy egészen másik helyen tartózkodott. A település központjában, több utcányira a rendbontó társaságtól. Másnap mégis házkutatást tartottak náluk, lefoglalták a személyes holmiját, őt pedig őrizetbe vették.

– A barátjával elment hamburgert vásárolni, és ez lett belőle. Már több mint két hónapja fogva tartják. De még az égvilágon semmit nem bizonyítottak rá. Senki, egyetlen tanú sem tett rá nézve terhelő vallomást – mondja Nándor, az édesapa. – Úgy látszik, hogy a mi fiunk esetével is példát akarnak statuálni, és még jobban meg akarják félemlíteni az itteni magyarságot. Lassan már oda jutunk, hogy este vagy éjjel az utcára sem mehetünk ki nyugodtan, mert soha sem tudhatjuk, hogy mi fog velünk történni.

Norbert segélykérő levele

A hét fogdában lévő fiú közül vélhetően az óbecsei Kovács Norbert érzi magát a legkomiszabbul. Neki az eltelt két hónap alatt egyetlen látogatója sem volt. A szülei már évekkel ezelőtt lemondtak róla. Sem a volt felesége, sem pedig a húga nem érdeklődik különösebben a sorsa iránt. Mivel szinte mindenki elfordult tőle, és a legnagyobb bajban magára hagyta, a múlt héten igen panaszos levelet juttatott ki a fogdából. Amelyben leírja, hogy amíg kinn volt, sok emberen segített, és népes baráti társaság vette körül. Akik viszont most rendre elfeledkeztek róla. Ezért aztán heteken át ugyanazt a vékonyka nyári ruhát hordta, amiben letartóztatták és bevitték. Most kabátot, nadrágot, pulóvert meg tornacipőt kért. És azt is megírta, hogy panaszáról, elkeseredettségéről ne szóljanak senkinek. (Úgy viszont nehéz lett volna segíteni neki. Egy kis szervezéssel Norbi a kért holmit már meg is kapta.)

Két szaloncukrot sikerült bejuttatni…

A családok nagyon bíztak abban, hogy a karácsonyi ünnepekre már végérvényesen lezárják az ügyet, kiengedik a fiatalokat, és végre mindannyian fellélegezhetnek. De nem így történt. Megint a szülőknek kellett utazniuk, nekik kellett meglátogatniuk a fogva tartott gyerekeiket.

Az adai Apatócki Magdolna esetében úgy hozta a szerencse, hogy éppen karácsony napján kellett beszélőre mennie a 18 éves fiához. Ez pedig egyfelől szívet-lelket melengető volt, másfelől viszont igencsak idegpróbáló. Arról mesélt, hogy ropogósra sütött pulykahúst csomagolt Flóriánnak, de vesztére, a doboz egyik sarkába kevéske majonézt is tett. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy az őrök ne vegyék át a karácsonyi ebédre szánt ételt. Korábban bontatlan csomagolású majonéz bejuttatásával próbálkozott, de sikertelenül. Még a gyári csomagolású szaloncukrot sem vették át. Összesen csak két szemet sikerült ügyesen becsempésznie.

– Nagyon elkeseredett vagyok, és fogalmam sincs, hogy kihez is fordulhatnék. Én most már szeretnék egy nagyot lépni előre ebben az ügyben. Valami látványosat tenni, aminek végre ereménye is lenne. Ezt mondtam az ügyvédünknek is. Ahogy múlik az idő, egyre nehezebben viseljük el ezt a kilátástalan helyzetet. Szörnyű ez a bizonytalanság, ez a teljes kiszolgáltatottság. Fogalmunk sincs arról, hogy még meddig akarják bent tartani a gyerekeinket. Flóri fiamat eddig senki semmivel nem vádolta. Egyetlen vádat sem tudtak rábizonyítani. Ő azon a kérdéses estén nem is volt bent a vendéglőben, hanem kint várakozott a barátnőjével, mégis hetek óta bezárva tartják – mesélte sírva Flórián édesanyja.

Ha nem segítenek neki, elveszíti a tanévet

A másik adai fiú, Smit Tomas se nincsen irigylésre méltó helyzetben. Hetük közül ő az egyetlen, aki még nem fejezte be a tanulmányait. Mivel pedig az idei tanévnek az egyik fele már elmúlt, nagyon úgy fest, hogy évet kell ismételnie. Osztályzatai októberben még alig voltak, így viszont most bizonyítványt sem kaphatott. Egy évet már korábban is veszített az igazolatlan órái miatt. A családnak ugyanis még annyi pénze sem volt, hogy kiváltsák a fiúnak a havi buszbérletet. Ezért nem mehetett iskolába. Szülei elmondása szerint éppen az ünnepek előtti napon zajlott Tomas meghallgatása. De még akkor is bíztak abban, hogy a hétvégén csak hazaengedik. Sajnos, csalódniuk kellett.

Semmi jót nem várnak

A temerini Orosz fivéreket már a legelső napon elválasztották egymástól. Attila és Róbert csak három hét elmúltával láthatta egymást, de akkor is csak néhány percre. Éppen az édesapjuk érkezett hozzájuk látogatóba, és mindkettőjüket elővezették. Azóta is külön cellában tartózkodnak.

Anyjuk, Angéla arról értesített, hogy nemrégiben Attila megbetegedett. A fogdában viszont olyan gyógyszert írtak fel a számára, amely allergiás tüneteket váltott ki. Súlyos szív- és keringési panaszai miatt a napokban az újvidéki kórházba szállították. Amiatt is panaszkodott, hogy körülményes a gyerekeknek szánt csomagok átvétele. Soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mit vesznek át, mit nem. Hétről hétre változtatnak rajta. Meg a levél általi értekezés is hosszadalmas. Megemlítette a legfrissebb példát: az egyik fiú l2-én postázott levelét tegnap, 27-én kapták meg.

