Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz

Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…

Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.

Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.

Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.

Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla

„Időzített pokolgépen…

Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.

Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  

Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:

miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla

NINCS ELŐRELÉPÉS

A Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentése

a nemzeti kisebbségi jogokról 

            A Tartományi Ombudsman – 169 oldal terjedelmű, szerb nyelven és cirill betűvel írt – 2012. évi jelentése megtalálható az intézmény honlapján1. A jelentést Muškinja Heinrich Anikó, az intézmény vezetője írta alá.

            A jelentés a 78-92. oldalon foglakozik a nemzeti kisebbségek jogaival.

            A bevezetőnek szánt rész elején – amely tulajdonképpen általános értékelés – az ombudsman megállapítja: – A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintje 2012-ben Vajdaság területén ugyan olyan, mint az előző években. Ezeknek a jogoknak a meglévő intézményes és jogi kerete továbbra is kielégítő, de a jogszabályok alkalmazása különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív – olvasható a jelentésben.

            Ez a megfogalmazás szinte szóról szóra megegyezik a 2011. évi jelentés szövegével, amely így hangzott: „A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintjét Vajdaság Autonóm Tartomány területén változatlannak lehet értékelni az előző évhez viszonyítva. Ezen a jogok megvalósításnak a létező intézményes és jogi kerete kielégítő, de a jogszabályok gyakorlati alkalmazása, különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív”.

            Ebből arra lehet következtetni, hogy a nemzeti kisebbségi jogok alkalmazása terén az elmúlt egy évben nem történt semmilyen előrelépés.

Két elemzés

            A (31 sorból álló) túlságosan általános bevezető rész után a kutatások bemutatása következik (a 78-85. oldalakon), aminek keretében az ombudsman elemezte a nemzeti kisebbségek nemzeti kisebbségek tanácsairól szóló törvény alkalmazását és a vajdasági középiskolások viszonyulását a nemzeti, illetve etnikai megkülönböztetés iránt.     

            A nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel kapcsolatban az ombudsman ezeket az álláspontokat fogalmazta meg: 

            – a törvény egyes rendelkezéseit és megoldásait részletesebben ki kell dolgozni és pontosítani (azt már nem mondja, hogy melyik rendelkezéseket és milyen irányban);

            – a nemzeti tanácsok nem használták ki teljes mértékben a törvény által előlátott illetékességüket/hatáskörüket, és hogy

            – egyes önkormányzatok különböző módon akadályozzák a nemzeti tanácsokat illetékességük/hatáskörük alkalmazásában, azzal indokolva ezt, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény nincsen összhangban a kultúra, a tájékoztatás és az oktatás területét rendező más törvényekkel.

            Az ombudsman 2011-ben (sic!) 12 vajdasági középiskolában végzett kutatást, amely szerint a legtöbb megkérdezett diák „hátrányosan megkülönböztetve érezte magát a nyelv és a kiejtés, valamint a nemzeti hovatartozás miatt”. A kutatásban alanyainak 51,1%-a szerint a legtöbben a nemzeti hovatartozás (47,7%, a nyelv (29,8%) és a szexuális irányultság miatt (28%) részesültek hátrányos megkülönböztetésben.

            A tartományi emberjogi biztos által végzett kutatásokkal kapcsolatban azonban indokolt a kérdés, mennyi tartozik ez a hatáskörébe? Az sem mellékes, hogy a szakmai intézmények bizonyára nagyobb tapasztalattal és felkészültséggel is rendelkeznek az ilyen kutatások elvégzéséhez.

           

Nincs áttekintés

            Az oktatás és a hivatalos nyelvhasználat kérdéseiről az ombudsman a jelentés 86-90. oldalán ír.

            A nemzeti kisebbségi oktatásról mindössze hét sor van a beszámolóban, vagyis egyáltalán nem ad áttekintést az itt jelentkező problémákról.

Az ombudsman most megelégszik azzal az általános megállapítással, hogy „a 2012-es évben a nemzeti kisebbségek oktatásával kapcsolatban mindössze néhány beadványt kapott”, de ez „nem arra utal, hogy ezen a területen a problémák megoldódtak”. Megemlíti ugyan, hogy „még mindig nem rendezték a nemzeti kisebbségi osztályok számára a szerb nyelv, mint nem anyanyelv tantárgy státusát”, valamint hogy „felfigyeltek bizonyos gondokra a nemzeti kisebbségi osztályok alakításával kapcsolatosan, amelyek az oktatási hálózat és költségek ésszerűsítésének következményei”. Arról viszont szó sem esik, hogy gond van a tankönyvekkel, ugyanis 34 magyar címszó hiányzik például az általános iskolai tankönyvek közül.

