Margit Zoltán

2012. szeptember 16., vasárnap

Walesi bárdok

Arany János - Walesi Bárdok


Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

(1857.)


2012. szeptember 14., péntek

Itt van az ősz, itt van ujra...


Orlay Petrich Soma: Petőfi Debrecenben 
Petőfi Sándor élete és kora. Szerkesztette: Kerényi Ferenc.
Unikornis Kiadó, Budapest, 1998, 37. oldal.

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Erdőd, 1848.


2012. szeptember 13., csütörtök

A bánáti házsor...



Leírtak bennünket, van az úgy a történelemben, hogy a baltások fontosabbak! Jobb oldalon van a hívő és ott az egyház, melyben hisz. 1920-ban hol volt az egyház? Hol-hol, vasárnap "nagy" misézett! Kátyúk, gödrök, kövek...zúg a sás, vihar jön....csukd be az ablakot, oltsd el a lámpát a könyvet tedd le! Mély lélegzet, még vagyunk, megvagyunk...

A Bánát ma, lassan nélkülünk magyarok nélkül, már csak bánat! A németeket elüldözték, a zsidókat is...mi is megyünk, csak lassan olyan "Bánátias" kényelemmel, olyan kényelemmel, amilyennel az ördögszekér fut a tarlón keresztül a nagy hidegekben...

Elmélyültem, átszellemültem, mit mondok majd az "örök vadészmezőkön" ük és szép apámnak? Megtettem, tudtam e harcolni, vagy megtűrtem, belenyugodtam! Egyik válasz sem lesz jó, mert ők rám bízták unokájuk jővőjét!

Én tudom kire kellene újjal mutatni, de a szerencsétlen nem volt a feladatának magaslatán, hogyan is lehetett, hiszen ő csak jó párttagja volt a pártnak, jó volt a pártnak a nemzetnek viszont nem, de nem is kell rá újjal mutogatni, hiszen, azt nem illik! Ma sem tanultuk meg, hogy tudni illik mi illik...

Sokszor szembesültem a kérdéssel, miért vagy bánáti? Mert, és merttel mondatot nem kezdünk, zúg a fejemben tanító nénim szavai, "mert" -ide születtem és a jó Isten, így akarta! Választhattam? Én nem! Te sem!

Viszont büszke vagyok származásomra, és szülővárosomat is úgy szeretem, mint az életem, igaz az Zenta és Bácskában van!

Hogy is van ez?

Hol van Bácska, Bánát és Szerémség?

A Délvidéken!

Itt élek én is, szemeimmel látom  pusztulását a megkülümböztetést meg a bőrőmön érzem...

A legfájóbb, hogy a végrehajtók a saját véreim...

Kérlek benneteket, ha így döntöttetek, adjátok el magatokat többért, a nemzetért!

Mennyi magyar gyermek marad iskola nélkül a bánátban? Érdekel az valakit? Nem, hiszen ez csak a Bánátra van kárhoztatva!

Kedves Pósa Károlyom, ennyit hozott ki belőlem karcolatod, mely többet mond az irott szónál és keserűbb az ürömnél! Köszönöm, hogy megtetted, így gondolkodtunk eggyütt és egyként  az üresen maradó bánáti házsorokról...

Margit Zoltán

A termőföld valós értéke


Az igazi vagyon

Évek óta minden elém kerülő cikket elolvasok a termőföldről, számuk legalább ezerre tehető. Ahogy jó részükre visszaemlékszem, mindet érdekből vagy érdekekről írták. Általában gazdasági vagy politikai érdekből, érdekről. A termőföld és a földön dolgozó ember érdekében nem nagyon írt senki. Én most megpróbálom, őszintén és józanul.

Kezdjük az őszinteséggel. Kézbe veszem a közel hatvan éve kiállított születési anyakönyvi kivonatomat, benne egy rubrika, apja foglalkozása: földműves. Akkor a földnek még volt művelője, ma csak használója, vagy tulajdonosa. Amikor születtem, minden családtagom, rokonom – nagyszüleim hét gyermeke és családjuk - paraszt volt. Ma édesanyám és két, jóval nyugdíjon túli unokatestvérem él földközelben, ami inkább csak a méretes parasztporta kertjét jelenti. Apai és anyai nagyszüleimnek mintegy 65 hold földjük volt, ma a városban élő két unokának 350 holdja van. Én vagyok az egyik. Amikor végigmegyek az elbokrosodott legelőkön, a kökény-, csipke- és galagonyabokrok között valami szégyen vesz erőt rajtam. Mit szólnának mindehhez nagyapáim, akik a legfőbb értéknek a mértéktartást tekintették? Miért mindez, ha nem tudsz élni vele!

Az ő idejükben a földet még mélyen tisztelték. Mikor munkába fogtak imádkoztak, a vetés, palántázás, tyúkültetés idejét a növő holdhoz igazították. A földet az út széléig művelték, a parcella végére gyümölcsfákat ültettek, a földutat eső után nem taposták össze, az árkokat rendbe tartották, a forrásokat kikövezték. Minden darab földről, sőt a vékony parcella alsó és felső végéről tudták, hogy mennyit terem, milyen növény érzi jól magát benne. Még a téesz idők agronómusai is ismerték a rájuk bízott földet, bár ők már több falu határában, nagy táblákon dolgoztak. 

Ekkorra az új rend szerint, a korábban tucatnyi néven szereplő parcellákat összevonták, átnevezték. Tizenhatos táblának hívták, ahogy a teheneket sem nevezték már Rózsának vagy Fecskének, csak 6125-ösnek. Számot kaptak, ezzel feloldódott a személyes kapcsolat és a személyes felelősség is. Talán itt volt az a határ, ahonnan már nem művelték a földet, csak használták. Aztán számot kapott a földműves is, személyi számot: 1 551004 3165. Leértékeltük az anyaföldet termőfölddé, aztán leértékeltük a falvak egy részét, majd a vidéket, végül a globális világ furcsa nevű minősítő cégei leértékelték országunkat is. Egyszer a globális világra is sor kerül.

Az elmúlt évtizedekben sok embert megismertem, akiknek valami köze volt a földhöz. A legharmonikusabb kapcsolat nagyszüleim idejére esik, őket egykori téeszbeli kollégáim követik. Mikor a rendszerváltás idején elhagyták a téesz romjait, Karintiából falum egykori grófjával egy osztrák gazda is érkezett, aki úgy tervezte, hogy ottani birtokát az egyik fiára hagyja, és letelepszik Magyarországon, gazdaságot alapít. Megkértek, mutassam meg nekik a határt. Miközben jártuk a földeket, a gazda alaposan megfigyelte a kultúrnövényeket, a gyomokat, felvett egy-egy marék földet, tenyerében gombóccá gyúrta, majd ledobta a földre. Nézte, széthull-e, mennyire homokos-agyagos. Végül a törvényi korlátok miatt elmaradt, de a mai napig emlékszem mozdulataira. Azóta sok földet kereső magyar befektetővel jártam eladásra kínált földeken Babócsától a Székelyföldig. Módos, sikeres emberek voltak, ügyvédek, brókerek, visszavonult bankárok, államtitkárok, titokzatos társaságok komolykodó vagy barátkozó ügynökei, táskahordozói. Kértek térképet, tulajdoni lapokat, helyrajzi számlistát, érdeklődtek a bevételről, támogatási, vadászati és lovaglási lehetőségekről, de nem találkoztam eggyel sem, aki lehajolt volna egy marék földért.


