Kilenc év után illene beismerni: Magyarverés volt az – a javából!

Nagy valószínűséggel a mai napon majd minden-minden a szerb és a magyar nép történelminek nevezett megbékéléséről fog szólni, és mindenki, aki ad magára, aki valamit is számít a Délvidéken, az most Csurog felé veszi az útját, hogy jelen lehessen azon az eseményen, amelytől sorsának kedvezőbbre fordulását reméli, és amelyre hetven esztendeje vár az itteni magyarság. 

A romantikus népbódítók már-már kissé erőltetett ünnepillúzió-keltésével egyidejűleg – bár egyelőre úgy tűnik, hogy teljesen hiábavalóan – figyelmeztetnek az óvatosan realista nemzetféltők: azért csak csínján bánjunk ezzel a nem is olyan hirtelen támadt, de kétségkívül valahonnan a mélyből, elemi erővel föltörő elragadtatással, mert a szokásos viselkedésminta-követésünk „végeredményeképpen” megint kötelező lesz a rafinált és kétszínű szerb politikában való csalódásunk és elkerülhetetlen az epekeserű kiábrándulásunk. 

Könnyen megtörténhet, hogy a jóhiszeműségünk és a naivitásunk áldozatává válunk, csak azért, mert nem akarunk tudomást venni arról, ami pedig magánál a napnál is világosabb: a módszeresen kitervelt sanyargatásunk esztendei még korántsem értek véget, és nemhogy messze még az ábrándosan délibábos délvidéki Kánaán, hanem tulajdonképpen nem is létezik. Egy (bocsánat: két) főhajtástól, egy-két „elnézést kérünk”-től, egy-két politikusi „adott szótól” még nem teremtődik meg egy csapásra az erkölcsi jóvátétel, nem lesz egy tollvonással anyagi kárpótlás és nem kerül le az itteni magyarságról a kollektív bűnösség bőrégető bélyege. Szoboravatástól, emlékmű-koszorúzástól, hangzatos, politikai szóvirágos monológoktól a megítélésünk nem fog varázsütésre, reggelre megváltozni. Holnap sem tekintenek ránk másként, mint teszik azt ma.

Kit is vertek meg valójában?

A mai kölcsönös politikusi/államfői főhajtással azonos időben egy sajnálatos eseményről is éppen most kell(ene) megemlékeznünk. Sunyi módon nem hallgathatjuk el, mint ahogyan meg nem történtté sem változtathatjuk. Betyárbecsületbeli kötelességünk beszélni róla, mert ezt kéri rajtunk számon az elnyomott, vagy az éppen csak szendergő, el-elszunnyadó lelkiismeret. Nem cselekedhetünk másként akkor sem, ha a szívünk szerint (és szégyenünkben) inkább elkendőznénk, elhazudnánk vagy letagadnánk.

Nem feledkezhetünk meg arról a napról, annak az éjszakának a történéseiről, amelyre aligha lehet büszke a Szerbiában élő magyarság. Mert akkor – napra pontosan kilenc évvel ezelőtt (2004. június 26-án) – mindannyiunkat arcul ütöttek, megvertek, megaláztak, megbántottak. Mert akkor és ott, azon a temerini piactéren egy szerb nemzetiségű fiatal fizikai bántalmazása mellett valójában igazi magyarverés történt. Akkor és ott valamennyiünket megkiskorúsítottak és megszégyenítettek. Börtönbe zártak és megbüntettek. Rabruhába öltöztettek és megbilincseltek. Azóta is fogva tartanak és kíváncsian kémlelik: tűrjük-e, bírjuk-e még?

A kilenc évvel ezelőtt történtek miatt öt helybeli magyar fiatal hosszú évekre börtönbe került. Hála és köszönet érte a politikusoknak, akik vehemens igyekezettel próbáltak – minden ellenszegülésre, renitenskedésre hajlamos délvidéki magyar számára – elrettentésül szolgáló politikai ügyet kreálni a történésekből. Akik azóta sem, most sem iparkodnak az ügy súlyát/terhét magukra vállalni, akik a közszemlére bocsájtott meggyalázásunknak, a nagyszerb szégyen- és kínzóoszlophoz kötö(zö)ttségünknek azóta sem vetettek véget. Akik az elítélteket szándékosan a börtönben felejtették, azok családjának pedig közömbösen hátat fordítottak. Önmagukról állítván ki – ezzel a felsőbbrendűséget színlelő, elutasító magatartással – árulkodó bizonyítványt.

„Sokat várok a mai államfői találkozótól!”

Nyolc és fél év raboskodás után tavaly ősszel a börtönbe zárt öt temerini férfi közül kettőt kiengedtek. A tizenegy és fél évre elítélt Szakáll Zoltán és a tízévnyi bezártsággal riogatott Horváth Árpád most már szabad, a maga útját járja.  