A hivatalos nyelvhasználatról szóló 10 sorból megtudjuk, hogy a Tartományi Ombudsmanhoz a legtöbb panasz éppen erről a területről érkezett – a nemzeti tanácsoktól és polgároktól.

A nyelvhasználattal kapcsolatos „problémák a legtöbb esetben a köztársasági szervek előtt folyó eljárásokkal kapcsolatban jelentkeznek, de kifejezettek helyi szinten is” – értékeli (túlságosan általánosan) az ombudsman. „Az eljáró hatóságok nem alkalmazzák a jogszabályokat, vagy nem helyesen értelmezik azokat, a polgárok pedig nincsenek kellő mértékben értesülve a jogaikról, ami megnehezíti a nemzeti kisebbségi polgárok hivatalos nyelvhasználati jogának megvalósítását a gyakorlatban” – áll a jelentésben.

        

Az ombudsman kiemeli, hogy „éppen ezen a területen fogadták el és alkalmazták a legtöbb ajánlását”. Arról azonban már nem szól, hogy miért nem sikerült a Tartományi Obudsmannak rábírni az újvidéki városi hatalmat a nemzeti kisebbségi nyelvek- és írásmódok hivatalos használatára vonatkozó jogszabályok alkalmazására, vagyis hogy a városi autóbuszokon a feliratokat, utcaneveket stb. ne csak szerb nyelven (cirill, de latin betűvel is), hanem a kisebbségi nyelveken (magyarul, a szlovákul és a ruszinul) is kiírják. Miért övezi – a kezdeti nekibuzdulás után – nagy csönd ezt a problémát?

            A nemzeti kisebbségi kultúráról a jelentésben szó sem esik. Vagy az már nem fontos? Itt nincsenek problémák?

Aránytalan közigazgatás

            A nemzeti tanácsok működése és a nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) a jelentés 90-92. oldalára került.

            A nemzeti tanácsok a legtöbb esetben az miatt fordultak panasszal az ombudsmanhoz, hogy „a jogszabályok a testületek működése szempontjából egyes fontos kérdéseket nem rendezik, vagy nem egyértelműen rendezik”. Ilyen kérdések például, hogy a nemzeti tanácsok kötelesek-e lefolytatni a közbeszerzési eljárást, vagy nem, és hogy lehet-e a nemzeti tanács tulajdonában ingatlan.  

            A tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) foglalkoztatottak száma az utóbbi négy évben a legkevesebb 1187 (2012) és a legtöbb 1328 (2011) között mozgott. 

A legnagyobb számú magyar nemzetiségű foglalkoztatott a vajdasági közigazgatásban 2011-ben volt (87, illetve 6,55%), a legkevesebb pedig 2012-ben (77, vagyis 6,48%), miközben a magyarok száma a tartományban 13% – a 2011-es népszámlálás szerint. Ez az arány a többi nemzeti kisebbség esetében is kedvezőtlen. Mindez arra utal, hogy a tartomány még a saját szerveiben sem képes, vagy nem hajlandó biztosítani az arányos foglalkoztatás elvét.

A tartományi közigazgatás és a magyarok2

	2009	%	2010	%	2011	%	2012	%
A tartományi közigazgatásban dolgozók száma	1232	100	1291	100	1328	100	1187	100
A magyarok száma	81	6,57%	83	6,43	87	6,55%	77	6,48%

Ez azt jelenti: nem hogy nem javult a tartományi közigazgatásban dolgozó magyarok részaránya – a 2004. évhez viszonyítva, amikor ezekben a szervekben foglalkoztatottak 6,73%-a magyar nemzetiségű volt3 –, hanem még romlott is. Ezek az adatok jól illusztrálják azt is, miként viszonyul a vajdasági hatalom a nemzeti kisebbségek részarányos foglalkoztatásának biztosításhoz a közigazgatásban.

Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a Tartományi Ombudsman a jelentésében kiemeli, hogy „az egyes nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi közigazgatásban nem felel meg ezeknek a kisebbségeknek Vajdaság összlakosságában való részarányának”.  Már csak ezért sem, mivel ez a megfogalmazás jelen van mindegyik korábbi éves jelentésben, ami úgyszintén arra utal, hogy ezen a téren semmilyen konkrét intézkedés (az ombudsman részéről sem) a helyzet javítása érdekében nem történt. Ez is a politikai akarat hiányára utal.

Incidensek?

