Temerini fiúk: Tőkés és Lomnici kéri a három másik elítélt elengedését is

A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.

"Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét.

Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből.
 

"Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna.

Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
 

A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.

MTI

(EL)FOGYUNK

Kisebbségjogi jegyzet

            November 29-én nyilvánosságra hozták a több mint egy évvel a – 2011. október 1-je 15-e között – tartott szerbiai népszámlás adatai. 

Vajdaság 1 931 809 lakosa közül 251 136 vallotta magát magyarnak a tavalyi népszámláláskor. Ez azt jelenti, hogy nemzettársaink Szerbia összlakosságának (Koszovó nélkül, Bujanovac, Preševo és Medveđa község pedig bojkottálta a népszámlálást), 7 186 862, illetve 3,53%-át, a tartomány lakosságának pedig 13,%-át képezik.

Léphaft Pál karikatúrája, Magyar Szó, 2011. december 1., 1. p.

A magyar nemzetségűek száma és aránya a Vajdaságban (1941–1991)[1]

1941     473 241             28,5%

1948     428 932             25,8%

1961     442 561             23,9%

1971     423 866             21,7%

1981     385 356             18,9%

1991     339 491             16,9%

2002     290 207             14,28%  (Szerbiában + 3092 = 293 299 = 3,91%)[2]

2011      251 136             13,00%  (Szerbiában + 2763= 253 899  = 3,53%)[3]

Ezek az adatok azt jelentik, hogy tíz év alatt a Szerbiában élő magyarok száma 39 400-al, ebből tartományban élő magyarok száma 39 071-el lett kevesebb. Mivel Vajdaság lakosainak száma 100 189-el csökkent 2002-hez képest, ebben a csökkenésben a magyarok 39%-al vesznek részt. Ez kétszer meghaladja a lakosságban való részvételi arányunkat (13%). 

 A demográfiai mutatókat súlyosbítja a tény, hogy a magyarok az egyik legelöregedettebb nemzeti közösség Szerbiában. A magyarok átlagéletkora 44,9 év, míg a romáké 28,3 év, a bosnyákoké 33,5 év, a szerbeké 42,5 év. Tehát a négy legjelentősebb nemzeti közösség közül a magyarok átlagéletkora a legnagyobb, ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen, hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb, illetve, hogy a születési index pedig sajnos a legkisebb.[4]

A magyarok számának csökkenését a fent említett két fő ok mellett, ami a természetes népességfogyás és az elvándorlás, még feltehetően nagymértékben befolyásolja az asszimiláció is, viszont ez az a tényező melyet a legnehezebb mérni a különböző eddig ismert módszerekkel.[5]

Már az a tény, hogy a magyarok aránya a tartomány összlakosságában 1948 óta (25,8%) csaknem megfeleződött (13,00%-ra zsugorodott) és továbbra is folyamatosan (és nagymértékben) csökken, önmagáért beszél. Jelzésértékű a vajdasági magyarok helyzetéről és a szerb állam magyarságpolitikájáról. 

A vajdasági magyar közösség lélekszámának csökkenése egyúttal a vajdasági magyar politikusok, elsősorban a – „konstruktív ellenzéki pozícióban” lévő – Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és Magyar Nemzeti Tanács (MNT) vezető politikusai teljesítményének, politikájuk sikertelenségének a mutatója is.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 1.

[1]Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerkesztette: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 312. p.

[2]  Matuska Márton: Öregszünk és fogyunk. Magyar Szó, 2003. január 10., 8–9. p. és dr. Gábrity Molnár Irén: Népességmozgás – térségünk jövőképe  Aracs, 2008. október 23., 9. p.

[3] Republički zavod za statistiku, http://media.popis2011.stat.rs/2012/Prezentacija_Knjiga1.pdf

[4] Kiss Igor: A 2011. évi népszámlálás nemzetiségi adatai, Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 254. szám, 2012. november 30.

[5] Uo.

Én, a délvidéki vadászgörény

Sokáig, nagyon sokáig halogattam ezt az írást. Vártam a kezdeti dühöm csillapodását, de ahogy múltak a napok, bonyolódott a helyzet is, kiváltképpen a lelkiállapotom, és ezzel jónéhányan így vagyunk most itt, a déli végeken.

Magyarkanizsai vagyok, ebben a tiszamenti kisvárosban élek, beékelődve a Járásnak nevezett napszítta puszta és a folyó közé. Tiszta időben, amikor a hajnali pára már fölszívódott, a magasabb fák ágairól látni lehet a szegedi szalámigyár hóka tornyát. A környező települések lakossága jóformán színmagyar, nyakas kun származékok, akiknek életük a munka és a föld szeretete. A múlt században legendák keringtek a kanizsai kubikosokról, szívósságukat messzi földön is elismerték és méltatták, mert ezek az emberek a családjuk iránt érzett ősi felelősségtől hajtva a legnehezebb munkákat is zokszó nélkül becsülettel elvégezték. Néha csak dacból vagy virtusból, ám a legtöbbször – bizony ínségből. Mélyen vallásos, bigott katolikus népség a miénk, ahol a megszegendő kenyérre még körösztöt rajzol a fanyelű nagykés.

Anyai nagyapám sintér volt - Isten nyugosztalja! - jó, ha a nevét le tudta írni. Ám a legpallérozottabb tudós elmék okoskodásánál is többet ért egy rövid, csendes megjegyzése, amit a hitlerbajsza alatt nagy ritkán kimondott. Volt miből merítenie, rendesen megtiporta az élet. Nincstelenként nősült, szolgálta a hazát honvédként, futott ’44 őszén, hogy a partizánok elől az életét mentse, és megkönnyebbült, amikor ugyanezek a partizánok több ezer délvidéki magyarral együtt „csak” azért hajtották el, hogy a frontvonalon munkaszolgálatosként robotoljanak egy újsütetű haza érdekében. Bár három és fél évig odavolt, mégis jól járt, jobban, mint azok, akik most a Szigetben vadliliomok alatt jelöletlen tömegsírban pihennek. De ez egy másik történet.

A nagyszülői ház udvarán láttam először görényt, persze döglöttet. Öregapám „girindeknek” hívta a tyúkólak rettegett pétergáborát és nem volt hízelgő véleménnyel az említett potentátról, ahogy a görényeket se szerette. Elűzte őket, ha tudta, ha nem – elpusztította. És a hisztérikus állatvédőket megnyugtatandó: szerette és becsülte a jószágokat; igaz a házőrzői nem kaptak műgumi-csontot a névnapjukra, de a nyakörvet sem ismerték és a hízóra fogott ártánynak nem kellett színes játéklabda a depresszióját kezelendő, mert nem kalitkában, hanem tágas és alommal hintett ólban nőtt fel.
Írom mindezt azért, mert hónapokkal ezelőtt kurta közleményből értesülhetettünk a jó hírről: Az EU lassan őrlő aktamalmai által kibocsátott útlevelet kaphat az a házi kedvenc is, aki együtt utazik, nyaral-telel gazdájával. Kutyák, macskák és a szép új idők hobbiállatai a vadászgörények is szorongás nélkül átléphetik az úniós határokat.