Szakáll Zoltán: Magamról fölöslegesnek tartok bármit is nyilatkozni. Igazából nem azzal kellene foglalkozni, hogy ketten már kiszabadultunk, hanem a három társunk ügyével, akik még talán évekig bent maradnak. Én sokat várok a mai csurogi államfői találkozótól, bízom abban, hogy a két ország vezetője mindent megtesz a börtönben lévők szabadon bocsájtása érdekében. Már csak azért is, mert hármuk közül ketten már letöltötték a büntetésük kétharmadát. Arról nem is beszélve, hogy már régen megbűnhődtek az elkövetett vétségükért. A hétvégén Szlovákiában jártunk, ahol négy településen találkoztunk és elbeszélgettünk az ottani fiatalokkal. Mindenütt beszámoltunk a „temerini fiúk” esetéről, ők pedig kitartásra bátorítottak és a támogatásukról biztosítottak bennünket.

Horváth Árpád: Azt hiszem, kevés olyan ember akad a környezetünkben, aki eddig még nem hallott vagy nem olvasott mindarról, ami a „temerini fiúkkal” megesett.  Érdemes lenne kutatni és feltárni az események, történések okait, és azt, hogy miként kerülhetett sor ilyesmire a 21. században. Ráadásul egy olyan országban, amelyik az Európai Unióba igyekszik. Sok feltáratlan dolog, számtalan furcsaság, elemzésre váró körülmény húzódik itt még a 9 évvel ezelőtti történések hátterében. Ezek eddig mind rejtve voltak… Remélem, hogy a három társunk is mielőbb kiszabadul. Szerintem az anyaországnak kellene erélyesen követelnie a „temerini fiúk” azonnali szabadon bocsájtását.    

Remélni, várni, csalódni…

- Reménykedünk, várakozunk, aztán újra és újra csalódunk. Majd kezdődik minden elölről. Ismétlődik ugyanaz évről évre. Immár 9 esztendeje – mondja a 15 évre elítélt ifjabbik Máriás István édesapja. 

– Kilenc hiábavaló év telt el idáig, kilenc évet vettek el az életünkből. Ennyi idő alatt sok más érték is veszendőbe ment, vagy örökre eltűnt. Először a feleségem édesapjától kellett megválnunk, néhány héttel ezelőtt pedig az enyémet is eltemettük. Sokszor arra gondolok, hogy ki lesz a családunkban a következő, akitől a gyerekünknek nem lesz lehetősége végbúcsút venni, mert a börtönből egyetlen percre sem engedik ki. Mostanában gyakran beszélnek a politikusok arról, hogy 2013 a magyar és a szerb nép közötti megbékélés éve lesz, és erre a közös főhajtásra, erre a régóta várt történelmi pillanatra ma végre sor kerül. Számunkra ez kétszeresen fontos, hiszen Tomislav Nikolić államelnökünk tavaly – Horváth Árpád és Szakáll Zoltán szabadulásakor – a szavát adta arra, hogy a továbbiakban sem fog megfeledkezni a börtönben maradt három elítéltről. Reméljük, hogy erre a több mint fél évvel ezelőtt tett ígéretére a mai napon emlékeztetni fogják.  

A felesége, Máriás Ilona a következőket fűzi még hozzá: 

– Ebből az életből ne kérjen senki! Ebből a fájdalomból ne kérjen senki! Ez borzasztó. Én nem kívánok magamnak se palotát, se drága ruhát, csak az az egy kívánságom van, hogy mielőbb itthon lehessen a fiam. Szabadon. Várom haza mindennap. A hitünket megőriztük és még mindig várunk a csodára. Arra a csodára, hogy egy napon majd ő nyitja be a házunk kapuját, és csak annyit mond: Anyám, apám, hazajöttem!

„Bele sem merek gondolni: még három év!”

Ezt már Illés Zsolt mondja, aki időről időre a végsőkig elkeseredik, majd aztán új erőre kap, és megint reménykedik, bizakodik.

– Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy innen kiszabadulhassak. Aki nem volt még hasonló helyzetben, meg sem érti, talán el sem tudja képzelni, hogy milyen a hosszú éveken át tartó bezártság. Idebent nagyon lassan múlik az idő. A télen még bíztam abban, hogy ha majd letöltöm a rám szabott 13 évnyi börtönbüntetésem kétharmadát, akkor kiengednek. Februárban ez le is járt, de az újvidéki bírósághoz benyújtott kérelmemet elutasították. Válaszukban azt írták, hogy leghamarabb 2016. március 8-án szabadulhatok. Bele sem merek gondolni: az még 3 év! És mi lesz addig? Új gúnyába öltöztetett régi ígéretek? Ha most elvetették a beadványomat, ugyan mi változ(hat)na decemberig? 