A Tartományi Ombudsman jelentésének csaknem a végén (a 153. oldalon), „a nemzeti kisebbségek jogainak védelme” című táblázatból tudjuk meg, hogy az ombudsmanhoz 2012-ben beérkezett panaszok közül 55 (a táblázatott kísérő szövegben a 65-ös szám szerepel), illetve az összes panasz 5,21% vonatkozott a nemzeti kisebbségi jogok védelmére. Ezek közül 22 a nemzeti alapon való megkülönböztetéssel, 12 a közéletben való hatékony részvétellel, 9 a hivatalos nyelvhasználattal, 6 a nemzeti kisebbségi oktatással, 2 a gyűlöletbeszéddel, 4 pedig más egyéb területtel volt kapcsolatos.

A jelentésében említés se nincsen a nemzeti alapú incidensekről (fizikai támadások, verekedések, zaklatások, vallási intézmények rongálása, temetők és keresztek rongálása és gyalázása, parolák/jelszavak, szlogenek írásáról, gyalázkodó jelképek rajzolása, pamfletek terjesztése), amelyekből a tavalyi évben is túlságosan sok volt.

A beszámoló egyik legnagyobb hiányossága mégis, a már elmondottak mellett, hogy még csak nem is tájékoztat a nemzeti kisebbségek jogairól szóló nemzetközi egyezmények alkalmazásáról a tartományban, ami egyébként az ombudsman jogszabályi kötelessége.

A szövegből az sem világlik ki, hogy az ombudsman a nemzeti kisebbségek jogainak megsértésekor az illetékes szerveknél kezdeményezte-e büntető, fegyelmi és egyéb eljárások indítását, hány esetben és milyen eredménnyel.

***

Az elmondottak alapján a Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentésének kisebbségi jogokkal foglalkozó része nem érdemel pozitív osztályzatot. A Tartományi Képviselőház, az április 25-i (16.) ülésen mégis – jelekből ítélve ismét vita nélkül – fogadta el a jelentést. Úgy tűnik, a magyar képviselőket sem túlságosan érdekelte a téma4. 

Azt is felül kellene vizsgálni (ha lenne kinek), hogy a jelentés ilyen formája, ami többségében a panaszok átmesélése, megfelel-e az ombudsmanról szóló tartományi határozat követelményeinek?

Az ombudsman intézményének működése a tavalyi évben 42.667.882,73 dinárjába került a tartományi adófizetőknek. Megérte-e?

Újvidék, 2013. május 17.

Bozóki Antal

__________

1 http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/attachments/article/944/Izvestaj%20Pokrajinskog%20

ombudsmana%20za%202012.pdf

2 A táblázat a Tartományi Ombudsman éves jelentései [Godišnji izveštaj o radu Pokrajinskog ombudsmana za … godinu] alapján készült, amelyek megtalálhatók az intézmény honlapján: http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/index.php/dokumenti/38-godinji-izvetaji5

3 Godišnji izveštaj Pokrajinskog ombudsmana za 2004. godinu. Novi Sad, decembar 2005. [A Tartományi Ombudsman 2004. évi jelentése. Újvidék, 2005] (ahttp://www.ombudsmanapv.org/dokumenti.html#2007ser honlapon).

4 Održana 16. sednica Skupštine AP [Megtartották a Képviselőház 16. ülését].Vojvodinehttp://www.skupstinavojvodine.gov.rs/?s=Vesti&mak=Vesti&iid=8346 és Virág Árpád: Munkához láthat a tartományi alkotmányjogi bizottság. Magyar Szó, 2013. április 26., http://www.magyarszo.com/hu/1952/kozelet_politika/95811/Munk%C3%A1hoz-l%C3%A1that-a-tartom%C3%A1nyi-alkotm%C3%A1nyjogi-bizotts%C3%A1g.htm

Feltenni a levert lécet - Magyar autonómia...

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) programpártként már megalakulásakor, 1997 februárjának végén síkraszállt a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért. E politikai doktrínája máig két pilléren nyugszik. Az egyik a kettős állampolgárság. A másik a területi elhatárolódást nem igénylő, jogszabály-alkotási és végrehajtási jogosítványokkal felruházott magyar (perszonális) autonómia, s ami ezzel együtt jár, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet.

Ha ezt a célkitűzést, s a VMDP 1997-ben elfogadott magyar autonómiamodelljét a ma zajló politikai folyamatokban kívánjuk tetten érni, az Ahtisaari-terv jut az eszünkbe.

Tekintettel arra, hogy ez a politikai és közjogi projektum, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa is láttamozott elvileg elfogadott alapjává vált a Belgrád-Pristina megállapodásnak is, most nem lenne más dolgunk, minthogy félretéve a kusza magyar-magyar állapotokat létrejöjjön egy Budapest-külhoni magyar megállapodás, amely alapul szolgálhatna a közös nemzetközi fellépéshez.