Előttem a babával, hintalóval játszadozó sarjaim (Háromat ellett a szukám; hogy a szabadelvű szociológusok is megértsék....), közben megy a tévé, éppen a nagyon fontos Feri beszél rólam, meg a lányaim jövőjéről, azaz csak beszélne, de már régen kiiktattam a hangot, és csak a gesztusaira figyelek. Vizslatom a tekintetét, ahogy szaporán pislog, lapos kézmozdulataival ügyesen kíséri mondandóját. Jól felépítették, kicsinosították, mint a panoptikumi viaszbaba-hírességeket és tényleg nagyon életszagúra sikeredett. Olyan alulról jövő keménypápaisra. Alapos a píár-gárda munkája, na. Egy dolgot azonban kihagytak. Hiteltelen, ugyanis nincsen szíve. Hazudik szegény. Muszáj nekije, mert ha kiderül, hogy az egész lénye csak egy művileg létrehozott reklámfigura valóságtartalmával bír – elveszíti rajongóit. Hasonlíthatna a mesebeli Bádogemberre is, ám azt – mint tudjuk – módfelett bántotta szívtelensége, viszont a Ferit ez egyáltalán nem aggasztja. És az Istenadta nép elhiszi ezt a viaszfigura -szemfényvesztést, mint ahogy elhitték ama másik, vörös téri viaszbabának a hazugságait is. Pedig lehetne emberibb is ez a Feri.

Sok a közös vonás kettőnkben.

Bár egy évtizeddel idősebb tőlem, mindketten szemüvegesek vagyunk. Az övé márkásabb lehet ugyan, de lila zakóm nekem is volt a kilencvenes évek elején, igaz nemigen használhattam, mert akkortájt éppen a horvátországi frontszolgálat elől bujkáltam és egy fél telet húztam ki a Margit-sziget cserjésében, meg a széna-téri padokon. Külföldiként nem mehettem hajléktalanszállóra, maradt a hálózsákos megoldás, így legalább a Feri mellett én is hangsúlyozhatom, hogy szociálisan érzékeny vagyok, különös tekintettel a csövesek valós problémáira. Feri keményen dolgozott, miként én is a félbehagyott egyetemi flepnimmel, mint raktárkezelő segédmunkás. Olcsó kannásbortól és Kőbányaitól vidám melósok fogadtak maguk közé, akiktől rossz szót soha nem kaptam, az Úr áldja meg őket jóságukért!

Aztán, egy évre rá, amikor már azt hittük, hogy elült a vész, hazajöttem. Huszonévesen számoltam a dinárokon szaporodó nullákat, és fiatal pályakezdőként azon töprengtem, hogy a mai pénzben számolt kb. ezer forint értékű havi fizetésből hány évszázad múlva tudok egzisztenciát teremteni? Ekkor lettem milliárdos, ahogy a Feri is... Engem az infláció tett azzá, őt egynéhány ügyes tranzakciója. Nősültem én is, igaz csak egyszer, de a feleségeink pedagógusok, persze az enyémnek nem számított a színkitűnő pesti diplomája, azt további tíz vizsga árán ismerték el. Belgrádban, szerbül, mert a kölcsönös diplomahonosítás lehetősége egy évtizednyi szomszédolás árán sem jöhetett össze. Aki egykoron heti két órával tanulta az oroszt, annak van némi fogalma arról, mit jelenthet idegen nyelven szakvizsgázgatni. Amikorra a Ferit nagy nemzetközi cégek ajánlatai bombázták, addigra minket is egy NATO nevű nyugati konzorcium szórt hónapokig kazettás-, urán- meg grafitbombákkal. A feleségem félidős állapotos volt, elsőszülöttünk ilyetén igazi háborús baba, szeptember 11-én látta meg a napvilágot, ám esküszöm, nem tudtuk mi készül a második szülinapjára.

Az ezredfordulót is a Ferihez hasonlóan ünnepeltem, az ő perspektívái a csillagos égig mutattak, ahogyan mi is a fényes csillagokat bámultuk esténként, lévén, hogy éppen áramkorlátozásos időszak köszöntött reánk.

Manapság is hasonlóképpen cselekszünk. Mindketten merünk azok lenni, amik vagyunk. Feri hazudozó baloldali, én meg délvidéki magyar vagyok. Nem mellékes körülmény viszont, hogy a Feri mostanában rólam hazudozott, velem meg a családommal riogatta az anyaországi honfitársait. Meg is lett az eredménye. Csak annak örülök, hogy a lányok még olyan kicsik, hogy nem értik és nem érzik azt a fájdalmat, amit a Ferihez hasonszőrűek okoztak nekünk. Miután heteken keresztül porig alázták, és vérig sértegették a héthatár magyarjait, álságos orcával döfték vékonyunkba a népszavazás pengehideg végeredményét. 

Ha valaki netán sajnálni szeretne, kérem, ne tegye. Van nekünk is hazánk, hiszen már két helyről is kiutáltak bennünket. Rejtő megírta volt a megoldást: miképpen Senki Alfonzot, úgy talán a vajdasági magyarságot is közigazgatásilag a Holdra kéne távolítani. Mert valljuk meg (bátran!), macerás dolog ezt a háromszázezres, egyre fogyatkozó szegény déli rokonságot megérteni, pláne úgy, hogy anyagiakat nem, csak jelképes gesztusokat várnának el tőlünk. Maradjanak ott ahol vannak, majd vetünk nekik egy-két millát, jól összeugrasztjuk a helyi korrupt vezetőket a koncon és kipipálhatjuk a délvidéki „problémát”.

Megható volt, ahogy a minap echte szerb ismerősöm az együttérzéséről biztosított.
Néma kézfogásában meg a tekintetében több jóságot véltem fölfedezni, mint a szemforgató magyar kormánypárti politikumban.

Egyet ígérhetek. Neveltetésemből kifolyólag ezután sem fogom utálni az ellenünk fordulókat. Majd sajnálom őket, a kiüresedett szívüket, és majd szánni fogom elszegényedett NEMes lelküket.
Arról pediglen tovább álmodozok, hogy egyszer talán engem is állatszámba vesznek, hogy a veszélyeztetett fajok listájára mi is fölkerülünk, hogy lesz egy csendes rezervátumunk, ahogy a kihalófélben lévő állatoknak dukál. Jelenleg passzus nélküli vadászgörényhez hasonlítok, mert a Feri érveléséből adódóan csak zsákmányszerzés céljából mennék Magyarországra. Meghagyom őt ebbéli hitében. 

Mondtam már, sok a közös bennünk.

De ha én vadász vagyok, ő milyen görény lehet?!

Pósa Károly

Szerbiában 39400 magyarral kevesebb van tíz év leforgása alatt!

Hosszas vajúdás után közzétették a 2011.-ben elvégzett népszámlálási adatokat. Szerbiában 253 899 magyar él, az össz lakosság 3,53%-a. Összevetve az előző népszámlálással a magyarság negyede fogy el tízévenként. Vajdaságban 251 136 magyar él a tartomány összlakosságára kivetítva 13%-a.

Az etnopolitikusok megmagyarázzák e gyászos eredményeket is: világválsággal, a gyermekáldás fel nem vállalásával...

A valós okokról: a magyarság peremre való szorításáról, a másodrangú állampolgári létről, a munka piacán való mellőzésről, a politikai-etnikai üldözésről és egyéb hátrányos megkülömböztetésről szót sem fognak ejteni!