Ennyi elég volt az őszinteségből, térjünk rá a józanságra! Időnként előveszem Kolozsvári Grandpierre Emil Árnyak az alagútban című életrajzi ihletésű novelláját, amely szocreál emlékeit idézi fel: „Valahányszor vidékre utaztam 1951 és a hatvanas évek között, márpedig ez gyakran megesett, kocsin, vonaton, mindig az a sivár kép fogadott. Utazásról utazásra azon tűnődtem, miből éltünk idáig, miből fogunk élni az eljövendő években. Ameddig a szem ellátott, szántatlan földek, parlag parlagot követett… Lassan méltóságteljesen gurultunk be az első mezőgazdasági városba. A pártirodán Felelős elvtársat nagy hűhóval fogadták, s mint a vásárfiára áhítozó gyerekek, egyre azt kérdezték:
  • Mit hozott nekünk az elvtárs?
  • Mit hozott?
Gusztustalan volt ez a szűnni nem akaró kunyerálás. Felelős elvtársnak szemlátomást tetszett, parányi karmesteri mozdulatokkal csillapította a funkcionáriusokat, mintegy megnyugtatva mindenkit, hogy senki nem marad üres kézzel….”

Ezek a sorok kísértetiesen emlékeztetnek a rendszerváltás utáni évtizedre, bizonyos elemeiben napjainkra is. Felelős elvtársak sokféle párt és alapítványi színben ugyanígy járták a vidéki városok párt-, civilszervezeti, kistérségi, önkormányzati és még ki tudja milyen irodáit, ahol ígértek, és olykor osztogattak is. Mindent ugyanolyan rossz hatásfokkal, tékozlóan, mint a gyapot és gumipitypang termesztés idején, csak most egyszer marhát vágattak ki, majd a szőlőket, aztán bőségesen támogatták, hogy valaki akáccal eltelepítse a falu egykori káposztáskertjét. Közben az akácot ugyanazok tájidegenné nyilvánították, akik telepítését támogatták. Aztán sláger lett az energiafűz és -nád, a bioetanol és -dízel. Most válnak éppen kegyvesztetté, de már jön a sárkányfa…


Ebbe a tébolynak része lett a föld is. Pedig ha planétánk értékeit számba vesszük, a termőföldre kellene először gondolnunk, s nem a Föld mélyének kincseire. Hajlamosak vagyunk ugyanis azt hinni, hogy az igazán értékes dolgokból kevés van, mint az aranyból, vagy fogyóban vannak, mint az energiahordozók. Pedig a legnagyobb érték az a néhány arasznyi talaj, amin járunk, ami gabonát, gyümölcsöt terem, s amiről azt hisszük, hogy kifogyhatatlan és elpusztíthatatlan. Igen, 

A közelmúltban egy neves tudományos lap az USA Nobel-díjas tudósait kérdezte, hogy mit tartanak a 21. század legnagyobb fenyegetésének. Szerintük nem az energiahordozók fogyása, a Föld felmelegedése, hanem a talaj pusztulása. Ez korunk legalattomosabb és legalulbecsültebb problémája. Az emberiség a művelhető földek felső talajrétegének már több mint egyharmadát elhasználta, s évente további 0,5 százalékkal csökken a hasznosítható területek nagysága. Az ember élhet olaj, szén, tőzsde, politika és média nélkül, de talaj, víz és kedvező éghajlat nélkül nem. A jó termőföld befogadja a vizet, enyhíti az éghajlat szélsőségeit. Harmonikus együtthatásuk megszűntét éhínség, társadalmi, kulturális összeomlás követi.
Végigtekintve a Kárpát-medencén, megértjük, hogy mi, magyarok valóban gazdagok vagyunk. Jó a földünk, bőséggel áll rendelkezésünkre édesvíz, éghajlatunk kiegyenlített. Mindez együtt nagyságrenddel nagyobb értéket képvisel, mint egy-egy gazdag arab állam olajkincse. Bizakodva tekinthetünk a jövőbe, ha felismerjük ezt a potenciált, és súlyának megfelelően vigyázunk rá. A mi stratégiánkat azonban eddig spekulánsok írták. Kezdetben fillérekért, majd napjainkban könnyen szerzett pénzekért szereznek száz és ezer hektárokat, befolyásuk révén arra terelik-kényszerítik a politikát, hogy rájuk szabja a törvényeket, az adó- és pályázati rendszert. Közben húsz éve folyik a zöldbárózás, az oligarcházás. Fővárosi szalonokban vitatkozunk azon, hogy hány hektár földből lehet megélni, a társadalom magatehetetlen szerencsétlenjei megtaníthatók-e a gazdálkodásra. Folyamatosan védjük az idegenektől a magyar földet, de az a társadalom számára láthatatlanul áramlik kétes érdekcsoportokhoz.
Ezer, vagy akár tízezer hektárok koncentrálódnak egy kézben, magyar strómanokkal, törvényesen. A föld ára ma is hektáronként egy középkategóriás autó árának ötöde-tizede, holott egy hektár Kárpát-medencei minőségű föld értéke a nem túl távoli jövőben 2-3 kocsi árával lesz egyenlő. Ez túlzásnak tűnik, de a lakosság zöme ezt még meg fogja élni, s akkor keserűen gondolnak arra, hogy a dédszülők tizenhárom hold földjével Krőzusok lehetnének.
Addig végigtekinthetünk az utak, vasutak, csatornák mentén, elhagyott ipari létesítmények, téesz majorok udvarán látjuk a gazt, dudvát, országosan tízezer hektárokat tesz ki a senki földje. A tulajdonosa nem törődik vele, mert túl olcsón, túl sok jutott neki. Máshol művelik a szántót, kaszálják a rétet, de csak a gépek jelenlétét érzékeljük, az emberét nem. A fenntartható fejlődéssel ellentétes az a birtoknagyság, ami meghaladja az emberi léptéket. Hogy ez mekkora, nem tudom, de semmiképpen sem egy családdal, négy alkalmazottal 7500 hektár. A föld nem azért van, hogy legolcsóbban, legkisebb élőmunka-igénnyel a legnagyobb produktumot és profitot hozza, hanem azért, hogy a kor színvonalának megfelelően a társadalom egy rétegének a létalapját adja. Munkát, jövőképet a földből élőknek, egészséges élelmiszert mindenkinek. 


