Világvége, -a megújúló hisztéria!

2012 - tényleg itt a világvége?

(Apocalypse 2012 Revelations)

A maják legendás csillagászok voltak, akik elképesztő pontosságú naptárakat készítettek. Naptáruk a régi világ egyik csodája - sokkal pontosabb még a miénknél is. Csakhogy van itt egy figyelemreméltó dolog: 2012. december 21-én véget ér az 5000 éves naptár. Azok számára, akik a Világvégét várják, ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy közeleg az Apokalipszis. De vajon maguk a maják miért pont ezzel a nappal fejezték be naptárukat? Mit vártak ettől a - számukra távoli jövőbeli - naptól? Izgalmas műsorunk a naptár mögötti tényeket keresi, de megvizsgálja azt a tömeghisztériát is, melyet a naptár világszerte kiváltott.

Discovery World

A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten első teremtményei, az első emberek adták át nekik, akik a Popol Vuh (maja Biblia) szerint:
„Nagy intelligenciával voltak megáldva; láttak, és azonnal messzire láttak; sikeresen láttak; mindenről tudomást szereztek, ami a világon történt. Meglátták azokat a dolgokat is, melyeket elrejtett a távolság, anélkül hogy meg kellet volna mozdulniuk… nagy volt az ô bölcsességük; beleláttak az erdőkbe, a sziklákba, a tavakba, a tengerekbe, a hegyekbe, a völgyekbe. Valóban csodálatraméltó emberek voltak ők… képesek voltak mindent megtudni, és megvizsgálták a négy sarkot, az égbolt négy pontját, és a föld kerek arcát.”

Vajon csak véletlen, hogy a Popol Vuhban emlegetett első emberek nemcsak arról voltak nevezetesek, hogy a „föld kerek arcát” tanulmányozták, hanem arról is, hogy az „égboltot” kémlelték? És vajon az véletlen egybeesés, hogy a maja társadalom kimagasló eredményeket ért el az obszervációs csillagászat területén, és ezen alapul, közepes és nehéz matematikai számítások segítségével, ügyes, összetett, fejlett és rendkívül pontos naptáruk?
Az már régebb megállapítást nyert, és értetlenséghez vezetett, hogy mennyire összeférhetetlen a maják általános, nem túlságosan kimagasló eredményeivel az a fejlett csillagászati és naptári tudásuk, amellyel rendelkeztek.

„Miféle szellemi fordulat vezette a maják intelligenciáját oda, hogy feltérképezzék az égboltot, amikor még a kerék alapelvét sem ismerték; hogy elképzeljék az örökkévalóságot, olyan módon, ahogy azt soha egyetlen félcivilizált nép sem tette, mégis képtelenek legyenek megtenni azt a rövid lépést, amely az álboltozatot a valódi boltozattól elválasztotta; hogy milliókban számoljanak, ugyanakkor soha ne tanulják meg, hogy hogyan mérjenek le egy zsák kukoricát.?”

Lehet, hogy a fent leírt intelligencia darabok mind-mind alkotórészei voltak egy összefüggő rendkívül specifikus tudásanyagnak, melyet a maják úgy örököltek, többé-kevésbé érintetlenül, egy régebbi és bölcsebb civilizációtól. Egy ilyen örökség megmagyarázná az ellentmondásokat. Az tudott, hogy a maják naptárukat az Olmékoktól örökölték (1000 évvel korábban az Olmékok pontosan ugyanazt a rendszert használták), akik pedig szintén úgy örökölték. A tényleges kérdés tehát az, hogy az Olmékok kiktől kapták? Miféle technikai szint és tudományos fejlettség kellett ahhoz, hogy egy civilizáció olyan szuper-naptárt alkosson, amely hihetetlen hosszú időszakokon keresztül hibamentesen szolgál?

J. Eric Thompson régész szerint a maják tudták, hogy az idő végtelen, és továbbhalad rejtélyes ciklusaival, függetlenül az egyénektől vagy a civilizációktól.

„A maják elképzelése szerint az út, amelyen az idő masírozik, olyan messzire nyúlik vissza a múltba, hogy annak távolságát fel sem tudjuk fogni. Mégis a maják rendíthetetlenül mentek visszafele ezen az úton a kezdőpontját keresve. Minden egyes szakaszban egy új látvány nyílt meg előttük, amely még távolabbra vezette őket vissza; a megérlelt évszázadok évezredekké olvadtak, azok pedig 10 000 évekké, miközben ez a nép fáradhatatlanul kutatva egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a múlt végtelenségébe. A guatemalai Quiriga városában talált kőlapon egy több mint 90 000 000 évvel ezelőtti dátumot számoltak ki; a másikon egy ezt 300 000 000 évvel megelőző dátum szerepel. Ezek valós számítások , helyesen adják meg a nap- és hónapállásokat, és hasonlóak a mi naptár-számításainkhoz… Az ember feje zúgni kezd az ilyen csillagászati számok láttán.”

Ez az ideszámítási rendszer a múlttal kapcsolatos hiedelmeket is kifejezte, miszerint az idô nagy ciklusokban működik, melyek során újra meg újra elpusztul és újjáteremtődik a világ. A maják szerint a jelenlegi nagy ciklus sötétségben kezdődött, a mi naptárunk szerint időszámításunk előtt 3114. augusztus 13-án. Ez a ciklus 5125 évet fog tartani és globális katasztrófa közepette, a naptárunk szerint 2012. december 23-án ér véget.

A maja társadalom, sőt az összes ősi, közép-amerikai kultúra rögeszmésen foglalkozott a világvégének kiszámításával és lehetséges elhalasztásával. Vajon ez a rejtélyes naptár is ezt a célt szolgálta volna? Lehet, hogy egy olyan mechanizmust rejt, amellyel meg lehet jósolni bizonyos szörnyű-kozmikus katasztrófákat?

A maják mindenesetre így gondolták.

Govinda Blogtér

2012. december 22-én ugyanis különleges bolygóegyüttállás lesz. Egy Nibiru névre keresztelt bolygó, melyről állítólag már a Sumérok is említést tettek, éppen 2012-ben ér a Föld közelébe.

Amikor a 3600 évente visszatérő égitest ideér, a Föld polaritást vált, de az is lehet, hogy megáll a forgásban néhány napra, vagy akár hetekre. Ennek eredményeként vulkánkitörések, cunamik, földrengések és egyéb katasztrófák fognak bekövetkezni, de az is lehet, hogy hirtelen beáll a következő jégkorszak. 