Istvánt, a családfőt nem egy csüggedő, könnyen elkeseredő embernek ismertem meg, most viszont komolyan aggodalmaskodik. Ő a következőket mondta: – Én már attól tartok, hogy a két hónappal meghosszabbított vizsgálati fogság lejárta után (január 22-én lesz) sem fogják kiengedni a gyerekeinket. Mind a hét fiút bent tartják úgy, hogy közben se nekik, se nekünk fogalmunk sincs, hogy miért is ülnek valójában. Amivel vádolják őket, azokat sorra meg tudják cáfolni, mégsem történik semmi. Ettől eltekintve, félek, hogy az ügyük még sokáig elhúzódik, és csak tovább bonyolódik. Ahelyett, hogy minél előbb lezárnák és szabadon engednék őket.

Szabó Angéla 

Csicsókai MAGYARázkodók

Az történet jobbanlátása céljáúl képre kell koppintani!

A csicsókai szélmalom lebontásával indult a Terjániak szélmalomharca az izmusok ellen. A csicsókai "kommun-izmus" akkori és mai hívei (ma a demokrácia kispadján ücsörögnek), úgy látták jónak, mivel a Terjániak nem akartak megtörni és az egy Istenért sem akartak jött-ment "kommu-nistákká" válni főbűnt követtek le, hatványozták bűnösségük, hogy második világháború után is a magyar lobogót tűzték ki a közösségük házára, még a határ módosításra is fittyet hányva  és nem tisztelve az egypárt vérvörös lobogóját!  

Összegyugta kobakját a nagy csicsókai tanács, elnököstül, titkárnőstül, sofőröstül  hogy kellene még fényesebbre csiszolni a nándorfehérvári központi elvtársak salak anyag tárolóját és a Terjániakat hogyan kellene móresre tanítani...

Imigyen történt:

-Döntést köll hozni! Ordíbált Zsálya elvtárs, erre Beléndek elvtárs felpattant, mivel ő a párt főideológusa, álmában is Marx Tőkéjét fújja az internacionáléval egy jópofa "kognac" mellett: 

-A döntésben köll dönteni! Miben annak köll lönni: A falut a föld színével köll egybe egyöngetni! Méltó büntetése lészön az nyers-nyakas terjáni "parasztoknak"! A végire az döntésnek oda köll biggyeszteni: A Nép nevében! Így lösz, ez jogerős döntés-ítélöt!

Odaszól a latyakos-barapartmenti Napraforgó elvtárs: 

-Elvtársak és elvtársnők! A templomot is és az iskolát is! Ne emlékeztessen bennünköt sömmi az imperialista-kapitalista úracskákra! Itt és most a kommunizmust köll építeni! Mögmondtam, mert mögaszondtam! Itt Istennek tovább helye nincs! Távozzon innen is!

Fölpattan a főuccaji Bukszus elvtárs és megismétli, azt amit előző elvtársak ecseteltek, vázoltak, ordibájoltak. Ő az utángyujtásos elvtárs, aki mindig meg tudja magyarázni mi történt és utólag mond-rá mögöldást, mert ő a csapatjátékos, olyan nagy bátyuskás! 

-Mi lött volna, ha nem lött volna ha, nos, ha nincs Terján, nincs gond, mert ha Terján mögmarad, akkor az gond marad! Csicsókaiakat kellett volna kitelepíteni, míg a Terjániakat betelepíteni, nos, Padéjiakat sem köll kihagyni, mert azok mögaszongyák, hogy az asszonynak a sporhelt mellett van az helye, mert nagyon fázós és nincs ideje így másik elvtárs után baktatni! Bár a terjáni mönyecskéket összekeverjük a Padéjiakkal, Csicsókaiakkal, Szögediekkel, akkor azok már Hodicsiak lösznek(...) Lészön itt nagy összjáték, mert a tűzkőhalmi embör is liberális pártozatú vót, vögyünk róla példázatot!

A legveszélyesebb elvtárs a csendes Tavi-Rózsa elvtárs, ő csak hallgat, figyel jegyzetel. Ő már tudta, hogy disznófarmot létesítenek Terján felett és a trágyalét a terjáni római-katolikus temető sírjain, holtjain vezetik majd el a terjáni Holt-Tisza ágba, hogy legyen az intő példa az utókornak...

No majd után-gyújtásos elvtárs, ezt is megmagyarázza, hogy utólag mi is történt, mert ő csapatjátékos...

Magyar irtott ismét magyart és ismét és ismét, no de nem sokáig...

A félkegyelműek döntöttek és Terjánt a földszínével tették egyenlővé. A kiátkozás még kegyetlenebb formája az volt, amikor a csicsókai szélmalmot is lebontották és szárazjárdát készítettek belőle a Csicsókára betelepített Terjániaknak. Így a Csicsókaiak gyűlölete még hatványozódott, de ezt Csendes Tavi-Rózsa elvtárs jól tudta, oszd meg oszt uralkodjál!

Mivel az elvtársak megrettentek, hogy az Úrat kísértik  egy haranglábot hagytak csak meg Terjánból, ha netalán-tán az Úr ismét visszatér, majd Bukszus elvtárs elmagyarázza néki, hogy a Terján nem is úgy volt, hanem imígyen,  mert ő csapatjátékos elvtárs volt, de most megtért és megtanult körösztöt is vötni, mert most az köll, most hithű szolgáló úrrá változott...

Az egyház a pusztítás elől kimenekítette a terjáni templom harangot, kegytárgyakat, képeket, szobrokat és elhelyezte a csicsókai Szentháromság templomban, no az elvtársak megtorpantak a templom ajtaja előtt, mint Attila Róma kapuinál, így nem tudtak teljes szellemi pusztítást is véghezvinni, a legfontosabbat nem tudták elvenni a Terjániaktól: a hitüket! Ez nagyon fájt nekik, és azóta is fáj nekik, mert Csicsóka igazi baloldali falu a mai napig, pedig válltig fogadja visszatért az akólba! Az akólba igen, de megint a pásztort nézték el gamósbotjával meg a bennfentes pulikutyájával...

Ma Bukszus elvtárs reinkarnációja, ő újfent az után-gyújtásos úr, aki mindig meg tudja magyarázni mi történt és utólag mond-rá mögöldást, mert ő csapatjátékos és mint nagy elődje mai is csak MAGYARázkodik! (...)