*     Jugoszláv-Magyar, Szerb-Montenegrói...

**   Vajdasági, Sumadiai, Uzsicei, Vranyei...

Az eredmények tudatában, Bánátban a magyar teljességében szórványba került. Az utolsó többségi magyar község is megszünt. Csóka községben (8 falu közössége) a magyarok száma 5661 fő, községre kivetítve  49,67%.

Meg kell említeni 1981-ben csak Csókán 5414 lakos élt! A legtöbb lakosa Csóka községnek 1953-ban volt 19 885 fő. Fél évszázad alatt 8497 lakossal kevesebben lettünk a községben, Terján falut ledozerolták, elnéptelenedett Jató, Újmajor, Macahalma, Illancs... Csóka mellől eltünik lassan Rét, Sörház...

A csókaiak szétszóródtak a nagyvilágban:  Újzélandon, Ausztráliában, Kanadában, Dél-Afrikai Köztársaságban, Angliában, Németországban, Svédországban, Svájcban, Ausztriában, Magyarországon...

A Trianon, a második világháború, a balkáni testvéröldöklés, ezt követő demokratikus módszerváltás rabló magánosítása, mind hozzájárultak a szülőföld elhagyásához. A fő ok a mindenkori hatalom és az azt kiszolgáló etnopolitikusaink, mert ugyebár, akié a hatalom azé a jog is...A gyakorlatban az egyesnek mindent szabad a kettesnek semmit! Sok a kettes a magyarok között, túl sok...

Mi maradt nekünk az őseink földjén? Jogunk van csendben elkullogni...

Margit Zoltán

Mint macska az egérrel...

Ha tehetném, szívesen elvinném az etnobizniszt magas színvonalon művelő, főállású vajdasági magyar politikusainkat egy helyre. Óbecsére. A Spasoja Stejić utcába. Karpinszkiékhoz. Annak a fiúnak a szüleihez, akit több, mint egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe (hat társával egyetemben) egy temerini kocsmai incidens miatt. A házigazdáknak (Valériának és Györgynek) nem szólnék előre a hívatlan vendégként érkező látogatókról. Meglepetés lenne. Helyesebben: lenne meglepetés! Mindkét részről. Ebben biztos vagyok… Hogy mit mutatnék meg nekik? Semmi világra szólót, semmi eget rengetőt. Csak azt, hogy milyen is az élet ott, a sűrűjében. Csak azt. Hol laknak és hogy laknak jól azok, akik nem gombolnak be havonta egy- vagy kétszázezres fizetést, akiknek nem jár politikusi jogon szolgálati kocsival együtt sofőr meg mobiltelefon, akiknek nincsenek semmiféle privilégiumaik, és akik előtt nem tárulnak ki az ajtók, ha csupán a küszöbön megjelennek. Akiknek nincsenek a felső tízezerben befolyásos barátaik/ismerőseik, akiket baj esetén fel lehetne hívni: ügyet simítani, tanácsot kérni, védelmet biztosítani, pénzhez jutni.

Én tegnap ott jártam. Kint az utcán, a léckerítésnél Morzsi fogadott. Egy alig félmacskányi tündéri kiskutya. Bent pedig a háziasszony, Vali. És a semmivel el nem takarható, a jól látható/tapintható, nyomasztó mélyszegénység. Ami annyira valóságos volt, hogy szinte neki lehetett támaszkodni. Aprólékosan leírnom viszont nem lenne tisztességes.

A családfő még reggel 7 órakor elment Újvidékre a fogdába a gyerekhez. Kornél ugyanis csak minden kedden fogadhat látogatót. Vitt neki egy kis csomagot: ruhafélét meg élelmet. (Ilyenkor mindig este érkezik haza. Fáradtan. Meg beteg is. Asztmás. Már megjárta a híres tartományi tüdőgondozót is.) A fogház előtt sorakozó látogatókat órákon át várakoztatják kint az utcán, a kapuban. Kisebb csoportokban, négyesével engedik be őket. 

 

Ez a „folyamat” korántsem megy olyan olajozottan, mint a letartóztatásuk. Sőt: az egész temerini esetnek a kivizsgálása is csak kínkeservesen, csigalassúsággal vánszorog. Milliméterről milliméterre halad. Mintha az igazságszolgáltatás újvidéki fellegvárában szándékosan húznák az időt. Addig is félelemben, rettegésben és bizonytalanságban lehet tartani a hét fiatalt és velük együtt mind a hat családot. A hatalomnak nem sürgős, nem sietős. Neki aztán ráérős. És mindig különös élvezetet jelent egy-egy kicsinyke kis magyar csúfos/alapos megleckéztetése. Ez adja meg az ilyen mesterségesen „felkollagénezett”, nemzeti színűre kozmetikázott esetek bukéját. Példáért nem kell messzire mennünk. Az öt temerini fiú ügye világosan megmutatta, mi mindent lehet kreálni egy éjszakai, piactéri konfliktusból. Egy verésből, egy fizikai bántalmazásból akár egy emberöltőnyi börtönbüntetést is könnyűszerrel ki lehet hozni. Márpedig most – a hét letartóztatott magyar fiatal esetében -- alighanem a temerini szindrómának a jelei mutatkoznak. Az „ötök” jól bevált prototípusát alkalmazzák a „hetek” ügyében is.  

Tudom, nem mondok vele sok újat: azt tehetnek, amit csak akarnak. Kedvükre játszhatnak velük. Mint macska szokott az egérrel. A végtelenségig kiszolgáltatott helyzetükben vajmi keveset tehetnek a kocsmai incidensben érintett családok. Egyedül vannak. Magukra hagyatottságukban pedig erőtlenek, védtelenek és kiszolgáltatottak.

A vajdasági magyar politikusok – épp úgy, mint 2004-ben a temerini fiúk esetében – most sem rohantak hanyatt-homlok segíteni. Nem törték a kezüket-lábukat. Sem jogi természetű segítséget nem nyújtottak, sem anyagi támogatást nem próbáltak szerezni az arra igencsak rászoruló családok egyikének-másikának. Két fiatalnak csupán hivatalból kirendelt, szerb képviselője van. Magánügyvédre nem futja. Karpinszki Kornélnak van ugyan választott védője, csak éppen azt nem tudja még a család, hogy miből is fogja őt fizetni. Márpedig a költségek úgy gyarapodnak, mintha csak osztódással szaporodnának.

– Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik az ügy. A vizsgálati fogság újabb, kéthónapos meghosszabbítása nagyon elkeserített mindannyiunkat – mondja az édesanya. – Hiába nyugtatgatom magamat azzal, hogy az én fiam nem bűnös, mert nem vett részt a vendéglőben történt verekedésben, csak éppen rossz időben volt rossz helyen. Ezt tudnák igazolni a barátai is. De közöttük van olyan is, akit még meg sem hallgatták az ügyben. Nagyon furcsálljuk a dolgot. Még azt a fiatalembert sem idézték be tanúként, aki Kornél vádlott-társát, Kovács Norbertot a karjába vette, úgy menekítette ki arról a szórakozóhelyről az utcára. Mert különben halálra verték volna az ottani szerb fiatalok. A fiam elmondása alapján úgy tudom, hogy a piszkálódást sem a magyar gyerekek kezdték. Mégis őket vették őrizetbe és őket tartják bezárva. Hazafelé menet Kornél is kapott az őket üldöző tehergépkocsiról lerepülő sörösüvegzáporból. A karjába fúródtak az üvegszilánkok. Aggódom a fiam miatt. Évekkel ezelőtt volt egy balesete, ami után megműtötték az egyik lábát. Csontot pótoltak. Ha megerőlteti, akkor bedagad. Gyógyszert kellene szednie. 