Igaz, hogy a bolygók különleges rossz együttállása miatt a világ vége is lehetett  volna 233. április 6.;  531. május 31.; 1186. szeptember 16.; 1524.  február 19.; 1662. december 11.; 1962. február 5. A Nasa szerint viszont nem lesz semmiféle bolygóütközés, nem jön semmilyen bolygó, és pólusvátlás is csak párezer év múlva lehet.

                                 A csillagászok ma így gondolják.

Morvai Krisztina nyílt levele Vadai Ágnesnek

Tisztelt Vadai Ágnes Képviselő Asszony!

A televízióból értesültem róla, hogy miután a mai diáktüntetések során a rendőrség három egyetemistát előállított, Ön azonnal a Szalay utcai rendőrkapitányságra sietett, hogy az esettel kapcsolatban felvilágosítást kérjen. Mi több, a Demokratikus Koalíció jogásza felajánlotta segítségét az érintett diákoknak.  Noha sajátos helyzetnek tartom, hogy a szemkilövetésekről, rendőri brutalitások és önkényes fogvatartások tömegéről, valamint jelentős számú koncepciós büntetőeljárásról elhíresült Gyurcsány Ferenc pártja az, amelyik most élenjár a gyülekezési jog gyakorlásával kapcsolatos jogvédelemben, tudomásul veszem, hogy az élet néha ilyen bizarr helyzeteket produkál.

Engedje meg, hogy jogvédő munkájukhoz figyelmébe ajánljam a Civil Jogász Bizottság jelentését a 2006. őszi tömeges rendőri brutalitásokról, a gyülekezési joggal szembeni állami jogtiprásokról, továbbá az Országgyűlés által elfogadott jelentéseket egyfelől a 2006. évi tömeges állami jogsértésekről, másfelől a 2002-2010. közötti szintén tömeges (állami, rendőri és egyéb hatósági) jogsértésekről.  Gyurcsány Ferenc kormányzása alatt a gyülekezési jog gyakorlásának szinte minden megnyilvánulását, azaz minden tüntetést, demonstrációt könnygázzal, gumibotokkal, a rendőrségre illetve a gyülekezési jogra vonatkozó alapnormák kirívóan durva megsértésével fojtottak el.  A bíróság ezekről sorra állapította meg, hogy jogellenesek voltak, sorra mentette fel az ártatlanul eljárás alá vontakat, s ítélt meg jelentős kártérítéseket. Az Ön pártelnökének, illetve az ő kormányának (jogtiprásai) jóvoltából tehát kikristályosodott egy komoly, részletes és alapos joggyakorlat Magyarországon a gyülekezési jog területén.  Javaslom Önnek és a Demokratikus Koalíció jogvédő babérokra pályázó tagjainak vagy szimpatizánsainak, hogy alaposan tanulmányozzák e joggyakorlatot, bírósági gyakorlatot.  Mi, az a több tucatnyi nemzeti jogvédő, akik a Gyurcsány terror idején rendszeresen tapasztaltuk a gyülekezési jog lábbal tiprását, védtük az emberi jogaikat gyakorolni kívánó tüntetőket már eddig is szívesen megosztottuk volna a tapasztalatainkat Önökkel – de erre minden esetben a rendőri és fogdai brutalitások, a koncepciós eljárások, a szemkilövetések tagadása, illetve bagatellizálása volt a válasz az Önök részéről. Amennyiben most úgy gondolják, hogy mégis szükség van a gyülekezési jog területén felhalmozódott tapasztalatokra, olvassák el alaposan a fenti kiadványokat, amelyek az Országgyűlés könyvtárában fellelhetőek, illetve látogassák meg a Nemzeti Jogvédő Szolgálat honlapját, ahol a szocialista kormányok alatt elkövetett durva emberi jogi jogsértéssel összefüggő számos jogeset megtalálható.

Természetesen az emberi jogok iránt elkötelezett jogvédőként elítélem a gyülekezési jog gyakorlásának jogellenes, önkényes korlátozását történjen az bármely párt, bármely kormány támogatásával, s nagyrabecsülök minden olyan jogvédő tevékenységet, amely az emberi méltóság és az alapvető jogok valódi tiszteletén, s az ezzel összefüggő hiteles elhivatottságon alapszik

Budapest, 2012. december 19.

Üdvözlettel

Morvai Krisztina jogász, EP képviselő

Vivaldi - Tél

Idős kor, a halál várása. Téli dermedtség (vonóvibrátók és disszonancia), vihar és dermedt hideg váltakozásai. A második tételben a boldog és megelégedett ember otthonában meleg tűz mellett. Ez nem a hallgató nézőpontja, ő kint áll a zuhogó esőben, és benéz az ablakon a világos szobába. Ő már tudja, milyen törékeny ez a látszatboldogság.

Az utolsó tétel egy élet záró aktusa. Jégen csúszkálás, félelem, elcsúszás, jég beszakadása, dráma. Vonóvibrátó; félelem, fájdalom, szomorúság. Legvégül megjelennek a szelek, meleg sirokkó, nyári hőségmotívum, téli vihar. A levegő az élet jelképe, nem más mint a lélek; a levegő fogalma a széllel társul. A szél valami rossz közeledtének a jele. Vivaldinál a szelek összekapcsolódnak, egymásba folynak, jelezve az élet egészét, az élet különböző korszakainak összetartozását, egymásra hatását. Valami befejeződött, de nincs teljes megsemmisülés, sokkal inkább átmenet. Ezt ábrázolják a végső taktusok. Ilyen az élet hát, de van benne jó is... - írhatjuk át Vivaldi A Tél szonettének utolsó sorát.

Befejezés

A zene közvetítő hatalom a halandók és a szellemvilág között. Feladata nem a szórakoztatás az ellazítás, hanem a felrázás, megrázkódtatás, ráébresztés a gondolkodásra; késztetés az élet megváltoztatására. A helyes előadás érezteti a fájdalmas, drámai, nyers hangot, amit mégis áthat a derű. Az alábbi felvétel egy előadás a sok közül, érdemes minél több interpretációt meghallgatni, hiszen minden művész hozzá teszi a saját meglátását, kiemeli a számára fontosat.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nikolaus Harnoncourt: Antonio Vivaldi: A harmónia és találékonyság erőpróbája. 12 concerto, op. 8. Az Antonio Vivaldi: Il Cimento Dell' Armonia E Dell' Inventione, 12 concerti OP. 8 (Concentus Musicus Wien) című lemezalbum (TEL-DEC 6. 35386-00-501) kísérőfüzetének teljes szövege. Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk. Szerkesztette Péteri Judit. Zeneműkiadó, 1982.

