Elavult jelentés

Kisebbségjogi jegyzet

            A Tartományi Ombudsman 2011-re vonatkozó jelentését vitatta meg – egyebek mellett 

– a Tartományi Képviselőház az október 4-i ülésen.

Az ombudsman intézményéről szóló tartományi határozat 37. szakasza szerint a jogvédő „évente egyszer, legkésőbb március végéig jelentést tesz a Képviselőháznak az előző évi tevékenységéről, az emberi jogok állapotáról és a tartományban a jogbiztonságról”. A jelentés kötelező része a nemzeti kisebbségi jogok megvalósulása is, amelyet az ombudsman illetékes helyettese készít el.

– Felhívtam a képviselők figyelmét arra, hogy ne az ombudsman munkáját, hanem a közigazgatási szervek munkáját véleményezzék a vita során, hiszen a jelentés tárgyát sem az ombudsman munkája képezi. Ettől mégis számos képviselő eltért felszólalásában. Azt sem értették sokan, hogy az ombudsmani jelentést a képviselőház csak tudomásul veszi, nem szavaz róla – értékelte a vitát a sajtónak adott nyilatkozatában Muškinja Heinrich Anikó, tartományi ombudsman.

Beismerő vallomás

Az ombudman ilyen megnyilatkozása több szempontból is bírálható. 

Egyrészt, mert a tartományi képviselőknek – a jelentés kapcsán, de egyébként is jogukban áll véleményezni az ombudsman munkáját, hiszen éppen a Tartományi Képviselőház által létrehozott intézményről van szó. Ezt bizony illene tudni Muškinjának. Az évi jelentés megvitatása pedig éppen jó alkalom az ombudsman munkájának az értékelésére, sőt még a leváltására is, ha a képviselők nincsenek megelégedve azzal. (Év közben bírálat érte az ombudsman munkáját például a temerini magyar oktatás helyzetének rendezésével kapcsolatban.)

Másrészt, annak semmilyen értelme nincsen, hogy a Képviselőház csak „tudomásul vegye” a jelentést. Ha ezt így fognánk fel, akkor az ombudsman írhatna bármit, a Képviselőháznak arra is rá kellene bólintani. Az évi jelentés fontossága éppen abban van, hogy a képviselőház betekintést nyerjen az ombusman munkájába és a társadalmi folyamatok alakulásába.

Az sem hallgatható el, hogy a Tartományi Képviselőház még mindig – habár az első ombudsmant még 2003. szeptember 24-én nevezte ki – leginkább csak formailag tűzi napirendre az éves jelentést és nem fogalmaz meg álláspontokat az intézmény munkájával kapcsolatban.

Erre utal az is, hogy a Képviselőház csak október 4-én tűzte napirendre a tavalyi jelentést, amikor az már jórészt elvesztette az aktualitását. Vukašinović Éva, az ombudsman kisebbségügyi helyettese ezt el is ismerte a kisebbségi média helyzetéről tett ombudsmani jelentés (október 2-i) megvitatásakor a vajdasági parlament tájékoztatási bizottságának ülésén:

– A jelentést akár idejétmúltnak is nevezhetnénk, ha azt vesszük figyelembe, hogy már 2012 októberében járunk, s a választási procedúrák miatt egészen máig elhalasztódott annak megvitatása. Azért lehet hálátlan dolog az év vége felé nyilatkozni kisebbségi jogokról, mert időközben sok minden megváltozhat – mondta Vukašinović.

Egeresi ébredezik?

           Az ombudsman jelentéssel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselőcsoportjának vezetője – a Magyar Szó tudósítása szerint – közölte, hogy az „reális képet formál a kisebbségi jogok jelenlegi helyzetéről, s síkra szállt amellett, hogy a tartomány továbbra is dolgozzon az etnikai közösségek számarányának megfelelő foglalkoztatás elérésén”. (Hogy Egeresi értelmezésében mit jelen a „reális kép”, azt azonban csak találgatni lehet. Ha pedig a tartomány továbbra is így dolgozik – ahogyan azt Egeresi szorgalmazza – akkor bizony soha nem javul ez a helyzet.)  

Felszólalásában Egeresi rámutatott, hogy „a tartományi szervekben tavaly 1328 foglalkoztatott volt, ennek a nemzetiségi összetétele például: 87 vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ami 6,55 százalékot tesz ki. Ha figyelembe vesszük Vajdaság nemzetiségi összetételét a 2002-es adatok szerint – a tavalyi népszámlálási adatok még nem ismeretesek – 14,28 százalék a magyar, tehát alulreprezentált a vajdasági magyar közösség” – közölte a Pannon RTV.