Uracs József is nagyon várja már a szabadulását. Féltestvérének, Szabó Etelkának szokta elpanaszolni a gondjait:

– Jóskával levél által tartjuk a kapcsolatot. A legutóbbi jelentkezésekor valószínűleg nagyon mélyen lehetett, mert leginkább az itthoniak felől érdeklődött. Kérte, hogy mielőbb küldjek fényképet a lányaimról meg az unokámról, hogy megláthassa őket. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy rajtam kívül senkije sincs. Az egyetlen nővérét, aki még úgy-ahogy törődött vele, tavaly eltemettük, a bátyja viszont hallani sem akar felőle. Én sajnos nem tudom látogatni, mert mi is rossz körülmények között élünk. Most éppen minden pénzünket a férjem gyógykezelésére költjük. Tudom, hogy neki is nehéz a benti élet. Nyugtalan, ideges. Nemrégiben kérelmezte ő is, hogy helyezzék szabadlábra, de a beadványát elutasították. Ha a teljes büntetését, mind a tizenegy és fél évet le kell töltenie, az mindannyiunk számára nagyon hosszú lesz.

Virtuális megemlékezés?

Mióta az öt temerini magyar fiatal börtönbe került, azóta minden évben június 26-án a családtagok és a barátok megemlékeztek a piactéren a történtekről és követelték az elítéltek szabadon bocsájtását. Kilenc év után azonban ez a találkozó most elmarad. Ami persze egyáltalán nem jó, mert a figyelemfelkeltésnek ez a média által is támogatott módja hozzájárult ahhoz, hogy az egykori „temerini fiúkról” ne feledkezzünk meg.

Ne feledkezzünk meg még ezen a rendhagyó mai napon sem, amikor minden másról és másokról szól, nem a börtönben lévőkről. De talán mondhatjuk úgy is, hogy: amikor látszólag minden a délvidéki magyar áldozatokról szól. És akkor már róluk is szó van. Mert a maguk extrém módján ők is annak számítanak. Áldozatnak.

Végezetül még egy eretnek gondolat: ha ma délután a szokásos helyszínen sor kerülne a hagyományos megemlékezésre, akkor esetleg a fentebb emlegetett két államfő is (minthogy kiváló ismerői és elkötelezett támogatói az ügynek) tiszteletét tehetné azon a sokat emlegetett temerini piactéren. És akkor egy napon akár két megemlékezést is lebonyolíthatnának. Mármint egy valóságosat, meg egy virtuálisat. (Ez utóbbit persze csak az én képzeletemben…)

Szabó Angéla

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz

Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…

Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.

Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.

Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.

Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla

(Még) nincs minden veszve?

ELHALLGATOTT FELTÉTELEK

Május 14-én Koppenhágában konferenciát tartottak Húsz év, amely megváltóztatta Európát: A koppenhágai kritériumok és az Európai Unió bővítése címmel. Az eseményről csak a szerb sajtó  számolt be (a kritériumok részletezése nélkül), a magyar viszont nem, pedig nemzeti kisebbségi szempontból igencsak fontos lett volna.

A konferencián résztvevő Suzana Grubješić, a szerb kormány (európai integrációs ügyekkel megbízott) alelnöke kijelentette, hogy Szerbiának „az Európai Unióba való tagfelvételéről szóló tárgyalások megnyitása az ország megreformálásának kezdetét jelenti, amit a Kormány elsődleges feladatnak jelölt meg az elkövetkező időszakra”.

– Húsz év múlt el a koppenhágai kritériumok megfogalmazása óta, amelyek valójába a reformok másik elnevezését jelentik. Amennyiben lemérnénk, hogy ezekből a kritériumokból Szerbia mennyit teljesített, akkor nem lehetnénk elégedettek – nyilatkozta Grubješić a Tanjug hírügynökségnek1.

Mik is azok a Koppenhágai (vagy csatlakozási) kritériumok?

Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok, így Szerbia is az EU tagjai legyenek, az alábbi, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kell teljesülniük:

l. a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme,

2. működő piacgazdaság; annak a képességnek a megszerzése, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az Unión belül érvényesülő versenyviszonyokkal és piaci erőkkel,

3. a tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és pénzügyi unió célkitűzéseinek vállalása,

4. az Unió alkalmas legyen új tagok befogadására 2.

Az EU végül kinyilvánította: fenntartja magának a jogot annak eldöntésére, hogy egy adott tagjelölt ország mikor tesz eleget ezeknek a kritériumoknak, illetve hogy az EU mikor kész befogadni az új tagokat 3.

A koppenhágai kritériumok fontos részét képezi, tehát, „a (nemzeti és más – B. A.) kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme”. Ezt azonban Szerbiának az EU-val folytatott eddigi tárgyalásai során nemigen emlegették/feszegették. Az anyaország és a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselői sem.

Miért fontosak nekünk a koppenhágai kritériumok?

Egyszerűen azért, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük.  

Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül tavaly március 1-jén sikerült tető alá hozni. Vagyis Románia kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

A román feltétel már csak azért is jelentett váratlan intermezzót Szerbia és az EU integrációs tárgyalásai során, mert Bukarest 2011 novemberében még „feltétel nélkül támogatta Szerbiai tagjelölti státusát”. Időközben azonban Romániában kormányválság és -váltás történt, így újra felmelegítették az egyébként hosszú évtizedes problémát. 