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, 1990.

Marie-Lousie von Franz: Álmok. Ursus Libris, 2009.

Kultúrtörténet blog

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Cellatársak egérfogóban

Szombat óta együtt múlatja az időt a belgrádi Központi Börtön elegánsan Hyattnak titulált részlegében két igen híres ember. Egy közös cellában. Egyik gazdagabb, mint a másik. Egyik hatalmasabb, mint a másik. Az egyik magyar, a másik szerb. Kasza és Mišković.

Ha nem lenne túlontúl groteszk ez a kényszerű, multietnikus összezártság, akár még mosolyoghatnánk is rajta. Mondhatnánk, milyen egy pimasz módon megrendezett, csalóka színjáték ez a hatalombitorlók részéről, micsoda politikai színezetű, pitiáner poénkodás! És micsoda merő véletlen ez az elszállásolási rend! Suba a subához, guba a gubához! Csakhogy a történet nem annyira rózsás…

A korábban csak szerbiai Alcatrazként emlegetett fővárosi központi börtön két újonnan beköltözött, eminens lakója sokakat meglepett. A szögesdróton innen és túl egyaránt.

Kasza Józsefet, a vajdasági magyarság egyik legbefolyásosabb emberét, az Agrobank-botrány délvidéki negatív hősét nem egészen egy hónappal ezelőtt tartóztatták le, s még teljesen el sem csitult a hullámverés, máris újabb szerbiai közismert figurát vettek őrizetbe. Ezúttal az úgynevezett államalkotó, nemzeti felső tízezer legelőkelőbb, legdíszesebb páholyából. Miroslav Miškovićot, a hazai üzleti- és pénzvilág legdörzsöltebb alakját, az ország leggazdagabb vállalkozóját. Akinek az érinthetetlenségére nyilván sokan igen nagy tételekben mertek volna fogadást kötni. A kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal és érdekeltségekkel rendelkező Mišković-birodalom megteremtőjét vajmi kevesen tartották közönséges, kilövésre szánt vadnak. Inkább amolyan védett, oltalmazott „szent állatnak” tekintették.

Amivel vádolják a két nagyformátumú üzletembert, az újdonsült belgrádi cellatársakat, az egy és ugyanaz. Szimpla kis emberi gyarlóság: nem tudtak ellenállni a mindenható pénz huncut csábításának. A rengeteg sok után is még többet akartak. (Mindkettőjüket hivatali helyzetükkel való visszaélés gyanújával állították elő. Az egykori vajdasági magyar bankáron 13 millió eurót, álomgazdag szobatársán pedig kereken 30 millió eurót követelnek.) És alighanem ez a krónikus anyagi torkoskodás, ez a fékevesztett monetáris falánkság lett a vesztük. Mindkettőjük veszte. Valahol véletlenül hiba csúszott a gazdagodási/gyarapodási receptbe. Túltengő megalomániájuk következtében vagy egyszerűen túlméretezték a személyes/családi birodalmuk építményét, vagy pedig nem végeztek eléggé körültekintő takarítómunkát az árulkodó sáros lábnyomok eltüntetése érdekében. Akkor meg könnyen a nyomukba eredhettek, és sarokba szoríthatták őket. Pontosabban: teátrálisan bebörtönözhették.

Merthogy Szerbiában, amióta megtörtént a politikai garnitúraváltás, többé nem babra megy a játék. Itt a párthatalom, a rendvédelem meg az igazságszolgáltatás nem az egyszerű tyúktolvajokat meg a kis stílű bűnözőket üldözi. Azokat futni hagyja. Nálunk csak valódi nagy vadra vadásznak.

Így került a napokban abba az átkozott egérfogóba a birodalomépítő Mišković úr is. A szegényházi, puritán körülményektől már bizonyára régen elszokott fővárosi mágnás részére egy mindössze 10 négyzetméteres cellát jelöltek ki fogdai lakosztályul, amelyet nem is bitorolhatott egyedül, hanem három társával kellett megosztoznia rajta. A rácsokon túlról kiszivárogtatott híresztelések szerint az exkluzív börtönvendégnek nem volt túlságosan ínyére az „újonnan szerzett” bezártság-birodalma. Bár keményen tartotta magát, és egy szóval sem panaszkodott sem a kosztot, sem a kvártélyt illetően, látszott rajta, hogy volt már elégedettebb is életében. Szombaton aztán úgymond látványosan javultak a fogva tartásának a körülményei, mert áthelyezték. A belgrádi körzeti fogda, ahová került, Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézményének számít. Általában 1000 lakója van. A jó ötven évvel ezelőtt épített monstrumot leginkább csak CZ-ként (centralni zatvor), azaz központi börtönként ismerik, amely elnevezés még a szocialista, titói korszakban hagyományozódott rá. Az épület egyik szárnyának (vélhetően a híres-nevezetes amerikai szállodalánc mintájára) a Hyatt nevet adták, mert abban még meleg víz is van a fürdéshez.

A Delta Holding birodalom feje pedig oda került, egyenesen a Hyattba. És most élvezheti annak minden kiváltságát. A pénzember még azt is megengedheti magának (ha már a fegyház szabályzata és házirendje is nagylelkűen megengedi), hogy a szimpla éhenhalást elkerülvén, nem kell az ebédként felszolgált hagyományos börtönlöttyöt kanalaznia. Rá nem vonatkozik az „eszi, nem eszi, nem kap mást”-féle kitétel és megszigorítás. Ő úri kedve szerint szabadon választhat magának olyan fővárosi éttermet, amelyből minden áldott nap egyenesen a cellájába szállítják a megrendelt menüsort.

És most mondja valaki, hogy a fegyházban nincsen hierarchia!  Nincsen megkülönböztetett bánásmód! A Hyattban biztosan van. (Arról nem árulkodnak a találgatások, hogy az ilyesféle kiváltságok a belgrádi üzletember cellatársára is vonatkoznak-e.)