Miről is MAGYARázkodik? Ma éppen a csicsókai Marczibányi-Léderer parkról regél utólag, hogy annak mocsári tölgyfáját kivágták, melyről ő nem tudott és a hajbókolók sem. Brilliáns ötletként szajkózzák az alattvalók, hogy a terjáni napsugaras körösztöt ebből a fából kellene kifaragni. Mi köze az angol stílusú park díszfájának Terjánhoz? Egyszerűen semmi! Talán annyi, hogy faragni fából lehet, meg a költségvetésből!

Nézzük meg egy kicsit a parkot, mert nem zörög a haraszt és nem panaszkodik a paraszt, 

ha a szél nem fújja...

Újfent keresztek és piros pontok jelentek meg a park fáin, no nem tért meg a falu nem kell azért megijedni, és a japánok sem fektetnek itt be a dohánykertészetbe! A keresztelés után a fákat kivágták, azokat a fákat amelyek védelem alatt kellene, hogy álljanak. A polgárok felhördültek erre a rend őrei nyomozásba kezdtek! Nevezetesen,  hogy hova tűnt a park több száz fakészlete, de nem találták meg az Anonymous elkövetőt. Valahogy láthatatlan falba ütköztek, talán a Mayák egyik jóslata vált be! Világvége nem lett most, de a csicsókai parkból eltűnt a fa...

Egy pár éve a parkban elkészült a demokratikus futó pálya, testépítő elemekkel. E elemek mivel nyárfából készültek sebtiben tönkre mentek, nos addig tartottak, amíg a pályázati pénzeszközök gyorsan elillantak...

A tanács összedugta kobakját

Mit kell tenni? Csicsókán gödröket kell ásni és a park futópályáját gyorsan be kell temetni és ezt egy újabb pályázati eszközökből kieszközölni...

Igen, így van olvasó, nem Don Quijote de la Mancha jött Sancho Panza-val Dulcinea del Toboso kegyeit elnyerni, de még a híres választási májkrémért sem jött senki, hanem immáron Bukszus úr MAGYARázatáért áll sorba  közvélemény pártok által finanszírozott sokszor szűrt médiája.

Ezek itt addig félre MAGYARáztatnak, hogy Csicsókán elfogy a magyar, meg parkból a tűzifa, meg gidres-gödrös lesz a nagyon elmaradt kipusztulófélbe sodródott Csicsóka! No de májkrémet sem kevernek, de nagyon csendben visít az újévi malac is itt...

Bukszus úrhoz híven én is megismétlem: Így lett Csicsókán ismét parki körösztös lovagrend, újfent, új czéllal: MAGYARázkodással és körösztös jelképes természetpusztítással...nem véletlen az eszetlen favágás (párttársaknak fűteni kell) ,de valamit tervezhetnek oda, no majd kiderül, mint tudjuk: nincs olyan titok, amely nem kerülne a nap világosságára!

Úram látod, ezt a teremtéspusztítást?

Csicsókai "körösztös utó-szó lovagok"...szánalmas...MAGYARázkodnak...

A képek beszélnek tovább helyettem:

Margit Zoltán

Csicsókáról "necsak" a messzemenően hírős észjárást jegyezze meg az utókor, ezért ajánlom kedves ismerősöm egy-tál étkét, megidézve a lovagi korok szellemét és a történetet jóval is zárjam le!

Íme az receptórium:

Csicsóka krémleves

Mivel még nem főztem ilyen levest, ezért csak egy kis adagot készítettem, de nagyon finom, krémes állagú lett.

Hozzávalók 3 tányér leveshez: 25 dkg csicsóka, egy újhagyma, fél-fél szál fehér- és sárgarépa, egy darabka zellergumó, egy-két szál zeller- és petrezselyemzöldje, só, őrölt bors, ízlés szerint egy-két csipet őrölt koriander és szerecsendió, egy-két kis ágacska citromkakukkfű, 1 tojássárgája, 1 kiskanál kukoricaliszt, 0,5-1 dl főzőtejszín, levesbetétnek 1 zsemle.

A csicsókát és a répákat meghámoztam és feldaraboltam, a hagymát karikára vágtam. A fűszerekkel és a zöldekkel feltettem főni. Mikor minden jól megpuhult, leturmixoltam, a sárgáját elkevertem a kukoricaliszttel és tejszínnel, majd behabartam vele a levest. Pirított zsemlekockával tálaltam, amit már 2-3 nappal előbb felkockáztam és hagytam szikkadni, majd tálalás előtt teflonserpenyőben, olaj nélkül kicsit megpirítottam.

A csicsóka íze hasonlít a burgonyáéhoz, de annál jóval édesebb, nyersen is fogyaszthatjuk, úgy is finom. Ásványianyagokban gazdag, mint a kálcium, kálium, magnézium, foszfor és cink. De tartalmaz béta-karotint, B1-, B2- és C-vitamint is.

A csicsókák, még a meghámozásuk előtt

A leves főzés közben

Bejegyezte: Katalin

Jó étvágyat feleim! 

Karácsonyi segítség az ,,új temerini fiúknak”

Immár kereken két hónapja raboskodnak vizsgálati fogságban azok a temerini, óbecsei és adai magyar fiatalok, akik egy zavaros hátterű csetepatéba keveredtek a temerini éjszakában. Bár súlyos sérüléseket ők szenvedtek, láncoktól, öklöktől és sörösüvegektől, sőt még a rendőrséget is ők riasztották, mégis náluk tartottak másnap házkutatást, és őket zárták előzetes fogságba. A média egy része igyekezett a kocsmai verekedést valami szörnyű fegyveres nacionalista támadás mítoszával beborítani, mégis a vádak sorra dőlnek meg.

Nemrégiben készült el a fegyverszakértő vizsgálatának eredménye, melyben az egyik temerini fiatalnál talált, katonai boltban vásárolt és összehegesztett puskadarabok fegyver státuszát nevetségesnek minősítette. Az egyéb, hatóságok által begyűjtött tárgyi bizonyítékok, olyanok mint a magyar feliratú pólók vagy a középiskolás német tankönyv, sem fognak majd igazi terhelő bizonyítékot hozni a fiúk fejére.

