Miért rúgtam a bilibe? (,mert munkanélküli doktor vagyok Zerbisztánban és megaláztak...)

„nem, köszönöm, de nem”

Kedves olvasóim előre figyelmeztetem: explicit leszek és szabad szájú. Előre megmondom miért: a kertelés néha nem hoz semmit és bizonyos dolgokat a nevükön kell megnevezni. Hiába „becézek” bizonyos eseményeket, embereket, attól hogy szépen „körülírtam” őket azok még azok nem vállnak szebbé vagy pozitívvá. Pontosan egy éve hogy belerúgtam a vödörbe. Vagy még inkább: a bilibe. Legalább is én úgy nevezném az eseményeket, annak ellenére, hogy pár barátom, ismerősöm szerint, inkább „megszívattak” az ügyben mintsem magam jószántából okoztam volna a rám nehezedő történteket. 

          Azoknak az olvasóknak, akik múlt évben nem értesültek vagy nem követték az *„ügyem” röviden pár szóban: a 2012 – ki választások előtt a Demokrata Párt (DP) tagjainak az jutott eszébe, hogy meglehet, mégis kellene valamit tenni a pár tized (száz?) vajdasági munkanélküli doktori titulussal rendelkező fiatal kutatóval, diplomással. Így síppal–dobbal a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatot hirdetett ki mely a minden doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személy foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni, akár egy munkahely biztosításában, akár egy kutatói projektum támogatásában egy éven keresztül.

          Az ötlet magában jó is lett volna, mivel minden olyan doktori fokozattal rendelkező személyre vonatkozott volna, aki idehaza vagy külföldön szerezte meg tudományos fokozatát. Sajnos, a pályázat eszmei „megalkotásától” kezdve – két hónappal a pályázat konkrét kihirdetése előtt –  s még pontosabban a pályázat hatályossága kezdőnapján hihetetlen nagy média-robajjal járt. A Titkárság jobban értesítette a sajtóvilágot, mint az egyetemeket, kutató központokat.

            Jómagam is, még pár fiatal PhD-sel is meg lettem híva már januárban a Titkárságba hogy, idézek: „pozitívan beszéljek” a sajtó képviselői előtt a pályázatról anélkül, hogy bármilyen információval rendelkeztem volna abban a pillanatban a pályázatról (sic!). Visszatekintve látom, hogy cum laude kellett volna beszélnem „hogy mennyire hálás vagyok azért a megadott alkalomért”.

S utána jött, aminek jönnie kellett. E–mailben értesítettek, hogy a pályázatot megnyertem és hogy szíveskedjek (megint!) a sajtó képviselői előtt lekezelni Bojan Pajtićtyal és aláírni a kutatói projektumom támogatását. Megköszöntem jóhiszeműen a segélyt, és megkértem a Tartományi Titkárság képviselőjét (egy bizonyos Jurišić-nét) hogy bármely más pillanatban írjam alá a szerződést... S habár a lokális és még a belgrádi sajtó is foglalkozott az ügyemmel (úgy lett beállítva mintha a „kezelés” miatt nem részesülhettem a támogatásban), a valódi motivációm okai valahogy árnyékban maradtak. Érdekes módon, maguk az újságírók sem firtatták ugyan miért nem akartam megjelenni személyesen a sajtó képviselői előtt Pajtićtyal, aki sorban aznap lekezelt a munkanélküli doktorokkal a nélkül is, hogy részleteit ismerte volna a pályázatnak, ami egy hozzám intézet levelében később ki is derült...

          Miért nem voltam hajlandó megjelenni azon a híres „kezelésen”? 

 Tudatosan „törtem” volna ki a nyakam, avagy „megszívattak”?

          Kedves olvasóim, használom egy első éves évfordulóját az ügynek és ünnepiesen kijelentem: igenis, tudatosan nem jelentem meg azon a napon Pajtić úrral lekezelni és a média képviselői előtt mutatkozni egy tartományi nevesebb (hírhedt?) politikussal. Tudatosan tettem ki magam a média górcsője alá, és igenis, tudatosan rúgtam bele a bilibe. Pár barátomat elvesztettem, pár kollégám félkegyelműnek keresztelt el, maga a párom is értelmetlenül pislogott rám, s még postásunk meg letámadta anyámat a „hálátlanságom” miatt. Néhány „jóhiszemű” kolléga még meg is jegyezte: ámokfutó lettem, soha nem fogok munkát találni Zerbisztánban...

          A pénz az jól jött volna. S gondolom, hogy eddigi tudományos munkásságommal már előre is megérdemeltem volna. Doktori titulussal rendelkezem 2005 óta, és a franciául megírt és megvédett PhD-met önmagam erejéből érdemeltem ki (még a szüleim sem tudtak anyagiakban támogatni, édesapám halálosan feküdt a betegágyán még a 2000 – es évek elején és még 2002– ben elhunyt). 
Jugoszlávia/Zerbisztán támogatásában soha nem részesültem, de semmiben. Az első egyetemi diplomámon (1996–ban diplomáztam Újvidéken az első egyetemmel) még a nevem is megszerbesítették. A tudományos kutatói munkásságom első tíz évében aktívan publikáltam és előadást tartottam négy nyelven Európa és Észak – Afrika szerte ahol a Vajdaság népi gyógyászatáról, népességéről tartottam előadást és írtam tudományos cikket.

          Pajtićtyék nem szívattak meg. 

Teljesen tisztában voltam kivel volt dolgom: hiszen itt a politikai „elit” csakis a választások előtt mutat némi érdeklődést a „jobbágyak” iránt – mármint az egyszerű ember sorsa iránt. Ilyenkor dobnak némi alamizsnát a túlpakolt asztalaikról: pár támogatást a tudománnyal foglalkozó személyeknek, intézményeknek, kultúrközpontoknak, pár nem létező munkahelyet és egy csomó üres ígéretet. Az állampolgárok pénzével szabadon, és hozzátenném, bőkezűen rendelkeznek, kiváltképp a kóma – sógor pénzelésében.

          Demonstratívan rúgtam bele a bilibe. Bojan Pajtić és a retyerutyája a vajdasági munkanélküli PhD diplomásokat a választások előtti párt – marketingre használták fel. Pár fénykép, interjú a TV–n, kezelés és mosoly és cserébe az egy évet érő alamizsna amit „első munkahelynek” neveztek el. Utána, zsupsz, ki az utcára megint. A következő választásig.

          Kedves olvasóim megkérdezném, miért támogatnám a Demokrata Pártot – s ha már ott vagyok – miért támogatnék bármely pártot is, ha nem fűz hozzájuk semmilyen személyes meggyőződésem? Pénzért??  „Biztonságért”?? Elnézést, kedves olvasóim, de az ilyesminek neve van a magyar nyelvben: kurváskodásnak hívják az ilyen „cserét”. Személyesen nem voltam és nem leszek hajlamos a pártokkal „bratyizni” bármilyen anyagi vagy egyéb előnyökért. Sem a demokratákkal, sem a haladókkal, semmilyen szerb párttal, de magyarral, de még zimbabweival sem. Tudós vagyok. Értelmiségi vagyok. Nem politikai „szatellit” és kiváltképp nem ideológiai kurva.

          PhD–met és a tudományos munkásságom és tudásom nem a politikai pártok és egyének támogatására használom. Személyesen is, akár Pajtić és a retyerutyája is – akár a VMSZ-ből akár a Radikális Pártból – hozzátenném itt különbség nincs – a közszolgálatnak dolgozunk. Mármint munkásságommal adósa vagyok a vajdasági embereknek, a jövő nemzedékének, végső célban az emberiségnek. A kutatói munkámmal, írásaimmal, publikációimmal, előadásaimmal felelős vagyok az eljövendő generációkkal szemben. S hozzátenném: az ebből kifolyó viselkedésemmel is. Az ebből alakuló reputáció az egyedüli, amivel rendelkezek és az el nem árulandó. Ez az, amit a vajdasági/szerb pártok és a retyerutyájuk konstans elfelejteni látszanak. Vajdaság polgáraiért és miatt ülnek azokban a kényelmes, túlfizetett bőrfotelokban és nem vice – versa.

          Jómagam ezt megtehettem, nem mentem el a támogatásért talpat nyalni és fényképezkedni Pajtićtyal – az egy éves kutatói támogatást nem kaptam meg (máskülönben megjegyezném a civilizàlt országokban a támogatás postán érkezne és nem volna annyi médiatikus díszbaszás mint itt...).

          Az egyszerű emberek, amilyen jómagam is vagyok, más hatalommal nem rendelkezik csak a „nem, köszönöm, de nem” – el. Szerintem annyi elég is lenne, hogy az ún. „egyszerű ember” visszanyerje a hatalmát a saját sorsa felett. A pártok által bevezetett (sz)ekszplotációhoz két fél kell. Mint a tangóhoz. Nincs tangó, ha nincs két egyén. Nincs kihasználás, ha az egyik nem megy bele a „játékba”. És nincs „játék” sem ha az egyik elküldi melegebb tájakra a másikat. Főleg ha a többség indít be egy szép „nem”-et... Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Nemrég valami hajmeresztőt hallottam egy közeli ismerősömtől, ami jól leírja az embertársaink egy részének a mentalitását. Az illető jóhiszeműen magyarázta mennyire „fontos manapság jóban lenni a pártokkal”, hiszen az ember „másként nem tud érvényesülni”. Érvényesülni????? Mi a fene????