Neil Simon után szabadon: a szerbiai furcsa pár -- kikerülvén az üzleti-politikai élet mefisztói forgatagából -- most alighanem testvériesen megosztozik azon a híres honi börtönkomforton, amit a csupán néhány négyzetméternyire leszűkült élet- és mozgástér jelent. De tuti, hogy egy cseppet sem unatkoznak. Valószínűleg jobbnál jobb történeteket mesélnek egymásnak. (Csak győzzék a megfigyelői/lehallgatói spionszobában jegyezni és rendszerezni a cella falai között hömpölygő információáradatot!)

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a két híres bizniszmen örült-e egy ilyesfajta váratlan találkozásnak, csak annyi bizonyos, hogy most már egyazon légtérben morzsolgatják a rabság hátra lévő napjait. És talán együtt várják majd a mind közelebb lopakodó karácsonyt meg még az új esztendőt is.

Akár ócska kis színházi előadás ez, akár véresen komoly játék, az elmúlt hetek eseményeit már nem lehet meg nem történtté tenni. Legfeljebb csak (immáron kettesben) elemezgetni a ballépéseket, és latolgatni a soron következő esélyeket. Kasza József, indulatos ember lévén, egészen biztosan jár fel-alá a cellában és dúl-fúl magában. Az is lehet, hogy régi jó szokásához híven szép cirkalmasakat káromkodik. Talán éppen magyarul. Mert csak úgy az igazi, úgy ér valamit.  

Mišković pedig… Elnézve az egyik róla készült képet… A száját nyalja? Vagy csak a nyelvét ölti? Mindkét tolmácsolás sokatmondó.

Mire a két karácsonyi ünnep között (kettecskén) jóízűen elköltik a magyar mákos gubát meg a szerb szármát, addigra talán valamilyen közös, ütős üzletet is tető alá hoznak. Az elsinkófázott 43 millió euróból csak futja rá...

A szövevényes magántörténetükből pedig szűrjön le a maga számára, ki mit akar! Nekem untig elég ez a megállapítás is: akár egy kis börtöncellában is elfér két nagyvilági óriás. Amikor azt a sors úgy akarja.

Szabó Angéla

Már csak 13%

 NEGYVEN EZERREL KEVESEBB MAGYAR

Kisebbségjogi jegyzet

Egyre több adat kerül nyilvánosságra a 2011. évi népszámlással kapcsolatban. Bármely népesség lélekszámának alakulása fontos mutatója a politika sikerességének, vagy sikertelenségnek. Így, a nemzeti kisebbségi politikának is egyfajta fokmérője. A politikusok és az intézmények munkájának eredményét is jórészt ezek alapján lehet érdemében megítélni, értékelni. 

Már csak 13%

Magyar vonatkozásban a legutóbbi népszámlálás adatai rosszabbak, mint ahogyan demográfusok már korábban jelezték: Tíz év alatt a Szerbiában élő magyarok száma 39 400-al, ebből tartományban élő magyarok száma 39 071-el lett kevesebb, vagyis fogyása „eddig még soha nem tapasztalt méreteket öltött”.[1]

Mivel Vajdaság lakosainak száma 100 189-el csökkent 2002-hez képest, ebben a csökkenésben a magyarok 39%-al vesznek részt. Ez kétszer meghaladja a lakosságban való részvételi arányunkat (13%). A demográfusok szerint a vajdasági magyarok valós lélekszáma még ennél a számadatnál is kisebb, mivel „életvitelszerűen sokan nem élnek a szülőföldjükön”.[2]  

A népességi mutatókat súlyosbítja a tény, hogy a magyarok az egyik legelöregedettebb nemzeti közösség Szerbiában. A magyarok átlagéletkora 44,9 év, míg a romáké 28,3 év, a bosnyákoké 33,5 év, a szerbeké 42,5 év. A négy legjelentősebb nemzeti közösség közül tehát a magyarok átlagéletkora a legnagyobb, ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen, hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb, illetve, hogy a születési index pedig sajnos a legkisebb.[3] „A szerb lakosságnál a csökkenés sokkal kisebb, mint a többi nemzeti közösséghez tartozók esetében.”[4]Amíg a többségi szerb populáció csökkenése 3,6%, a nemzeti kisebbségi közösségeknél ez átlagban négyszer több és 14%-ot tesz ki (a magyaroknál ez 13,3%).[5]

A magyarok lélekszámának csökkenését – az említett okok mellett – még feltehetően nagymértékben befolyásolja az elvándorlás és asszimiláció is, amit a legnehezebb mérni a különböző eddig ismert módszerekkel.[6]

– Itt az ideje tudomásul venni, hogy fogyatkozásunk fő okát magunkban kell keresnünk, megbomlott értékrendünkben, abban, hogy évente háromezerrel több magyar ember hal meg, mint ahány magyar nő ad életet gyermekének. Nemzetközi felmérések és tudományos igazságok támasztják alá, ennek oka nem a szegénységünkben keresendő, gazdasági nehézségeinkkel legfeljebb lelkiismeretünk háborgását nyugtatjuk, becsaphatjuk magunkat és másokat. Mindinkább meg vagyok győződve róla az MNT ezt nem nézheti tétlenül, nem állhat be a rinyálók, a másra mutogatók, a kifogást keresők hazug táborába és már holnap szakmailag megalapozott programokat kell alkotnunk, intézkedéseket kell foganatosítanunk a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében, mert ez (is) a dolgunk – írta Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke 2012. december 8-i jegyzetében.[7]

Senki sem felelős?

  Az MNT elnöke – a feje tetejére állítva logikát – úgy tartja, hogy a vajdasági magyarok drámai fogyásának mi magunk vagyunk az okai. Ennek eredetét „nem a szegénységünkben, gazdasági nehézségeinkben” és – tegyük hozzá – a (bizonytalan) gazdasági, valamint politikai körülményekben kell keresni, hanem önmagunkban. 

 

Korhecnak ezt az állítását úgy is lehetne értelmezni: Mossa kezeit, neki és az utóbbi években kimagasló politikai tisztségeket betöltő magyaroknak semmi köze a vajdasági magyarok folyamatosan romló helyzetéhez. Mintha nem ő lett volna 2000-től 2010-ig tartományi jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkár, 2010-től pedig az MNT elnöke, Kasza József (most vizsgálati fogságban, de nem a demográfiai kérdések miatt), a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, a szerb kormány alelnöke stb., Pásztor István, a VMSZ elnöke, a Tartományi Kormány alelnöke, gazdasági tikár (most a Tartományi képviselőház elnöke), stb., Egeresi Sándor a Tartományi Képviselőház korábbi elnöke, most a VMSZ képviselőházi frakciójának vezetője, Józsa László, az MNT korábbi elnöke, a VMSZ Elnökségének tagja, a Szekeres László Alapítvány Kuratóriumának elnöke stb.?