A föld valamikor a falu erőforrása volt. Anyai nagyapám nógrádi szemmel módos parasztember volt, évente egy vagon búzát adott el, hogy kifizesse az adóját, közben mintaszerűen őrizte a természeti környezetet, a kultúrtáj képét, fenntartotta a tájegység jellemző értékeit, a népi örökséget, megvalósította az organikus gazdálkodást. Eközben megelégedett, boldog ember volt. Ha ma a gazdálkodók és vidéken élők adó- és támogatási viszonyait megvizsgáljuk, elképesztő arányokat kapunk. Persze közben megváltozott a világ, a cserearányok romlása miatt a mezőgazdasági termékek ára a töredékükre esett vissza. De a világ újra változik, a cserearányok talán még ebben az évtizedben megközelítik a nagyszüleink korabelit. Közben azonban a vidéktől elszakították a földet. A föld megszűnt a falu első számú erőforrása lenni, azok sok száz-, vagy akár ezer éves történelmi határait csak a geográfia tartja számon. Ha a falvak rendelkeznének természetes határukkal, 20.000 forintos hektáronkénti bérlet, vagy helyi adó esetén a halálra ítélt kisfalvaink önfenntartóvá válnának. Nem szorulnának kvótákra, önhibájukon kívüli támogatásra és egyéb állami gyámkodásra.
 *

Visszaolvasva, ez az írás a szándékomnál keserűbbre sikerült. Nyilván azért, mert az én földélményein leginkább az észak-magyarországi régióból erednek, ez pedig az ország elesettebb vidékei közé tartozik. Úgy vélem magam is, hogy az ország helyzete jobb ennél, és igazságtalan lennék azokkal szemben, akik a föld közelében maradtak, megőrizték a felmenők földszeretetét, a következetlen, vállalkozásellenes politika ellenére közel hatmilliárd euróra emelték az agrár- és élelmiszerexportot. Volt bátorságuk – olykor vakmerőségük, vagy gátlástalanságuk – hogy egy álságos világ rablótörvényeit kihasználják, földet, termelőeszközt szerezzenek, de a javakkal ők teremtő munkát végeznek. 

A társadalom leghasznosabb rétegét képezik, de nem igazán boldogok. Kiszolgáltatottan élnek, dolgoznak, a mindenkori helyzethez csak idomulhatnak, nem formálhatják. Legalábbis a túlnyomó többség nem! Lehetne számukra jobb világ, biztosabb jövőkép. Mindannyiunknak pedig egészségesebb élelmiszer. Olyan táplálékot szeretnénk, amit nem a tömegtermelés technológiáihoz igazítva készítenek, hanem az ember igényeihez. Legnagyobb kincsünk, gyermekeink az iskolai menzán nem a leggyengébb minőségű lisztből készült tésztákat, darált bőrkéből, nyesedékből készült virsliket, kékesfehérre szeparált tejeket érdemelnek! De amíg tűrjük, azt kapják. Az öntudatra ébredés, kijózanodás gyötrelmes folyamat. 

Pekár István



2012. szeptember 11., kedd

Belgrádban szaglásznak az IMF emberei...



A súlyos gazdasági problémákkal küszködő Szerbia tavaly októberben 1,1 milliárd eurós készenléti hitelmegállapodást kötött a Nemzetközi Valutaalappal, de az IMF 2012 februári felülvizsgálata után úgy döntött, hogy befagyasztja a hitel folyósítását, mert megítélése szerint a balkáni ország 2012. évi költségvetése nincs összhangban a hitel feltételeivel.


Az augusztusban elfogadott szerb jegybanktörvényről és a szerb makrogazdasági kilátásokról kezdett hétfőn tárgyalásokat a Nemzetközi Valutaalap (IMF) delegációja Belgrádban.

Az IMF szerint a törvény aggodalomra ad okot, mivel az súlyosan fenyegeti a központi bank függetlenségét. Augusztus eleje óta a szerb központi banknak új vezetője van, miután a belgrádi parlament Jorgovanka Tabaković közgazdászt, a kormánykoalíció egyik parlamenti képviselőjét választotta meg a Szerb Nemzeti Bank elnökének.

Dejan Šoškić, a jegybank előző vezetője július végén mondott le, tiltakozva a jegybanktörvényt módosító tervezet ellen, amely szerinte csorbítja a központi bank függetlenségét. A szerb parlament ezután augusztus elején módosította a jegybanktörvényt. Eszerint ezentúl a parlament nevezheti ki a központi bank teljes vezetőségét, és a bankhoz parlament választotta felügyelőbizottságot delegálnak.

Az IMF küldöttsége pénteken utazik el Belgrádból. A nemzetközi pénzügyi szervezet szerbiai képviselője, Bogdan Lissovolik által hétfőn kiadott közlemény szerint a megbeszélések napirendjén nem szerepel az év elején befagyasztott hitel kérdése.
MTI

A világ adóssága 2012.09.12. - 22:00 órakor...

2012. szeptember 7., péntek

Making steel not war...


Ismét feleséget keres a Vasember


A baj csak az, hogy alighanem rosszul időzítette a nősülést. Mostanság ugyanis őfelsége nincs valami kirobbanó formában. De olyannyira nincsen, hogy már ágynak is esett. Nagybeteg. Szegény erősen vérszegény. Vashiányos. Hiába a sokat sejtető Ironman titulus, egy huncut vasa sincs. És nem is egy vasgyúró. Inkább csak amolyan eldobni való, vacak rosszvas-alapanyag.

Mára már messze tűntek azok a boldog idők, amikor még ércesen hangzott a smederevói Vasművek elnevezés. Amikor még hegynél nehezebb, vasnál erősebb volt. Az utóbbi években azonban mindegyre csak veszteséget termelt. Kőkemény szerb acél helyett. Örültek is a jócskán megkésve érkezett magánosításnak. Attól várták a megváltást.

Nem számít, mennyibe kerül!


Azt hitték balgán, hogy Amerika nem is sejti, mi mindent rejteget a Balkán. A jó nevű US Steel személyében megérkezett a várva várt amerikai mátka, aki gyorsan belakta az új otthonát. De a frigyen valahogy nem volt áldás. Csak vita, civakodás a fránya pénz miatt. Így az sem tudott egyebet gyártani, mint színtiszta veszteséget. És egy szép napon, amilyen váratlanul érkezett, január végén oly hirtelen el is illant. Az alaposan leharcolt, ámde általa mégis alig-alig használt férjet egyetlenegy dollár ellenében gálánsan átengedte a szerb államnak. Vesződjön vele az a továbbiakban. Lett megint nagy öröm. Azt hitte a mi balga Szerbiánk, hogy a bagóért vett Vasfival igen kitűnő vásárt csinált. Mohóságában elfelejtette leellenőrizni a valóságos csődhalmaznak számító férfiú anyagi jól szituáltságát. Persze a kerítők igyekeztek is titokban tartani, hogy az emberük időközben cefetül eladósodott. Ezért aztán hatalmas volt az álmélkodás, amikor napvilágra került, hogy az egykoron híres-nevezetes vasművek éppen kétszer akkora hiányt halmozott fel, mint amennyire a teljes vagyonát taksálták. Az egyik 70 milliárd dinár, a másik meg 35 milliárd dinár.