A kedves illető nem tudja, hogy az alapvető emberi jogok közé tartozik a munkavállalás joga? Érvényesülni??

          Kikérném: hogy tudna egy éhes ember érvényesülni – hiszen az állampolgárok nagy része már arrafelé tart... Milyen emberi tulajdonságokkal vagy készséggel – munka, művészeti, emberi téren – rendelkezik az az egyén, aki talpnyalás által számít „érvényesülni”? Mióta pozitív karaktervonás a gerinctelenség, ami elősegíti a talpnyalást? Evolutívan előnyös lenne hosszú távra?

          Ne érvényesüljön az a személy, aki olyan emberkörbe tömörül, ahol az egyéni érdekek vannak előnyben részesítve – s ezt még a hülye is tudja, hogy a pártok hagyományosan azokat az embereket vonzzák magukhoz, akiknek sem tudásuk, sem személyes karakterük, és tetejében még más adottsággal sem rendelkeznek. Az ilyenek azért tömörülnek csordába, mert másként nem tudják megállni az emberi helyüket. Ehhez gerinc kell. A gerinc az, ami az érvényesüléshez szükséges, nem a párttagság. Oda elég egy pléhpofa és egy jókora nyelv a benyalásra.

S kedves olvasóim eddig be is láthatták – volt idejük jócskán az elmúlt húsz évben saját bőrükön megérezni: a pártoknak való benyalizás nem hoz kenyeret az asztalra, vagy ha hoz is rövidtávon és piszkos úton. Itt, e földrajzi szélességen, hosszúságon „biztonság” nincs; nincs „biztos munkahely”, „biztos pénz” és „biztos mindennap”. S az eddigi modus operandi – magyarán: a „pártok segébből fityeg ki a cipőpertlink” – nem szolgál semmire. Mert már semmink sincs. Gyerekeink, rokonaink tömegesen elhagyták Zerbisztánt, a munkahelyeinket elveszítettük (ha volt is valamikor...), a gyárak becsuktak, templomok nyíltak helyükbe és csak az életünk maradt meg. Ezért a benyalizás nem válik be és nem is fog. A változásokhoz meg gerinc kell. A pártok és a pártokkal való kacérkodásnak véget kell vetni, méghozzá minden szinten. Bele kell rúgni a bilibe. Hogy csak zengjen.

Újvidék, 2013. július 9. 

Dr. Vivod Mária

*"ügyem":

Dr. Vivod Mária bírósághoz fordul 

a tartományi tudományügyi titkárság példátlan cselekedete miatt

Decemberben írtunk a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatáról, mely a doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személyek foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni. Cikkünkben megszólaltattuk a munkanélküli dr. Vivod Mária antropológust is, aki akkor ezt nyilatkozta: „A tartományi titkárság kínálta lehetőségről eddig nem tudtam, de szeretnék élni vele, feltéve, ha nem szükséges a külföldön szerzett oklevelem honosítása és a pártpolitikai elkötelezettség.” Következetességének, hogy a pártpolitikai marketingből ki akar maradni, az lett a következménye, hogy nem kapta meg a beígért ösztöndíjat. 

 
A Franciaországból hazatért, öt nyelvet beszélő, harmincévesen már a tudományok doktorának számító antropológust tegnap hivatalosan is értesítette a tartományi titkárság, hogy a 2012-re szánt eszközöket „teljes egészében felosztották”. Idézzük azt a szerb nyelvű levelet, amelyet Biljana Juribašić segédtitkár írt alá: „Tisztelt Hölgyem, értesítjük Önt, hogy befejeződött a Jogosultság az első esélyre elnevezésű akciónk nyílt pályázatának megvalósítása, mely alapján 2012. február 8-án benyújtotta jelentkezését. Az eszközök a 2012. május 15-én kézbesített határozatok alapján a 2012-es évre vonatkozóan teljes egészében felosztásra kerültek. Önt, akárcsak a többi jelöltet, akik, sajnos, a korlátozott eszközök miatt nem kötötték meg a támogatási szerződést az előirányzott határidőn belül, felkérjük, hogy továbbra is kövesse a titkárság által kiírt pályázatokat, amelyek az eszközök biztosítását követően várhatóak, és pályázzon azokra. ”

Az eset érdekessége, hogy áprilisban a titkárság még arról tájékoztatta dr. Vivodot, hogy a pályázatát elfogadták, majd e-mailben értesítették, hogy „a határozatok és a szerződések ünnepélyes aláírása és átadása” május 15-én (a választási kampány idején) lesz. A tudós azonmód válaszolt is a levélre, melyben kérte, hogy a szerződését más időpontban írhassa alá, ugyanis nem szeretne részt venni a pályázat „médiaexploatációjában”. Egy nappal az „ünnepélyes esemény” előtt újabb levelet kapott, melyben a titkárság hivatalnoka dr. Dragoslav Petrović titkár üzenetére hivatkozva a következőket írta: „A határozatokat dr. Bojan Pajtić, a Vajdasági Kormány elnöke fogja átadni holnap. Amennyiben holnap nem jelenik meg a végzések átadásának és a szerződések aláírásának eseményén, nem tudom, ki fogja kézbesíteni, és egyáltalán kézbesíteni fogja-e Önnek valaki a határozatot.”

 A szerződések május 15-ei átadása, amelyen dr. Vivod Mária nem volt jelen

Vivod újabb válaszlevelében magyarázatot követelt, hogy valóban egy „pártapparatcsikkal” való lekezeléstől teszik-e függővé a támogatásukat, fölvillantván annak lehetőségét is, hogy a médiához fordul az eset kapcsán.

A „nagy nap” reggelén Vivod Mária személyesen is felkereste a titkárságot, ahol elmondása szerint Biljana Juribašić segédtitkár fogadta. „Még a számat sem kellett kinyitnom, Juribašić azt mondta, hogy természetesen félreértés történt. Fölvázolták, hogy mi van a szerződésben, majd közölték velem, hogy nemsokára postán kiküldik a szerződést, amit, miután aláírtam, behozhatok személyesen, vagy visszaküldhetek postán” – meséli az antropológus-kutató.
Május 23-án azonban újabb váratlan fordulat következett. „Ugyanez a személy fölhívott telefonon, és közölte, hogy fölfüggesztették a szerződésemet, mivel »elutasítottam az aláírását« , ami egyszerűen nem igaz” – mondja Vivod.

A kutató ezt követően nyílt levéllel fordult a tartományi kormány elnökéhez, amelyben azt követelte, hogy tegyen lépéseket a nevében elkövetett igazságtalanság helyrehozása érdekében.
A kormányelnök irodájában a sajtó érdeklődésére megerősítették, hogy Vivod Mária levelét megkapták, és válaszolnak is rá, de az ügyben a tudományügyi titkárság az illetékes. A titkárságon nem tudtunk szóbeli magyarázathoz jutni az ügy kapcsán.
Vivod Mária a Magyar Szónak elmondta, az esetről értesítette a vajdasági ombudsmant és bírósági feljelentést is tesz. A titkársággal folytatott levelezése interneten is elérhető a http://pistaljka.rs/home/read/223oldalon.

PRESSBURGER Csaba
Magyar Szó, 2012. június 1., 1. és 9. o.

 forrás: http://pistaljka.rs/home/read/223

Terrorista vagy?

A következő figyelemfelkeltő szemléltetést német aktivisták készítették: Terrorista vagy ! - így tekintenek rád a hatalom és háttérhatalom irányítói egyaránt. 

Magyar felirat a "CC" gomb aktiválásával egyszerűen bekapcsolható. Érdemes megnézni !...

A német aktivisták szerint fontos figyelmeztetni az embereket az állami megfigyelésnek az élet szinte minden területét behálózó rendszerére, még ha megállítani nem is fogják tudni, de jó róla tudni...

Az Igazság lesz a halála!

Nem volt és nincs annak múltja
ki a népét kiárulja,
s fájdalmas lesz életútja
mert idegenek rongybábúja.
Éles látását veszíti
mert a lelke nem érezi,
ha cinkosait úgy keresi
hogy múlt-hatalmát felidézi.
Koncért s dicsőségért adja
ha népét lencséért kínálja
s mikor mások átkát hallja
a bántását szó nélkül hagyja.
Gyökér nélküli a gyökér
s nemzetének semmit nem ér,
hisz lelki cafat az olyan erény
mi retteg egy szép emlékképért.
Ármánykodók gyávasága
ki lakáj- uszályokban állva
saját népét legyalázza.
Az Igazság lesz a halála!

(GS, 20130702)

Dr. Gundy Sarolta

  

Csantavéri cigányparadicsom: Dívik a „csóresz-mángesz”!

Csantavéren sok idegennel, sok ismeretlen emberrel lehet találkozni mostanában. Legfőképpen cigányokkal. Akikről pedig az égvilágon semmit nem lehet tudni. Kifélék/mifélék, mikor és honnan jöttek, meg mi célból, hol tanyáznak, mit csinálnak, és egyáltalán meddig szándékoznak a faluban maradni. Látszólag nem kéri és nem is tartja őket számon senki sem. Így aztán (szó szerint) azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Nekik mindent szabad.