Elszámoltak-e ezek az urak a munkájukkal, vagy csak egyik tisztségről a másikra távoztak? [Egeresi még dicsekedett is, hogy a hetedik (!?) mandátumát tölti a Tartományi Képviselőházban.] Tartoznak-e a tisztségviselők felelősséggel a népesség ilyen arányú csökkenése miatt? Tudták-e ezek az urak, hogy hogyan alakulnak a vajdasági magyarok gazdasági és demográfia adatai, közösségünk helyzete? Ha nem tudták, akkor azért felelősek, ha pedig tudták, akkor meg azért, hogy ide jutottunk.

Kerülik az érzékeny kérdéseket

Már az a tény, hogy a magyarok aránya a tartomány összlakosságában 1948 óta (25,8%) csaknem megfeleződött (13,00%-ra zsugorodott) és továbbra is folyamatosan csökken, jelzésértékű a vajdasági magyarok helyzetéről és a szerb állam magyarságpolitikájáról. Ez azonban cseppet sem csökkenti a magyar politikusok felelősségét. 

A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény 10. szakasza 14. pontja szerint ugyanis a nemzeti tanács „állást foglal, kezdeményezést tesz és intézkedéseket foganatosít a nemzeti kisebbség helyzetével, identitásával és jogaival közvetlenül kapcsolatos minden kérdésben”. 

Az MNT – a mostani és a korábbi összetételében – többnyire kerülte, hogy a kultúra, az oktatás, tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználat területén kívüli, a vajdasági magyarokat érintő más (többnyire érzékeny) kérdésekkel foglalkozzon. Korhecz Tamásnak most hirtelen eszébe jutott és – tizenkét év után – programok, intézkedések foganatosítását ígéri „a további demográfiai összeomlás feltartóztatása érdekében”. Hány vajdasági magyar marad, mire a program elkészül, és valamilyen eredmény is mutatkozik?

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 16.

[1] Végel László: Plebejus Európa. Családi Kör, 2012. december 13., 8. o.

[2] Uo.

[3] Kiss Igor: A 2011. évi népszámlálás nemzetiségi adatai. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 254. szám, 2012. november 30.

[4] Balla Lajos: Vajon csak egyszerűen: Fogyatkozik a vajdasági magyarság? http://www.vajma.info/cikk/tukor/5313/Vajon-csak-egyszeruen-Fogyatkozik-a-vajdasagi-magyarsag.html, 2012. december 2. [18:55]

[5] CDCS: Povodom rezultata popisa stanovništva 2011. po nacionalnoj pripadnosti [A 2011. évi népszámlás eredményei a nemzeti hovatartozás alapján], http://cdcs.org.rs/index.php?option=com_content&task=view&id=530&Itemid=33,  2012. november 30.

[6] Diósi Árpád: A szív és az ész. Magyar Szó, 2012. december 8., 13. o.

[7] Korhecz Tamás: Őszintén szembenézni a valósággal: eredményekkel és nehézségekkel egyaránt, Magyar Szó, 2012. december 8., 14. o.

Szent Miska körösztje

1939. szeptember elseje pénteki nap volt.

A mi falunkban nagy dolgok történtek.

Gyújtogatáshoz riasztották az önkéntes tűzoltókat.

Az elmeháborodott bognár örökre eltűnt.

És a perjel azonnali hatállyal egy ismeretlen városba helyezte át a fiatal jezsuita káplánunkat, akit annyira szerettünk.