Így megint nem maradt más hátra, mint – amilyen gyorsan csak lehet – megszabadulni, megmenekülni a Vasemberkétől. Felvetődött újfent a kiházasítás elmés gondolata. A sürgős, de férfiasan eltökélt nősülési szándékot olyképpen nyomatékosította a szerbiai kormány, hogy az igencsak sok vért veszített, lipántos Vasfickót mindenképpen életben kell tartani. Más alternatíván felesleges is spekulálni. Kerül, amibe kerül: a tetszhalott nem halhat meg. Dinkić gazdasági és pénzügyminiszterünk cseppet sem szégyellte kiteregetni a szennyes fehérneműt. Töredelmesen bevallotta, hogy a vasművek működtetése méregdrága passzió az ország számára. Ha üzemel a gyáróriás – mind az 5200 dolgozójával --, akkor 170 millió euróba kerül évente, ha pedig leállítják benne a termelést, akkor 120 millió euróba. És valamilyen -- tótágast a logika (!) – furcsa, megmagyarázhatatlan gazdasági elv alapján úgy döntött, hogy akkor már inkább dohogjon a kohó és izzanak csak a vasrudak. (Egyszer jártam Boszniában, a zenicai Vasművekben, és valóban félelmetes volt, amit ott láttam. A forró levegőjű gyárcsarnokban óriási, parázsló vasoszlopokat hintáztattak a fejem felett, és majdnem leolvadt a lábamról a nyári cipő.) Megszabták a feltételeket, miféle elvárásoknak kell megfelelnie a soron következő arának, majd pedig hozzáláttak az újabb menyasszony felderítéséhez.

A stratégia az stratégia


Nem nőknek való. Férfidolog. Nem gyerekjáték. A vasművek Szerbia számára egy stratégiai fontosságú üzem, ezért stratégiai partnert kell találni a részére. Akkor is, ha kénytelen-kelletlen ki kell állítani a szegénységi bizonyítványát (szó szerint), és töredelmesen be kell vallani, hogy éppoly nincstelen, mint a szóláshasonlatbeli templom egere. Nincs értelme tovább titkolni, hogy ebben az országban bizony nincsen se koksz, se vas. (Már vasunk sincs.) Acélt pedig – a tudomány mai állása szerint – politikai beszédekből nem lehet gyártani. Ezért olyan külföldi menyasszony után kell nézni, aki nem csupán bővelkedik az említett (nyers) anyagokban, hanem azokat (stafírungként) magával is hozza.  Ilyen Vasasszonynak valót hol máshol lehetne találni egy szerb Vasfickó számára, mint a testvéri Oroszországban és Ukrajnában vagy pertubarát Kínában? Csakis onnét érkezhetnek potenciális partnerhölgyek…

Már úgy látszott, hogy a szerbiai álom valóra is válik. Befutottak a várva várt szépreményű menyecskék. Egyszerre hárman is. Név szerint: az ukrajnai Donetsk Steel Rolling Plant, az orosz Urals Mining Metallurgical Company JSC és a luxembourgi székhelyű United Pilsen S.A. Lehetett volna közülük választani. Azonban a hozományvadász, maximalista és vaskalapos miniszter urunk kifinomult ízlésének egyik sem felelt meg igazán, ezért a tüzetes szemrevételezés befejeztével kerek perec kimondta, hogy valamennyi hölgyemény felháborítóan komolytalan és megbízhatatlan. Egyikük sem üti meg azt a híres szerb mércét. Menyasszony híján pedig a lakodalom egyelőre elmarad. Az önjelölt mátkákat egy héttel ezelőtt elbocsájtotta, visszazsuppolta őket a hazájukba, és kihirdette, hogy hamarosan újból eladó lesz a legatyásodott, elvált Vasember, a végletekig leharcolt, second hand férj. Amennyiben akad e páratlan kalandra és méltatlan frigyre vállalkozó önjelölt mágnes, hát ringbe lehet szállni ismét a csupa rozsda Ironman „kegyeiért”. A házasság gondolatával kacérkodó Vashölgyek máris megtehetik a tétjeiket.

Szabó Angéla   


Óóóóó - Szerbiában a vas nem eladó...

Óóóóó - Vashölgynek kemény kérő való...

2012. szeptember 6., csütörtök

Volt egyszer egy Orient expressz a vadkeleten


Vajdaság tönkretétele



A Törökkanizsa községhez tartozó oroszlámosi (Banatsko Aranđelovo) vasútállomás épülete, vagy inkább, ami még megmarad belőle, jól illusztrálja Vajdaság tönkretételét is. 
A Szeged– Nagykikinda–Zsombolya–Temesvár vasútvonalat 1857. november 18-án adták át, hosszú ideig komoly személy- és teherforgalmat bonyolított le. Olyan régióról van szó, amely most három országban fekszik, akkoriban pedig egységes Bánátot jelentett. A vasútnak óriási jelentősége volt a térség akkori fejlődésében. Oroszlámos is fontos állomás volt ezen a
vonalon.


A trianoni határhúzás után átalakultak a gazdasági kapcsolatok és útvonalak, 1944 októberében pedig megsemmisült a szegedi vasúti híd. Így nemcsak Szeged és Újszeged között nincs vasúti kapcsolat, de az egykori Szeged–Oroszlámos–Kikinda–Zsombolya–Temesvár vonal első két állomása között sincs.

 Az 1970-es években Kikindától Oroszlámosig még közlekedtek a vonatok. Az oroszlámosi vasútállomás egykori épülete most siralmas állapotban van. Körülötte csak a gaz és a szemét. A vasúti síneket is alig lehet megtalálni az elburjánzott növények között.
Nosztalgia vagy más, de a nagykikindai Vasútkedvelők Társulata az utóbbi évek során azon fáradozik, hogy az egykori vonalat újraélessze, s ez bizony létfontosságú lenne Észak-bánságnak.


A közelmúltban a Csongrád Megyei Közgyűlés is tárgyalt a Szeged–Temesvár vasútvonal európai uniós pályázattal helyreállításáról. A hozzáértők szerint egyformán sokat jelentene Szeged, a Vajdaság és Temesvár gazdaságának is a vasúti közlekedés helyreállítása. Addig azonban, amíg a tanulmányterveket készítik, és egyezkednek a politikusok, félő, hogy kihal a térség – már amúgy is megfogyatkozott és elöregedett – lakossága.

Bozóki Antal



Ez is volt és más is volt, engedd be a kakukkot a fészkedbe...



2012. szeptember 2., vasárnap

Urbit et Orbi


A katolikus egyház 200 éves lemaradásban van!

Carlo Maria Martini - Foto: Repubblica

Hívők ezrei vettek végső búcsút szombaton Carlo Maria Martinitől, Milánó néhai bíboros érsekétől, a római katolikus egyház egyik legtekintélyesebb főpapjától, aki előző nap hunyt el hosszú betegség után 85 éves korában. Martini élete utolsó, halála után egy nappal megjelent interjújában lesújtó véleményt mondott saját egyháza helyzetéről.