Hogy a családi házban élő másik fiú, Albertis eltévedt már valahol az élet sűrűjében, az akkor derült ki, amikor (hogy megtörjem a fojtogató csendet) felvetettem: távozásomkor magammal viszem a Morzsi névre hallgató, prézli színű szőrpamacsot. Aki, mint az árnyékom, mindvégig úgy követett. – Neked adnám –mondta --, de ő a játszótársa a kicsiknek. A három gyerekemnek. Az anyjukkal élnek, és amikor eljönnek, mindig Morzsival játszanak az udvarban. 

 

Ekkor tudtam meg, hogy már mögötte van, 24 éves korára, egy tönkrement házasság. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább van munkája. A baromfikeltetőben dolgozik. Meg most újabb munkája is van. Tartani az öccsében a lelket, míg csak ki nem szabadul a rabságból.

Hogy a fentebb emlegetett politikus urak mit szólnának mindahhoz, amit én magam is (tapintat és együttérzés okán) szó nélkül hagytam, nem tudhatom. Egy valami azonban biztos. Már távolodóban, ahogy a könnyeimen át visszanézek, mosolyra húzódik a szám: csak van boldog lakója a házacskának. Morzsi. A tündérmaci.

Szabó Angéla

Nem volt kellően előkészítve

A kisebbségi jogok konferencia margójára

Kedden (november 27-én) kézbesítette számomra a postás Pásztor Istvánnak, a Tartományi Képviselőház elnökének (magyar nyelvű!) levelét, amelyhez mellékelve volt az „Európa kisebbség: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferencia záróhatározata”. 

– Mivel demokratikus társadalmunk minden egyén politikai, gazdasági, szociális és kulturális egyenlőségre törekszik, úgy ítélem meg, hogy közös részvállalással a konferencia elérte célját, és sikerült áttekintenünk a kihívásokat, a kisebbségi jogok identitás formáinak változásait, vívmányait, feltételrendszerét, összefonódását, de a tolerancia és a multikulturalizmus politikájának hiányosságait is – értékelte a konferenciát Pásztor István a november 23-i keltezésű levelében.

Részvevők

Az (eredeti elnevezés szerint), „a kisebbségek Európája: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferenciára” 2012. november 16-án a – a tolerancia nemzetközi napján – került sor, Vajdaság AT Képviselőházának nagytermében. Védnökei a Tartományi Képviselőház és az Európai Parlament (EP) Hagyományos Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Frakcióközi Munkacsoportja (ún. Intergroup) voltak.

Az értekezlet célja „az új kisebbségi politikák kialakítása kihívásainak és lehetőségeinek áttekintése” volt „a XXI. század második évtizedét jellemző politikai, gazdasági, szociális és művelődési változások tükrében”.

A vendéglátó Pásztor István képviselőházi elnök mellet, a konferencián Nebojša Stefanović, a szerb képviselőház elnöke, Adriano Martins, az Európai Unió szerbiai küldöttségének helyettes vezetője, Jan Lueneburg, a szerbiai EBESZ-misszió demokratikus átalakulással foglalkozó osztályának vezetője és Tabajdi Csaba, az Európai Parlament (szocialista) képviselője mondtak (többnyire politikai) köszöntőt.

 A felszólalók közül különösen Tabajdi Csaba (aki egyébként az Intergroup társelnöke is) vonta magára a figyelmet, akinek a (nem mindenben tekintetben megalapozott) véleménye, hogy „Szerbia – a nemzeti tanácsok felállítása révén – a legjobb példája a perszonális autonómia megvalósításának”. Meglátása szerint „Szerbia büszke lehet erre a jogi vívmányra, amely még Európa számára is példaértékűnek bizonyult”. Arról viszont már nem szól, hogy még az itteni magyar közösségen belül is eltérőek a vélemények a Magyar Nemzeti Tanács jogállásáról és teljesítményéről.    

Gál Kinga, az Európai Parlament néppárti képviselő videó üzenetben szólt a konferencia résztvevőihez. A képviselő asszony összefoglalta a Kisebbségi Munkacsoport elnöklete által szerzett tapasztalatokat, majd hangsúlyozta a pozitív hozzáállást a többség és kisebbség részéről egyaránt, valamint az együttműködés fontosságát. Felszólaltak még Jan Shippers és Henk Jan van Schothorts, a Holland Reformpárt képviselői. Jelen volt még néhány nemzeti tanács és civil szervezet képviselője is, valamint az Újvidéki Egyetem több hallgatója1. 

A értekezlet második részének előre bejelentett felszólalói (Deli Andor, a tartományi kormány alelnöke, tartományi oktatási, közigazgatási és nemzeti közösségi titkár, Dušan Ignjatović, a szerb kormány Emberi- és Kisebbségi Jogi Hivatalának igazgatója, Goran Bašić, a köztársasági polgári jogvédő kisebbségügyi helyettese, Muškinja Heinrich Anikó, tartományi ombudsman) „a szerbiai kisebbségi közösségek helyzetének alkotmányjogi keretéről” készítettek (hivatali) beszámolót.

A részvevők jó része azonban a délutáni ülés kezdete előtt (csakúgy, mint a vendégek és a felszólalók egy része) már eltávozott, mivel erre már – az „állófogadás” után – került sor, vagy pedig az egyes beszámolók érdektelensége miatt.  (Így nem egészen világos, hogy a tanácskozás 10 pontból álló záródokumentumát végül ki fogalmazta meg, illetve fogadta el.)

Előkészítés

            A szervezők kezdeményezése támogatást érdemel, hogy tartományi szintem kerüljön megvitatásra az emberi- és nemzeti kisebbségi jogok állása. A konferencia azonban sajnos nem volt kellően előkészítve.

Megrendezésére a tolerancia napja alkalmából került sor, ezért inkább ünnepi ülésként és nem olyan értekezletként lehetett felfogni, amelyen alapos vizsgálat alá került volna a felvetett téma. Ezt az is igazolja, hogy az e sorok írójának szóló meghívót november 13-án, vagyis két nappal a konferencia kezdete előtt kézbesítették.

A meghívó levélben az is olvasható, hogy a konferenciának „külön figyelmet kell fordítani a Szerbiában élő kisebbségek politikai képviseletsége problémáira és távlataira, a szerbiai nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak munkájában szervezett tapasztalatokra, egyszóval választ kell találni, melyek a multikulturális Vajdaság és Szerbi európai több dimenziós önazonossága kiépítésének politikai, gazdasági, szociális és művelődési követelményei”.