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Suzana Grubješić szerb miniszterelnök-helyettes legutóbbi budapesti (május 13-i) látogatása alkalmával, a magyar–szerb kétoldalú kapcsolatokról Martonyi János magyar külügyminiszter elmondta: a két ország köztársasági elnöke közösen helyez el koszorút szerb és magyar emlékhelyeken. Ez jelentős politikai esemény lesz, amely kifejezi, hogy a kölcsönös megértés és kiengesztelődés politikája fontosabb, mint bármely, „a múltra vonatkozó vélt vagy valós sérelem”. Arra is kitért, hogy, „a vajdasági incidensek száma csökken, és remélhetőleg rendeződnek a Vajdaság autonómiájával kapcsolatban az utóbbi időben felmerült viták is”. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Szerbiai és az EU között „megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások”.4 Az itteni magyar közösség nyílt kérdéseinek megoldásáról viszont – a hírügynökségi jelentések szerint – a tárgyalásokon nem történt említés.

Két nappal később Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője bejelentette: Bulgária csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség 5.

A Dimitrovgrad és a Bosilegrad környékén élő szerbiai bolgárok jogérvényesítésének és szabadságának szintje feltétel Bulgária támogatásához, magyarázta Rajkov, majd mindenkit biztosított, hogy országa Szerbia európai uniós tagsága mellett kötelezte el magát. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) 

***

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon” 6, nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye. Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament (nem Fideszes) képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék a koppenhágai kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét. Talán (még) nincsen minden veszve…

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. május 23.

__________

1 Grubješić: Pregovori sa EU ubrzaće reforme [Grubješić: Az EU-val folytatott tárgyalások meggyorsítják a reformokat). Blic Online: http://www.blic.rs/Vesti/Politika/382498/Grubjesic-Pregovori-sa-EU-ubrzace-reforme, 14. 05. 2013. [13:28]

2 http://www.euvonal.hu/index.php?op=tenyek_kisszotar&abc_id=15

3 http://europa.eu.int/comm/enlargement/enlargement.htm

4 Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.

5. Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.

6 Uo.

„Időzített pokolgépen…

Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.

Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  

Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:

miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla

Én az ördögtől sem félek!

A képre kattintva elérhető birodalma

Pár nappal ezelőtt olvastam egy fontos dolgot. Egy kicsit módosítottam rajta, mert megvallom őszintén, a VMSz politikája (hogy az ördögbe nem veszik észre) zsákutca. Bizonyítja, ezt a Tisza melléki községek polgármester vesztése, Kovinban a haladókkal való koalíció ect.

A képre kattintva elérhető az írás.

Még rengeteg dolgot tudnék felhozni ellenük, hogy olyan egypárt rendszert működtetnek, hogy ezt fáj néznem...

Hiába az iskolázottság, a nemzet iránt érzett elkötelezettség, ha nem vagy pártkatona, a peremre szorítanak.

Hiába vagy TUDÁSSAL MEGPATKOLVA, a párttag beszél, a te hasznos gondolataidra sor sem kerül, mert a kiírt pályázatot vagy a VMSz-es, vagy a szimpatizáns viszi, és belepusztulhatsz, akkor sem rúgsz labdába. Ez engem az RMDSz politikájára emlékeztet, ahol most kezdenek kapkodni, mert eddig fontosabb volt a megélhetési politizálás, mint a NEMZET kiemelése...

Drága Pásztor úr!

Ön megfeledkezett a nemzetről. Ön is és Korhecz is megfeledkeztek a történelmi lehetőségről, a magyarság szabadságának kiharcolásáról...

És had emlékeztessem Önöket, semmiféle szabadságról nem beszélhetünk ha igazságtalan az a "szabadság" amit maximumnak vélnek...

Attól, hogy koncepció nélkül ipi-apacsot játszik 3 képviselő a parlamentben, és önök bebetonozták magukat az MNT-be, számos alapítványba, attól még a nemzet nem áll talpra...

Nem vagyok büszke a cenzúrára, a kultúrában tett kontárkodásokra. A történelem előtt maguk viszik el a balhét a Népszínház sírbatételéért is, a magyar társulat legjobb színművészeinek ellehetetlenítéséért, szétzavarásukért...

De megfogadtam,hogy nem indítok lavinát magyarként magyarok ellen.

De egyben biztosak lehetnek.

Én (és még sokan rajtam kívül) az Ördögtől sem félünk...

Jobb egy napig szabad emberként élni, mint 100 évig rabiga alatt szenvedni!

Ferenc Péter - színművész

NINCS ELŐRELÉPÉS

A Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentése

a nemzeti kisebbségi jogokról 

            A Tartományi Ombudsman – 169 oldal terjedelmű, szerb nyelven és cirill betűvel írt – 2012. évi jelentése megtalálható az intézmény honlapján1. A jelentést Muškinja Heinrich Anikó, az intézmény vezetője írta alá.