Ennek ellenére mégis a hűvös cella az ami osztályrészük maradt, a legmeghittebb vallási és családi ünnephez közeledvén is. A Magyar Remény Mozgalom (MRM) tagjai ezért lehetőségeikhez és forrásaikhoz mérten gyűjtést szerveztek a fiúk számára, és az összegyűlt  pénzösszeget börtönköltségekre utalták át, remélve ezzel, hogy enyhíthetnek a zord börtönkörülményeken a karácsony közeledtével.

Az  MRM Elnöksége

Climate crisis

Take the Climate Reality Pledge

Dirty Energy has created a world of Dirty Weather. Yet as the climate crisis deepens, the oil, coal, and gas industries continue to rake in record profits. We’re calling for it to stop.

It’s time to use your power. It’s time to use your voice. Join us and speak out, so you can inform and inspire others to demand action from our leaders. Sign the Climate Reality 

The Pledge:

“I pledge my name in support of a better tomorrow, one powered by clean energy. I demand action from our leaders to work on solutions to the climate crisis. I pledge to get involved. And I pledge to share this global promise. By uniting my voice with a million others, we have the power to change the world.“

http://climaterealityproject.org/pledge/

Világvége, -a megújúló hisztéria!

2012 - tényleg itt a világvége?

(Apocalypse 2012 Revelations)

A maják legendás csillagászok voltak, akik elképesztő pontosságú naptárakat készítettek. Naptáruk a régi világ egyik csodája - sokkal pontosabb még a miénknél is. Csakhogy van itt egy figyelemreméltó dolog: 2012. december 21-én véget ér az 5000 éves naptár. Azok számára, akik a Világvégét várják, ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy közeleg az Apokalipszis. De vajon maguk a maják miért pont ezzel a nappal fejezték be naptárukat? Mit vártak ettől a - számukra távoli jövőbeli - naptól? Izgalmas műsorunk a naptár mögötti tényeket keresi, de megvizsgálja azt a tömeghisztériát is, melyet a naptár világszerte kiváltott.

Discovery World

A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten első teremtményei, az első emberek adták át nekik, akik a Popol Vuh (maja Biblia) szerint:
„Nagy intelligenciával voltak megáldva; láttak, és azonnal messzire láttak; sikeresen láttak; mindenről tudomást szereztek, ami a világon történt. Meglátták azokat a dolgokat is, melyeket elrejtett a távolság, anélkül hogy meg kellet volna mozdulniuk… nagy volt az ô bölcsességük; beleláttak az erdőkbe, a sziklákba, a tavakba, a tengerekbe, a hegyekbe, a völgyekbe. Valóban csodálatraméltó emberek voltak ők… képesek voltak mindent megtudni, és megvizsgálták a négy sarkot, az égbolt négy pontját, és a föld kerek arcát.”

Vajon csak véletlen, hogy a Popol Vuhban emlegetett első emberek nemcsak arról voltak nevezetesek, hogy a „föld kerek arcát” tanulmányozták, hanem arról is, hogy az „égboltot” kémlelték? És vajon az véletlen egybeesés, hogy a maja társadalom kimagasló eredményeket ért el az obszervációs csillagászat területén, és ezen alapul, közepes és nehéz matematikai számítások segítségével, ügyes, összetett, fejlett és rendkívül pontos naptáruk?
Az már régebb megállapítást nyert, és értetlenséghez vezetett, hogy mennyire összeférhetetlen a maják általános, nem túlságosan kimagasló eredményeivel az a fejlett csillagászati és naptári tudásuk, amellyel rendelkeztek.

„Miféle szellemi fordulat vezette a maják intelligenciáját oda, hogy feltérképezzék az égboltot, amikor még a kerék alapelvét sem ismerték; hogy elképzeljék az örökkévalóságot, olyan módon, ahogy azt soha egyetlen félcivilizált nép sem tette, mégis képtelenek legyenek megtenni azt a rövid lépést, amely az álboltozatot a valódi boltozattól elválasztotta; hogy milliókban számoljanak, ugyanakkor soha ne tanulják meg, hogy hogyan mérjenek le egy zsák kukoricát.?”

Lehet, hogy a fent leírt intelligencia darabok mind-mind alkotórészei voltak egy összefüggő rendkívül specifikus tudásanyagnak, melyet a maják úgy örököltek, többé-kevésbé érintetlenül, egy régebbi és bölcsebb civilizációtól. Egy ilyen örökség megmagyarázná az ellentmondásokat. Az tudott, hogy a maják naptárukat az Olmékoktól örökölték (1000 évvel korábban az Olmékok pontosan ugyanazt a rendszert használták), akik pedig szintén úgy örökölték. A tényleges kérdés tehát az, hogy az Olmékok kiktől kapták? Miféle technikai szint és tudományos fejlettség kellett ahhoz, hogy egy civilizáció olyan szuper-naptárt alkosson, amely hihetetlen hosszú időszakokon keresztül hibamentesen szolgál?

J. Eric Thompson régész szerint a maják tudták, hogy az idő végtelen, és továbbhalad rejtélyes ciklusaival, függetlenül az egyénektől vagy a civilizációktól.

„A maják elképzelése szerint az út, amelyen az idő masírozik, olyan messzire nyúlik vissza a múltba, hogy annak távolságát fel sem tudjuk fogni. Mégis a maják rendíthetetlenül mentek visszafele ezen az úton a kezdőpontját keresve. Minden egyes szakaszban egy új látvány nyílt meg előttük, amely még távolabbra vezette őket vissza; a megérlelt évszázadok évezredekké olvadtak, azok pedig 10 000 évekké, miközben ez a nép fáradhatatlanul kutatva egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a múlt végtelenségébe. A guatemalai Quiriga városában talált kőlapon egy több mint 90 000 000 évvel ezelőtti dátumot számoltak ki; a másikon egy ezt 300 000 000 évvel megelőző dátum szerepel. Ezek valós számítások , helyesen adják meg a nap- és hónapállásokat, és hasonlóak a mi naptár-számításainkhoz… Az ember feje zúgni kezd az ilyen csillagászati számok láttán.”