A BBC helyszíni tudósítása szerint Martini koporsóját a milánói dómban ravatalozták fel szombaton. Több ezren keresték fel a katedrálist, hogy leróják kegyeletüket a bíboros előtt, akit hétfőn helyeznek végső nyugalomra.

Carlo Maria Martini tekintélyes teológus, a Pápai Gergely Egyetem és a Pápai Biblikus Intézet rektora volt. Húsz éven át volt Milánó bíboros érseke, de 2002-ben nyugdíjba vonult, mert Parkinson-kórja miatt nem tudta ellátni egyházi hivatalával járó teendőit. Nagy tekintélynek örvendett az egyházi berkekben, sokan II. János Pál pápa lehetséges utódjának tartották őt.
A milánói érseket a római katolikus főpapság egyik legnyitottabb, legprogresszív tagjának tartották, nyilatkozataiban gyakran bírálta az egyházat. A Corriere della Sera című olasz lap halála után egy nappal, szombaton tette közzé az augusztusban készült utolsó interjút, amelyben a bíboros lesújtó véleményt mond a római katolikus egyház helyzetéről: szerinte az egyház "200 éves lemaradásban van", ki van merülve, az imaszobái pedig üresek.
"A kultúránk elöregedett, templomaink nagyok és üresek, az egyházi bürokrácia terebélyesedik, de vallási szertartásaink és reverendáink fényűzőek" – mondta interjújában a bíboros. Martini szerint az egyháznak el kell ismernie hibáit, és radikális változásokat kell véghezvinnie, a pápával és az érsekekkel kell kezdeni. A pedofil-botrányok szerinte átalakulásra kötelezik az egyházat.

Martini úgy foglalt állást, hogy az egyháznak elnézőbbnek kell lennie az elvált emberekkel szemben. "Egy nő, akit elhagyott a férje, új társat talál, aki gondoskodik róla és a gyerekeiről. A második szerelem boldogságot hoz. Ha ezt a családot hátrányosan megkülönböztetjük, akkor nemcsak az anyát, hanem a gyerekeit is eltaszítjuk" – mondta Martini, aki szerint ezzel az egyház elveszíti a jövő generációit.

A bíboros temetése hétfőn lesz, a milánói dóm temetőjében. Az érseket 1980-ban II. János Pál nevezte ki a templom élére.

MTI

2012. augusztus 28., kedd

A közelmúlt kísértése



Kisebbségjogi jegyzet
Elnökből alelnök

            Varga Lászlót, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szerbiai parlamenti képviselőjét nem választották meg a szerb parlament európai integrációs bizottság elnökének, annak ellenére, hogy az elmúlt négyéves időszakban ennek a testületnek az elnökeként dolgozott. A bizottság élére Milica Delević, a Demokrata Párt jelölje került, aki eddig a kormány integrációs irodáját vezette.

            A VMSZ javasolta és Varga maga is számított arra, hogy ismét bizottsági elnök lesz, de az erőviszonyok ezt nem tették lehetővé. Az is meg kell jegyezni, hogy Delevićnek, akit az új kormány külügyminiszternek is felkért (amit ő elutasított), nagyobb tapasztalata van és jártasabb a nemzetközi ügyekben, mint Varga.

            Habár Szerbia jottányit nem került közelebb az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában (Johanna Dajmel nyugat-balkáni szakértő szerint „Szerbiai hátrafelé halad”), nem lehet azt mondani, hogy Varga az elmúlt négy év alatt nem igyekezett segíteni Szerbiának az EU-hoz való közeledését. A vajdasági magyar közösség érdekei, nyitott kérdései viszont nemigen szerepeltek az integrációs tárgyalásokon és a bizottsági ülésein. Még csak a csatlakozás előtt megoldásra váró feladatokként sem. (Ugyanezt el lehet mondani az anyaország viszonyulásáról is.) 

Más szóval, nem sok hasznát láttuk annak, hogy magyar képviselő volt az integrációs bizottság elnöke. Kérdéses az is, szükség volt-e egyáltalán arra, hogy egy magyar képviselő törekedjen az ország integrációját támogatni, miközben a közösség helyzete nem javult?
Az uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat. Vargának, tehát, a jelenlegi mandátuma alatt az lehetne a fő feladata, hogy az uniós képviselőkkel folytatandó tárgyalások alatt közösségünk valós helyzetét végre bemutassa és nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza. Hacsak ismét valamilyen koalíciós megállapodás ezt nem akadályozza…

Üresedő padok

             – Pillanatnyilag 1810 a magyar első osztályba indulók száma. A diáklétszám a tavalyihoz képest csökkent. A legnagyobb létszámcsökkenés Óbecsén van, a jelenlegi adatok szerint 64 diákkal kevesebb indul első osztályba. Adán 29 gyerekkel csökken a magyar elsősök száma, Csókán 22 gyerekkel, Szabadkán mintegy 50 gyerekkel – nyilatkozta Joó Horti Lívia, a Magyar Nemzeti Tanács közoktatási bizottságának elnöke, a Vajdasági Magyar Szövetség napilapjának, a Magyar Szónak.

A MNT-nek sajnos nyolc évre volt szüksége, hogy (2010. október 18-án) elfogadja a 2010–2016-os időszakra vonatkozó oktatásfejlesztési stratégiát.
A stratégia ellenére azonban számos helyen – a tanulók csökkenő számának függvényében – bizonytalanná vált a magyar nyelvű tagozatok megmaradása, a szórványterületeken pedig fokozatosan megszűnik a magyar tannyelvű oktatás az óvodától a középiskoláig (Közép-Bánátban és Dél-Bánátban, Dél-Bácskában, Szerémségben). Magyar egyetem pedig nincsen.
A nyilvánosságra hozott adatokból kitűnik, hogy a magyar tannyelvű osztályok száma az általános iskolákban, a 2011-2012-es iskolaévben 28-al (891), a tanulók száma pedig 235-el volt kevesebb (15 575), mint egy évvel korábban. A magyar tagozatok megszűnése növeli a pedagógusok munkanélküliségét is, a szerb államnak pedig nincs megfelelő szociális programja ennek megoldására.

Stratégia ide vagy oda, magyar diákok száma nemcsak, hogy évről évre csökken, de az utóbbi években a vajdasági magyar oktatási rendszer folyamatos leépülésének is a tanúi vagyunk, aminek (a közösség megmaradásának szempontjából is) végzetes következményei lehetnek. És akkor még csak nem is említettük az oktatást terhelő egyéb problémákat…

(Pót)vizsgázik az MNT

Az MNT 2012. augusztus 14-i ülésén a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) záradék formájában fogalmazott meg kérést az Újvidéki Egyetem és annak Jogi Kara irányába, hogy találjanak megoldást az idei felvételi vizsga első körében elkövetett „váratlan szabálytalanság, jogfosztás” tekintetében. A Tanácsot és a felvételiző diákokat is becsapták, fogalmazott dr. Korhecz Tamás, az MNT elnöke.

