Az igazi vagyon
Évek óta minden
elém kerülő cikket elolvasok a termőföldről, számuk legalább
ezerre tehető. Ahogy jó részükre visszaemlékszem, mindet
érdekből vagy érdekekről írták. Általában gazdasági vagy
politikai érdekből, érdekről. A termőföld és a földön
dolgozó ember érdekében nem nagyon írt senki. Én most
megpróbálom, őszintén és józanul.
Kezdjük az őszinteséggel.
Kézbe veszem a közel hatvan éve kiállított születési
anyakönyvi kivonatomat, benne egy rubrika, apja foglalkozása:
földműves. Akkor a földnek még volt művelője, ma csak
használója, vagy tulajdonosa. Amikor születtem, minden
családtagom, rokonom – nagyszüleim hét gyermeke és családjuk -
paraszt volt. Ma édesanyám és két, jóval nyugdíjon túli
unokatestvérem él földközelben, ami inkább csak a méretes
parasztporta kertjét jelenti. Apai és anyai nagyszüleimnek mintegy
65 hold földjük volt, ma a városban élő két unokának 350
holdja van. Én vagyok az egyik. Amikor végigmegyek az elbokrosodott
legelőkön, a kökény-, csipke- és galagonyabokrok között valami
szégyen vesz erőt rajtam. Mit szólnának mindehhez nagyapáim,
akik a legfőbb értéknek a mértéktartást tekintették? Miért
mindez, ha nem tudsz élni vele!
Az ő idejükben a földet még
mélyen tisztelték. Mikor munkába fogtak imádkoztak, a vetés,
palántázás, tyúkültetés idejét a növő holdhoz igazították.
A földet az út széléig művelték, a parcella végére
gyümölcsfákat ültettek, a földutat eső után nem taposták
össze, az árkokat rendbe tartották, a forrásokat kikövezték.
Minden darab földről, sőt a vékony parcella alsó és felső
végéről tudták, hogy mennyit terem, milyen növény érzi jól
magát benne. Még a téesz idők agronómusai is ismerték a rájuk
bízott földet, bár ők már több falu határában, nagy táblákon
dolgoztak.
Ekkorra az új rend szerint, a korábban tucatnyi
néven szereplő parcellákat összevonták, átnevezték. Tizenhatos
táblának hívták, ahogy a teheneket sem nevezték már Rózsának
vagy Fecskének, csak 6125-ösnek. Számot kaptak, ezzel feloldódott
a személyes kapcsolat és a személyes felelősség is. Talán itt
volt az a határ, ahonnan már nem művelték a földet, csak
használták. Aztán számot kapott a földműves is, személyi
számot: 1 551004 3165. Leértékeltük az anyaföldet termőfölddé,
aztán leértékeltük a falvak egy részét, majd a vidéket, végül
a globális világ furcsa nevű minősítő cégei leértékelték
országunkat is. Egyszer a globális világra is sor kerül.
Az
elmúlt évtizedekben sok embert megismertem, akiknek valami köze
volt a földhöz. A legharmonikusabb kapcsolat nagyszüleim idejére
esik, őket egykori téeszbeli kollégáim követik. Mikor a
rendszerváltás idején elhagyták a téesz romjait, Karintiából
falum egykori grófjával egy osztrák gazda is érkezett, aki úgy
tervezte, hogy ottani birtokát az egyik fiára hagyja, és
letelepszik Magyarországon, gazdaságot alapít. Megkértek,
mutassam meg nekik a határt. Miközben jártuk a földeket, a gazda
alaposan megfigyelte a kultúrnövényeket, a gyomokat, felvett
egy-egy marék földet, tenyerében gombóccá gyúrta, majd ledobta
a földre. Nézte, széthull-e, mennyire homokos-agyagos. Végül a
törvényi korlátok miatt elmaradt, de a mai napig emlékszem
mozdulataira. Azóta sok földet kereső magyar befektetővel jártam
eladásra kínált földeken Babócsától a Székelyföldig. Módos,
sikeres emberek voltak, ügyvédek, brókerek, visszavonult bankárok,
államtitkárok, titokzatos társaságok komolykodó vagy barátkozó
ügynökei, táskahordozói. Kértek térképet, tulajdoni lapokat,
helyrajzi számlistát, érdeklődtek a bevételről, támogatási,
vadászati és lovaglási lehetőségekről, de nem találkoztam
eggyel sem, aki lehajolt volna egy marék földért.