Ez az ideszámítási rendszer a múlttal kapcsolatos hiedelmeket is kifejezte, miszerint az idô nagy ciklusokban működik, melyek során újra meg újra elpusztul és újjáteremtődik a világ. A maják szerint a jelenlegi nagy ciklus sötétségben kezdődött, a mi naptárunk szerint időszámításunk előtt 3114. augusztus 13-án. Ez a ciklus 5125 évet fog tartani és globális katasztrófa közepette, a naptárunk szerint 2012. december 23-án ér véget.

A maja társadalom, sőt az összes ősi, közép-amerikai kultúra rögeszmésen foglalkozott a világvégének kiszámításával és lehetséges elhalasztásával. Vajon ez a rejtélyes naptár is ezt a célt szolgálta volna? Lehet, hogy egy olyan mechanizmust rejt, amellyel meg lehet jósolni bizonyos szörnyű-kozmikus katasztrófákat?

A maják mindenesetre így gondolták.

Govinda Blogtér

2012. december 22-én ugyanis különleges bolygóegyüttállás lesz. Egy Nibiru névre keresztelt bolygó, melyről állítólag már a Sumérok is említést tettek, éppen 2012-ben ér a Föld közelébe.

Amikor a 3600 évente visszatérő égitest ideér, a Föld polaritást vált, de az is lehet, hogy megáll a forgásban néhány napra, vagy akár hetekre. Ennek eredményeként vulkánkitörések, cunamik, földrengések és egyéb katasztrófák fognak bekövetkezni, de az is lehet, hogy hirtelen beáll a következő jégkorszak. 

Igaz, hogy a bolygók különleges rossz együttállása miatt a világ vége is lehetett  volna 233. április 6.;  531. május 31.; 1186. szeptember 16.; 1524.  február 19.; 1662. december 11.; 1962. február 5. A Nasa szerint viszont nem lesz semmiféle bolygóütközés, nem jön semmilyen bolygó, és pólusvátlás is csak párezer év múlva lehet.

                                 A csillagászok ma így gondolják.

Morvai Krisztina nyílt levele Vadai Ágnesnek

Tisztelt Vadai Ágnes Képviselő Asszony!

A televízióból értesültem róla, hogy miután a mai diáktüntetések során a rendőrség három egyetemistát előállított, Ön azonnal a Szalay utcai rendőrkapitányságra sietett, hogy az esettel kapcsolatban felvilágosítást kérjen. Mi több, a Demokratikus Koalíció jogásza felajánlotta segítségét az érintett diákoknak.  Noha sajátos helyzetnek tartom, hogy a szemkilövetésekről, rendőri brutalitások és önkényes fogvatartások tömegéről, valamint jelentős számú koncepciós büntetőeljárásról elhíresült Gyurcsány Ferenc pártja az, amelyik most élenjár a gyülekezési jog gyakorlásával kapcsolatos jogvédelemben, tudomásul veszem, hogy az élet néha ilyen bizarr helyzeteket produkál.

Engedje meg, hogy jogvédő munkájukhoz figyelmébe ajánljam a Civil Jogász Bizottság jelentését a 2006. őszi tömeges rendőri brutalitásokról, a gyülekezési joggal szembeni állami jogtiprásokról, továbbá az Országgyűlés által elfogadott jelentéseket egyfelől a 2006. évi tömeges állami jogsértésekről, másfelől a 2002-2010. közötti szintén tömeges (állami, rendőri és egyéb hatósági) jogsértésekről.  Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt a gyülekezési jog gyakorlásának szinte minden megnyilvánulását, azaz minden tüntetést, demonstrációt könnygázzal, gumibotokkal, a rendőrségre illetve a gyülekezési jogra vonatkozó alapnormák kirívóan durva megsértésével fojtottak el.  A bíróság ezekről sorra állapította meg, hogy jogellenesek voltak, sorra mentette fel az ártatlanul eljárás alá vontakat, s ítélt meg jelentős kártérítéseket. Az Ön pártelnökének, illetve az ő kormányának (jogtiprásai) jóvoltából tehát kikristályosodott egy komoly, részletes és alapos joggyakorlat Magyarországon a gyülekezési jog területén.  Javaslom Önnek és a Demokratikus Koalíció jogvédő babérokra pályázó tagjainak vagy szimpatizánsainak, hogy alaposan tanulmányozzák e joggyakorlatot, bírósági gyakorlatot.  Mi, az a több tucatnyi nemzeti jogvédő, akik a Gyurcsány terror idején rendszeresen tapasztaltuk a gyülekezési jog lábbal tiprását, védtük az emberi jogaikat gyakorolni kívánó tüntetőket már eddig is szívesen megosztottuk volna a tapasztalatainkat Önökkel – de erre minden esetben a rendőri és fogdai brutalitások, a koncepciós eljárások, a szemkilövetések tagadása, illetve bagatellizálása volt a válasz az Önök részéről. Amennyiben most úgy gondolják, hogy mégis szükség van a gyülekezési jog területén felhalmozódott tapasztalatokra, olvassák el alaposan a fenti kiadványokat, amelyek az Országgyűlés könyvtárában fellelhetőek, illetve látogassák meg a Nemzeti Jogvédő Szolgálat honlapját, ahol a szocialista kormányok alatt elkövetett durva emberi jogi jogsértéssel összefüggő számos jogeset megtalálható.

Természetesen az emberi jogok iránt elkötelezett jogvédőként elítélem a gyülekezési jog gyakorlásának jogellenes, önkényes korlátozását történjen az bármely párt, bármely kormány támogatásával, s nagyrabecsülök minden olyan jogvédő tevékenységet, amely az emberi méltóság és az alapvető jogok valódi tiszteletén, s az ezzel összefüggő hiteles elhivatottságon alapszik

Budapest, 2012. december 19.

Üdvözlettel

Morvai Krisztina jogász, EP képviselő

Vivaldi - Tél

Idős kor, a halál várása. Téli dermedtség (vonóvibrátók és disszonancia), vihar és dermedt hideg váltakozásai. A második tételben a boldog és megelégedett ember otthonában meleg tűz mellett. Ez nem a hallgató nézőpontja, ő kint áll a zuhogó esőben, és benéz az ablakon a világos szobába. Ő már tudja, milyen törékeny ez a látszatboldogság.