…

- Nem vagyok bűnös. Nem. Ebben a történetben nincs vétkes. Ez valami sajátságos szórakozottsága a sorsnak. Nem evilági, hanem meseszerű. Akár a csillagok járása. Olyasmi, amit a gyerekeknek mondunk, miközben persze hitetlen a szívünk, mert már nem látjuk a sárkányt és a tündért se. Magam sem tudom hogyan történt. Nem értem miképpen, de mindennél tisztábban látom, hogy ennek így kellett lennie. Mint amikor kemény nesszel fordul le a fáról a levél. Nincs ok és okozat. Csak a földet érés száraz zizzenése. Komolytalan, semmi kis végszó. Mégis az értelemnek, a matematikai kiszámítottságnak annyi bizonyítéka, tarka képsorai fűzhetőek hozzá, hogy azok az egész univerzumot teleönthetik színekkel, hangokkal. És ilyenkor betöltődik az űr a teljességgel. Talán csak az ősz szeszélye indított meg. Talán ott követtem el az első rossz lépést, amikor a felöltőt hanyagul vállamra terítve elindultam a Disznópiac felé. A kalapot a szememre húztam, és nem láttam a gömbakácokon elszáradó virágokat. Ha akkor fonnyadt bagrenát rágcsálok, mint gyerekkoromban gyakran, vagy megállít valaki diskurálni, esetleg behívnak egy ismerős gazdához pohár szagos mustra: egész másként alakul az életem. De én mentem a végzetem felé. A pékség sárga falához dőltem és a bokrok takarásában vártam. Megcsapott a kemence füstje, a sülő kenyér szaga terjengett. Ő pedig – ahogy reméltem - szokásához híven alkonyatkor jött. Megállt a Csonka-féle köröszt előtt. A kovácsolt vaskerítést markolta, és a feszületet nézte egy darabig. Aztán valami tempós lassúsággal, meglehetősen vontatottan tűrni kezdte az ingujját, mint egy nehéz testi munkához veselkedő iparos, vagy kocsmai verekedéshez nekifohászkodó izgága legény. Volt ebben a sötét mozdulatban elszántság és baljós fenyegetés. Könyékig kilátszott göbös, erezett keze. Ökle megdagadt, mint két pöröly, és akkor egyszeriben hadonászni kezdett és ordított hozzá, hogy zengett bele a környék. A madarak szétrebbentek a lombokból, egy asszony körösztöt vetett, míg másik kezével sietősen az ablak zsalugáterét húzta be, a kutyák csaholtak az udvarokon, én meg hideg borzadállyal figyeltem. Szent Miska a megfeszített Krisztussal veszekedett. Torkaszakadtából kiabált, ijesztően kidagadt nyakerei kitüremkedtek a gallérja fölött, és nehéz, mázsás ökölcsapásokkal hasította a levegőt, ütötte a világot. Őrjöngve kért számon, hangja süvöltötte a miérteket és a levegőben vadul kalimpáló öklét rázta, fenyegette a Megváltó bronz mását. A semmit vagdalta gyilkos csapásokkal. A szemét kereste a názáretinek, merőn nézte a megbicsaklott arcot és tekintete sárga lángot vetett. Haragja kirobbanó erejét valami iszonytató elkeseredettségig növelte. Míg kivörösödött arccal, dúlt képpel, habzó szájjal pörölt a hangja egyre ráspolyosabb lett. Artikulátlan vonyításba fulladt, akár a csapdába fogott vadállatot hallani. Szűkölt, nyüszített és testét rázta a néma fájdalom. Ahogy fogyott belőle a szusz már csak rekedten hörgött, és tüdeje sípolva szedte a levegőt. Keze még meg-megrebbent, mint beteg madár szárnya. Bágyadt lemondó legyintés. Aztán már az se. Üres tekintettel álldogált. Úgy tűnt, mint aki fokozatosan tér eszméletéhez. Rendezgette magát. Észrevett. Röstelkedve köszöntött. Nézett rám, nagy csúnya véreres szemekkel. Szent Miska akkor már nem volt eszelős. Csak egy borostás, fáradt és szomorú ember. Mondtam neki, hogy hazakísérem. Rám hagyta. Nem örült neki, de nem is ellenkezett. Ballagtunk egymás mellett szótlanul. A hűvös oldalon lévő háza előtt kerekes kút állt. Papsajt nyílt az árokparton és a takaros porta meszelt tégla járdáján vártam, míg a rozsdás kulcs zörrent a zárban. A szárazkapu szemöldökfa-gerendáján fakult sárga tábla hirdette, hogy a házban bognármester él és dolgozik. A verandán ültünk le. Egy pohárba pálinkát töltött, amit elém tolt. Ő nem ivott. Aztán beszélni kezdett. Hangja olyan volt, mint az akós hordóval leborított méhkas döngése. Nem nézett a szemembe. Valahová, mögém meredt, és szemgödrében a lugas árnyai mélyültek. Tompán koppantak a szavak. S míg szólt hozzám, nekem élesedő nyilallás támadt a bordáim között, egyre vadabbul kalimpált a szívem. Éreztem, hogy sápadok. Szent Miska gyónt. A kopott asztalon mázas vizeskancsó állt és a hokedli lába olykor szárazon reccsent, miközben egy ember szíve sajgó fájdalmával csordult tele az este. Azt mondta, hogy régen nős volt. Feleségét szerette. Esküvőjükre a jegygyűrű mellé egy fából készült kis körösztöt adott az asszonynak. Somfából faragta, mert az Úr feszülete is abból készült. Szent Miska azt tanulta: a somfát ez annyira elszomorította, hogy Jézus megsajnálta és megígérte, hogy a somfák soha többé nem fognak akkorára nőni, hogy körösztöt lehessen készíteni belőlük. Csavaros és görbe lesz. A virágának négy szirma, kettő kisebb és kettő nagyobb, a körösztöt fogják jelképezni. Mindegyik szirom szegélyének a közepén egy rozsdás szögnek a nyoma fog belevésődni, és a murvalevél a közepén a töviskoronához hasonlít majd, amiből vörös bogyók fejlődnek ki. Az asszonya örült a kis feszületnek. Éltek egymás mellett. Gyermekük nem született. Hosszú évek után aztán máról holnapra elment a szép felesége. Búcsúlevelében ott volt a kis faköröszt. Csak két rövid sort írt, hogy hazugság volt minden. A somfát soha nem is ismerték Palesztinában. És Szent Miskában attól a naptól kezdve meghasadt valami. Nem érdekelte többé a munka. Nem evett és nem ivott. Egybefolytak éjjelei és nappalai. A műhelye előtti tuskón ücsörgött és gondolataiba temetkezett. Azon töprengett: ha nem somfa volt a feszület, akkor vajon miből lehetett? Már éppen válaszolni akartam volna valamit, amikor karon ragadott és a házba tuszkolt. Odabent maga a pokol fogadott. Elszörnyedve láttam, hogy a bútorzat ripityára verve hever szanaszét, kész csatatér, fölfordulás a szobák belseje, mintha valaki szánt szándékkal darabolta volna szét a drága berendezést. Az üveges vitrin tört szilánkjai, szálkásra szétvert ajtószárnyak, szőnyeg, rongyok és csonkolt deszkák, lécek között egy másfél embermagasságú borzalmas köröszt állott, diribdarab fákból, összeácsolva, vaspántokkal, kapcsokkal összeszögecselten. Iszonytató volt látni. Az a rettenetes, százféle elemből, szilánkokból összerakott feszület leginkább egy középkori várbörtön szurtos kínpadjára hasonlított. Szent Miska hónapok óta készítette. Ment a Járás jegenyéi alatt, és azokból hasított anyagot. A sudárra nőtt jegenyék bizonyos, hogy látták elmenni az asszonya alakját. A park gesztenyéjének ágát törte, ami alatt először fogták meg egymás kezét. Szétverte a nyoszolyát, lefeszegette a fenyőbútorok polírozott lapjait, összetörte a fésülködő tükör cseresznyefa rámáját, mert abban vélte látni a nő arcát. Az utcákon bolyongva szekercével vámolta a fasorokat. Sarki magányos fák ágait metélte, amelyekhez mind emlék kötötte. Forgácsolta a világot, eszelős módon tákolgatva saját maga készülő körösztjét, amibe fájdalmán túl beleácsolta a reménytelenségét, a magányát és kiszáradt lelkének égő bánatát. Volt abban a körösztben vetemedésre hajlamos bükk, ami hajdan árnyékot vetett; szürkésbarna dió, ünnepi kalácsba való; sárgás sötétedő színű szagos hárs, amiből meg Szent Miska felesége a reggeli teát készítette; kőris szerszámnyél forgácsa és asszonykéz koptatta tölgyfa korlát; rideg, törékeny szil, rozsdaette szögekkel odatűzve. Korhadt fadarabkák, kerítések lécei, nyárfás tanyák emlékei, keshedt csézából leütött ékszerű deszkadarabok: ezek a semmi szilánkok voltak Szent Miska múltjának elemei. A szoba szurtos csöndjébe beszűrődött a hold hulla fénye és a köröszt nyúlt árnya kettőnk közé vetült. Mintha egy égi vezényszóra összebeszéltünk volna: a hitehagyott elöl, én, a pásztora meg hátul, tapogatva, egyszerre emeltük föl. Szuszogva igazítottam a fordulóknál, cipeltük, néha a földön húztuk, s lihegtünk. Míg a sötét utcákon vittük, remegve gondoltam arra: mi lesz, ha valaki meglát?
De csak a néma Nepomuki szobra láthatott bennünket, és a szája elé szorított keze fölött, igénytelenül faragott arcának minden szögletében egy-egy ráncnyi szomorúság lakozott. Amikor a Tiszához értünk nedves párák lengtek az ég felé, mint az álomképek és az erdő pogány dallamokat dudorászott. A lejáró mellett, a Sziget fái között, abba a porhanyós, puha földbe állítottuk föl a körösztöt. Ezernyi csillag hitvány fénye világolt. Szent Miska a feszület jobbján állt. Nézte még egy kicsit, aztán a folyó felé indult. Fáradt lépteit a harmatos fű és a zsombék susogása nyelte el. Leguborodtam a köröszt balján, és gallyakat, száraz avart, szénát kapartam a tövébe. Mikor föllobbantak a lángnyelvek, fényük kettéhasította az éjszakát. Sötét volt és mégis világos. A folyó visszatükrözte az égő feszületet, a pattogó szikrákat, a szerteugráló parázsdarabkákat, amik foltokat égettek a Sziget sűrű aljzatába. Azt mondják, a legenda úgy tarja, hogy az oroszlánkölykök mindig halva születnek és csak az anyjuk fájdalmas ordítása rázza őket életre. Engemet Szent Miska fájdalmas üvöltése és égő körösztjének csöndje ébresztett rá arra, hogy aki boldogtalanságra ítéltetik, annak nem lehet feloldozást kérnie, se remélnie. Az ő körösztjét az Úr faragja, teszi vállára és veszi le róla, ha majd elvégeztetett. Hiába az Ige és hiába az Igazság. És most páter klarisszime már csak egyre kérlek: penitenciaként küldj engem másik rendházba! A Tisza mellett elveszítettem a meggyőződésemet.
Mea culpa, mea maxima culpa!