A tolerancianapi ünnepi hangulat, a meghívottak összetétele és az előre megszabott menetrend azonban nem tette lehetővé a kitűzött célokkal kapcsolatos érdemi vita kialakítását. Hiányzott egy alapos, tudományos (és nem politikai) módszerekkel elkészített elemzés is az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok állapotáról a Vajdaságban, ami vitára késztethette volna résztvevőket. Nem utolsó sorban pedig egy nyilatkozat tervezet, amit ugyancsak észrevételezni lehetett volna. (Egy ilyen elemzéssel a Tartományi Képviselőház egyébként már régóta adósa az itt élő nemzeti közösségeknek, és ezt az adósságot ez a konferencia sem törlesztette.) Így, többnyire csak – főként a toleranciával kapcsolatos – általános felszólalások és megállapítások hangozottak el.

A részvétel lehetővé tette viszont, hogy e sorok írója a külföldi vendégeknek és Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének, de más tisztségviselőknek is személyesen átadja a vajdasági magyar pártok és civil szervezetek szeptember 27-i, a magyar képviselőhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőihez intézett, a magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődések alapkövetelményeit tartalmazó felhívást 2. (Pásztor ezt már korábban megkapta.) 

  

Tíz pont

            Az „elfogadott záróhatározat” 3 első pontja kiemeli, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény „minden hiányossága ellenére is jó példaként szolgál a többség és a kisebbség viszonyának rendezési politikáihoz”.

            A 2. pont megállapítja, hogy a kisebbségek jogai „a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartására épülnek”.

            A 3. pont szerint Szerbiában az „emberi és kisebbségi jogok törvényes kerete kielégítő, de ezen a területen nem kellő és következetes a törvény alkalmazása, sem a törvény alkalmazásának figyelemmel kísérése”. Ez magyarán azt jelenti, hogy a jogszabályok ugyan jók, de azokat a gyakorlatban nem alkalmazzák. 

            A 4. pont követeli a nemzeti kisebbségi jogok védelmét a különböző területeken szabályzó jogszabályok összehangolását a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel, hogy „elkerülhető legyen a különböző rendelkezések alkalmazásának ütközése”. Ez a megfogalmazás is – az első pont függvényében is vizsgálva – arra utal, hogy ez a törvény (is) módosításra szorul. 

            Az 5. pont szerint „némely nemzeti kisebbségek számára tulajdonképpen ellehetetlenül az oktatás, a tájékoztatás és hivatalos nyelv- és íráshasználat terén jogaik érvényesítése”. Ez valójában azt jelenti, hogy komoly gondok vannak a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazásával. Ennek a pontnak a második mondata viszont bizonyára csak a megfogalmazók (vagy a fordítók) számára érthető (és értelmes): „A kisebbségi jogok elért szintjének megkérdőjelezése nélkül elengedhetetlen, hogy ezeken a területeken a széles hatásköröket az adott nemzeti kisebbségekhez igazítsák.”

            A 6. pont felhívást tartalmaz a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács és a Nemzeti Kisebbségi költségvetési Alap „aktiválására”. Ez egyúttal annak a beismerését is jelenti a tartományi hatalom részéről, hogy a kisebbségvédelmi intézményrendszer bizony nem működik. (Ide tartozik Vajdaság AT Nemzeti Közösségek Tanácsa és a Tartományi Képviselőház Nemzetek Közötti Viszonyok Bizottsága, amelyek eddig szinte alig hallattak magukról.)

            A 7. pont felhívja a figyelmet, a többségi nemzet tagjai számára „lehetővé kell tenni, hogy megismerkedjenek a nemzeti kisebbségek kultúrájával és hagyományaival, valamint a kisebbségek számára biztosított jogokkal”. Ebből arra lehet következtetni, hogy hatalom (és a többségi nemzet tagjai) az elmúlt csaknem hét évtized alatt nem túlságosan igyekeztek megismerni a kisebbségek sajátosságait és jogait.

            A 8. pont beismeri, hogy „az új kormány megalakulásával szűkültek az emberi és a kisebbségi jogok keretei”.

            A 9. pont szerint „világosan meg kell fogalmazni a közhatalmi szervekhez való hozzáférést biztosító intézkedéseket (hivatalos nyelvhasználat és a foglalkoztatás alkalmával való arányos képviseltség)”. Ezzel kapcsolatban viszont az a kérdés, hogy ha még csak ezután kívánják megfogalmazni az intézkedéseket, akkor mikor lesz azokból a gyakorlatban valami?

            Az utolsó (10.) pont követeli, hogy vegyék figyelembe az egyenjogúság-védelmi, a közérdekű információk és személyes adatvédelmi biztos, valamint a polgári jogvédő ajánlásait „a nemzeti kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztását szabályzó jogszabályok módosítását illetően”.

            A záróhatározatnak nevezet dokumentum egy sort sem tartalmaz viszont arra vonatkozóan, hogy milyen határidőn belül és kinek kell megvalósítani a felsorolt feladatokat és követelményeket, javítani a kisebbségek helyzetén. Ez nélkül pedig félő, hogy ezek is csak „holt betűk maradnak a papíron”.

             Kísérő levélében Pásztor István felkérte a részvevőket, hogy „sugallataikkal és javaslataikkal járuljanak hozzá a témával kapcsolatos kezdeményezésekhez”. Itt viszont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek ez a kötelessége és ki kapja ezért a fizetést?

  

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. november 28. 

(Fotók: Ótos András)

__________

1. A konferenciáról bővebben lásd Virág Árpád Soha sem lehetünk elégedettek című írását, Magyar Szó, 2012. november 17., 1. és 5. o.

2. A felhívás szövegét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/10/a-vajdasagi-magyar-kozosseg-azonossaga.htmloldalon. 
3. A dokumentum eredetijét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/11/a-kisebbsegek-europaja-kisebbsegi-jogok.htmloldalon.

Vizsgálják a gépek lázadásának a veszélyét - Skynet

A Skynet árnyéka

Brit kutatók azt készülnek vizsgálni, vajon a számítógépek képesek lesznek-e a jövőben okosabbá válni az embereknél, és átvenni a hatalmat a világ felett - vagy mindez csupán a tudományos fantasztikum világának az agyszüleménye.

Az angliai Cambridge-i Egyetem filozófusai és tudósai szerint a kérdés alapos és komoly tanulmányozást érdemel. A tervezett Létezési Kockázatot Vizsgáló Központba (Center for the Study of Existential Risk) tömörülő szakemberek azt fogják vizsgálni, hogy a szuperintelligens technológiák - köztük a mesterséges intelligencia - milyen helyzetekben jelentenének fenyegetetést az emberiség létére.

"A mesterséges intelligencia esetében ésszerű jövendölésnek tűnhet, hogy valamikor ebben az évszázadban vagy a következőben az intelligencia kiszabadul a biológia szorításából" - húzta alá Huw Price, az egyetem filozófia professzora. Mint hozzátette, amikor ez megtörténik, már "nem mi leszünk a legokosabbak, és olyan gépek kegyelmére leszünk bízva, amelyek bár nem gonoszak, de érdeklődési körükbe nem tartozunk bele".

A gépek hatalomátvételétől való félelem már jó ideje a tudományos fantasztikum világának egyik kedvelt témája: a 2001 - Űrodüsszeia című mozi űrhajóját irányító HAL számítógép például - amely programozási hiba miatt végez a legénységgel - a filmtörténelem egyik legismertebb "komputeres veszedelme".