Ez történik? Sajnos nem. Miközben a magyar kormány szabadságharcának legérzékenyebb szakaszába lépett, a külhoni magyar nemzeti közösségek, belterjes autonómiaküzdelmeket vívnak. A Vajdaságban, Koszovó okán, ahhoz a békához hasonlítanak, amely dermedten figyeli a feje felett lépegető gólya árnyát. Várják, különösen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), mi lesz mindennek a vége? Megy a nyilatkozatháború, az óhajok és a sóhajok megvitatása. Aki ma a Vajdaságban (ha lúd, legyen kövér), nem területi autonómiában utazik, az kimarad a politikai diskurzusból. Pásztor István VMSZ-elnök hárompilléres autonómiáról beszél, amelynek megvalósítását – hogy „az érdekek ne sérüljenek” – eleve jobb időkre ígéri. Az ígéret értékét jól szemlélteti, hogy a történelmi VMDK-val vitatkozva, a párt másfél évtizeddel ezelőtt mindössze valamiféle alapelvekhez jutott el.  A modell kidolgozása ma is csak a jövő zenéje. Egyedül a VMDP hallgat, feltehetően azért, mert csak neki van hadra fogható autonómiamodellje.

Csakhogy mindez most kevés. Nem a magyarok magvas ötleteinek köszönhetően, Szerbiában olyan helyzet alakult ki, amelyben a szerb kormány fél szemmel odafigyel a helyi kisebbségekre. Arra törekszik, hogy mire a gyakorlatban is alkalmazásra kerül a Belgrád-Pristina megegyezés, saját nemzeti érdekeivel összhangban „intézményesen integrálja” az itt élő kisebbségi közösségeket. Erre elmés megoldást talált. Az egyik közismerten liberális és a kisebbségi kollektív jogokat mellőző, nyugati korifeus patronátusa alatt a szerb kormány szakértői októberre készítik a nemzeti tanácsokról szóló új törvény tervezetét. Hogy ez milyen lesz? Bizonyára nem olyan, mint amiben Korhecz Tamás, a VMSZ-es Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke reménykedik. Az MNT alkalmasint a VMSZ Koszovóval kapcsolatosan meghirdetett szilenciuma miatt hallgat. Igaz, a dél-szerbiai albánok esete egy külön történet, de ha ők vállalják a legnagyobb és legbölcsebb magyar pártot, az MNT-nek – a készülő új nemzeti tanácsokról szóló törvény ügyében – érdemes lenne velük egyeztetni. Persze érteni kell az MNT tartózkodó vezetőt is. Ők alapjában véve elégedettek a jelenlegi helyzettel, csak ne legyen rosszabb. A dél-szerbiai albánok viszont csakúgy, mint annak idején a VMDP, a nemzeti tanácsoknak tényleges politikai autonómiát követelnek.

Most ott vagyunk, ahol a part szakad. A vajdasági magyar pártok többsége a területi autonómiára vonatkozó átgondolatlan követeléseivel, úgy, hogy a modell kidolgozását is kívülről várja, saját magát köti béklyóba. Nagy hiba a vajdasági magyarok és a Koszovó párhuzamából kiindulni. Nincs nekünk gondunk a szerb „kettős mércével”! Önmagunkkal van dolgunk. Felelősen el kell döntenünk, tudunk-e közös konkrét autonómiakövetelést kidolgozni a nemzetközileg elfogadott, s a régióban már félig-meddig alkalmazásban levő Ahtisaari-terv alapján, vagy sem? Van-e ehhez észbeli erőnk, s szándékában áll-e a magyar pártoknak, hogy egységes, modellt is magában foglaló autonómiaköveteléssel feltegyék a lécet, s kilépjenek a nemzetközi politikai színtérre? Ezt a haditettet a történelmi VMDK már egyszer, a 90-es évek legelején megtette. Miért ne lehetne a szinte elfeledett és magunk által levert lécet, újra, az új követelményeknek megfelelően feltenni?

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 112. szám, 2013. május 14.