Ennyi elég
volt az őszinteségből, térjünk rá a józanságra! Időnként
előveszem Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című
életrajzi ihletésű novelláját, amely szocreál emlékeit idézi
fel: „Valahányszor vidékre utaztam 1951 és a hatvanas évek
között, márpedig ez gyakran megesett, kocsin, vonaton, mindig az a
sivár kép fogadott. Utazásról utazásra azon tűnődtem, miből
éltünk idáig, miből fogunk élni az eljövendő években. Ameddig
a szem ellátott, szántatlan földek, parlag parlagot követett…
Lassan méltóságteljesen gurultunk be az első mezőgazdasági
városba. A pártirodán Felelős elvtársat nagy hűhóval fogadták,
s mint a vásárfiára áhítozó gyerekek, egyre azt kérdezték:
Gusztustalan volt ez a szűnni nem
akaró kunyerálás. Felelős elvtársnak szemlátomást tetszett,
parányi karmesteri mozdulatokkal csillapította a funkcionáriusokat,
mintegy megnyugtatva mindenkit, hogy senki nem marad üres
kézzel….”
Ezek a sorok kísértetiesen emlékeztetnek a
rendszerváltás utáni évtizedre, bizonyos elemeiben napjainkra is.
Felelős elvtársak sokféle párt és alapítványi színben
ugyanígy járták a vidéki városok párt-, civilszervezeti,
kistérségi, önkormányzati és még ki tudja milyen irodáit, ahol
ígértek, és olykor osztogattak is. Mindent ugyanolyan rossz
hatásfokkal, tékozlóan, mint a gyapot és gumipitypang termesztés
idején, csak most egyszer marhát vágattak ki, majd a szőlőket,
aztán bőségesen támogatták, hogy valaki akáccal eltelepítse a
falu egykori káposztáskertjét. Közben az akácot ugyanazok
tájidegenné nyilvánították, akik telepítését támogatták.
Aztán sláger lett az energiafűz és -nád, a bioetanol és -dízel.
Most válnak éppen kegyvesztetté, de már jön a sárkányfa…
Ebbe
a tébolynak része lett a föld is. Pedig ha planétánk értékeit
számba vesszük, a termőföldre kellene először gondolnunk, s nem
a Föld mélyének kincseire. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni,
hogy az igazán értékes dolgokból kevés van, mint az aranyból,
vagy fogyóban vannak, mint az energiahordozók. Pedig a legnagyobb
érték az a néhány arasznyi talaj, amin járunk, ami gabonát,
gyümölcsöt terem, s amiről azt hisszük, hogy kifogyhatatlan és
elpusztíthatatlan. Igen,
A közelmúltban egy neves tudományos
lap az USA Nobel-díjas tudósait kérdezte, hogy mit tartanak a 21.
század legnagyobb fenyegetésének. Szerintük nem az
energiahordozók fogyása, a Föld felmelegedése, hanem a talaj
pusztulása. Ez korunk legalattomosabb és legalulbecsültebb
problémája. Az emberiség a művelhető földek felső
talajrétegének már több mint egyharmadát elhasználta, s évente
további 0,5 százalékkal csökken a hasznosítható területek
nagysága. Az ember élhet olaj, szén, tőzsde, politika és média
nélkül, de talaj, víz és kedvező éghajlat nélkül nem. A jó
termőföld befogadja a vizet, enyhíti az éghajlat szélsőségeit.
Harmonikus együtthatásuk megszűntét éhínség, társadalmi,
kulturális összeomlás követi.
Végigtekintve a
Kárpát-medencén, megértjük, hogy mi, magyarok valóban gazdagok
vagyunk. Jó a földünk, bőséggel áll rendelkezésünkre édesvíz,
éghajlatunk kiegyenlített. Mindez együtt nagyságrenddel nagyobb
értéket képvisel, mint egy-egy gazdag arab állam olajkincse.
Bizakodva tekinthetünk a jövőbe, ha felismerjük ezt a potenciált,
és súlyának megfelelően vigyázunk rá. A mi stratégiánkat
azonban eddig spekulánsok írták. Kezdetben fillérekért, majd
napjainkban könnyen szerzett pénzekért szereznek száz és ezer
hektárokat, befolyásuk révén arra terelik-kényszerítik a
politikát, hogy rájuk szabja a törvényeket, az adó- és
pályázati rendszert. Közben húsz éve folyik a zöldbárózás,
az oligarcházás. Fővárosi szalonokban vitatkozunk azon, hogy hány
hektár földből lehet megélni, a társadalom magatehetetlen
szerencsétlenjei megtaníthatók-e a gazdálkodásra. Folyamatosan
védjük az idegenektől a magyar földet, de az a társadalom
számára láthatatlanul áramlik kétes érdekcsoportokhoz.