Az utolsó tétel egy élet záró aktusa. Jégen csúszkálás, félelem, elcsúszás, jég beszakadása, dráma. Vonóvibrátó; félelem, fájdalom, szomorúság. Legvégül megjelennek a szelek, meleg sirokkó, nyári hőségmotívum, téli vihar. A levegő az élet jelképe, nem más mint a lélek; a levegő fogalma a széllel társul. A szél valami rossz közeledtének a jele. Vivaldinál a szelek összekapcsolódnak, egymásba folynak, jelezve az élet egészét, az élet különböző korszakainak összetartozását, egymásra hatását. Valami befejeződött, de nincs teljes megsemmisülés, sokkal inkább átmenet. Ezt ábrázolják a végső taktusok. Ilyen az élet hát, de van benne jó is... - írhatjuk át Vivaldi A Tél szonettének utolsó sorát.

Befejezés

A zene közvetítő hatalom a halandók és a szellemvilág között. Feladata nem a szórakoztatás az ellazítás, hanem a felrázás, megrázkódtatás, ráébresztés a gondolkodásra; késztetés az élet megváltoztatására. A helyes előadás érezteti a fájdalmas, drámai, nyers hangot, amit mégis áthat a derű. Az alábbi felvétel egy előadás a sok közül, érdemes minél több interpretációt meghallgatni, hiszen minden művész hozzá teszi a saját meglátását, kiemeli a számára fontosat.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nikolaus Harnoncourt: Antonio Vivaldi: A harmónia és találékonyság erőpróbája. 12 concerto, op. 8. Az Antonio Vivaldi: Il Cimento Dell' Armonia E Dell' Inventione, 12 concerti OP. 8 (Concentus Musicus Wien) című lemezalbum (TEL-DEC 6. 35386-00-501) kísérőfüzetének teljes szövege. Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk. Szerkesztette Péteri Judit. Zeneműkiadó, 1982.

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, 1990.

Marie-Lousie von Franz: Álmok. Ursus Libris, 2009.

Kultúrtörténet blog

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Cellatársak egérfogóban

Szombat óta együtt múlatja az időt a belgrádi Központi Börtön elegánsan Hyattnak titulált részlegében két igen híres ember. Egy közös cellában. Egyik gazdagabb, mint a másik. Egyik hatalmasabb, mint a másik. Az egyik magyar, a másik szerb. Kasza és Mišković.

Ha nem lenne túlontúl groteszk ez a kényszerű, multietnikus összezártság, akár még mosolyoghatnánk is rajta. Mondhatnánk, milyen egy pimasz módon megrendezett, csalóka színjáték ez a hatalombitorlók részéről, micsoda politikai színezetű, pitiáner poénkodás! És micsoda merő véletlen ez az elszállásolási rend! Suba a subához, guba a gubához! Csakhogy a történet nem annyira rózsás…

A korábban csak szerbiai Alcatrazként emlegetett fővárosi központi börtön két újonnan beköltözött, eminens lakója sokakat meglepett. A szögesdróton innen és túl egyaránt.

Kasza Józsefet, a vajdasági magyarság egyik legbefolyásosabb emberét, az Agrobank-botrány délvidéki negatív hősét nem egészen egy hónappal ezelőtt tartóztatták le, s még teljesen el sem csitult a hullámverés, máris újabb szerbiai közismert figurát vettek őrizetbe. Ezúttal az úgynevezett államalkotó, nemzeti felső tízezer legelőkelőbb, legdíszesebb páholyából. Miroslav Miškovićot, a hazai üzleti- és pénzvilág legdörzsöltebb alakját, az ország leggazdagabb vállalkozóját. Akinek az érinthetetlenségére nyilván sokan igen nagy tételekben mertek volna fogadást kötni. A kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal és érdekeltségekkel rendelkező Mišković-birodalom megteremtőjét vajmi kevesen tartották közönséges, kilövésre szánt vadnak. Inkább amolyan védett, oltalmazott „szent állatnak” tekintették.

Amivel vádolják a két nagyformátumú üzletembert, az újdonsült belgrádi cellatársakat, az egy és ugyanaz. Szimpla kis emberi gyarlóság: nem tudtak ellenállni a mindenható pénz huncut csábításának. A rengeteg sok után is még többet akartak. (Mindkettőjüket hivatali helyzetükkel való visszaélés gyanújával állították elő. Az egykori vajdasági magyar bankáron 13 millió eurót, álomgazdag szobatársán pedig kereken 30 millió eurót követelnek.) És alighanem ez a krónikus anyagi torkoskodás, ez a fékevesztett monetáris falánkság lett a vesztük. Mindkettőjük veszte. Valahol véletlenül hiba csúszott a gazdagodási/gyarapodási receptbe. Túltengő megalomániájuk következtében vagy egyszerűen túlméretezték a személyes/családi birodalmuk építményét, vagy pedig nem végeztek eléggé körültekintő takarítómunkát az árulkodó sáros lábnyomok eltüntetése érdekében. Akkor meg könnyen a nyomukba eredhettek, és sarokba szoríthatták őket. Pontosabban: teátrálisan bebörtönözhették.

Merthogy Szerbiában, amióta megtörtént a politikai garnitúraváltás, többé nem babra megy a játék. Itt a párthatalom, a rendvédelem meg az igazságszolgáltatás nem az egyszerű tyúktolvajokat meg a kis stílű bűnözőket üldözi. Azokat futni hagyja. Nálunk csak valódi nagy vadra vadásznak.