A záradékban az MNT felkéri az Újvidéki Egyetem rektorát, az Újvidéki Egyetem Jogi Karának dékánját és egyetemi tanácsát, hogy a második iratkozási körben biztosítsa a felvételi vizsga megismételt megszervezését magyar nyelven, történelemből, valamint magyar nyelvből és irodalomból a 2001-től fennálló gyakorlatnak megfelelően, azok számára is, akiknek ez az első körben nem volt biztosított. A Tanács ezenfelül felkéri az illetékes köztársasági minisztériumot, valamint az illetékes tartományi titkárságot, hogy törvényes hatáskörei mentén hasson oda, hogy az Újvidéki Egyetem Jogi Kara a második iratkozási körben biztosítsa a felvételi vizsga megismételt megszervezését magyar nyelven, történelemből, valamint magyar nyelvből és irodalomból a 2001-től fennálló gyakorlatnak megfelelően, azok számára is, akiknek ez az első körben nem volt biztosított – olvasható A magyar diákok diszkriminációja ellen című írásban (P. E., Magyar Szó, 2012. augusztus 15., 1. és 4. o.)

            Kétségtelen, hogy felvételező a magyar diákok hátrányos megkülönböztetésben részesültek, ami „váratlanul” érte a testületet. Itt most felmerül az MNT felsőoktatási kérdésekkel megbízott tanácsosának felelőssége, akinek a felvételi előtt körül kellett volna érdeklődni karokon, hogy történt-e valami változás a felvételivel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy ez nem történt meg. Ezt a kérdést – a tudósítás szerint – az ülésen jelenlévők közül senki még csak meg sem pendítette.

            Tegyük fel, hogy a Jogi Kar végül elfogadja az MNT felkérését és megismétli a felvételi vizsgát. Kérdés, hogy a diákok hajlandóak-e még egyszer felvételizni és hogyan fognak viszonyulni irántuk a tanárok a felvételin és a tanulmányok során? A megkülönböztetésnek vannak ugyanis olyan formái, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ha pedig a Kar nem fogadja el a felkérést, akkor ismételten bebizonyosodik, hogy az MNT is egy sóhivatal.

            Személyes példa: Amikor a Jogi Karon 1991-ben elkészítettem a doktori értekezésem, a háromtagú bizottság – amelynek két tagja akkoriban éppen Várady Tibor (most az MNT tagja) közvetlen munkatársa volt – sehogyan sem akaródzott kitűzni (a 90 napra szabott határidő ellenére) az értekezés megvédésének időpontját. Miután megelégeltem a többéves huzavonát, 1996-ban panasszal fordultam az Egyetem rektorához, aki (miután megállapította, hogy minden feltételt teljesítettem) utasította a Jogi Kart, hogy tűzze ki a dátumot. Nem sokkal később megkaptam a Jogi Kar dékánjának levelét, miszerint elfogadták a bizottság jelentését, hogy a „disszertációm nem alkalmas a megvédésre”. Talán mondanom sem kell:  A Jogi Kar tájára azóta nem szívesen járok.
           
Költségvetési csoda”?

Az MNT említett üléséről szóló tudósítás arról is beszámol, hogy „a Forum Könyvkiadó Intézetnek igazi csodát sikerült megvalósítani: növelni tudta idei költségvetését és ezért módosítani kellett az intézet pénzügyi tervét, valamint kiadói és munkatervét”.
Siflis Zoltán, az MNT Kulturális Bizottságának elnöke és dr. Németh Ferenc, a Forum igazgatója elmondták, hogy a Forum támogatást kért két folyóiratunk, a Híd és a Létünk, zavartalan megjelentetésének érdekében. A tartomány 2 millió dinárt hagyott jóvá.
Ezzel a Forum az idén összesen 19 millió 200 ezer dinár tartományi költségvetési támogatást kap. Németh elmondta, hogy ennek köszönhetően az év végégig mindkét folyóiratunk megjelenése biztosított – olvasható a tudósításban.

A tudósításból arra lehet következtetni, hogy a Forum a költségvetési támogatásból működik. A jámbor olvasóban felvetődik a kérdés: Milyen „költségvetési csoda” az, ha valamilyen intézetnek a tartomány jóváhagy (újabb) 2 millió dinárt? A csoda az lett volna, a Forum a saját munkája, termékeinek értékesítése alapján valósított volna meg valamilyen plusz jövedelmet. Nálunk viszont – ezek szerint – a „csoda” abban merül ki, ha az intézmények költségvetési pénzeket kapnak, amit aztán a saját sikerüknek tüntetnek fel. Miért kellet ennek a kérdésnek egyáltalán az MNT napirendjén szerepelni? Hogy eleget tegyenek a formának…

A közelmúlt kísértése

            Szerbia külföldi adóssága június végén 24,1 milliárd euró volt, ami az ország termelésének 79 százaléka, a közadósság összege pedig 15,3 milliárd eurót tett ki, illetve elérte a bruttó nemzeti jövedelem 54,7%-át – közölte Szerbia Nemzeti Bankja.
            Az adósságnak a központi bank honlapján közölt elemzése szerint, a külföldi adósság részesedése a 2012. évre tervezett társadalmi össztermékben az év második harmadában 1,8% százalékkal növekedett és szinte majdnem eléri a 80 százalékot, ami már az ország nagyfokú eladósodottságát jelenti.
            Szerbia gazdasági rangsorolást augusztus 7-én (2004 óta először) csökkentette a Standard & Poor’s nemzetközi hitelminősítő. A mostani BB jelzésű értékelés azt jelenti, hogy aki a szerb államnak kölcsönt ad, spekulatív kockázatot vállal. 
Az ország gazdasági helyzetének romlására már jóval korábban figyelmeztettek a szakemberek, amit a nagyfokú munkanélküliség, a pénztelenség és a szinte példátlan aszály csak fokoz. „Félő, hogy esetleg megismétlődik a közelmúlt történelme” – írja Bot Mihály a Legyünk résen című írásában (Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 5. o.).

Újvidék, 2012. augusztus 27.
Bozóki Antal


This is The End beautiful friends...

2012. augusztus 24., péntek

A csicsókai májkrém




A csókai teremtéspusztulás sorozat immáron nyolcadik folytatása

Receptórium:

-25 dkg sertésmáj, csirkemáj, fácán leves...
-10-15 dkg zsír, alapban disznó a koleszterin végett...
-1 fej vörös hagyma, a termesztők végett...
-3-4 gerezd fokhagyma, Egyházaskér végett, mert Makó még külföld...
-só, a bosnyákok végett, mert Tuzlán van a legközelebbi sóbánya az is külföld...
-bors az import végett...
-majoránna a gyógynövény-forgalmazók végett...
-csontból származó zselatin, mert azt is el kell használni a bőrrel egyetemben...
-meg sok E. (étel mentesítő, étel érzetet adó adalék) valamelyik miniszter külkapcsolati üzlete végett, meg a bank hitel végett...