Az újonnan érkezett jövevények a helybeli vendéglátóikkal egyetemben már nem csupán a havi szociális segély meg a „családi pótlék” kiosztásakor lepik el a postaépület előtti teret, hanem már heti piac alkalmával (csütörtökön meg vasárnap), illetve lakodalmak idején, szombaton délután is megjelennek a falu központjában. Csoportokba verődve, néhány babakocsival vagy anélkül, na és az elmaradhatatlan, kóbor kutyákból verbuválódott, tarka falka kíséretében. Úgy hozzátartoznak már a poros/nyugalmas falusi csendélethez, mint a bűnhöz a rossz lelkiismeret. És persze az is akad: bűn meg bűnözés. Lopás, rablás, betörés. Temérdek. Egyik a másik után. Sosincs vége…

Mint akik hazajárnak,

némelyek már olyan gyakorisággal és rendszerességgel mennek „portyázni és potyázni”. (Értsd: szerezni, csórni, lopni, rabolni, fosztogatni.) A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a mintegy 6500 lakosú észak-bácskai faluban ismét rohamosan megszaporodott a napvilágnál történő tolvajlások és az éjszakai betörések száma. A kiváló helyismerettel rendelkező falubeliek és az újonnan érkezett betelepülők ütőképes kis csapatot képeznek. Így pedig aligha kell csodálkozni azon, hogy a településen virágzó üzletnek számít a „csóresz-mángesz”, és cifrábbnál cifrább esetekről számolnak be a megkárosítottak! Ezen elkövetők a kiszemelt potenciális áldozatok kiválasztása tekintetében nem túlságosan válogatósak. Mennek ők, bejáratosak ők szinte mindenhová: üzlethelyiségbe, lakóházba, melléképületbe, udvarba. Van, ahová több alkalommal is visszatérnek.

Az elmúlt héten például a Csík-ér utcájában egy magányosan élő, nyugdíjas asszony portájára hatoltak be. Átmászva a nagykapun. Két egymást követő éjszakán, fél kettő tájban. (Korábban is jártak már nála, akkor a lakást is feltörték, és a mélyen alvó asszony láttán, nyugodtan végezhették a kipakolást. Akkor nála is a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a tolvajlás. Mivel sem ékszert, sem pénzt nem találtak, így elvitték az összes fellelhető élelmiszert és valamennyit az éppen kéznél levő ágyneműből, takaróból.) Most az udvart térképezték fel és a melléképületeket kutatták át tüzetesen. Mire a ház asszonya a hangos beszédre felébredt, és riasztotta a szomszédokat meg a rendőrséget, akkorra már, amit csak találtak, mindent kihordtak az udvarra. A biciklitől kezdve a használaton kívüli asztalig. Valószínűleg csak a „fuvarosra” vártak, hogy az elszállítsa az útrakész holmit.

„Most voltak nálam hetedszer!”

Ezt már a kisebbik cigánytelep közelében, az egykori fürdő tőszomszédságában élő 81 éves Kovács Rózsa néni állítja. Eddig hat esetben jártak a telkén a tolvajok, most, hetedszerre pedig már a házába is bemerészkedtek. Hátul, az udvarban, az egykoron disznóólként funkcionáló, takaros, fehérre meszelt épületen három nehéz, masszív faajtó, az ablakon pedig sűrű vasrács árulkodik arról, hogy a házigazda az időnkénti hívatlan látogatók fogadására is alaposan felkészült. De sajnos, már csak kissé megkésve. Addigra ugyanis már leszerelték és elvitték (meglehetősen barbár módon kitépték, kicsupálták a falból) a pálinkafőzésre szolgáló teljes berendezést, és eltakarították az összes föllelhető kerti- meg kőművesszerszámot. A hatalmas kertből pedig összeszedtek szinte minden virágtartóvá alakított régi használati tárgyat. Amit pedig nem sikerült elvinniük, azt a helyszínen felaprították, összeverték, tönkretették. Ilyen sorsra jutott a kiszuperált vaskályha, a gondosan megőrizett szekér, a két hatalmas kocsikerék, a két fából készült tragacs, valamint a kisebb-nagyobb üstök és bográcsok. Sőt még a cserepes virágokat is megritkították, azokat is volt idejük elhordani.

– Ha hétfőn reggel megkezdeném elbeszélni mindazt, amit idáig átéltem a hozzám „bejáró” cigányokkal kapcsolatban, akkor is eltartana a mondókám péntek estig! – mondja a mindig víg kedélyű, egykori kereskedőasszony. 

– Most az történt, hogy a héten felvettem a nyugdíjat, és a kapott pénzt, a megspórolt krajcárkáimmal együtt, a szobában az asztalterítő alá tettem. A tűzifát akartam megvenni belőle. Huszonötezer dinár volt. Ráhelyeztem még a hamutartót is, de biztosan észrevették, hogy ott púposabb az abrosz…  

Elvitték a kakukkos faliórát és a szekrényben talált két karórámat is. Emellett sok olyan dísz- és emléktárgyat, amely fémből készült. Nyilván az ilyesmit tudják legkönnyebben értékesíteni. A nappalim vitrinjéből hiányzik nyolc üveg nagyon régóta őrizgetett, drága ital. Az éléskamrámat is jól kiürítették. Eltűnt belőle a sonka, a kolbász, a bekészített kristálycukor, az étolaj, a tetovói bab meg a halkonzervek. Még a hűtőszekrényemből a vajra, a főtt sonkára és fél üveg tejre is szükségük volt. Fogalmam sincs, hogy hány táskát, szatyrot vagy zsákot tömhettek meg, de fel lehettek pakolva rendesen! Most így, utólag azt gondolom, hogy valószínűleg felmásztak hátul a terasz tetejére és az egyik emeleti ablakon át jutottak be a lakásba. Ott láttam sok törött üveget a szőnyegen és ott találtam meg azt a követ is, amellyel bezúzták az ablakot. Aztán pedig ugyanazon az ablakon keresztül adogatták ki az összeszedett holmit is. Mindez világos nappal történt, amíg én a fodrásznál voltam.  A rendőr, aki a betörés után kijött hozzám, még jegyzőkönyvet sem készített. A beszélgetés után elment, és amikor egy negyedóra múlva visszatért, nála volt az egyik ellopott bőrtáskám, benne az ötven éves, nagy sakktáblával meg egy üres likőrösüveggel. Ez minden, amit visszakaptam. Tehát ő rögtön tudta és pontosan tudta, hogy hol kell keresni az elkövetőket! Most erre mit mondjak?!

A bútorszállítást is megoldották…

 A valamikori földműves-szövetkezet gazdátlanul és őrizetlenül hagyott épületébe is időről időre visszajárnak a vakmerő tolvajok. Éppen a napokban törtek be sorrendben hatodszor. Eleinte még a hátsó bejárati ajtó kifeszítésével jutottak be a folyosóra és az irodahelyiségekbe, a legutóbbi két esetben viszont már a praktikusabb – az ablakon át való – közlekedést választották. 

Nagy mennyiségű (falból kiszaggatott) kábelt, telefonvezetéket, számító- és írógépeket, fémből készült emléktárgyakat zsákmányoltak a betörők – több ezer eurós kárt okozva. A dolguk egyáltalán nem volt sietős, és bizonyára biztonságban érezték magukat. Erre utal például az, hogy az emeletről, végig a lépcsőn, lecipeltek két (körülbelül két méter magas) irattartó szekrényt és négy széket. Utána mindezt el kellett vinniük a mintegy száz méterre lévő kapuig, és egyenként átadogatni a kerítésen. A vasból készült kerítés kapuja ugyanis mindvégig zárva volt. Az egyik iroda padlójáról felvett szőnyeg azonban már nyilván nem fért be a szállítást végző járműbe, vagy csak nem akartak vele vacakolni, mert felgöngyölítették ugyan, meg át is préselték a törött ablakszárnyon, de végül ott maradt a fenyőfa alatt, a fűben. 

„Tizenötször jártak nálam a betörők!”

A nagyobbik cigánytelep, az úgynevezett Makó közelében él a hetvenes éveiben járó Keresztes Mária néni. Őt eddig összesen tizenöt esetben lopták meg. Ezt onnan tudja ilyen pontosan, hogy minden egyes alkalmat feljegyzett magának.