…

1939. szeptemberének legelején nagyot változott a világ.

Meggyulladt a mindenség.

A Szigetben meg elégett egy feszület.

És ma már tudom, hogy elégett ott más is, aminek talán neve sincs. Olyan volt, mint Krisztus igazi körösztje. Semmilyen fából, evilági anyagból nem lehet azt megácsolni.

Pósa Károly

NEVERGREEN KÖZLEMÉNY - FONTOS !

Bob Macura - Nevergreen

Sajnálattal közöljük hogy Bob Macura december 14.én vírusos torokgyulladást kapott mely 40 fokos lázzal jelentkezett.

Erre való tekintettel a Nevergreen zenekar kénytelen az Erdélyi turnét az Erdélyi szervezőkkel tartott megbeszélés alapján március vagy április havára halasztani. 

A turné új dátumáról a közönség értesítve lesz a médián át, valamint az interneten, többek között ezen a "facebook esemény" oldalon is. Megértéseteket köszönjük.

Matláry Miklós

Nagyon sajnálom a mini turné elhalasztását, nagy kedvem lett volna ismét zenélni nektek .

Nagyon magas láz, amit a torokgyulladás okozott,teljesen az ágyhoz kötött . 

Valamiért , nekem személy szerint , mindig is az Erdélyi koncertek a legkedvesebbek és ígérjük hogy nemsokára bepótoljuk a lemondott bulikat.

A szervezőknek köszönöm a lelkesedést és az erőfeszítéseket.

Üdv az összes NG rajongónak és a barátainknak .

Bob Macura

Az elhalasztott koncertet megelőző interjú:

“Hálás és igényes a határon túli magyar közönség” – Interjú a Nevergreen zenekar tagjaival a sepsiszentgyörgyi fellépésről

Ritkán kerül sor Erdélyben Nevergreen koncertre, ezért nagy eseménynek számít a december 17-i sepsiszentgyörgyi Rockkarácsony, ahol a gyergyói Damned és a szentgyörgyi Kráter után fellép a legendás zenekar. Gótikus-doom zenéjük és tartalmas szövegeik sok magyar fiatallal szerettették meg a rockzenét.  Ebből az alkalomból kérdeztük meg a zenekar tagjait, Matláry Miklós billentyűst és Bob Macura énekes-basszusgitárost.

Nemes Előd: Járt már Sepsiszentgyörgyön a Nevergreen zenekar emlékezetetek szerint? 

Matláry Miklós és Bob Macura:  A Nevergreen még soha nem járt Sepsiszentgyörgyön, annak ellenére hogy már sok  erdélyi városban koncertezett az utóbbi tizenvalahány évbe,n Erdélyben igen sok nyári fesztiválon, évente legalább 2 – 3 on. Ideje volt Sepsiszentgyörgyre, Erdély egyik patinás városába is eljönnünk, egyébként Erdélyt nagyon szeretjük, ez egy nagyon jellegzetes világ, nagyon hálás rock közönséggel.

Nemes Előd: Gyakran jártok határon túli magyar településekre koncertezni? Ti magatok is délvidéki magyarok vagytok, mennyiben más a határon túli magyar közönségnek játszani?

Matláry Miklós és Bob Macura:  A Nevergreen egy nemzetközi jellegű magyarországi – vajdasági – szerbiai zenekar, tagjai a magyarországi dobos kivételével vajdaságiak, köztük vajdasági magyarok és vegyes házasságból származó vajdaságiak is találhatóak. A zenekar a legnépszerűbb Magyarországon és Erdélyben, továbbá jól ismert Vajdaságban és ismerik Szlovákiában – Felvidéken, Szerbiában, Horvátországban, Boszniában. Nagyon vegyes közönségünk van, játszottunk és játszunk elsősorban magyar, de román, szerb, horvát közönségnek is. Ezért a dalok megvannak minden lemezünkön két változatban, magyarul és angolul. Igyekszünk minél többet koncertezni, minél több emberhez eljuttatni a zenénket. A határon túli magyar közönségre jellemző, hogy rendkivül hálás és igényes zeneileg. Ez az erdélyi közönségre még kifejezetebben érvényes.