            A jelentés a 78-92. oldalon foglakozik a nemzeti kisebbségek jogaival.

            A bevezetőnek szánt rész elején – amely tulajdonképpen általános értékelés – az ombudsman megállapítja: – A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintje 2012-ben Vajdaság területén ugyan olyan, mint az előző években. Ezeknek a jogoknak a meglévő intézményes és jogi kerete továbbra is kielégítő, de a jogszabályok alkalmazása különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív – olvasható a jelentésben.

            Ez a megfogalmazás szinte szóról szóra megegyezik a 2011. évi jelentés szövegével, amely így hangzott: „A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintjét Vajdaság Autonóm Tartomány területén változatlannak lehet értékelni az előző évhez viszonyítva. Ezen a jogok megvalósításnak a létező intézményes és jogi kerete kielégítő, de a jogszabályok gyakorlati alkalmazása, különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív”.

            Ebből arra lehet következtetni, hogy a nemzeti kisebbségi jogok alkalmazása terén az elmúlt egy évben nem történt semmilyen előrelépés.

Két elemzés

            A (31 sorból álló) túlságosan általános bevezető rész után a kutatások bemutatása következik (a 78-85. oldalakon), aminek keretében az ombudsman elemezte a nemzeti kisebbségek nemzeti kisebbségek tanácsairól szóló törvény alkalmazását és a vajdasági középiskolások viszonyulását a nemzeti, illetve etnikai megkülönböztetés iránt.     

            A nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel kapcsolatban az ombudsman ezeket az álláspontokat fogalmazta meg: 

            – a törvény egyes rendelkezéseit és megoldásait részletesebben ki kell dolgozni és pontosítani (azt már nem mondja, hogy melyik rendelkezéseket és milyen irányban);

            – a nemzeti tanácsok nem használták ki teljes mértékben a törvény által előlátott illetékességüket/hatáskörüket, és hogy

            – egyes önkormányzatok különböző módon akadályozzák a nemzeti tanácsokat illetékességük/hatáskörük alkalmazásában, azzal indokolva ezt, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény nincsen összhangban a kultúra, a tájékoztatás és az oktatás területét rendező más törvényekkel.

            Az ombudsman 2011-ben (sic!) 12 vajdasági középiskolában végzett kutatást, amely szerint a legtöbb megkérdezett diák „hátrányosan megkülönböztetve érezte magát a nyelv és a kiejtés, valamint a nemzeti hovatartozás miatt”. A kutatásban alanyainak 51,1%-a szerint a legtöbben a nemzeti hovatartozás (47,7%, a nyelv (29,8%) és a szexuális irányultság miatt (28%) részesültek hátrányos megkülönböztetésben.

            A tartományi emberjogi biztos által végzett kutatásokkal kapcsolatban azonban indokolt a kérdés, mennyi tartozik ez a hatáskörébe? Az sem mellékes, hogy a szakmai intézmények bizonyára nagyobb tapasztalattal és felkészültséggel is rendelkeznek az ilyen kutatások elvégzéséhez.

           

Nincs áttekintés

            Az oktatás és a hivatalos nyelvhasználat kérdéseiről az ombudsman a jelentés 86-90. oldalán ír.

            A nemzeti kisebbségi oktatásról mindössze hét sor van a beszámolóban, vagyis egyáltalán nem ad áttekintést az itt jelentkező problémákról.

Az ombudsman most megelégszik azzal az általános megállapítással, hogy „a 2012-es évben a nemzeti kisebbségek oktatásával kapcsolatban mindössze néhány beadványt kapott”, de ez „nem arra utal, hogy ezen a területen a problémák megoldódtak”. Megemlíti ugyan, hogy „még mindig nem rendezték a nemzeti kisebbségi osztályok számára a szerb nyelv, mint nem anyanyelv tantárgy státusát”, valamint hogy „felfigyeltek bizonyos gondokra a nemzeti kisebbségi osztályok alakításával kapcsolatosan, amelyek az oktatási hálózat és költségek ésszerűsítésének következményei”. Arról viszont szó sem esik, hogy gond van a tankönyvekkel, ugyanis 34 magyar címszó hiányzik például az általános iskolai tankönyvek közül.

A hivatalos nyelvhasználatról szóló 10 sorból megtudjuk, hogy a Tartományi Ombudsmanhoz a legtöbb panasz éppen erről a területről érkezett – a nemzeti tanácsoktól és polgároktól.

A nyelvhasználattal kapcsolatos „problémák a legtöbb esetben a köztársasági szervek előtt folyó eljárásokkal kapcsolatban jelentkeznek, de kifejezettek helyi szinten is” – értékeli (túlságosan általánosan) az ombudsman. „Az eljáró hatóságok nem alkalmazzák a jogszabályokat, vagy nem helyesen értelmezik azokat, a polgárok pedig nincsenek kellő mértékben értesülve a jogaikról, ami megnehezíti a nemzeti kisebbségi polgárok hivatalos nyelvhasználati jogának megvalósítását a gyakorlatban” – áll a jelentésben.