– Nálam kintről is pakoltak, bentről is pakoltak. Az udvarról minden mozdítható tárgyat elvittek és a fészeremet is kiürítették. Aztán kivették a fészer ajtaját és kifeszítették az ablakát, most meg a tetőt kezdték el bontani. A portámon már szinte szabadon garázdálkodhatnak, mert nincsen bekerítve. Azzal kezdték, hogy fölszedték a drótkerítés vasoszlopait, utána pedig a karókat is kiszedték és föltüzelték. A ház padlását mostanra teljesen letakarították. Ott tároltam a régebbi kerékpárokat, nagyobb edényeket, amiket már nem használtam, és sok egyebet. A mélyhűtőmből több alkalommal is ellopták a fagyasztott élelmet. Megtörtént az is, hogy egy falat ennivalót sem hagytak a házban, mindent összecsomagoltak. Négy alkalommal vittek el egy-egy 3 kilogrammos mosóport, három ízben mobiltelefont, de még a kartondobozokban tárolt ruhaneműre is szükségük volt. Több esetben itthon voltam, amikor bejöttek. Általában gyerekeket küldtek, kiskorúakat. Megtörtént az is, hogy megfenyegettek, rám fogták a nagykést. Az a csoda, hogy még nem őrültem meg. Hiába tettem én feljelentést, soha semmit nem találtak meg, egyetlen ellopott tárgyat sem kaptam vissza. Nincs is kinek panaszkodnom, meg nincs is értelme. Az emberek nem törődnek egymással, nem tartanak össze, mások baja nem érdekli őket. Meg szerintem félnek is. 

Kirabolták, megverték, eltemették…

Csantavéren leginkább csak suttogva mernek mesélni az emberek arról a halálesetről, amely nemrégiben történt, és amely alaposan felborzolta a kedélyeket. A falusi szóbeszéd szerint a Kis Ferenc (régi nevén Sár) utcában magányosan élő ember vesztét is a cigányok okozták. Méghozzá azon a napon, amikor bevásárolni indult. 

A központban lévő egyik hentesüzletben beszerezte a szükséges élelmet, majd lement a parkba, hogy a hűvösben egy kicsit megpihenjen. Ott társultak hozzá a cigányok, akik elvették tőle a csomagját és a nála lévő összes pénzt, a huszonegyezer dinárt. Ez azonban még nem volt elég, ütni-verni kezdték – olyannyira, hogy az áldozat elveszítette az eszméletét. Később sem tudta felidézni, hogy hogy került a parkból a lakásába, nem emlékezett arra, hogy ki vitte haza. Súlyos belső sérüléseket szenvedett, és pár nappal ezelőtt meghalt. Több mint egy hét után találtak rá a holttestére. A teteme már bomlásnak indult, amikor a hozzátartozói keresni kezdték. Az utcabeliek úgy tudják, hogy néhány hónappal ezelőtt kapta meg az első nyugdíját. Addig igen szűkös körülmények között élt egy eléggé lepusztult házban. Ráadásul a legutóbbi jégeső is nagy kárt okozott a portáján. A háztető egyik oldaláról le kellett szedni az összetört cserepet. Azóta is úgy áll, fóliával letakarva. Márpedig az emlékezetes ítéletidő óta többször is hullott jelentős mennyiségű csapadék. A temetése után kezdtek az emberek szörnyülködve beszélni arról, hogy valójában mi is történhetett a teljesen magára hagyott áldozattal.

Szükséges-e mindehhez bármit is hozzáfűzni? 

Legfeljebb csak annyit, hogy talán nincsen még egy olyan falu az egész Délvidéken, amelyet ilyen szégyenteljes módon körbeloptak… És ami a legfurcsább: jó ez így mindenkinek. Merthogy semmi sem történik. Csend van. Árulkodó csend.

Szabó Angéla 

Megbékélés? Gesztus? Vagy nesze semmi, fogd meg jól? Rendkívül súlyos megaláztatás!

Néhányat aludva a „történelmi” szerb-magyar megbékélést megtestesítő csúrogi megemlékezésre sehogyan sem tudom magamból kitörölni azt a fura érzést, hogy ismét lóvá tettek bennünket.

Tudom, sokan azt fogják mondani már megint az oldalvonalon túlról kiabálok és mindenben keresem azt a bizonyos csomót, de ez nem így van. A gesztusokat értékelem én is, csak hiányolom belőlük az őszinteséget. Talán azért mert a keresztény értékrend a bűnök megbocsájtását, és a lélek megnyugvását csak azőszinte megbánáshoz köti.

Ez az amit nem érzékeltem a szerb politikusoknál. Az itteni és az ottani sajtó is előszeretettel cikkez erről a témáról és idézget a szerbiai képviselőházban elfogadott Nyilatkozat ( Az 1944/45-ben kivégzett ártatlan magyar civil lakosság kollektív bűnösségének elítéléséről) szövegéből. Főleg abból, amit a parlamentben ülő magyar képviselők tettek közzé. És itt van a kutya elásva! Mert itt kezdődött a félrevezetés és a hazudozás. A tények agyonhallgatása.

A tények pedig makacs dolgok.

Akik vették a fáradságot és elolvasták az eredeti szerb szöveget, azok az indoklási részben érdekeset olvashattak. Mert ott nem az áll, hogy az országunk magyar nemzetiségű polgárainak tett igazságtalanságot szeretnének eltörölni, bocsánatot kérni, kártalanítani stb. hanem ott az áll, hogy a Nyilatkozatot azért kell elfogadni mert ezzel szeretnének hozzájárulni a jobb regionális viszonyok kialakításához és az EU csatlakozás is ezt kívánja el Szerbiától.Természetesen ez nem igaz.

A parlamenti ülés élő közvetítését követve azt láttam, hogy még a hatalmi koalícióban sincs összhang a Nyilatkozatot illetően. Képviselőik nem is tartózkodtak a teremben. Ha az ellenzéki képviselők nem segítenek be, meg sem szavazzák.

Ez volna az őszinteség?

Jogi szempontból a Nyilatkozat csak egy gesztus. Ugyan elítéli és beismeri a gaztetteket, de nem szünteti meg a titói katonai közigazgatás által kollektív bűnösséget kimondó okiratot. A bocsánat szót nem találni benne. Semmilyen kihatással nincsen a rehabilitációs és a vagyon-visszaszármaztatási törvényre, amelyekben most is ott díszelegnek a délvidéki magyarságot megbélyegző kitételek.

Ez volna a gesztus?

Szerdán ott voltam Csúrogon. Saját szememmel láttam a közös főhajtást. Maga az emlékhely gyalázat. Az áldozatok emléke nem ezt, és nem ilyet érdemel. Bezzeg a Topalov féle raktár csillogott. Nekünk megmaradt a szemét, a burgying és egy komolytalan emlékmű, amit nemsokára elvisznek a közelében lakó színes fémkereskedők, míg a szerb félnek megmarad egy örök értéket képviselő múzeum.Meghallgattam Tomislav Nikolic és Áder János beszédét. Bizánc és Európa. Sumákolás és tiszta, egyenes beszéd. Ekkor büszke voltam Áderra. Tomislav Nikolic beszédéből kimaradt a bocsánat szó.

Ez volna az őszinte gesztus?

Hazafelé híreket hallgattam az autóban és akkor tudtam meg, hogy Áder János a szerbiai képviselőházban tartott beszédében bocsánatot kért az elkövetett vérengzésekért 1942-ben.

Ismét. Mert ezt a gesztus Magyarország még 1943-ban megtette. Bíróság elé vezette és elítélte az elkövetőket. Egyeseket ki is szolgált a háború utáni Jugoszláviának, amely kivégezte őket.

Bezzeg, a mai napig senki sem felelt a magyarok felett elkövetettekért. Nikolic beszédjének tudatában megkopott az Áderre való büszkeségem.

Megbékélés? Gesztus? Nesze semmi, fogd meg jól?

Valahogyan az az érzésem, ismét a szerbiai politikum jött ki jobban ebből a történetből. Tiszta látvány, szemfényvesztés, de semmi lényegbevágó. A jól felfogott érdekeket nem érinti. Mintha Szerbia volna az EU-ban és nem mi. Mintha nekünk volna nagyobb szükségünk rájuk mint nekik ránk. Ma olvasom a magyarországi sajtóból átvett elemzést. Döbbenet. Ennyire nem értik a dolgokat, vagy valami más van a háttérben?

Ha a budapesti politikusok azt gondolják, hogy Horvátországban és Szerbiában őszinte partnerekre leltek a Közép-európai blokk kialakításához, és a közös érdekek érvényesítéséhez, Magyar vezetéssel, akkor nagyon tévednek. Ha az érdekeik úgy követelik, lelkiismeret furdalás nélkül hátat fognak fordítani Magyarországnak. Nem tanultunk a múltból?

Szokás szerint, ennek  a  felismerése későn fog megtörténni és sokba fog kerülni.

Csonka Áron

Rendkívül súlyos megaláztatás!

A szerb sajtó kiemeli, hogy Áder bocsánatot kért "az ártatlan szerb civilek elleni magyar bűntettekért"; Nikolićot alig említik...

Sajnos a magyar állam ismét meghunyászkodott a szerbek előtt, holott erre persze nem volt semmi szükség. Logikát nehéz találni a legújabb gesztusban.

Magyarország már számtalanszor kért elnézést, bocsánatot a jugoszlávoktól, a szerbektől a másodikos világháborús túlkapásokért. Pl. az újvidéki razzia vélt vagy valós bűnöseit szankcionálták, akik pedig emigráltak, azokat a mai napig üldözik. Razziát elítélő magyar film is készült Hideg napok címmel.  

  

Minek kellett Áder János magyar elnöknek a szerb parlament rendkívüli ülésén ismét a szerbek bocsánatáért esedezni?! Ők soha sem kértek bocsánatot az ártatlan magyarok lemészárlásáért. Évtizedeken keresztül el sem ismerték annak tényét.