Így került a napokban abba az átkozott egérfogóba a birodalomépítő Mišković úr is. A szegényházi, puritán körülményektől már bizonyára régen elszokott fővárosi mágnás részére egy mindössze 10 négyzetméteres cellát jelöltek ki fogdai lakosztályul, amelyet nem is bitorolhatott egyedül, hanem három társával kellett megosztoznia rajta. A rácsokon túlról kiszivárogtatott híresztelések szerint az exkluzív börtönvendégnek nem volt túlságosan ínyére az „újonnan szerzett” bezártság-birodalma. Bár keményen tartotta magát, és egy szóval sem panaszkodott sem a kosztot, sem a kvártélyt illetően, látszott rajta, hogy volt már elégedettebb is életében. Szombaton aztán úgymond látványosan javultak a fogva tartásának a körülményei, mert áthelyezték. A belgrádi körzeti fogda, ahová került, Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézményének számít. Általában 1000 lakója van. A jó ötven évvel ezelőtt épített monstrumot leginkább csak CZ-ként (centralni zatvor), azaz központi börtönként ismerik, amely elnevezés még a szocialista, titói korszakban hagyományozódott rá. Az épület egyik szárnyának (vélhetően a híres-nevezetes amerikai szállodalánc mintájára) a Hyatt nevet adták, mert abban még meleg víz is van a fürdéshez.

A Delta Holding birodalom feje pedig oda került, egyenesen a Hyattba. És most élvezheti annak minden kiváltságát. A pénzember még azt is megengedheti magának (ha már a fegyház szabályzata és házirendje is nagylelkűen megengedi), hogy a szimpla éhenhalást elkerülvén, nem kell az ebédként felszolgált hagyományos börtönlöttyöt kanalaznia. Rá nem vonatkozik az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-féle kitétel és megszigorítás. Ő úri kedve szerint szabadon választhat magának olyan fővárosi éttermet, amelyből minden áldott nap egyenesen a cellájába szállítják a megrendelt menüsort.

És most mondja valaki, hogy a fegyházban nincsen hierarchia!  Nincsen megkülönböztetett bánásmód! A Hyattban biztosan van. (Arról nem árulkodnak a találgatások, hogy az ilyesféle kiváltságok a belgrádi üzletember cellatársára is vonatkoznak-e.)

Neil Simon után szabadon: a szerbiai furcsa pár -- kikerülvén az üzleti-politikai élet mefisztói forgatagából -- most alighanem testvériesen megosztozik azon a híres honi börtönkomforton, amit a csupán néhány négyzetméternyire leszűkült élet- és mozgástér jelent. De tuti, hogy egy cseppet sem unatkoznak. Valószínűleg jobbnál jobb történeteket mesélnek egymásnak. (Csak győzzék a megfigyelői/lehallgatói spionszobában jegyezni és rendszerezni a cella falai között hömpölygő információáradatot!)

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a két híres bizniszmen örült-e egy ilyesfajta váratlan találkozásnak, csak annyi bizonyos, hogy most már egyazon légtérben morzsolgatják a rabság hátra lévő napjait. És talán együtt várják majd a mind közelebb lopakodó karácsonyt meg még az új esztendőt is.

Akár ócska kis színházi előadás ez, akár véresen komoly játék, az elmúlt hetek eseményeit már nem lehet meg nem történtté tenni. Legfeljebb csak (immáron kettesben) elemezgetni a ballépéseket, és latolgatni a soron következő esélyeket. Kasza József, indulatos ember lévén, egészen biztosan jár fel-alá a cellában és dúl-fúl magában. Az is lehet, hogy régi jó szokásához híven szép cirkalmasakat káromkodik. Talán éppen magyarul. Mert csak úgy az igazi, úgy ér valamit.  

Mišković pedig… Elnézve az egyik róla készült képet… A száját nyalja? Vagy csak a nyelvét ölti? Mindkét tolmácsolás sokatmondó.

Mire a két karácsonyi ünnep között (kettecskén) jóízűen elköltik a magyar mákos gubát meg a szerb szármát, addigra talán valamilyen közös, ütős üzletet is tető alá hoznak. Az elsinkófázott 43 millió euróból csak futja rá...

A szövevényes magántörténetükből pedig szűrjön le a maga számára, ki mit akar! Nekem untig elég ez a megállapítás is: akár egy kis börtöncellában is elfér két nagyvilági óriás. Amikor azt a sors úgy akarja.

Szabó Angéla

Már csak 13%

 NEGYVEN EZERREL KEVESEBB MAGYAR

Kisebbségjogi jegyzet

Egyre több adat kerül nyilvánosságra a 2011. évi népszámlással kapcsolatban. Bármely népesség lélekszámának alakulása fontos mutatója a politika sikerességének, vagy sikertelenségnek. Így, a nemzeti kisebbségi politikának is egyfajta fokmérője. A politikusok és az intézmények munkájának eredményét is jórészt ezek alapján lehet érdemében megítélni, értékelni. 

Már csak 13%

Magyar vonatkozásban a legutóbbi népszámlálás adatai rosszabbak, mint ahogyan demográfusok már korábban jelezték: Tíz év alatt a Szerbiában élő magyarok száma 39 400-al, ebből tartományban élő magyarok száma 39 071-el lett kevesebb, vagyis fogyása „eddig még soha nem tapasztalt méreteket öltött”.[1]

Mivel Vajdaság lakosainak száma 100 189-el csökkent 2002-hez képest, ebben a csökkenésben a magyarok 39%-al vesznek részt. Ez kétszer meghaladja a lakosságban való részvételi arányunkat (13%). A demográfusok szerint a vajdasági magyarok valós lélekszáma még ennél a számadatnál is kisebb, mivel „életvitelszerűen sokan nem élnek a szülőföldjükön”.[2]  

A népességi mutatókat súlyosbítja a tény, hogy a magyarok az egyik legelöregedettebb nemzeti közösség Szerbiában. A magyarok átlagéletkora 44,9 év, míg a romáké 28,3 év, a bosnyákoké 33,5 év, a szerbeké 42,5 év. A négy legjelentősebb nemzeti közösség közül tehát a magyarok átlagéletkora a legnagyobb, ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen, hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb, illetve, hogy a születési index pedig sajnos a legkisebb.[3] „A szerb lakosságnál a csökkenés sokkal kisebb, mint a többi nemzeti közösséghez tartozók esetében.”[4]Amíg a többségi szerb populáció csökkenése 3,6%, a nemzeti kisebbségi közösségeknél ez átlagban négyszer több és 14%-ot tesz ki (a magyaroknál ez 13,3%).[5]

A magyarok lélekszámának csökkenését – az említett okok mellett – még feltehetően nagymértékben befolyásolja az elvándorlás és asszimiláció is, amit a legnehezebb mérni a különböző eddig ismert módszerekkel.[6]