Majd elfelejtettem, nos ez is úgy van, mint a borpincészetben: szőlőből is lehet bort csinálni! Így májak, húsok, levesek helyett lehet a szója a helyettesítő...

Amikor „ez”, így szépen összejött, főzzük a masszát, mint a választópolgárt, amíg megfelelővé nem formálható, időközben néha balra kevergetjük, néha jobbra...

Íme a recept mikró, esetleg házi keverésre, ha valaki kedvet kap hozzá és szeret különös masszával bíbelődni. Viszont a valós recept, amely a csicsókai politikai sztrádát illeti és jellemzi az elmúlt három ciklusban (lásd 12. évben): a csókai húsgyárat elindítsák a gazdaság röppályáján a választási kampány idején. A szavazat számlálás után meg rögtön csődbe megy az a gyár -véletlenül, amely minden csicsókai leányálma, szavazathozó hozománya és most van az a sokat emlegetett rész: mi nem erre szavaztunk, tudom, ha nem erre, akkor arra, de valahogyan mindig ugyan arra...

Csicsóka utcáin megjelentek a dobozok, ki kerékpáron vitte, ki autóval, ki saját hátán húzta - vonta, nos elnézést, itt az illet volna: „Húzi, voní, taszití, ha nem bírí ott hagyí, ütí, vágí, kalapálí, a bicskáját belevágí, de a dobozt nem hagyí!” No így köll, ezt itt mögaszondani, hogy is híjják? Ja, doboz! (A „hogy is híjják” - „köztünk maradjon” - „jut eszembe” és a sok „őőőő”, főként az „és” kötőszót helyettesítő „kötőmondatocska” figyelem felkeltés, szóbitorlás és kitűnés céljából a szóhordozó részéről...) Igen a dobozok, mert a csicsókai májkrém gyár az elvégezett kampányban való működését nem "méregerős dinárban" fizeti ki, hanem „természetben” úgy naturálisan: májkrémben és mélyfagyasztott csirke „alkatrészekben” - egyben mélyhűtött zsenge pipi, pipi comb és pipi melle húsa... Álljunk meg a pipi melle húsánál, nos ez fontos volt a néhai csicsókai diszkó "peepshow"-jában a nagy balkáni háborúk idején, amikor is ukrán leányok lejtették a "striptease" táncocskát csicsóka csorgónyálú férfi népességének örömére, a csicsókai menyecskék kárára-mérgére, mert a "bugyipénz" elvitte a zentai havi vásárfiát, meg az éves szabadkai piaci bevásárlást...

A gond, hogy pipit és a májkrémet az áramszolgáltató és a többi szolgáltató nem tartja fizető eszköznek, bár lassan az elsődleges társadalom szintjére süllyed Csicsókán, már természetben megy a fizetés, úgy csere-bere szinten, mert pénze itt a többségnek nincsen a gazdag meg fukar-kapzsi az meg azért nem akar dinárt adni...

Így Csicsóka vásárló ereje: a nyugdíjas, féláron tud a legújabb világuniverzumra is kiterjedő válságban pipi alkatrészeket és májkrémet venni az újabb hideg napokra! Jelenlegi fűtésszolgáltató télen keményen megfizetteti a nyári meleget, csontig hatoló hideggel, nos arra a pillanatra fel kell ám készülni, mert se kukorica, se semmi nem teremtődött az idén!


A csicsókai sok nevű, sokszor csődbe ment kampány gyárának igazságosztója cáfolta a csicsóka poros – csontszáraz utcáin a szomszédasszony által terjesztett hírek valódiságát, miszerint ő nem „alanaturale” fizet pipi alkatrészekben és májkrémben, hanem segélyt ad az éhező sok hónapja fizetést nem látó csicsókai munkásnak...

Munka az van Csicsókán is, meg máshol is, csak fizetést ne kérjen az illető háborúkat, hiperinflációt, demokráciának nevezett pártfeudalizmust is ezidáig túlélő, csakis munka erejét felkínáló polgár!

Megy az ámítás, hogy „Ezök a fiatalok, -hogyishíjják, nem szeretnek dolgozni csak jól élni! Bezzög a mi időnkben...” A vállalkozó úgyszintén, ezt fújja...A munkavállaló munkanélküli, meg azt fújja, hogy hiába prédikál az előző kettő, inkább otthon marad, mintsem, hogy az elvégzett keserves munkájáért egy dinárt se kapjon és még ő finanszírozza az előző kettőt! Elég, hogy a pap bort iszik és vizet prédikál, nem kell hozzá még ez a kettő...

Az internet mög a mobiltelefon a hibás, mert fővilágosítja, ezt a fiatal népösségöt mindenféle jogokra, mondja a harmadik, mög a szocijális segély, me azon mijen jó élnek a lusta, ingyenélők!

Vagyon, ahogy vagyon, Csicsókán most van mit enni, csak ezt a hibrid, jól felfújt kenyeret kell hozzá venni és kenődik a májas, sül a comb, rotyog a paprikás. A villanyba, hogy fizetődik be mindez? Sehogy, majd úgy karácsony tájékán levágják és csak, akkor leszünk bajban ha a maják tévednek és nem lesz világvége még az idén, mert januártól jégcsapot fogunk nyalogatni és hitegetjük majd egymást, hogy ennek olyan íze van, mint a fagylaltnak...

Vidám nép a csicsókai, vendégségbe nagyon szeret menni, de vendéget, azt nagyon nem szeret fogadni, így a végére maradt a zentai úton csendölő dallam: csicsókai libajárás, ezt követi, hogy Debrecenbe kéne mönni a csicsókai májkrémet el kéne adni, hogy az áramot bé tudjam fizetni!

A tél közeledik...
Margit Zoltán


2008-as választások előtti "gyár-beindulás", amikor az újságíróknak a felvétel kedvéért üres konzerveket osztogattak... A képsorokat nézve, akkor is dübörgött a kampány, ahogyan most 2012-ben is! A csecsemőnek minden vicc új, de csicsókán a választások előtt mindig el lehet sütni a gyár storyt...

2012. augusztus 23., csütörtök

Csődország


LEGYEN EZ SZERBIA ÚJ NEVE!

Miért is ne?! Elvégre lehetne. Ráillik. Tökéletesen.
Ha történetesen mindenre elszánt, pártos honanya (vagy legalábbis ábrándos, pártatlan honleány) lennék valamelyik mezei parlamentünkben, Istenemre mondom, menten indítványoznám, hogy kereszteljük át sürgősen ezt a mi nagybetegünket. Hátha megmenthetjük vele az életét. Azt mondják, hogy mindenki a nevében hordozza a sorsát. Hátha ezzel a pofonegyszerű névváltoztatással, ezzel a másodkeresztséggel Szerbia nem csupán nevet, hanem sorsot is cserélhetne. Hátha egy csapásra jobbra fordulhatna a jelenlegi – teljességgel kilátástalan – helyzete. Nem akadna sok vesztenivalónk, hiszen a napjai már meg vannak számlálva. Vagy másképp is mondhatnám, idézhetném az egykori, csupa-csupa szépfiúkból álló svéd rockcsapat, a Europe Final countdown-ját.