        

Az ombudsman kiemeli, hogy „éppen ezen a területen fogadták el és alkalmazták a legtöbb ajánlását”. Arról azonban már nem szól, hogy miért nem sikerült a Tartományi Obudsmannak rábírni az újvidéki városi hatalmat a nemzeti kisebbségi nyelvek- és írásmódok hivatalos használatára vonatkozó jogszabályok alkalmazására, vagyis hogy a városi autóbuszokon a feliratokat, utcaneveket stb. ne csak szerb nyelven (cirill, de latin betűvel is), hanem a kisebbségi nyelveken (magyarul, a szlovákul és a ruszinul) is kiírják. Miért övezi – a kezdeti nekibuzdulás után – nagy csönd ezt a problémát?

            A nemzeti kisebbségi kultúráról a jelentésben szó sem esik. Vagy az már nem fontos? Itt nincsenek problémák?

Aránytalan közigazgatás

            A nemzeti tanácsok működése és a nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) a jelentés 90-92. oldalára került.

            A nemzeti tanácsok a legtöbb esetben az miatt fordultak panasszal az ombudsmanhoz, hogy „a jogszabályok a testületek működése szempontjából egyes fontos kérdéseket nem rendezik, vagy nem egyértelműen rendezik”. Ilyen kérdések például, hogy a nemzeti tanácsok kötelesek-e lefolytatni a közbeszerzési eljárást, vagy nem, és hogy lehet-e a nemzeti tanács tulajdonában ingatlan.  

            A tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) foglalkoztatottak száma az utóbbi négy évben a legkevesebb 1187 (2012) és a legtöbb 1328 (2011) között mozgott. 

A legnagyobb számú magyar nemzetiségű foglalkoztatott a vajdasági közigazgatásban 2011-ben volt (87, illetve 6,55%), a legkevesebb pedig 2012-ben (77, vagyis 6,48%), miközben a magyarok száma a tartományban 13% – a 2011-es népszámlálás szerint. Ez az arány a többi nemzeti kisebbség esetében is kedvezőtlen. Mindez arra utal, hogy a tartomány még a saját szerveiben sem képes, vagy nem hajlandó biztosítani az arányos foglalkoztatás elvét.

A tartományi közigazgatás és a magyarok2

	2009	%	2010	%	2011	%	2012	%
A tartományi közigazgatásban dolgozók száma	1232	100	1291	100	1328	100	1187	100
A magyarok száma	81	6,57%	83	6,43	87	6,55%	77	6,48%

Ez azt jelenti: nem hogy nem javult a tartományi közigazgatásban dolgozó magyarok részaránya – a 2004. évhez viszonyítva, amikor ezekben a szervekben foglalkoztatottak 6,73%-a magyar nemzetiségű volt3 –, hanem még romlott is. Ezek az adatok jól illusztrálják azt is, miként viszonyul a vajdasági hatalom a nemzeti kisebbségek részarányos foglalkoztatásának biztosításhoz a közigazgatásban.

Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a Tartományi Ombudsman a jelentésében kiemeli, hogy „az egyes nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi közigazgatásban nem felel meg ezeknek a kisebbségeknek Vajdaság összlakosságában való részarányának”.  Már csak ezért sem, mivel ez a megfogalmazás jelen van mindegyik korábbi éves jelentésben, ami úgyszintén arra utal, hogy ezen a téren semmilyen konkrét intézkedés (az ombudsman részéről sem) a helyzet javítása érdekében nem történt. Ez is a politikai akarat hiányára utal.

Incidensek?

A Tartományi Ombudsman jelentésének csaknem a végén (a 153. oldalon), „a nemzeti kisebbségek jogainak védelme” című táblázatból tudjuk meg, hogy az ombudsmanhoz 2012-ben beérkezett panaszok közül 55 (a táblázatott kísérő szövegben a 65-ös szám szerepel), illetve az összes panasz 5,21% vonatkozott a nemzeti kisebbségi jogok védelmére. Ezek közül 22 a nemzeti alapon való megkülönböztetéssel, 12 a közéletben való hatékony részvétellel, 9 a hivatalos nyelvhasználattal, 6 a nemzeti kisebbségi oktatással, 2 a gyűlöletbeszéddel, 4 pedig más egyéb területtel volt kapcsolatos.

A jelentésében említés se nincsen a nemzeti alapú incidensekről (fizikai támadások, verekedések, zaklatások, vallási intézmények rongálása, temetők és keresztek rongálása és gyalázása, parolák/jelszavak, szlogenek írásáról, gyalázkodó jelképek rajzolása, pamfletek terjesztése), amelyekből a tavalyi évben is túlságosan sok volt.