Az én 15 pontom

Mielőtt bárki is elolvasná ezt az írást,

kérem figyelemmel nézzék át a következő néhány sort:

• ezt a fogalmazványt egyedül írtam, nem támogatott egyetlenegy délvidéki/vajdasági magyar, de szerbiai, országos párt sem, tehát csak az én véleményemet olvashatják, amiért vállalok mindennemű felelősséget, mivel nem tudom elfogadni a délvidéki/vajdasági magyarok részéről az „Amit szabad Mohamednek, nem szabad az ökörnek” szólással jellemezhető hozzáállást,

• A Koszovó és Szerbia között – várhatóan – létrejött megállapodás szerintem nem lehet egyedi elv és dokumentum, minden azonos vagy hasonló problémát ugyanolyan vagy hasonlóan kell(ene) rendezni. E gondolataim alátámasztására a történelem ad támpontokat, ne feledjük, hogy a Délvidék/Vajdaság a trianoni békeegyezménnyel lett Magyarországtól, míg Koszovó a kumanovói egyezséggel lett Szerbiától elszakítva, de folytathatnám más példákkal is.

• Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy ugyanilyen vagy hasonló módon, Tirana (azaz Albánia) és Belgrád (azaz Szerbia) megállapodjanak a dél-szerbiai albán többségű önkormányzatok (községek) helyzetével kapcsolatban, de miért ne következhetne be hasonló együttműködés Budapest (azaz Magyarország) és Bukarest (azaz Románia) vagy Pozsony (azaz Szlovákia), esetleg Kiev (azaz Ukrajna) között is.

• Mivel vagyok annyira liberális, hogy minden egyén – tehát én is – azt vallja: élhet a törvényerejű dokumentumok javaslásának jogával, de vagyok annyira nemzeti is, hogy elvárjam a nemzeti közösségemtől (és az anyaországtól), hogy a megfelelő szerveik a javaslatomat megvitassák – mivel úgy érzem, sokan elfogadják az általam javasoltakat –, így nyilvánosságra hozom e szöveget a délvidéki/vajdasági magyar média segítségével (remélem, meg is jelentetik).

Ennyit bevezetőket, most pedig következzen a javaslatok!

Balla Lajos

SRB-24426 Oromhegyes

November 29. utca 44.

Budapest és Belgrád 15 pontja

Javaslat az Észak-Vajdaságban (Észak-Szerbiában) élő magyarok helyzetének normalizálását szabályozó első megállapodás szövegére

  1.       Észak-Vajdaságban megalakul a magyar községek társulása/közössége [1]. A társulás nyitott minden más község számára, ha ezzel kapcsolatban a tagok között egyetértés alakul ki.

  2.       A társulás/közösség statútum elfogadásával alakul meg. Feloszlatása kizárólag a betagosodott községek döntése alapján lehetséges. A hatályos törvény és alkotmányjog értelmében jogi garanciákat biztosítanak (beleértve a kétharmados többség szabályát is).

  3.       A társulás/közösség struktúráját ugyanazon alapokon fektetik le, mint a vajdasági/szerbiai községek közösségének meglévő statútumát, pl. elnök, alelnök, parlament, tanács.

  4.       A helyi önkormányzatok Európai Chartájában és a hatályos szerbiai törvényben definiált hatáskörökkel összhangban a társult községeknek joguk lesz együttműködni saját meghatalmazásaik kollektív alkalmazásában a társulás/közösség kereteiben. A társulás/közösség teljes mértékben felügyeli a gazdasági fejlődés, az oktatás, az egészségügy, az építészet és a rurális berendezkedés területeit.

  5.       A társulás/közösség további hatáskörökkel él, amelyeket a központi hatalom hagy jóvá részére.

  6.       A társulás/közösség képviselői szereppel rendelkezik a központi hatalommal való kapcsolattartásban, e célból pedig helyet kap a közösség tanácsadó testületében. E szerepkör megvalósítása céljából felügyelői funkciót irányoznak elő.

  7.       Szerbia területén egy rendőrség létezik, Szerbiai Rendőrség néven. Minden, Vajdaság/Szerbia északi részén működő rendőri egységet integrálnak a Szerbiai Rendőrség kereteibe. Fizetéseiket kizárólag a Szerbiai Rendőrség fizeti ki.

  8.       Egyéb magyar biztonsági struktúrák tagjainak helyet kínálnak fel a megfelelő szerbiai struktúrákban.

  9.       Regionális rendőrparancsnokot neveznek ki a három magyar többségi északi községben (Magyarkanizsa, Zenta, Ada). A régió rendőrparancsnoka vajdasági magyar nemzetiségű személy lesz, akit a Belügyminisztérium javasol, arról a listáról, amelyet a társulás/közösség keretébe tartozó három község vezetője állít össze. A Szerbiai Rendőrség északon működő egységeinek tükrözniük kell a három község etnikai összetételét. (Még egy regionális parancsnokot neveznek ki Szabadka, Topolya, Kishegyes, Törökkanizsa, Csóka és Óbecse községekben). A három északi község regionális parancsnoka együttműködik más regionális parancsnokokkal.