A leendő uniós tagság kedvéért a szerb parlament egy hete ugyan kvázi elítélte a magyarság elleni „aktusokat”, de ezt roppant mesterkélt, mondhatni megalázó módon tette. A „bocsánat” szó nem hangzott el.

A csúrogi „közös államfői főhajtáson”, az „elűzendő” délvidéki magyaroknak annakidején szendvicseket kínáló ex-radikális Tomislav Nikolić szerb elnök száját egyszer sem hagyta el az „oprostite” mágikus szó.

Eközben Áder az itteni magyarságot diszkrimináló szerbeket többször is benyali módon a magyarok testvéreinek nevezte. Nikolić ezt nem viszonozta.

Mindkét részről hangzottak el ugyan érzelgős frázisok, de a semleges nézőnek az a benyomása támadhatott, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van Szerbiára, nem fordítva.

A fideszes magyar kormánynak tehát esze ágában sincs a vétójog nevű satuban megszorongatni a szerb államot és kipréselni belőle a délvidéki magyar autonómiát. Ehelyett teljes mértékben a VMSZ választási kampányának szolgálatában cselekszik.

Még ennek a vitathatatlan ténynek a tükrében is nehéz megérteni Áder gyalázatos viselkedését.

A szerb média – kezdve a Tanjug távirati irodától, a szerb közszolgálati és kereskedelmi televíziókon keresztül, a nyomtatott sajtóig – Áder bocsánatkérését emelte ki. A szerb átlagolvasó ebből nyilván csak egy következtetést vonhatott le: aha!, a magyar „nácik” térden könyörögnek.

Egy zömében VMSZ-es televíziós csatorna pedig megállás nélkül ismétli a csúrogi beszédeket és a „főhajtást”. A felvétel főleg a közönség viselkedésének szempontjából érdekes. Megfigyelhető, ahogyan a buszokkal odaszállított VMSZ-es auditórium jó része nem is hallgatja a szónokokat, unottan ásítozik, egymással beszélget, vagy éppen szendvicset majszol...

Ők már „megbékéltek” magukkal, nekik már mindegy.

Fekete Lehel - DélHír

Változtatni kell a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvényt!

Reagálás K. Tamás jegyzetére

A Magyar Szó, a Magyar Nemzeti Tanács (jobban mondva a Vajdasági Magyar Szövetség – VMSZ) napilapja) a Hétvége című mellékletben, valamint a Vajdaság Ma internetes hírportál – amelynél a testület „hirdetési áron” jelenteti meg a Napról napra az MNT-vel c. heti rovatát – heti rendszerességgel közlik Korhecz Tamás, az MNT elnöke és munkatársai többnyire szubjektív írásait. Függetlenül attól, hogy azok köszönő viszonyban vannak-e a valósággal, vagy sem. (Jellemző viszont, hogy a Magyar Szó nem közölte például a négy vajdasági magyar párt és – most már – 11 civil szervezet június 20-án elfogadott álláspontjait, amelyekkel követelik a kollektív bűnösség szellemében született minden határozat semmissé nyilvánítását.)

Az MNT elnöke a legutóbbi – a június 22-i – írásában1 hangoztatja, hogy „a nemzeti tanácsok hatásköreinek az esetleges megcsonkítása rendkívül veszélyes folyamatok gyújtózsinórja lehetne”.

– Az alkotmánybírósági eljárásnak, amelynek keretében július 2-án tartanak nyilvános tárgyalást, különös, bizarr hangulatot kölcsönöz a tény, hogy a törvény megcsonkítását egyrészt a szerb nemzeti keményvonalas Nova srpska politička misao folyóirat köré tömörülők, valamint Bozóki Antal kisebbségvédelemmel foglalkozó újvidéki ügyvéd kezdeményezték. No comment! – írja Korhecz.

Az Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület nevében 2010. június 1-jén – vagyis még a jelenlegi összetételű nemzeti tanácsi választások előtt – valóban javasoltam a szóban forgó törvény 33. szakasza alkotmányossági felülvizsgálatát, mivel az állami tisztségviselőknek (Korhecz Tamás, Csengeri Attila, Muškinja-Heinrich Aniko és Bunyik Zoltán) lehetővé tette, hogy a választásokon listavezetőként, illetve jelöltként szerepeljenek, ami ellenkezik a nemzeti tanács intézményének elképzelésével. Ennek a szakasznak a megváltoztatása azonban nem érintené a testület illetékességét.

Ha Korhecz Tamás olvasta volna a Sabahudin Tahirović jelentéstevő bíró által aláírt, az ülésre készült IUz-882/2010 számú, 2013. június 10-i anyagot, megállapíthatta volna, hogy az Árgus javaslata nem szerepel a megvitatásra kerülő kérdések között, mivel – a jelentéstevő bíró értékelése szerint – „nincsenek meg a feltételek a kezdeményezés megindítására” (hogy miért, arról már nem írt).

Korhecz idézett fogalmazása olyan gondolatot kelt(het) az olvasóban, hogy ellene vagyok a nemzeti tanácsnak, illetve „a törvény megcsonkítását kezdeményezem”, másrészt pedig, hogy netán valamiféle közöm lehet a többi kezdeményezőhöz.

Aki csak egy kicsit is kíséri a közéleti történéseket, az tudja, hogy nem a nemzeti tanáccsal, mint intézménnyel van gondom, hanem a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló rossz, önmagában is csonka törvénnyel, amelynek kidolgozásában Korhecz Tamás is részt vett. (A törvény 139 szakasza közül mindössze 28 vonatkozik a nemzeti tanácsra, a többi pedig a választási eljárással és a testület pénzelésével, stb. foglalkozik.)

Ma már elismert tény, hogy a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvény nem biztosítja a teljes körű nemzeti kisebbségi autonómiát.

A gyakorlatban bebizonyosodott, hogy a törvény több sebből vérzik. Hiányosságai – az MNT vezetőinek segédletével – különböző visszaélésekre és önkényeskedésekre is alkalmat adtak, mint például VMSZ kádereinek erőszakos favorizálása a szakemberekkel szemben és megkülönböztető jellegű diákpályázat kiírása által, az elnöki illetékesség ellátása tekintetében, stb.

A többi kezdeményezőtől független álláspontom szerint a törvényt – még a 2014-ben esedékes nemzeti tanácsi választások előtt – alaposan felül kell vizsgálni. Olyan szempontból is, hogy az elnöki tisztség hivatásos-e vagy nem és, hogy a testület vezetője hány helyen valósíthat meg fizetést? A hiányosságok kiküszöbölése érdekében mielőbb közvitát kell kezdeményezni a nemzeti tanács munkájáról is!

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. június 26. 

__________

1 Pénz, tudás és becsület, Magyar Szó, 2013. június 22., 14. o., és A nemzeti tanácsok hatásköreinek a megcsonkítása veszélyes folyamatok gyújtózsinórja lehetne, http://www.vajma.info/cikk/naprolnapra/123/A-nemzeti-tanacsok-hataskoreinek-a-megcsonkitasa-veszelyes-folyamatok-gyujtozsinorja-lehetne.html, 2013. június 23. [2:07]

A nagykikindai ferdítés és Pista bátyánk töke

A tavai nagykikindai “tökös-napokról” regéltek már a bánáti regölősök, hogy új ferdítések láttak napvilágot az önkormányzat háza-táján és talán boldognak is “köllene lönni”, hogy még beszélik és furcsa mód vetik papírra az magyarnak szavát...

No, de vannak még a szórvány sorsba süllyesztett bánatos Bánságban is "nyelvérzékeny" emberek, akiknek már igencsak sérti a szemét és a fülét az őszi nagykikindai “tökös napok” óta történő ferdítések, nevezetesen az új szavak farigcsálása, tákolása, alkotása, -érdekessé teszi nyelvi változatosságunkat, újabb bánáti dialektus van kialakulóban, olyan -lálinszki magyar*: pola voda - feles víz, bor nélkül, mint a papnál...egy iszik és kétszáz énekel tőle...

Szemezgettem az új szavak, összetett fogalmak között:

Oktober = az ősz második hónapja, rövid “o”-val, mert szárazság volt tavaly.

Klassziukus zenei koncert = Muhhamad Ali - Cassius Marcellus Clay ökölvívási stílusban félrevert rézüst által biztosított zene-bona, -közmegelégedésre.

Kulturális emlékek = azon emlékek, amelyekre ma már csak emlékezetből gondolunk, paraszt folklór nem a szakmára gondolva.

Díszeterem = az a terem, melynek dísze az adott terem.

A legnehezebb és a leghosszabb töktermelő = Pista bátyánk erotikus népmesei alakzatban.

A leghosszabb, valamint a legnehezebb tökök mérése = nagykikindai legényes Pista bátyánk vezényletével egy picinyke kurucos-tamáskodással.

(...)

Múlt az idő, nyárba szökkentünk, lassan tekereg a nagykikindai tökindája, de valahogy a magyar fordítások továbbra is ferdítések szintjén maradtak, úgy szimultán szabad kötöttfogású stílusban, Nagykikinda városában. Míly melléfogás kezd láthatóvá vállni, a ZEMENTÉ jól melléfogott, nem a szerb akjú hivatalnokokat kell magyar nyelvre okítani, hanem az immáron magát már magyarnak vállaló pártoskodó-tamáskodó hivatalnokot kell az anyanyelvére megtanítani!