A beszámoló egyik legnagyobb hiányossága mégis, a már elmondottak mellett, hogy még csak nem is tájékoztat a nemzeti kisebbségek jogairól szóló nemzetközi egyezmények alkalmazásáról a tartományban, ami egyébként az ombudsman jogszabályi kötelessége.

A szövegből az sem világlik ki, hogy az ombudsman a nemzeti kisebbségek jogainak megsértésekor az illetékes szerveknél kezdeményezte-e büntető, fegyelmi és egyéb eljárások indítását, hány esetben és milyen eredménnyel.

***

Az elmondottak alapján a Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentésének kisebbségi jogokkal foglalkozó része nem érdemel pozitív osztályzatot. A Tartományi Képviselőház, az április 25-i (16.) ülésen mégis – jelekből ítélve ismét vita nélkül – fogadta el a jelentést. Úgy tűnik, a magyar képviselőket sem túlságosan érdekelte a téma4. 

Azt is felül kellene vizsgálni (ha lenne kinek), hogy a jelentés ilyen formája, ami többségében a panaszok átmesélése, megfelel-e az ombudsmanról szóló tartományi határozat követelményeinek?

Az ombudsman intézményének működése a tavalyi évben 42.667.882,73 dinárjába került a tartományi adófizetőknek. Megérte-e?

Újvidék, 2013. május 17.

Bozóki Antal

__________

1 http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/attachments/article/944/Izvestaj%20Pokrajinskog%20

ombudsmana%20za%202012.pdf

2 A táblázat a Tartományi Ombudsman éves jelentései [Godišnji izveštaj o radu Pokrajinskog ombudsmana za … godinu] alapján készült, amelyek megtalálhatók az intézmény honlapján: http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/index.php/dokumenti/38-godinji-izvetaji5

3 Godišnji izveštaj Pokrajinskog ombudsmana za 2004. godinu. Novi Sad, decembar 2005. [A Tartományi Ombudsman 2004. évi jelentése. Újvidék, 2005] (ahttp://www.ombudsmanapv.org/dokumenti.html#2007ser honlapon).

4 Održana 16. sednica Skupštine AP [Megtartották a Képviselőház 16. ülését].Vojvodinehttp://www.skupstinavojvodine.gov.rs/?s=Vesti&mak=Vesti&iid=8346 és Virág Árpád: Munkához láthat a tartományi alkotmányjogi bizottság. Magyar Szó, 2013. április 26., http://www.magyarszo.com/hu/1952/kozelet_politika/95811/Munk%C3%A1hoz-l%C3%A1that-a-tartom%C3%A1nyi-alkotm%C3%A1nyjogi-bizotts%C3%A1g.htm

Az én 15 pontom

Mielőtt bárki is elolvasná ezt az írást,

kérem figyelemmel nézzék át a következő néhány sort:

• ezt a fogalmazványt egyedül írtam, nem támogatott egyetlenegy délvidéki/vajdasági magyar, de szerbiai, országos párt sem, tehát csak az én véleményemet olvashatják, amiért vállalok mindennemű felelősséget, mivel nem tudom elfogadni a délvidéki/vajdasági magyarok részéről az „Amit szabad Mohamednek, nem szabad az ökörnek” szólással jellemezhető hozzáállást,

• A Koszovó és Szerbia között – várhatóan – létrejött megállapodás szerintem nem lehet egyedi elv és dokumentum, minden azonos vagy hasonló problémát ugyanolyan vagy hasonlóan kell(ene) rendezni. E gondolataim alátámasztására a történelem ad támpontokat, ne feledjük, hogy a Délvidék/Vajdaság a trianoni békeegyezménnyel lett Magyarországtól, míg Koszovó a kumanovói egyezséggel lett Szerbiától elszakítva, de folytathatnám más példákkal is.

• Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy ugyanilyen vagy hasonló módon, Tirana (azaz Albánia) és Belgrád (azaz Szerbia) megállapodjanak a dél-szerbiai albán többségű önkormányzatok (községek) helyzetével kapcsolatban, de miért ne következhetne be hasonló együttműködés Budapest (azaz Magyarország) és Bukarest (azaz Románia) vagy Pozsony (azaz Szlovákia), esetleg Kiev (azaz Ukrajna) között is.

• Mivel vagyok annyira liberális, hogy minden egyén – tehát én is – azt vallja: élhet a törvényerejű dokumentumok javaslásának jogával, de vagyok annyira nemzeti is, hogy elvárjam a nemzeti közösségemtől (és az anyaországtól), hogy a megfelelő szerveik a javaslatomat megvitassák – mivel úgy érzem, sokan elfogadják az általam javasoltakat –, így nyilvánosságra hozom e szöveget a délvidéki/vajdasági magyar média segítségével (remélem, meg is jelentetik).

Ennyit bevezetőket, most pedig következzen a javaslatok!

Balla Lajos

SRB-24426 Oromhegyes

November 29. utca 44.