A visszaszámlálás elkezdődött

Egy próbálkozást mindenképpen megérne. Még így, halál előtt három nappal is akár.
Mivel hamarosan egyébként is kénytelenek leszünk egy kicsikét elszöszölni/elmolyolni az avítt, idejétmúlt Alkotmányunk átszabásával, egy füst alatt az úgymond újra-anyakönyvezést is lebonyolíthatnánk. Persze a nagyon is időszerű külső átváltoz(tat)ás és a kiadós lelki/szellemi fürösztés is hozzátartozna a teljes megújuláshoz. Az átlényegüléshez. Különösen aktuális ez most, amikor megint elkezdtünk az Európai Unió irányába kacsingatni. Reménykedve abban, hogy ha egy vadonatúj, kiglancolt imázzsal, meg persze illemtudóan kéredzkedünk fel az EU – kocsitengelyig és a lovak szügyéig érő, sárban megfeneklett szekerére –, akkor talán a bakon ülők nem fognak egy jól irányzott rúgással fenéken billenteni bennünket. (EU-kompatibilissá transzformálódásunknak amúgy is végső ideje lenne. Tényleg, de tényleg a földhöz kéne már csapni azt a divatból rég kisétált, avas szagú sajkacsát, és lerúgni a lábunkról a perge, kunkori orrú gumibocskort. Mert az már végképp nem trendi. Egyik sem.)

Úgy, mint a ledér, városi nőcskék…  

Amikor megkérdezték Tomislav Nikolićtól, hogy mire számítson az ország népe, milyen lesz majd az új kormány, akkor válaszképpen mindössze annyit mondott, hogy az eddigieknél gyorsabb, hatékonyabb és őszintébb. Ha netán elhittük neki ezt a „kegyes” hazugságot, akkor bizonyára annak a vaskos csúsztatásnak a megemésztésével sem fog meggyűlni a bajunk, hogy Szerbia hamarosan egy gyökerestől felforgatott ország lesz. Kifordítják még a négy sarkából is.

A szépen csengő ígéretek szerint már csak alig néhányat kell aludnunk, és máris dübörögve beindul a gazdaság fellendítése meg az azzal karöltve járó munkahelyteremtés. (Igaz, előtte azért a hivatalosan még be nem jelentett államcsőddel is illene valamit kezdeni. De nemigen tudnak vele mit kezdeni! Mert sürgősen elő kellene varázsolni, akár a föld alól is, legalább 4 milliárd eurót. A puszta túléléshez. Na, meg azért, hogy mi is úgy tehessünk, mint a régi megfigyelés szerint a városi ledér nőcskék, akik hitelre öltöznek, készpénzre vetkőznek.) Kedvező kölcsönökről szóló ajánlatokkal viszont nem szokás bombázni a szegénység(é)ben a templom egerével vetekedő Szerbiát.

Mélyebbre már aligha süllyedhet ez az ország. Mindent elárul rólunk az az egy arcpirító információ, amely szerint a most épülő autópályáink egy részét Azerbajdzsán hitelezi. Idáig jutottunk… (Nem csekély szégyen. De bűnnek is hatalmas.)

Amíg komoly külső segítség nem tűnik fel a láthatáron, addig az új kormány a még megmaradt hazai pénzforrásokat igyekszik csapra ütni. Ahhoz kénytelen nyúlni, amije van. Agyafúrt kezdésnek egy ravasz húzást eszeltek ki: enyves kezüket máris rátették a Szerbiai Nemzeti Bank devizatartalékaira. Ha viszont az abból kimarkolható összeg nem bizonyul elégségesnek, hát majd pótolják a hiányt jóféle, inflációgerjesztő pénznyomtatással.

Arra is kaptunk ígéretet, hogy megejtik a rengeteget kritizált adórendszer reformját, és folytatják a korrupciógyanús ügyek felgöngyölítését. Rettegjen csak, és ne aludjon nyugodtan senki, akinek vaj van a fején, mert a jókora elánnal beindult letartóztatások után újabbnál újabbakat helyeznek kilátásba! És így megy ez majd végtelen végig. (Könnyen meglehet, hogy nem is másokra kéne mutogatni, hanem saját magukon meg egymáson lenne csak igazán tisztességes meg etikus kezdeni a sort. Példát mutatva. Persze ezzel egyidejűleg az igazságszolgáltatásban és a belügyben is el kellene végeznie valakinek a nagytakarítást. Mert változatlan állapotában, érintetlenül hagyott bíróságtól meg rendőrségtől nem kis naivitásra vallana csodatételt várni.) Ha teljes gázzal dübörögnek a letartóztatások, akkor hamarosan dugig megtelnek öltönyös-nyakkendős pénzemberbűnözőkkel a hazai börtönök. De nem kell attól félni! Az lesz ám a jó! Mert azt már a szocializmus egyik szülőatyja is megmondta, hogy minél zsúfoltabbak a börtönök, annál közelebb van a szabadulásunk napja. Minél több csirkefogó kerül a rácsok mögé, annál előbb megtisztul a társadalom, és végre hozzá lehet kezdeni az új alapokon történő építkezéshez. (Ezen ősi kommunista logika mentén haladva, a mi számunkra alighanem még sokáig nem jön el a várva várt szabadulás.)

A dicső főváros csődje

Hiába takargatja a lompos farkát a róka, előbb-utóbb csak kilátszik az. Valahogy így vannak a miniszter urak is a pompás fővárosunk, Belgrád totális eladósodásával. Merthogy a dicső fehér városnak még a legmagasabb tornya sem látszik ki a tartozásokból. Belgrád nem egyéb egy csődhalmaznál. Az igazán nagy fejtörést az okozza, hogy csúcspolitikusaink pontosan tudják, hogy az idő most éppen nem nekik dolgozik. Most éppen nagyon is szorítja őket. Ugyanis hamarosan ki kell állniuk a lakosság elé, és kénytelen-kelletlen be kell vallaniuk, sőt be is kell mutatniuk a tényeken alapuló meztelen igazságot. Magyarán: valakinek el kell vinnie a balhét. Mert az eddig felhalmozott 500 millió eurós tartozással csak muszáj lesz elszámolni. Ha netán egy összegben akarnák tisztázni (ez persze csak vicc), akkor az adósság azon nyomban elvinné a város évi költségvetésének a 83 százalékát. Csak az év végéig, azaz a soron következő négy hónapban 52 millió eurót kellene visszafizetni. Ebből 30 millió az aktuális hitelrészlet és 22 millióra rúg a kamat.


Csődben az egész ország, csődben a fővárosa is. Úgyhogy sikertörténet ez a javából.
Hát nem indokolt a névváltoztatás?

Szabó Angéla
Nóta:


Népszerű bejegyzések