Price elismeri, hogy sokan talán túlzónak tartják az aggodalmait, ugyanakkor ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy a gépek jelentette potenciális veszély túlságosan komoly ahhoz, hogy csak úgy félresöpörjék. A kutató szerint a kockázat pontos természetét nehéz lenne megjósolni, mégis ahhoz hasonlítható, ahogy az emberek veszélyeztetik az állatok túlélését azáltal, hogy folyamatosan terjeszkednek a bolygón, és felhasználják azokat a természetes erőforrásokat, amelyek a többi élőlény túlélését biztosítják. Az egyetem tervei szerint az új központ jövőre kezdi meg a működését.

MTI

Aki tud, segítsen!

Amikor azon a szép reggelen elindult otthonról – iskolatáskával a hátán, egy szál rövid ujjúban –, talán még azt hitte, hogy az a hétfői nap is ugyanolyan lesz, mint a többi. Mert akkor még halvány fogalma sem lehetett arról, mi vár rá. Hogyan is sejthette volna, hogy alig pár órával később majd a feje tetejére áll az egész élete…

Smit Tomast az utcán tartóztatták le. Már éppen hazafelé indult. Gyakorlati képzésen töltötte a napját Moholon, az idősek otthonában. A 18 éves adai fiúnak ez az utolsó tanéve az óbecsei Közgazdasági-Kereskedelmi Szakközépiskolában. Ha minden igaz, szakács lesz.
A rendőség már kereste. Otthon, az adai családi házban. Mégpedig az október 20-án történt temerini incidens miatt. Amelynek Tomi is részese volt. Ő is ott töltötte a szombat estét a helybeli és az óbecsei újdonsült ismerőseivel azon a „titokzatos” szórakozóhelyen, amelyen megtörtént a baj. Akkor járt életében először Temerinben. A „belépője” pedig még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szerencsésnek.

Ő is ivott ugyanúgy, mint a többiek. Ő is részt vett a szerb fiatalokkal történt verekedésben ugyanúgy, mint a többiek. Ezért is vették őrizetbe ugyanúgy, mint a többieket, a másik hat magyar fiatalt. Azóta pedig mindannyian az újvidéki (klisai) fogdában tartózkodnak. Egy hónapja. A napokban újabb hosszabbítást kaptak. Még két hónappal megtoldották a vizsgálati fogságuk idejét.

A hét magyar fiatalembert igen súlyos váddal illették. Nemzeti, faji és vallási gyűlöletből elkövetett bűncselekmény gyanújával állították elő. A rendbontást, a kocsmai verekedést (amelynek már első pillanattól kezdve igyekeztek erős nemzeti színezetet adni) pár nap múltán a temerini képviselő-testület is sürgősségi eljárással a napirendjére tűzte. A „tisztelt ház” pedig – vélhetően a helyi rendőrállomás parancsnokának az ominózus esetről történt beszámolója alapján – újfasiszta megnyilvánulásnak nevezte, és határozatban ítélte el a fiúk cselekedetét. Kissé érthetetlen, hogy mire is volt jó a helyi hatalomnak ez a heves igyekezete, és időnap előtti kategorikus besorolása, minősítése a történteknek. Hiszen még most, egy hónap elteltével sem fejeződött be az ügyben a vizsgálódás, és nem született semmiféle végérvényes ítélet. Tehát mindeddig nem is hangozhatott el az, hogy a hét fiatal bűncselekményt követett el. Viszont azzal, hogy a politikacsinálók már jó előre bűnösnek nyilvánították őket és elítélték a tettüket, gyakorlatilag zöld fényt adtak a magyar srácok példás megbüntetéséhez. Márpedig amíg a bíróság nem mondja ki valakinek a bűnösségét, addig az illetőt ártatlannak tekintik. Nem igen emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy egy képviselő-testület határozatban ítélte volna el a történetesen magyarverő szerb nemzetiségű fiatalok cselekedetét. Pedig lett volna rá bőven alkalom a több mint 300 ilyen jellegű incidens során. Szinte minden olyan község területén előfordult ilyesmi, amelyben szép számban élnek magyarok.

A hét magyar fiúra ragasztott neofasiszta címke Smit Tomas esetében már alapjáraton is veszélyes. Hiszen a fiú német nemzetiségű. Édesapja, Georg kulai születésű. És tagja a Donau Német Szövetségnek. Tomi azonban soha nem kérkedett a nemzeti hovatartozásával. Amikor részt vett egy német nyelvű továbbképzésen, azt is csendben tette. A küzdősporton kívül más nem igazán érdekelte. Csak a tékvandó és a karate. Kulán aktívan sportolt az ottani egyesületben. Dehogyis tagja a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak! És valószínűleg akkor is igen nagy bajban lenne, ha el kéne magyaráznia, tulajdonképpen mi is az a fasizmus. Ennek a szerencsétlen 18 éves fiúnak még az iskolapadban kéne ülnie, nem pedig a börtönben. Ez a kilátástalan helyzet és ez az elhúzódó tárgyalássorozat nagyon megviseli nem csupán a gyereket, hanem a szülőket is. Csak rontja mindezt, hogy a környezetük is közömbösen vagy éppen ellenségesen viselkedik velük szemben. Ahelyett, hogy támogatnák őket, inkább csak megkeserítik az életüket…

A Smit család igen szerény körülmények között él. Különösen azóta, amióta másfél évvel ezelőtt Adára költöztek. A családfő 32 év után munka nélkül maradt. A kulai terményszárítóban a leépítés következtében műszaki felesleggé nyilvánították. Mivel csak 57 éves, még nyugdíjra sem számíthat. Idény jellegű és alkalmi munkákból próbálja eltartani a családját. A kifizetetlen számlák azonban egyre csak szaporodnak a konyhaasztalon. Adóhátralék miatt pedig már kényszerű végrehajtással is fenyegetik őket. Téli tüzelőjük még nincsen. Most azonban felcsillant egy kis remény, ugyanis az önkormányzat segítségével 5000 dinár értékű tűzifához juthatnak. Az árát azonban előre le kell dolgozniuk. Az édesanyának, Zsuzsának 56 munkaórát kell ledolgoznia a helybeli Cseh Károly Általános Iskolában.

Férjének az utóbbi időben nagyon megromlott az egészsége. Erős prosztatabántalmakkal küszködik, a veséjén pedig cisztát találtak. A vizsgálatokat ajánlatos lenne sürgősen folytatnia, ahhoz azonban el is kellene jutnia a zentai kórházba. Most viszont olyan helyzetben vannak, hogy még a gyerekükhöz sem mehetnek el minden héten. Mert egyszerűen nincs rávaló. Csütörtökönként van látogatás a fogdában, olyankor tudnának fél órát beszélgetni a fiukkal. Eddig viszont már 3 látogatási napon hiába várta őket a gyerek. Nem tudtak sem elautóbuszozni, sem pedig csomagot küldeni.
Tomitól eddig két levél érkezett. Azt írta, hogy egész nap csak szomorkodott, mert nagyon várta a szüleit. (A borítékon feltüntették, hogy a levelek tartalmát elolvasták és jóváhagyták.)