Budapest és Belgrád 15 pontja

Javaslat az Észak-Vajdaságban (Észak-Szerbiában) élő magyarok helyzetének normalizálását szabályozó első megállapodás szövegére

  1.       Észak-Vajdaságban megalakul a magyar községek társulása/közössége [1]. A társulás nyitott minden más község számára, ha ezzel kapcsolatban a tagok között egyetértés alakul ki.

  2.       A társulás/közösség statútum elfogadásával alakul meg. Feloszlatása kizárólag a betagosodott községek döntése alapján lehetséges. A hatályos törvény és alkotmányjog értelmében jogi garanciákat biztosítanak (beleértve a kétharmados többség szabályát is).

  3.       A társulás/közösség struktúráját ugyanazon alapokon fektetik le, mint a vajdasági/szerbiai községek közösségének meglévő statútumát, pl. elnök, alelnök, parlament, tanács.

  4.       A helyi önkormányzatok Európai Chartájában és a hatályos szerbiai törvényben definiált hatáskörökkel összhangban a társult községeknek joguk lesz együttműködni saját meghatalmazásaik kollektív alkalmazásában a társulás/közösség kereteiben. A társulás/közösség teljes mértékben felügyeli a gazdasági fejlődés, az oktatás, az egészségügy, az építészet és a rurális berendezkedés területeit.

  5.       A társulás/közösség további hatáskörökkel él, amelyeket a központi hatalom hagy jóvá részére.

  6.       A társulás/közösség képviselői szereppel rendelkezik a központi hatalommal való kapcsolattartásban, e célból pedig helyet kap a közösség tanácsadó testületében. E szerepkör megvalósítása céljából felügyelői funkciót irányoznak elő.

  7.       Szerbia területén egy rendőrség létezik, Szerbiai Rendőrség néven. Minden, Vajdaság/Szerbia északi részén működő rendőri egységet integrálnak a Szerbiai Rendőrség kereteibe. Fizetéseiket kizárólag a Szerbiai Rendőrség fizeti ki.

  8.       Egyéb magyar biztonsági struktúrák tagjainak helyet kínálnak fel a megfelelő szerbiai struktúrákban.

  9.       Regionális rendőrparancsnokot neveznek ki a három magyar többségi északi községben (Magyarkanizsa, Zenta, Ada). A régió rendőrparancsnoka vajdasági magyar nemzetiségű személy lesz, akit a Belügyminisztérium javasol, arról a listáról, amelyet a társulás/közösség keretébe tartozó három község vezetője állít össze. A Szerbiai Rendőrség északon működő egységeinek tükrözniük kell a három község etnikai összetételét. (Még egy regionális parancsnokot neveznek ki Szabadka, Topolya, Kishegyes, Törökkanizsa, Csóka és Óbecse községekben). A három északi község regionális parancsnoka együttműködik más regionális parancsnokokkal.

10.       Az igazságügyi rendszert integrálják, az Szerbia jogi keretein belül működik majd.

11.       A belgrádi Fellebbviteli Bíróság egy bizottságot alakít, amelyben magyar bírák lesznek többségben, és amely illetékes lesz minden magyar többségű községben.

E Fellebbviteli Bíróság egy osztályának, beleértve az adminisztrációs személyzetet és a bírákat, Magyarkanizsán lesz a székhelye (Magyarkanizsai Kerületi Bíróság). Ennek az osztálynak minden bizottságát többségében magyar bírák alkotják majd. A megfelelő bírák vesznek részt a munkában, az adott eset természetétől függően.

Az északi községekben 2013 folyamán szervezik meg az önkormányzati választásokat, az EBESZ támogatásával, a megfelelő szerbiai törvénnyel és a nemzetközi szabványokkal összhangban.

12.       A végrehajtási terv, időbeli dinamikával május 25-ig készül el. A megállapodás alkalmazása során tiszteletben tartják a transzparens finanszírozás elvét.

13.       A tárgyaló felek intenzívebb tárgyalásokat kezdenek az energetika és a telekommunikáció szektorairól és június 30-ig be is fejezik azt.

14.       A megállapodás értelmében Magyarország nem blokkolja Szerbiát az Európai Uniós integráció területén, mint ahogy nem is bátorít másokat a másik fél akadályozására.

15.       A két fél bizottságot alakít az alkalmazásra, az EU támogatása mellett.

A megállapodás másolatát, amelynek alapján e fordítás készült, kézjegyével látja el Orbán Viktor magyarországi és Ivica Dačić szerbiai kormányfő, a következő kísérő szöveggel: „Ezennel igazolom, hogy ez az a szövegjavaslat, amelynek elfogadásáról vagy elutasításáról mindkét fél döntést hoz majd.

---

[1]   Kezdetben e társulásba/közösségbe az a három önkormányzat/község tartozik, ahol az ott élő magyar nemzeti közösséghez tartozók számaránya meghaladja az 50%-ot.