Nemes Előd: Hogyan fogadták a rajongók az új lemezt és a szintén újdonságnak számító énekesnőt?

Matláry Miklós és Bob Macura: A Nevergreennek van egy tábora, ez a tábor mindig jól fogadja az új lemezeket, de szeretnénk ezt a tábort szélesíteni, népszerűsíteni a rock – metal zenét, ezt hivatásnak is érezzük, meg létszükségletnek is, mivel az utobbi időkben a teljesen elkommerszesedett média egy devalvált, hamis kulturértékrendszert erőszakolt rá az emberekre. Tina, az énekesnő már nem számít annyira újdonságnak, két lemezen énekelt idáig opera betéteket, az Új Birodalmon és a Karmageddonon, de már az ezek előtti  Erős, mint a halál lemezen is énekelt pár back ground vokált, mint előtte Bencsik Tamara. Azóta nagyobb szerepet kapott az opera ének betétekkel, ezt fogja csinálni a következő lemezen is, ami valamikor a jövő év elején jelenik meg. A közönség jól fogadta és a Nevergreen részeként értelmezi.

Nemes Előd: Milyen koncertprogramra számíthatunk az este folyamán? Sok lemezről kell játszani…

Matláry Miklós és Bob Macura: Nehéz választás volt, olyan szempontból hogy sok nagy és kedvenc dalt le kellett hagyni, de hát a műsoridő meghatározott, nekünk meg már elég sok lemezünk van, szám szerint tíz stúdiólemez. Igyekeztünk egy Nevergreen életművet átfogó műsort összeállitani a legnagyobb slágerekből, de azért hangsúllyal az Új Birodalom és a legutóbbi Karmageddon lemezeken, hiszen a Karmageddonnak nem volt lemezbemutatója Erdélyben, ezt a Karácsony előtti december 15. – 16. – 17. – i erdélyi turnét Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön át így is fel lehet fogni. Kérjük a közönséget, hogy kövessék az infókat a Nevergreen hivatalos facebook oldalon át:

http://www.facebook.com/nevergreen.hu

Nemes Előd: Köszönjük a válaszokat, szeretettel várunk Sepsiszentgyörgyre!

NEVERGREEN - ERDÉLYBEN koncerteznek

Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy

A jövő héten egy 3 állomásos erdélyi miniturnéra indul a Nevergreen. A csapat legutóbbi albuma az év elején jött ki Karmageddon címmel.

"És végre eljött a pillanat, amire egész este nagyon sokan vártak. A Nevergreen végre színpadra lépett. Bevallom őszintén, már a soundcheck alattletaglózott Tina orgánuma (egy ilyen képzett hang, hangosítás nélkül is erős), és bár lemezen tetszett a női énekessel megerősített Nevergreen, valahol volt benne egy enyhe félelem, hogy ez élőben nem fog akkorát ütni. Tévedtem, mindamellett, hogy kellett némi ráhangolódás.

Furcsa, mégis hatalmas élmény volt így hallani a régi dalokat, az új szerzeményeknél pedig teljesen természetesnek hat, hogy nem csak Bob énekel. Minden klasszikus terítékre került, az Új sötét kor alatt már én sem bírtam magammal (ekkor már alig volt hangom, az Ámoknál már egyáltalán nem…) és immáron „haj nélkül” headbangelésbe kezdtem. Semmi nem maradt ki, minden olyan dal elhangzott, amit egy valamirevaló Nevergreen rajongó várhatott. Annyi év után sem lehet megunni ezt a zenét.

Ez az este valóban egy ünnep volt, az új lemezt és a régi, sokunk számára feledhetetlen dalokat ünnepeltük. A hangzás minden szempontból rendben volt, a Frozen alatt felvonultatott hastáncos lányok koreográfiája is beleillett az est hangulatába. Látszott azért, hogy volt néhány „első koncertes” is a közönség soraiban, hisz a visszázás nem maradt abban az Ámok után sem…pedig oly sok év után sem változott a szokás, ha lemegy az Ámok, a függöny is legördül, még, ha nem is szó szerint."

Az erdélyi koncertek:

12/15 (szombat) - Kolozsvár, Irish&Music Pub, további zenekarok: Voices of Silence, Stormbridge

12/16 (vasárnap) - Marosvásárhely, Jazz & Blues Club, további zenekarok: Kontrax, Elendil (Nightwish programmal), Matahari.

12/17 (hétfő) - Sepsiszentgyörgy, Excalibur (volt Dózsa György klub)

www.facebook.com/nevergreen.hu

Visszanézés (interjú)

Kép: Kubikos a századfordulón 

(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 

- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.

Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.

Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.

De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 

Itt, kint a Budzsákban

Itt, kint a Budzsákban

Itt, kint a Budzsákban,

Mindig hosszú a nap.

Akkor is, ha rövid.

Mintha az ég

Bosszantana.

Tóparti közökön az ősz:

Időnap utáni idő.

A szél itt megtörik,

A Rét előködlik.

Itt, kint a Budzsákban,

A szél erőlködik.

Még vályogból készült

Az Alvég

Pár háza.

A Kistemetőt,

Meg az utcákat
Fasor rámázza.

S ahová halott se való,

Néma takarodó,

Más lapra tehető:

Bezárt Kistemető.

Még vályogból készült

A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák

Körösztje.

A Koncz-pék előtt

Kérdés,
vagy válasz súlyától

Rogysz össze?

Amit az ősz
meg e sorok,

Fölerősít
- megsokszoroz.

Errefelé semmi sincs késve.

Munka van az arcokra vésve.

Lám: tárja szét karját,

Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.

A dologba feszülő

Embertestnek

Parancs a maradás.

Talicskát tolnak,

Kelnek, esnek,

Izzadó reggelek, napok, estek.

Az élet az aratás.

Mert bár úgy tűnik
- banalitás:

A Tópartba fúlni
 - beavatás.

Itt ritka a megrendülés.

Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?

Szinte nincs rajtunk

Magyar semmi.

De dacot érő az alázat.

Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:

Csak öntudatlanságig

Élni, lenni,

Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk.
Nem kell vigasz.

A Budzsákban lakni?

Szentnek sose

 - de nekünk malaszt.

Magyarkanizsa, 2012.

Pósa Károly