10.       Az igazságügyi rendszert integrálják, az Szerbia jogi keretein belül működik majd.

11.       A belgrádi Fellebbviteli Bíróság egy bizottságot alakít, amelyben magyar bírák lesznek többségben, és amely illetékes lesz minden magyar többségű községben.

E Fellebbviteli Bíróság egy osztályának, beleértve az adminisztrációs személyzetet és a bírákat, Magyarkanizsán lesz a székhelye (Magyarkanizsai Kerületi Bíróság). Ennek az osztálynak minden bizottságát többségében magyar bírák alkotják majd. A megfelelő bírák vesznek részt a munkában, az adott eset természetétől függően.

Az északi községekben 2013 folyamán szervezik meg az önkormányzati választásokat, az EBESZ támogatásával, a megfelelő szerbiai törvénnyel és a nemzetközi szabványokkal összhangban.

12.       A végrehajtási terv, időbeli dinamikával május 25-ig készül el. A megállapodás alkalmazása során tiszteletben tartják a transzparens finanszírozás elvét.

13.       A tárgyaló felek intenzívebb tárgyalásokat kezdenek az energetika és a telekommunikáció szektorairól és június 30-ig be is fejezik azt.

14.       A megállapodás értelmében Magyarország nem blokkolja Szerbiát az Európai Uniós integráció területén, mint ahogy nem is bátorít másokat a másik fél akadályozására.

15.       A két fél bizottságot alakít az alkalmazásra, az EU támogatása mellett.

A megállapodás másolatát, amelynek alapján e fordítás készült, kézjegyével látja el Orbán Viktor magyarországi és Ivica Dačić szerbiai kormányfő, a következő kísérő szöveggel: „Ezennel igazolom, hogy ez az a szövegjavaslat, amelynek elfogadásáról vagy elutasításáról mindkét fél döntést hoz majd.

---

[1]   Kezdetben e társulásba/közösségbe az a három önkormányzat/község tartozik, ahol az ott élő magyar nemzeti közösséghez tartozók számaránya meghaladja az 50%-ot.

(MÉG MINDIG) NINCS ÚJ VÁDIRAT

1614 aláírás Zdenka Stakić bírónő kivételezésére

A tavaly október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő hét adai, óbecsei és temerini magyar fiú ügyében az a hír, hogy nincs újabb hír.

Az újvidéki Felső Bíróság tanácsa 2013. február 25-i keltezésű végzésével (amelyet számomra február 28-án kézbesítettek) „visszautalta” az újvidéki Felsőfokú Ügyészség illetékes ügyészének a 2012. október 22-én letartóztatott és az óta is börtönben lévő fiúk ellen (a 2013. január 9-én) beterjesztett vádiratát, hogy „a végzés közlésétől számított három napos határidőn belül küszöbölje ki az észlelt hiányosságokat”. 

Az interneten olyan állítás is olvasható, hogy „az ügyészség 2013. március 5-i keltezéssel átminősítette a vádiratot, és most a hét magyar fiút garázdasággal gyanúsítják, az előzetes letartóztatást meghosszabbították 2013. április 4-ig”.[1]

Az igazság viszont, hogy számomra mind a mai napig az ügyészségtől nem kézbesítettek semmilyen iratot, így a javított/változtatott vádiratot sem.

Hogy az eljáró bíróság a Felsőfokú Ügyészségnek mikor kézbesítette az említett végzést, arról nincsen tudomásom. Azt viszont állítom, hogy a kézbesítésnek egy időben kellett volna megtörténnie, de azt sem tartom kizártnak, hogy az ügyészég még február 28-a előtt megkapta az említett végzést. Azóta már négyszer három nap is eltelt, de sehol a vádirat. A fiúk viszont továbbra is börtönben vannak. 

Még ugyanazon a napon, vagyis február 28-án, amikor kézbesítették az ügyészség számára kedvezőtlen végzést, követeltem a bíróságtól – éppen a vádirat hiányosságaira hivatkozva – védenceim szabadon bocsátását. A bírói testület azonban erről a beadványról mind a mai napig nem döntött.

A bíróság úgyszintén nem határozott a január 21-i beadványomról sem, amellyel kértem, hogy a magyar nyelvet állapítsa meg az eljárás nyelvének.

A mai napig összesen 1614 aláírás érkezett – Adáról, a Buránysorról, Keviből, Muzslyáról, Nagybecskerekről, Óbecséről, Szabadkáról, Telecskáról, Temerinből, Zentáról, stb. – az ügyben eljáró Zdenka Stakić bírónő kivételezése. Köszönet érte minden aláírónak.