Értem én! A honba visszajáró magyarok lóháton töténő visszanyilazási technikája ez, csak gramatikailag! Tudom én, nem jól értjük, amit a saját szemünkkel látunk, mert a bűnbak az a bűnnek-bakja és nem az áldozat, az áldozat az amelyik megmutatja, hogy ki a bűnnek-bakja (?!)! Nos, kezdek belejönni, csak egy két szavat ki kell hagyni és tükörbe írni, hátat fordítani néki és menni fog a tökéletes nyelv reform alá : lálinszki magyar: pola voda - feles víz, bor nélkül, mint a papnál...egy iszik és kétszáz énekel tőle...

Keresgéltem, “kutadgáltam” Nagykikinda önkormányzatának (hon)lapján, nem találom a magyar - hangot...Pedig én úgy tudtam, hogy annak ott kellene lenni a kolektív és egyéni és satöbbi mindenféle kisebbségi jogok szavatolása végett és jegyében, amelyet a ZEMENTÉ kiharcolt csak a gyakorlatban soha nem fog “műkszeni”, amelyet akadémikusi szinten meg is fognak magyarázni imígyen: Pártkönyvében él a nemzet! Annak a nagykikindai atyókfijának, akinek nincsen az aktuális hatalmon lévő pártok könyve, főként a ZEGYMAGYAR pártnaké az menjen inkább Kukutyinba babot hegyezni és ne próbálja tekergetni a nagykikindai tökindáját, melyet Szabadkáról csavargatnak ripityomban!

A főoldalon ráfutok egy határon átnyuló divatos európai pénzköltési találmányban a Makói Kommunális Nonprofit Kft szavakra. Hoppá-hoppá, ez nem semmi! Nagykikindán az állatok egézségügye fontosabb (EU-nak is, ?!), mint az ottani magyar ember szókészlete...

Lapozok, semmi, fülecskékre kattintok semmi! Kisvártatva mit találtam, az értesítések (obavestenje szerbül) fülecske alatt elbújt a nyuszika! Itt van a csúcs! A nagykikindai tökösnapok felső C-je zeneileg!

Szemezgetek ismént, tüstént:

Projekt = pályázat, amely elnyerte a politikum tetszését anyagilag.

Az érdekelt nyílvánosság = itt búvik meg a költő! Juli néni, Kati néni letye-petye-lepetye!

Üldögélnek a sarokba, jár a nyelvük, mint a rokka letye-petye-lepetye! Bárki inge, rokolyája
letye-petye-lepetye! Lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe letye-petye-lepetye!

...meglévő lpg töltőállomáshoz egyéb üzemanyag hozzáadásáról szól = én kerozinra gondolok, mert azt, ha hozzáadják a földgázhoz igen csak piros-pozsgásra piritja a nagykikindai tököt, meg a leg “tökössebb” Pista bátyánkat is!

....vízzel csatlakózó kábellal = elektromos vezetékből szociálisan rászoruló kisebbségi emberek, beszerzési áron eltávolítják a rézhúzalt, ezt követően csepegtető öntözésre használják a maradék burkolatot (jobban nő a tök ezáltal).

A többi gyönyörűséges ferdítést megtalálhatja kedves olvasóm Nagykikinda picinykét magyarul tudó (hon)lapján, de a megbékélés kedvéért ne csináljuk a tökből ekkora ügyet! Fontosabb az állategézségügy, no!

Képre kattintva letölhető tartalom

(...)

Az ZELVTRÁRSAK felkapják a fejüket! Mi a megoldás? Kérdik, mert kérdezni tudnak, írni és válaszolni már nem...Már a tökkel is bajuk van az “érdekelt nyilvánosságnak”?

A megoldás, immáron divatosan hölgyeim és uraim: megfelelő embert a megfelelő helyre és nem lesz ferdített fordítás! Megfelelő iskolai végzettséggel megfelelő munkahelyet kell biztosítani az arra rátermetnek! Egyszerűen ennyi!

Amíg így fordítva ferdítenek az arra felkent ferdítők, addig ferdén áll a tökös Pista bátyánk kalapja, ha feláll a legnehezebb és a leghosszabb töktermelő-ként díszes nagykikindai tökére, majd Szabadka felé tekint a délibábos szórványos bánáti rónaságon keresztül. Az a baj, hogy már arra sem lát semmit, csak a délibábot, úgy négyévenkénti mézes-mázos ígéretekkel megkenve!

Üsse kavics, karácsonykor előveszi tökös Pista bátyánk díszes nagykikindai tökét, beteszi a kemencébe, egyszer-kétszer megferdítve - megfordítja, amikor az ropogósra sül kiveszi a vén banyából, összröffenti az aprónépét, körösztöt vet, mert most szabad! Elmond egy imát az Úrnak, majdan VÖRÖS borral megásztatott sült tök evés után rákezd a nótára: Pásztorok, pásztorok örvendezve sietnek Jézushoz Betlehembe. Köszöntést mondanak a kisdednek, ki váltságot hozott az embernek...

Nagykikinda magyar ajkú népe, érdekelt nyilvánossága, mikor kap megfelelő ferdítést, ha már csak az jár neki a szórványban? A magasságos ég sem tudja....bár Isten útjai kifürkészhetetlenek!

Reménykedjünk!

Margit Zoltán

*lálinszki magyar = délvidéki szerb ember, aki meg mer szólalni magyarul enyhén hamiskásan.

Z -vel írtam az "ízéket", mert most trendi a World War Z czímű film a "Zékről"...

Kilenc év után illene beismerni: Magyarverés volt az – a javából!

Nagy valószínűséggel a mai napon majd minden-minden a szerb és a magyar nép történelminek nevezett megbékéléséről fog szólni, és mindenki, aki ad magára, aki valamit is számít a Délvidéken, az most Csurog felé veszi az útját, hogy jelen lehessen azon az eseményen, amelytől sorsának kedvezőbbre fordulását reméli, és amelyre hetven esztendeje vár az itteni magyarság. 

A romantikus népbódítók már-már kissé erőltetett ünnepillúzió-keltésével egyidejűleg – bár egyelőre úgy tűnik, hogy teljesen hiábavalóan – figyelmeztetnek az óvatosan realista nemzetféltők: azért csak csínján bánjunk ezzel a nem is olyan hirtelen támadt, de kétségkívül valahonnan a mélyből, elemi erővel föltörő elragadtatással, mert a szokásos viselkedésminta-követésünk „végeredményeképpen” megint kötelező lesz a rafinált és kétszínű szerb politikában való csalódásunk és elkerülhetetlen az epekeserű kiábrándulásunk. 

Könnyen megtörténhet, hogy a jóhiszeműségünk és a naivitásunk áldozatává válunk, csak azért, mert nem akarunk tudomást venni arról, ami pedig magánál a napnál is világosabb: a módszeresen kitervelt sanyargatásunk esztendei még korántsem értek véget, és nemhogy messze még az ábrándosan délibábos délvidéki Kánaán, hanem tulajdonképpen nem is létezik. Egy (bocsánat: két) főhajtástól, egy-két „elnézést kérünk”-től, egy-két politikusi „adott szótól” még nem teremtődik meg egy csapásra az erkölcsi jóvátétel, nem lesz egy tollvonással anyagi kárpótlás és nem kerül le az itteni magyarságról a kollektív bűnösség bőrégető bélyege. Szoboravatástól, emlékmű-koszorúzástól, hangzatos, politikai szóvirágos monológoktól a megítélésünk nem fog varázsütésre, reggelre megváltozni. Holnap sem tekintenek ránk másként, mint teszik azt ma.

Kit is vertek meg valójában?

A mai kölcsönös politikusi/államfői főhajtással azonos időben egy sajnálatos eseményről is éppen most kell(ene) megemlékeznünk. Sunyi módon nem hallgathatjuk el, mint ahogyan meg nem történtté sem változtathatjuk. Betyárbecsületbeli kötelességünk beszélni róla, mert ezt kéri rajtunk számon az elnyomott, vagy az éppen csak szendergő, el-elszunnyadó lelkiismeret. Nem cselekedhetünk másként akkor sem, ha a szívünk szerint (és szégyenünkben) inkább elkendőznénk, elhazudnánk vagy letagadnánk.

Nem feledkezhetünk meg arról a napról, annak az éjszakának a történéseiről, amelyre aligha lehet büszke a Szerbiában élő magyarság. Mert akkor – napra pontosan kilenc évvel ezelőtt (2004. június 26-án) – mindannyiunkat arcul ütöttek, megvertek, megaláztak, megbántottak. Mert akkor és ott, azon a temerini piactéren egy szerb nemzetiségű fiatal fizikai bántalmazása mellett valójában igazi magyarverés történt. Akkor és ott valamennyiünket megkiskorúsítottak és megszégyenítettek. Börtönbe zártak és megbüntettek. Rabruhába öltöztettek és megbilincseltek. Azóta is fogva tartanak és kíváncsian kémlelik: tűrjük-e, bírjuk-e még?