– Itt az ideje tudomásul venni, hogy fogyatkozásunk fő okát magunkban kell keresnünk, megbomlott értékrendünkben, abban, hogy évente háromezerrel több magyar ember hal meg, mint ahány magyar nő ad életet gyermekének. Nemzetközi felmérések és tudományos igazságok támasztják alá, ennek oka nem a szegénységünkben keresendő, gazdasági nehézségeinkkel legfeljebb lelkiismeretünk háborgását nyugtatjuk, becsaphatjuk magunkat és másokat. Mindinkább meg vagyok győződve róla az MNT ezt nem nézheti tétlenül, nem állhat be a rinyálók, a másra mutogatók, a kifogást keresők hazug táborába és már holnap szakmailag megalapozott programokat kell alkotnunk, intézkedéseket kell foganatosítanunk a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében, mert ez (is) a dolgunk – írta Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke 2012. december 8-i jegyzetében.[7]

Senki sem felelős?

  Az MNT elnöke – a feje tetejére állítva logikát – úgy tartja, hogy a vajdasági magyarok drámai fogyásának mi magunk vagyunk az okai. Ennek eredetét „nem a szegénységünkben, gazdasági nehézségeinkben” és – tegyük hozzá – a (bizonytalan) gazdasági, valamint politikai körülményekben kell keresni, hanem önmagunkban. 

 

Korhecnak ezt az állítását úgy is lehetne értelmezni: Mossa kezeit, neki és az utóbbi években kimagasló politikai tisztségeket betöltő magyaroknak semmi köze a vajdasági magyarok folyamatosan romló helyzetéhez. Mintha nem ő lett volna 2000-től 2010-ig tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkár, 2010-től pedig az MNT elnöke, Kasza József (most vizsgálati fogságban, de nem a demográfiai kérdések miatt), a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, a szerb kormány alelnöke stb., Pásztor István, a VMSZ elnöke, a Tartományi Kormány alelnöke, gazdasági tikár (most a Tartományi képviselőház elnöke), stb., Egeresi Sándor a Tartományi Képviselőház korábbi elnöke, most a VMSZ képviselőházi frakciójának vezetője, Józsa László, az MNT korábbi elnöke, a VMSZ Elnökségének tagja, a Szekeres László Alapítvány Kuratóriumának elnöke stb.?

Elszámoltak-e ezek az urak a munkájukkal, vagy csak egyik tisztségről a másikra távoztak? [Egeresi még dicsekedett is, hogy a hetedik (!?) mandátumát tölti a Tartományi Képviselőházban.] Tartoznak-e a tisztségviselők felelősséggel a népesség ilyen arányú csökkenése miatt? Tudták-e ezek az urak, hogy hogyan alakulnak a vajdasági magyarok gazdasági és demográfia adatai, közösségünk helyzete? Ha nem tudták, akkor azért felelősek, ha pedig tudták, akkor meg azért, hogy ide jutottunk.

Kerülik az érzékeny kérdéseket

Már az a tény, hogy a magyarok aránya a tartomány összlakosságában 1948 óta (25,8%) csaknem megfeleződött (13,00%-ra zsugorodott) és továbbra is folyamatosan csökken, jelzésértékű a vajdasági magyarok helyzetéről és a szerb állam magyarságpolitikájáról. Ez azonban cseppet sem csökkenti a magyar politikusok felelősségét. 

A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 10. szakasza 14. pontja szerint ugyanis a nemzeti tanács „állást foglal, kezdeményezést tesz és intézkedéseket foganatosít a nemzeti kisebbség helyzetével, identitásával és jogaival közvetlenül kapcsolatos minden kérdésben”. 

Az MNT – a mostani és a korábbi összetételében – többnyire kerülte, hogy a kultúra, az oktatás, tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén kívüli, a vajdasági magyarokat érintő más (többnyire érzékeny) kérdésekkel foglalkozzon. Korhecz Tamásnak most hirtelen eszébe jutott és – tizenkét év után – programok, intézkedések foganatosítását ígéri „a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében”. Hány vajdasági magyar marad, mire a program elkészül, és valamilyen eredmény is mutatkozik?

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 16.

[1] Végel László: Plebejus Európa. Családi Kör, 2012. december 13., 8. o.

[2] Uo.

[3] Kiss Igor: A 2011. évi népszámlálás nemzetiségi adatai. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 254. szám, 2012. november 30.

[4] Balla Lajos: Vajon csak egyszerűen: Fogyatkozik a vajdasági magyarság? http://www.vajma.info/cikk/tukor/5313/Vajon-csak-egyszeruen-Fogyatkozik-a-vajdasagi-magyarsag.html, 2012. december 2. [18:55]

[5] CDCS: Povodom rezultata popisa stanovništva 2011. po nacionalnoj pripadnosti [A 2011. évi népszámlás eredményei a nemzeti hovatartozás alapján], http://cdcs.org.rs/index.php?option=com_content&task=view&id=530&Itemid=33,  2012. november 30.

[6] Diósi Árpád: A szív és az ész. Magyar Szó, 2012. december 8., 13. o.

[7] Korhecz Tamás: Őszintén szembenézni a valósággal: eredményekkel és nehézségekkel egyaránt, Magyar Szó, 2012. december 8., 14. o.

Szent Miska körösztje

1939. szeptember elseje pénteki nap volt.

A mi falunkban nagy dolgok történtek.

Gyújtogatáshoz riasztották az önkéntes tűzoltókat.

Az elmeháborodott bognár örökre eltűnt.

És a perjel azonnali hatállyal egy ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat, akit annyira szerettünk.

…

- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása. Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se. Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat. Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést, amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös, erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz, mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát. Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett. Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött, amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között, egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük. Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér, fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva, vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát, lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió, ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs, amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa korlát; rideg, törékeny szil, rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült. Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük, remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!

…

1939. szeptemberének legelején nagyot változott a világ.

Meggyulladt a mindenség.

A Szigetben meg elégett egy feszület.

És ma már tudom, hogy elégett ott más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt megácsolni.

Pósa Károly