Ügyszintén köszönet illeti meg a Szerbiai Helsinki Emberi Jogi Bizottságot, amely legújabb kiadványban [2] részletesen foglalkozik a vajdasági magyarokat ért legutóbbi jogsértésekkel, beleértve a börtönben lévő fiatalok ügyét is. 

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. március 13.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje által

[1] Fejlemények: Az ,,új temerini fiúk” elleni vádat átminősítették!

http://www.delhir.com/delvidek/magyarsag-koezelet/4930-fejlemenyek-az-uj-temerini-fiuk-vadiratat-atminsitettek

[2] http://www.helsinki.org.rs/serbian/index_s.html

Amit a szerbek követelnek, az a magyarokat is megilleti!

Kisebségjogi jegyzet

Tomislav Nikolić szerb elnök „Szerbiai kormánya képviselőinek a koszovói önkormányzat ideiglenes intézményei képviselőivel folytatott tárgyalásainak politikai platformja”, röviden Koszovói Platformja a legtöbbet emlegetett szerbiai politikai dokumentum mostanában. A több hónapig készült tervezetet Nikolić december 20-án mutatta be a Demokrata Párt (DS), a Szerbiai Demokrata Párt (DSS), a Liberális Demokrata Párt (LDP) és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezetőinek. A Danas c. belgrádi napilap december 21. számában teljes terjedelmében közölte Nikolić tervezetét.1 

„No-paper”

A „no-paper” jelöléssel ellátott (jelentése: a diplomáciai kommunikáció formája, tartalmilag és célja szerint hasonló a memorandumhoz, de minden jelzés nélküli) dokumentum-tervezet már eddigi is számos – ellentétes – reagálást váltott ki, belföldön és külföldön egyaránt.

Nikolić a mintegy 8 oldalas (2 986 szavas) terve magas fokú területi és politikai autonómiát követel az összes szerbek lakta koszovói község számára. Nagymértékben a „katalóniai modellen” alapszik, de nem jelöli meg, hogy kinek a védnöksége alatt folynának a megvalósításáról szóló esetleges jövőbeli politikai tárgyalások. 

      

Magyar vonatkozásban a tervjavaslat azért jelentős, hogy lássuk milyen megoldást/autonómiát lát elő a koszovói szerbek számára:

Az elképzelés egyebek között tartalmazza „a szerb községek autonóm közösségének létrehozását, amelyet Koszovó északi részén lévő négy (vélhetően Mitrovicáról, Zvečanról, Zubin Potokról és Leposavićról lenne szó), valamint a többi szerb többségű és kisebbségi lakosságú (Gračanica, Štrpce, Gora, stb.) községek alkotnának” (Koszovói Szerb Községek Koszovó és Metóhiai Közössége). A falusi szerb enklávék tekintetében, amelyekben a szerbek és a nem albán lakosság képezi a többséget, Nikolić „a különleges státus” létrehozását kéri.

A szerb községek területi autonómiája az egyik koszovói régió lenne, mivel – a dokumentum szerint – „Koszovó Autonóm Tartomány több régióra lenne felosztva”, de ennek státusa nincsen világosan megfogalmazva.

Koszovó Képviselőháza a Felső (Régiók- és Vallási közösségek Háza) és Alsó Házból (Polgárok Háza) állna. A régiók és a „fő vallási közösségek” egyformán, míg a szerb és a nem albán lakosság „a garantált kvótákkal és választási eredményekkel összhangban lennének képviselve”. Az egyik ház elnöke, valamint a másik ház alelnöke a szerb és a nem albán lakosság képviselői közül kerülne megválasztásra – olvasható Nikolić tervjavaslatában.

Mindezt külön Alapszabály rendezné. Koszovó a lehető legmagasabb szintű törvényekkel kellene, hogy szavatolja a szerb autonómiát, amit a nemzetközi közösségnek a tárgyalási folyamatban részes képviselői „nyilvános deklarációval biztosítanának” – áll a dokumentumban.

A szerb autonóm közösségnek eredeti illetékességei lennének az oktatás (általános, középfokú és egyetemi), az egészségügy (minden szintjén), a sport, a kultúra, a tájékoztatás, a környezetvédelem, a területrendezés, a mezőgazdaság, az erdészet, a vízgazdálkodás, a bányászat, az energetika, a telekommunikáció, a kereskedelem és a gazdaságpolitika, az adóztatás és pénzügyek, valamint egyéb területeken.

Az igazságügy területén a szerb közösségnek első fokú ügyészségei, valamint első és másodfokú bíróságai lennének. A bíróságokat tartományi jogszabályokkal alapítanák, azzal, hogy „a szerb községek polgárainak joguk lenne befolyásolni a bírók választását és a bíróságok összetételét”.    