A kilenc évvel ezelőtt történtek miatt öt helybeli magyar fiatal hosszú évekre börtönbe került. Hála és köszönet érte a politikusoknak, akik vehemens igyekezettel próbáltak – minden ellenszegülésre, renitenskedésre hajlamos délvidéki magyar számára – elrettentésül szolgáló politikai ügyet kreálni a történésekből. Akik azóta sem, most sem iparkodnak az ügy súlyát/terhét magukra vállalni, akik a közszemlére bocsájtott meggyalázásunknak, a nagyszerb szégyen- és kínzóoszlophoz kötö(zö)ttségünknek azóta sem vetettek véget. Akik az elítélteket szándékosan a börtönben felejtették, azok családjának pedig közömbösen hátat fordítottak. Önmagukról állítván ki – ezzel a felsőbbrendűséget színlelő, elutasító magatartással – árulkodó bizonyítványt.

„Sokat várok a mai államfői találkozótól!”

Nyolc és fél év raboskodás után tavaly ősszel a börtönbe zárt öt temerini férfi közül kettőt kiengedtek. A tizenegy és fél évre elítélt Szakáll Zoltán és a tízévnyi bezártsággal riogatott Horváth Árpád most már szabad, a maga útját járja.  

Szakáll Zoltán: Magamról fölöslegesnek tartok bármit is nyilatkozni. Igazából nem azzal kellene foglalkozni, hogy ketten már kiszabadultunk, hanem a három társunk ügyével, akik még talán évekig bent maradnak. Én sokat várok a mai csurogi államfői találkozótól, bízom abban, hogy a két ország vezetője mindent megtesz a börtönben lévők szabadon bocsájtása érdekében. Már csak azért is, mert hármuk közül ketten már letöltötték a büntetésük kétharmadát. Arról nem is beszélve, hogy már régen megbűnhődtek az elkövetett vétségükért. A hétvégén Szlovákiában jártunk, ahol négy településen találkoztunk és elbeszélgettünk az ottani fiatalokkal. Mindenütt beszámoltunk a „temerini fiúk” esetéről, ők pedig kitartásra bátorítottak és a támogatásukról biztosítottak bennünket.

Horváth Árpád: Azt hiszem, kevés olyan ember akad a környezetünkben, aki eddig még nem hallott vagy nem olvasott mindarról, ami a „temerini fiúkkal” megesett.  Érdemes lenne kutatni és feltárni az események, történések okait, és azt, hogy miként kerülhetett sor ilyesmire a 21. században. Ráadásul egy olyan országban, amelyik az Európai Unióba igyekszik. Sok feltáratlan dolog, számtalan furcsaság, elemzésre váró körülmény húzódik itt még a 9 évvel ezelőtti történések hátterében. Ezek eddig mind rejtve voltak… Remélem, hogy a három társunk is mielőbb kiszabadul. Szerintem az anyaországnak kellene erélyesen követelnie a „temerini fiúk” azonnali szabadon bocsájtását.    

Remélni, várni, csalódni…

- Reménykedünk, várakozunk, aztán újra és újra csalódunk. Majd kezdődik minden elölről. Ismétlődik ugyanaz évről évre. Immár 9 esztendeje – mondja a 15 évre elítélt ifjabbik Máriás István édesapja. 

– Kilenc hiábavaló év telt el idáig, kilenc évet vettek el az életünkből. Ennyi idő alatt sok más érték is veszendőbe ment, vagy örökre eltűnt. Először a feleségem édesapjától kellett megválnunk, néhány héttel ezelőtt pedig az enyémet is eltemettük. Sokszor arra gondolok, hogy ki lesz a családunkban a következő, akitől a gyerekünknek nem lesz lehetősége végbúcsút venni, mert a börtönből egyetlen percre sem engedik ki. Mostanában gyakran beszélnek a politikusok arról, hogy 2013 a magyar és a szerb nép közötti megbékélés éve lesz, és erre a közös főhajtásra, erre a régóta várt történelmi pillanatra ma végre sor kerül. Számunkra ez kétszeresen fontos, hiszen Tomislav Nikolić államelnökünk tavaly – Horváth Árpád és Szakáll Zoltán szabadulásakor – a szavát adta arra, hogy a továbbiakban sem fog megfeledkezni a börtönben maradt három elítéltről. Reméljük, hogy erre a több mint fél évvel ezelőtt tett ígéretére a mai napon emlékeztetni fogják.  

A felesége, Máriás Ilona a következőket fűzi még hozzá: 

– Ebből az életből ne kérjen senki! Ebből a fájdalomból ne kérjen senki! Ez borzasztó. Én nem kívánok magamnak se palotát, se drága ruhát, csak az az egy kívánságom van, hogy mielőbb itthon lehessen a fiam. Szabadon. Várom haza mindennap. A hitünket megőriztük és még mindig várunk a csodára. Arra a csodára, hogy egy napon majd ő nyitja be a házunk kapuját, és csak annyit mond: Anyám, apám, hazajöttem!

„Bele sem merek gondolni: még három év!”

Ezt már Illés Zsolt mondja, aki időről időre a végsőkig elkeseredik, majd aztán új erőre kap, és megint reménykedik, bizakodik.

– Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy innen kiszabadulhassak. Aki nem volt még hasonló helyzetben, meg sem érti, talán el sem tudja képzelni, hogy milyen a hosszú éveken át tartó bezártság. Idebent nagyon lassan múlik az idő. A télen még bíztam abban, hogy ha majd letöltöm a rám szabott 13 évnyi börtönbüntetésem kétharmadát, akkor kiengednek. Februárban ez le is járt, de az újvidéki bírósághoz benyújtott kérelmemet elutasították. Válaszukban azt írták, hogy leghamarabb 2016. március 8-án szabadulhatok. Bele sem merek gondolni: az még 3 év! És mi lesz addig? Új gúnyába öltöztetett régi ígéretek? Ha most elvetették a beadványomat, ugyan mi változ(hat)na decemberig? 

Uracs József is nagyon várja már a szabadulását. Féltestvérének, Szabó Etelkának szokta elpanaszolni a gondjait:

– Jóskával levél által tartjuk a kapcsolatot. A legutóbbi jelentkezésekor valószínűleg nagyon mélyen lehetett, mert leginkább az itthoniak felől érdeklődött. Kérte, hogy mielőbb küldjek fényképet a lányaimról meg az unokámról, hogy megláthassa őket. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy rajtam kívül senkije sincs. Az egyetlen nővérét, aki még úgy-ahogy törődött vele, tavaly eltemettük, a bátyja viszont hallani sem akar felőle. Én sajnos nem tudom látogatni, mert mi is rossz körülmények között élünk. Most éppen minden pénzünket a férjem gyógykezelésére költjük. Tudom, hogy neki is nehéz a benti élet. Nyugtalan, ideges. Nemrégiben kérelmezte ő is, hogy helyezzék szabadlábra, de a beadványát elutasították. Ha a teljes büntetését, mind a tizenegy és fél évet le kell töltenie, az mindannyiunk számára nagyon hosszú lesz.

Virtuális megemlékezés?

Mióta az öt temerini magyar fiatal börtönbe került, azóta minden évben június 26-án a családtagok és a barátok megemlékeztek a piactéren a történtekről és követelték az elítéltek szabadon bocsájtását. Kilenc év után azonban ez a találkozó most elmarad. Ami persze egyáltalán nem jó, mert a figyelemfelkeltésnek ez a média által is támogatott módja hozzájárult ahhoz, hogy az egykori „temerini fiúkról” ne feledkezzünk meg.

Ne feledkezzünk meg még ezen a rendhagyó mai napon sem, amikor minden másról és másokról szól, nem a börtönben lévőkről. De talán mondhatjuk úgy is, hogy: amikor látszólag minden a délvidéki magyar áldozatokról szól. És akkor már róluk is szó van. Mert a maguk extrém módján ők is annak számítanak. Áldozatnak.

Végezetül még egy eretnek gondolat: ha ma délután a szokásos helyszínen sor kerülne a hagyományos megemlékezésre, akkor esetleg a fentebb emlegetett két államfő is (minthogy kiváló ismerői és elkötelezett támogatói az ügynek) tiszteletét tehetné azon a sokat emlegetett temerini piactéren. És akkor egy napon akár két megemlékezést is lebonyolíthatnának. Mármint egy valóságosat, meg egy virtuálisat. (Ez utóbbit persze csak az én képzeletemben…)

Szabó Angéla

A nyári napforduló a litha* ünnepe volt

Nyári napforduló az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legkisebb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. Az északi féltekén a nyári napfordulóig a Nap délről északra halad, utána pedig északról dél felé kezd mozogni, és az év leghosszabb nappalát adja (következésképpen a legrövidebb éjszakát).

A nyári napforduló az északi féltekén június 21-én van (esetenként 22-én vagy 20-án), a déli féltekén pedig december 21-én (esetenként 22-én). A magyar népi szokások szerint már korábban is fontos ünnep volt, de a kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez) kötik a nyári napfordulót.