Az adai Vöröskereszt vezetője a segítségükre sietett, amikor értesült a bajba jutott család helyzetéről. Napi ingyen ebédet biztosított és juttatott a részükre 10 kiló lisztet és néhány halkonzervet. Ennél azonban lényegesen több mindenre lenne szükségük.

Ősrégi a tapasztalat: az emberekben nehezen mozdul a jóság. Az elmúlt hetekben az eset kapcsán gyakran eszembe jutott Oshonak az a „mondolata”, hogy: „A világ visszhangos hely.” Ami bizonyára igaz is, csak éppen a segítségre szoruló emberek rendszerint ennek az ellenkezőjét tapasztalják. Szó szerint azt, hogy a kérésük/könyörgésük gyakran süket fülekre talál. Smiték esetében magam is szereztem ilyesféle élményeket. Például, amikor első felindulásomban és elkeseredésemben megkerestem az aktuális problémával a VMSZ adai szervezetének elnökét. Aki nem zárkózott el, türelmesen végighallgatott, de azt sem mondta, hogy segít, meg azt sem mondta, hogy nem. De persze utólag kiderült: nem segített. 

Aztán felhívtam a Donau Német Egyesületet. Hasonló eredménnyel. Azzal a különbséggel, hogy ott már némi magyarázattal is szolgáltak. Súlyosnak tartják azt, amivel Tomit vádolják. Ha viszont ilyen újfasiszta dologról van szó, akkor a tagság is elzárkózik. Értsem meg: az emberek félnek! Nem akarnak maguknak bajt. (Megértem.) Természetesen a Német Népi Szövetséggel is tettem egy próbát. A szervezet irányítója azzal takarózott, hogy ha a Smit család a Donaunak a tagja, akkor támogassa őket a Donau. Sajnálja. A kérdésemre, hogy ha már a szervezet nem segíthet, akkor vajon tehet-e valamit az Ember az emberért, az egyik német a másikért, még csak nem is válaszolt. (Na, ez azért jó volt valamire. Láthattam, hogy nemcsak nálunk, magyaroknál állnak csehül a dolgok, hanem a németeknél is. Van belőlük egy maréknyi, és az is legalább két részre szakítva.) De még nem adtam fel végleg a reményt. Most (jobb híján) azokat kérem, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy ha módjukban áll: segítsenek!

Szabó Angéla
   

Szarcsigák - Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó....

Midőn a kaki művészetté avanzsál…

Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó – leginkább csak ezekkel a jelzőkkel illetik azt az erősen botrány szagú kiállítást, amely egy héttel ezelőtt nyílt meg a szegedi Reök-palotában. A művelődési/művészeti eseményként nem túl szokványos, kíméletlenül radikális beskatulyázás elsősorban az alkotó Győrffy László egyik installációja láttán történik. A 36 éves budapesti képzőművész „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” című polgárpukkasztó kreációja az, ami sorra veri ki a palota Zöld szalonjában a biztosítékokat. A „műalkotás” nem kimondottan friss, üde és harmatos. Még 2009-ben készült.

Hogy milyen ez az installáció? Nagyon profán. S ezzel együtt: nagyon extravagáns. A kettő együtt pedig: kész ellentmondás. És valóban olyan, hogy nem lehet csak úgy szó nélkül elsomfordálni mellette. „Kellékei” meglehetősen szegényesek. Ámbár igencsak hatásosak. Az alap egy hófehér terítővel letakart asztal, amelyen 12 fehér tányér található. Mindegyik tányérba egy kávészínű szarcsigát helyeztek el. Középen pedig (gondolom, egyfajta, a terítékhez „illő” asztaldíszként) egy levágott alkart – koldulásra nyújtott tenyérrel. A terített asztalt imitáló „csendélet” felett pedig nyilván csillárként (micsoda kompatibilitás!) egy halálfejeket ábrázoló kép lóg. (Az alkotó mentségére legyen mondva: ezer a szerencséje, hogy azokból nincs l2! Mert akkor talán neki is a fejét vennék!)

Olyasmire utaló felirat persze sehol sincs, hogy „Uraim, a vacsora tálalva van!”, és evőeszközt sem illesztettek a tányérok mellé, mégsem kell senkinek sem a szájába rágni azt, ami szavak nélkül is nyilvánvaló: „Egyetek szart!” A legtömörebben talán így lehetne sommázni a bizonyára szívélyes, ámde meglehetősen gyomorpróbáló vacsorainvitálást. (Fegyelmezem magamat, mégsem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne idézzem fel szülőfalum egyik félnótás figuráját, aki gyakorta ekképpen fogadta a háza előtt a járókelőket: „Szartam, főztem, lehet enni!” S ha esetleg megkérdezték tőle, hogy mit főzött, arra is volt előre elkészített válasza: „Babot, rizsát meg egy darab kutyát, amit az autó elütött!” Ennyit erről. Ha már groteszk meg kínos, akkor legyen az a velejéig!)

Eddig még úgy-ahogy rendben is lenne a történet – már ha az első döbbenetünkön szerencsésen túljutván nem botránkoztunk meg, nem émelygett a gyomrunk és leküzdöttük a kitörni készülő hányingerünket. Csakhogy most következik az a bizonyos mögöttes tartalom. Amit eltakar a sivár látvány. Képletesen mondom, de így is épp elég bénító hatású és dermesztő: a serbli trutymóval nyakon öntött bámészkodóban önkéntelenül is felbukkan egy képzettársítás a tizenkét személyre terített asztal láttán. Ez pedig nem egyéb, mint a Szentírásból ismert utolsó vacsora képe. A tizenkét apostollal. Amikor viszont idáig eljut a párját ritkító sokkhatásban a kiállítás szépreményű látogatója, akkor a színre lép Nátyi Róbert, az intézmény művészeti vezetője, hogy csillapítsa a kedélyeket, és mentse, azt, ami már amúgy sem menthető. Nem kevesebbet kíván, mint hogy az önmagából éppen kikelni készülő tárlatlátogató őneki higgyen, ne pedig a saját szemének! És elő is vezeti a magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy: amit itt látunk, az tulajdonképpen az utolsó vacsorának a komikus formában történő bemutatása. Épp ezért semmi köze nincsen sem a hithez, sem a valláshoz, sem pedig a kereszténység kifigurázásához, megcsúfolásához.  (Na, ez a történet már ott kezd erősen sántítatni, hogy az utolsó vacsora már magában nem egy megmosolyogni való fejezete sem Jézus életének, sem pedig az egész megváltástörténetnek. Sőt!) Egyébiránt meg teljesen félreértik és félremagyarázzák az egész installáció mondanivalóját. Magyarán: gyatrácska, nem igazán műértő a nyájas közönség. Következésképpen: vele van baj, nem a közszemlére bocsájtott „műalkotással”.