Ezer,
vagy akár tízezer hektárok koncentrálódnak egy kézben, magyar
strómanokkal, törvényesen. A föld ára ma is hektáronként egy
középkategóriás autó árának ötöde-tizede, holott egy hektár
Kárpát-medencei minőségű föld értéke a nem túl távoli
jövőben 2-3 kocsi árával lesz egyenlő. Ez túlzásnak tűnik, de
a lakosság zöme ezt még meg fogja élni, s akkor keserűen
gondolnak arra, hogy a dédszülők tizenhárom hold földjével
Krőzusok lehetnének.
Addig végigtekinthetünk az utak,
vasutak, csatornák mentén, elhagyott ipari létesítmények, téesz
majorok udvarán látjuk a gazt, dudvát, országosan tízezer
hektárokat tesz ki a senki földje. A tulajdonosa nem törődik
vele, mert túl olcsón, túl sok jutott neki. Máshol művelik a
szántót, kaszálják a rétet, de csak a gépek jelenlétét
érzékeljük, az emberét nem. A fenntartható fejlődéssel
ellentétes az a birtoknagyság, ami meghaladja az emberi léptéket.
Hogy ez mekkora, nem tudom, de semmiképpen sem egy családdal, négy
alkalmazottal 7500 hektár. A föld nem azért van, hogy
legolcsóbban, legkisebb élőmunka-igénnyel a legnagyobb
produktumot és profitot hozza, hanem azért, hogy a kor
színvonalának megfelelően a társadalom egy rétegének a
létalapját adja. Munkát, jövőképet a földből élőknek,
egészséges élelmiszert mindenkinek.
A föld valamikor a falu
erőforrása volt. Anyai nagyapám nógrádi szemmel módos
parasztember volt, évente egy vagon búzát adott el, hogy kifizesse
az adóját, közben mintaszerűen őrizte a természeti környezetet,
a kultúrtáj képét, fenntartotta a tájegység jellemző értékeit,
a népi örökséget, megvalósította az organikus gazdálkodást.
Eközben megelégedett, boldog ember volt. Ha ma a gazdálkodók és
vidéken élők adó- és támogatási viszonyait megvizsgáljuk,
elképesztő arányokat kapunk. Persze közben megváltozott a világ,
a cserearányok romlása miatt a mezőgazdasági termékek ára a
töredékükre esett vissza. De a világ újra változik, a
cserearányok talán még ebben az évtizedben megközelítik a
nagyszüleink korabelit. Közben azonban a vidéktől elszakították
a földet. A föld megszűnt a falu első számú erőforrása lenni,
azok sok száz-, vagy akár ezer éves történelmi határait csak a
geográfia tartja számon. Ha a falvak rendelkeznének természetes
határukkal, 20.000 forintos hektáronkénti bérlet, vagy helyi adó
esetén a halálra ítélt kisfalvaink önfenntartóvá válnának.
Nem szorulnának kvótákra, önhibájukon kívüli támogatásra és
egyéb állami gyámkodásra.
*
Visszaolvasva, ez az írás a
szándékomnál keserűbbre sikerült. Nyilván azért, mert az én
földélményein leginkább az észak-magyarországi régióból
erednek, ez pedig az ország elesettebb vidékei közé tartozik. Úgy
vélem magam is, hogy az ország helyzete jobb ennél, és
igazságtalan lennék azokkal szemben, akik a föld közelében
maradtak, megőrizték a felmenők földszeretetét, a következetlen,
vállalkozásellenes politika ellenére közel hatmilliárd euróra
emelték az agrár- és élelmiszerexportot. Volt bátorságuk –
olykor vakmerőségük, vagy gátlástalanságuk – hogy egy álságos
világ rablótörvényeit kihasználják, földet, termelőeszközt
szerezzenek, de a javakkal ők teremtő munkát végeznek.
A
társadalom leghasznosabb rétegét képezik, de nem igazán
boldogok. Kiszolgáltatottan élnek, dolgoznak, a mindenkori
helyzethez csak idomulhatnak, nem formálhatják. Legalábbis a
túlnyomó többség nem! Lehetne számukra jobb világ, biztosabb
jövőkép. Mindannyiunknak pedig egészségesebb élelmiszer. Olyan
táplálékot szeretnénk, amit nem a tömegtermelés technológiáihoz
igazítva készítenek, hanem az ember igényeihez. Legnagyobb
kincsünk, gyermekeink az iskolai menzán nem a leggyengébb minőségű
lisztből készült tésztákat, darált bőrkéből, nyesedékből
készült virsliket, kékesfehérre szeparált tejeket érdemelnek!
De amíg tűrjük, azt kapják. Az öntudatra ébredés, kijózanodás
gyötrelmes folyamat.