Jellemző pozíciói

• Az Északi-sarkon a Nap állandó magasságon, 23°-on kering.
• Az északi sarkkörön a Nap középpontja éppen az északi horizonton tartózkodik, anélkül, hogy lenyugodna. A Nap D 47°-on delel. Ez az év egyetlen napja, amikor a Nap nem nyugszik le.
• Magyarországról nézve a nyári napforduló idején a Nap 66° magasan delel, s csaknem 16 órán keresztül tartózkodik a horizont felett.
• A Ráktérítőn a Nap É 26°-on kel fel, a zeniten delel, majd É 26°-on nyugszik. A Nap 13,4 órán át tartózkodik a horizont felett.
• Az Egyenlítőn a Nap É 23°-on kel, É 67°-on delel, és É 23°-on nyugszik. A Nap 12 órán át tartózkodik a horizont felett.
• A Baktérítőn a Nap É 26°-on kel fel, É 43°-on delel, majd É 26°-on nyugszik. A Nap 10,6 órán át tartózkodik a horizont felett.
• A déli sarkkörön a Nap középpontja éppen az északi horizonton tartózkodik, anélkül, hogy feljebb emelkedne. Ez az év egyetlen napja, amikor a Nap nem kel fel.
• A Déli-sarkon a Nap sohasem kel fel, hanem 23°-kal a horizont alatt kering.

A nyári napforduló az északi féltekén a csillagászati nyár kezdetét jelenti, a legtöbb kultúrában számos ősi szokás kapcsolódik hozzá, megünneplésének ismét reneszánsza van.

A nyári napfordulókor, június 21-én ünneplik az újpogány wicca vallás nyolc nagy ünnepének egyikét; a lithát, a tűz ünnepét.

*A litha a wicca vallás nyolc nagy ünnepének egyike; a tűz ünnepe. A nyári napfordulókor, június 21-én ünneplik.

A litha név első írott előfordulása Beda Venerabilis De Tempore Rationum című művében található, ahol a nagyjából júniusnak és júliusnak megfelelő hónapokat angolszász nevén „se Ærra Liþa” és „se Æfterra Liþa” (litha korábbi hónapja és litha későbbi hónapja) néven írta le; szökőévekben egy liþa nevű külön hónapot is beiktatva közéjük.

A wicca

A wicca egy újpogány vallás, mely a világ számos országában megtalálható. Elsőként a brit Gerald Gardner kezdte népszerűsíteni 1954-ben. A wicca nem intézményes vallás, és az egyes hívek és csoportok hite és szertartásai nagyban eltérhetnek, de legtöbbjükre jellemző a hit két istenségben, az Úrnőben és az Úrban, valamint a Wicca Intelem („Ha nem ártasz vele, azt tégy, amit akarsz”) betartása és a „Háromszoros visszatérés törvényében” való hit, valamint a mágikus szertartások végrehajtása.

A wicca világnézetben fontos szerepet játszik az öt elem: föld, víz, tűz, levegő és az ötödik elem, mely a lélek vagy akasha. A wicca jelképeként gyakran előforduló pentagramma többek közt az öt elemet jelképezi. A szertartások előtti bűvös kör felrajzolásánál az első négy elemet hívják segítségül a nekik megfelelő négy égtáj felől.

Sokak szerint a wicca erkölcs alapszabálya az ú.n. Intelem: Ha azzal nem ártasz, azt tégy, amit akarsz., de valójában a wicca erkölcs, ahogy szinte mindenpogány hit, a becsület gondolatát tekinti alapvetőnek. Az Intelem a nyolcvanas évek elején kezdett nagyobb ismertségre szert tenni, akkor még kizárólag a mágikus munkára vonatkozó szabályként használták. Az eklektikus wicca terjedésével egyre többen érezték szükségét valamiféle erkölcsi törvénynek, s az Intelemben vélték ezt megtalálni. Eredetileg a wicca egyik alapgondolata volt a döntések erkölcsi oldalának felvállalása is, azaz annak eldöntése, hogy mi helyes, mi helytelen. Az intelem törvényként való értelmezése tehát a hagyományos wicca alapelvei ellen való. Szintén fontos a hármas törvény, mely szerint bármit tesz valaki (akár jót, akár rosszat), az háromszorosan száll vissza rá. Ezt a törvényt a legendák szerint Doreen Valiente találta ki, mivel két tanítványa rendszeresen etikátlanul végezte dolgait.

Sok wicca követi a nyolc erény előírását is, amelyet Doreen Valiente Charge of the Goddess című versében említenek: szépség és erő, hatalom és együttérzés, büszkeség és alázat, öröm és tisztelet. Valiente versében ezek egymást kiegészítő párokba vannak rendezve, mely újabb példája a wicca gondolkodásmódra gyakran jellemző dualizmusnak. A beavatott wiccák közül vannak, akik egy 161 pontból álló törvényt is követnek, ezek azonban valószínűleg nem ősi eredetűek, hanem Gardner találhatta ki őket, reagálva a covenjén belüli belső konfliktusra.

A Szent Iván napi tűzgyújtás

Szent Iván napja, azaz Keresztelő Szent Jánosnak, Jézus megkeresztelőjének az emléknapja. (Magyarországon a délszláv hatást mutató Iván változat honosodott meg a magyar Jánossal szemben.)

Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, országszerte a kultikus tűzgyújtások ideje. A pogány hagyományban a tűz egyrészről napszimbólum, tehát a nap megújhodását kívánták elősegíteni a tűzgyújtással, másrészt mindig a megtisztulás szimbóluma is. A keresztény egyház Szent János ünnepét az V. század óta jegyzi, a pogány hagyományokra visszavezethető kultikus tüzeket az egyház liturgiájába átültette, a tüzeket megszentelte.

A Szent Iván napi tűzgyújtáshoz számos hiedelem fűződik. Azt tartották ezek a tüzek megvédenek a betegségek, elsősorban a pestis ellen, a termést pedig védik a jégveréssel szemben. Magyarországon erről a szokásról a XV. század óta vannak feljegyzések. A tűz körül a fiatalok termékenység és szerelemvarázsló dalokat énekeltek, a tüzet körüljárták és szokásban volt a tűz átugrása is. Ennek általában szerencsehozó erőt tulajdonítottak.

Időjárási, éghajlati okokkal magyarázható, hogy Szent Iván éjjelének ünnepe az északi (skandináv és balti) népeknél a mai napig élő, valódi ünnep. A zord, hűvös éghajlaton az egyébként rövid nyár érkezése igazi öröm az emberek számára. Ma is ezerszámra lángolnak fel a máglyák Szent Iván éjjelén, általában valamely magaslaton, hogy minél messzebbre látszódjék. A fiatalok "páfrányvirágot" keresnek (a hiedelem szerint ezen az egyetlen éjjelen virágzik a páfrány, aki a virágot megtalálja boldog és gazdag lesz). A János nap mágiájához tartozik az egészség- bőségvarázslás is. Gyógynövényeket, füveket is szórtak a tűzbe, máshol a füvekből koszorút fontak, ettől remélték a jószág termékenységét, egészségét. Az észtek különös jelentőséget tulajdonítottak a János nap hajnalán szedett harmatnak, ezt életvíznek tartották, ezzel mosták meg a beteg szemet, úgy tartották, ettől meggyógyul. Szokás volt még a házba nyírfaágat vinni, amely szintén az ünnep szimbóluma északon.

A csíki székelyeknél az angyalozás szokása járta. A faluban a házak elé lombokból sátrat emeltek, abban imádkoztak. A falubéli kislányok csoportosan jártak házról-házra, köszöntő énekeket mondtak, a háziaktól pedig süteményt, néhány fillért kaptak cserébe.  

THANK YOU! YOU MADE A DIFFERENCE - One org

Dear Zoltan,

I’m just on my way back from the G8 summit in Northern Ireland, and I wanted to get in touch about the difference you made.

What an amazing two weeks – 350,406 ONE members called on world leaders to back Africa’s food revolution and unleash a transparency revolution, and they acted!

Thanks to you and thousands of others, we are a few steps further down the road towards ending extreme poverty. 20 million children will now be helped to avoid chronic malnutrition, and real steps forward have been taken on opening up secret data, alongside increased natural resource, aid and tax transparency.

Whether you signed our petition, contacted your representative, or spread the word about agit8 and the power of protest – this success is yours.

As ever, there’s a lot more to do to achieve our vision of a world without extreme poverty by 2030 – leaders didn’t go as far as we’d like, for example, in cracking down on phantom firms that rob Africa of its resources - but for today, I just wanted to say thank you.

Here are just some of the brilliant things ONE has been doing around the world ahead of leaders meeting in Northern Ireland:

• In London, I presented your voices to Prime Minister David Cameron after Jessie J, Angelique Kidjo and many others performed live outside the Tate Modern as part of ONE’s agit8, calling on leaders to take action towards our goals
• In Washington DC, ONE members headed to the White House to hand in our petition
• In Paris, President Hollande personally received ONE’s petition, and European Commission President Barroso even took our record of protest songs all the way from Brussels to the summit!
• Just before leaders met, we took several transparency champions from Africa and Asia in to Downing Street to tell the Prime Minister face-to-face about the human impact of corruption and secrecy

I couldn’t be more proud of what we’ve helped achieve so far, together as ONE.

Adrian Lovett, and the whole ONE team

PS. Find out more from inside the G8 summit here, and please do let us know the most memorable part of the campaign for you too!

Adrian Lovett, ONE.org