A szerb közösségnek – a katalóniaihoz hasonló és illetőségű – rendőrsége is lenne, amely formálisan a Koszovó Rendőri Erőkhöz tartozna, de a Koszóvói Szerb Községek Végrehajtó Tanácsa alá lenne rendelve. Nikolić tervezete szerint a szerb közösségek hatalmi szervei közvetlen kapcsolatot teremthetnének Szerbia hatalmi szerveivel, valamint Szerbia költségvetéséből joguk lenne a kiegészítő pénzelésre.

Új viszonyulás

Pásztor István, a VMSZ) elnöke a szerb elnökkel folytatott beszélgetés után a Magyar Szónak nyilatkozva2 – egyebek között elmondta: Nikolić elnök szerint Szerbia lényegi autonómiát kér a szerb községek számára. Szerbia ugyan nem ismerné el Koszovó függetlenségét, de Koszovó jóformán minden tekintetben független volna. Fontos volna, hogy Koszovó területe úgy regionalizálódjon, hogy létre jöhessen egy olyan autonóm térség, ahol a koszovói szerbek élnek többségben. Ezeknek a térségeknek széleskörű autonómiát irányoznak elő, beleértve egyfajta pénzügyi autonómiát is. Az elmondottak alapján olyan megoldások is vannak a dokumentumban, amelyeket az elmúlt években hihetetlen agresszivitással utasítottak el a szerb belpolitikai színtéren. A VMSZ részletesen áttanulmányozza a dokumentumot és ezt követően bővebben is nyilatkozhatunk. Azzal kapcsolatban, hogy pártunk támogatni fogja-e a tervet, szintén korai lenne nyilatkozni. Amit eddig hallottam, az számomra elfogadható – részletezte Pásztor.

Nikolić tervezete most – tudatosan vagy az tudat nélkül – alapjában változtatta meg a szerb politika viszonyulását a nemzeti kisebbségi autonómia iránt. Ennek függvényében a vajdasági magyar pártoknak és a Magyar Nemzeti Tanácsnak, de az anyaországi politikusoknak is meg kell vizsgálniuk a vajdasági magyar közösségnek a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsiról szóló törvény által biztosított – korlátozott kulturális autonómia – további jogosultságát. Vagy ez az új viszonyulás csak a koszovói szerbekre vonatkozna? Az utóbbi eset a többi szerbiai nemzeti kisebbség hátrányos megkülönböztetését jelentené.

Pásztor számára a Nikolić-terv „elfogadható”. A VMSZ-elnöke arról viszont már nem nyilatkozott, hogy pártja követelne-e hasonló jogokat a vajdasági magyaroknak is, mint Nikolić a koszovói szerbeknek. Vagy továbbra i megelégszünk annak szemlélésével, hogy a MNT „Belgrád segítségével kiteljesedett apparátusa hogyan osztja el a Magyarországról érkező támogatásokat”?3

Amennyiben Nikolić elképzelése – akár a szerb parlament által elfogadott rezolúció formájában is – elfogadásra kerül, a VMSZ-nek, a többi magyar pártnak és az MNT-nek követelnie kell, hogy a vajdasági magyarokat is illessék meg azok a jogok, amelyek Koszovón a szerbeket. Éppen annyi. Se több, se kevesebb.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 30.

__________

1 Jelena Tasić: Verzija za strance bez „patriotskog” uvoda. Danas,  2012. december 21. 2. és 3. p.

2 Pesevszki Evelyn: Az ellenzék megismerte a Koszovó-ügyi tervjavaslatot. Magyar Szó, 212. december

  21., 1. és 4. p.

3 Ágoston András: (Egyelőre) nincs megoldás. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 267. szám, 2012. december 20.

Megjegyzés:

Szerbia nem fogadta el Martti Ahtisaari finn diplomata, az Egyesület Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Koszovó jövendő státusával kapcsolatos tárgyalásokon részvevő főmegbízott (másutt: különmegbízott) Koszovó státusának rendezésére tett javaslatát, amelyet 2007. február 2-án Belgrádban és Prishtinában is átadott.

Az Ahtisaari-terv néven ismertté vált tervezet rendelkezései messzemenően biztosítják a koszovói szerbek nemzeti kisebbségi kollektív jogait, illetve jelentősen javítanák a koszovói szerbek státusát. A terv ugyanis kollektív jogokat és de facto területi autonómiát ír elő, kötelező jelleggel, a koszovói szerbek számára.

(Lásd: Predlog rešenja statusa Kosova specijalnog izaslanika UN, Danas, 2007. február 3., 2., 4. és 5. p.)