Ezen a mezsgyén dülöngélve és éppen ezen a kritikus ponton megtorpanván odáig jutottam, hogy szerintem meg magával az alkotóval van (valami) baj. Menten utána is néztem, kicsoda ez a fékevesztett hatásvadász, Istentől is elrugaszkodott képzőművész, akin nyilvánvalóan teljesen elhatalmasodott a feltűnési viszketegség. (Egyediségük okán mindig is igyekeztem extra adag megértéssel közeledni a különcökhöz, és ilyenfajta vaskos előítéletek híján nem is szokott gondom lenni velük. Győrffy László azonban meglepett.) Eleinte úgy képzeltem el, mint egy tipikus, elkényeztetett, városi úri gyereket, aki temérdek szabad idejében nem tudott magával mit kezdeni, és kínjában megpróbált valami „szörnyűségeket” rajzolgatni. Torz figurákat, rothadó/bomlásnak indult emberi testrészeket, levált/levágott csonkokat, mutánsokat/klónokat, halálfejeket. Aztán pedig a foglyává vált ennek a sablonnak. Mert minduntalan azt próbálta ábrázolni, hogy tulajdonképpen minden zűrzavaros, apokaliptikus és minden bűn. Ezért aztán a világban minden dolog teljességgel hiábavaló és értelmetlen.

Azt gondoltam, tutiziherhótbiztos, hogy egy cseppet skizo(id) a fickó, gyötrelmes gyermekkorában talán még a tulajdon anyja sem szerette, és valószínűleg egy elmeszakértő-orvosnak is hosszú időn át munkát ad(hat)na. A rossz előérzetem pedig jónak bizonyult, amikor végignéztem a Testrészek halála című tárlatának anyagát. (Egyébként nem is elnagyolt, hanem aprólékosan kimunkált rézkarcok.) Megnyitóbeszédében Nemes Z. Márió a 15. században élt teológust, lelki írót, Karthauzi Dénest idézte, aki szerint a bűn lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítható. Az emberi test nedves lényege, amely jeges salakot termel…

Ha a fentebbi okfejtésben igazat adnék Győrffy Lászlónak, akkor azt is megcáfolhatatlan érvként hozhatnám fel, hogy a művészetnek sincs az égvilágon semmi értelme. Így aztán a bélsár, az emberi ürülék, a kaki, a trutyi művészetre emelésének sincs. Na, meg az ő kávébarna szarcsigái művészetté avanzsálásának sincs. Még a terített asztalon feltálalva, emberi étekként szervírozott formájában sincs! (Mégsem gondolom, hogy egy zakkant, beteg elme szüleménye lehet csak mindaz, amit a maga nyers valóságában nem átall láttatni a botrányos alkotó. De persze kiakadtam rajta rendesen.) Legfeljebb csak a művész lázadásának van valódi értelme. Lázadásnak a bűn, az elmúlás és az értelmetlenség ellen. S ha ő is ezt teszi, jól teszi.

Szabó Angéla

"Nem múlhat el advent, illetve karácsony közeli időszak anélkül, hogy a hivatalos kultúrpolitika szervezői valamiféle blaszfémiával vagy ocsmánysággal ne rondítanának bele a kereszténység legszentebb ünnepének áhítatos légkörébe, ráadásul – miként ez alább rögvest kiderül – ez most szó szerint, a maga materiális valóságában értendő. No meg szimbolikusan is, természetesen. És természetesen mindezt ráadásul közpénzből. Élesebb memóriával megáldott olvasóink emlékezhetnek arra, hogy bő három esztendeje Debrecenben bemutattak egy vándortárlatot a paranoiás gój- és kereszténygyűlölő Nitsch és Serrano „műveiből”. Csak felidézésképpen: Nitsch például bélsárral beszennyezett szakrális keresztény szimbólumokat és kegytárgyakat helyezett disznók belei közé, Serrano pedig feszületet egy vizelettel telt pohárba. Nos, e performance-nak a világon semmi köze nem volt a művészethez, mindez sokkal inkább az elmekórtan illetékességi körébe tartozott, azok pedig, akik létrehozták ezt a förtelmet, hosszú ideig tartó zárt osztályi kezelésre szorultak volna."

Lipusz Zsolt

Kiss-Rigó László a kiállítási botrányról

 „A napokban nagy vihart kavart a médiában Győrffy László 'Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben' című, a szegedi Reök-palotában kiállított installációja. Egyesek a vallásos érzület elleni provokációnak tartják, mások egyszerűen tudatlanságról beszélnek. Bármilyen esetleges rosszindulat vagy talán kulturális deficitből fakadó balul sikerült szándék vezette a művészt, illetve a kiállítás szervezőit, hasonló jelenségekkel szembesülve a katolikusokra nem a megsértődés vagy a hangos, de értelmetlen tiltakozás jellemző. Az ilyen vélt vagy valós provokációk arra serkentenek bennünket, hogy még tudatosabban és vonzóbb módon tanúskodjunk sajátos értékeinkről. 

A Szeged–csanádi Egyházmegye nem tartja magát illetékesnek annak eldöntésére, hogy a székvárosában kiállított műalkotás mennyiben képvisel művészi értéket. Az egészen biztos, hogy a terített asztalon az emberi ürüléket kínáló 12 tányér mint műalkotás nem felel meg a katolikusok, a keresztények ízlésének. A kisebbség véleményének tiszteletben tartása, illetve a tolerancia azonban arra indít bennünket, hogy ne rontsuk el azok jó étvágyát, akik ily módon kívánják csillapítani a művészet és a kultúra iránti éhségüket."  

Kiss-Rigó László szeged–csanádi püspök 

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

Mulassunk a legnagyobb történelmi tragédiánkon?!

A legváratlanabb pillanatban képes a délvidéki magyar politikai elit olyan húzásokat megtenni, amelyekbe még egy magát radikális jobboldali szerbnek tartó személy is belepirulna. Történt ugyanis, hogy a B92 mai internetes kiadásában olvashatunk arról, miszerint Pásztor István, a VMSZ vezetője és a tartományi képviselőház elnöke 2012. november 24-re díszülést hívott össze ,,Baranya, Bánát és Bácska a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz történő csatlakozásának 94. évfordulója alkalmából.”

Bizony, a legnagyobb magyar párt első emberének kezdeményezésével fogják megünnepelni Trianon délvidéki következményeit. Kísértetiesen hasonló ez az erdélyi ex-pártelnök, Szász Jenő bukaresti ,,ünnepi kiruccanásához”, ahol román színekbe öltözve cefrézgettek a román államelnökkel, Erdély elcsatolása fölött örvendezve még pár évvel ezelőtt. Nos, itt sem lesz hiány magas fokú vezetőkből, hiszen Pásztor mellett Bojan Pajtić és Tomislav Nikolić is tiszteletét fogja tenni. Csak remélni tudom, hogy magyarországi kormánytag nem jelenik meg az eseményen.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy e fajta ünnepi ülés már-már hagyományossá vált Újvidéken, a tartományi parlamentben, elárulom, hogy nem. Az utóbbi nyolc évben bizonyosan nem volt sem ünnepség, sem díszülés. Mi vezette a még mindig ,,magyar és demokrata” tartományi hatalmat arra,  hogy a magyarság sorsfordító tragédiáját velünk akarják megünnepeltetni? Csak találgatni lehet. Egy külső szemlélő fejével annyi minimum megállapítható, hogy 94 évvel Trianon után az a baranyai, bánáti, bácskai és szerémségi terület, amely a SZHSZ-hez, majd Jugoszláviához, később Szerbiához került, katasztrofális állapotban van, nemzetiségi-gazdasági-társadalmi-környezeti értelemben egyaránt. 

Higgyünk a visszaútban.

László Bálint