Nincsen abban az égvilágon semmi új, amit Egeresi mondott. Aki évről évre kíséri az ombudman jelentéseit, könnyen megállapíthatja, hogy a tartományi közigazgatás nemzeti összetételében 2000 után sem történt semmilyen lényegi változás. Annak ellenére, hogy a VMSZ tíz évig adta a nemzeti kisebbségi ügyekkel foglalkozó minisztert,ifj. Korhecz Tamás személyében (aki utóbb a Magyar Nemzet Tanács elnöki tisztségébe emelt).

Az újdonság csupán az, hogy Egeresi Sándor felszólalásával most megerősítette a tartományi közigazgatás kedvezőtlen nemzeti összetételére vonatkozó adatokat. A kérdés csupán az, hogy hol volt eddig Egeresi, aki immár a hetedik mandátumát tölti a Tartományi Képviselőházban? Mit tett annak érdekében, hogy a magyarok a lakosságban jelenlétük arányában legyenek foglalkoztatva a közigazgatásban? Lehet találgatni…

Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar pártok és civil szervezetek a (VMSZ nélküli) szeptember 27-i tanácskozásukon elfogadott,  a vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei c. , a magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz az Európai Unió magyar képviselőihez intézett felhívásban követelik „az arányos részvételt a döntéshozatali intézményekben, a közigazgatási és igazságügyi szervekben, a közvállatokban, valamint a belügyi hatóságokban – minden szinten”.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. október 8.

Kapcsolódó írások:

1. Egeresi: nem leszek elnök, http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/13633/, 2012. június 8. [15:52]

2. v.ár: Összehangolatlan jogszabályok, Magyar Szó, 2012. október 3., 5. o. 

3. Pannon RTV: Kevés a magyar a tartományi intézményekben,

http://www.vmsz.org.rs/hu/parlamenti-hirek/keves-a-magyar-a-tartomanyi-intezmenyekben, 2012. október 4.

4. Virág Árpád: Kiemelkedő teljesítmény, lehangoló körülmények, Magyar Szó, 2012. október 5., 1. és 5. o.

Szégyen

Kisebbségjogi jegyzet

Szeptember 27-i ülésén a Magyar Nemzeti Tanács – 15 hónapos (megfelelési) próbaidő után – Varjú Mártát nevezte ki egyetlen napilapunk, a Magyar Szó főszerkesztői posztjára.

Székfoglalója alkalmából a főszerkesztő – inkább ne mélyedjünk most bele eddigi munkájának elemzésébe – a lap szeptember 29-i számában Az olvasóhoz c. írásában hangoztatja: „Számomra a legnagyobb kihívás mégis az, hogy az olvasó elvárásának eleget tegyek. A Magyar Szó a vajdasági magyar közösségnek és közösségről szól.”

Azon a napon, amikor Varjú Mártát megtették főszerkesztőnek, Újvidéken négy vajdasági magyar párt és nyolc civil szervezet tanácskozást tartott közösségünk helyzetéről. (Az ülésen – a meghívás ellenére – a Vajdasági Magyar Szövetség képviselői nem vettek részt.) A részvevők elfogadták A vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei c. felhívást. Az aláírók dokumentumot, amelynek alkalmazástól közösségünk helyzetének javulását várják, a magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz az Európai Unió magyar képviselőihez szándékoznak eljuttatni. A mai napig az okiratot az interneten Petition for the maintenance of the national identity of the Hungarian minority community in Vojvodina már 200 aláírással támogatták a világ szinte minden részében élő magyarok. 

Az összejövetelről tudósított az újvidéki közszolgálati rádió és televízió is. Nem úgy a Magyar Nemzeti Tanács irányítása alatt lévő napilap. A Varjú Márta vezette szerkesztőség még arra sem tartotta érdemesnek az egybegyűlteket, hogy képviseltesse magát az eseményen. Mert eseményről volt szó, hiszen ritkán kerül sor a pártok és a civil szervezetek találkozójára, hát még olyanra, amelyen mind a négy párt és a civil szervezetek elnökei egyszerre vannak jelen. Ezt tartja Varjú Márta „a vajdasági magyar közösségnek és közösségről” szóló tájékoztatásnak?

A Magyar Szó nemcsak, hogy az ülésről nem tájékoztatta közösségünket, de a mai napig egy sort nem közölt az ülésen elfogadott felhívásról. Annak ellenére, hogy egy olyan dokumentumról van szó, amely tartalmazza a magyar közösségnek a május 6-i választásokon a helyi önkormányzatokba, a Tartományi Képviselőházba és a szerb parlamentbe választott magyar képviselők, az anyaországi vezetők és az Európai Unió magyar képviselői iránti követeléseket.  Ez lenne az olvasó „elvárása”? Vagy a főszerkesztő határozza meg azt?

Az újvidéki Dnevnik napilap viszont fontosnak tartotta, hogy beszámoljon az ülésről a szerb közvéleménynek. A magyar olvasók tehát a szerb nyelvű napilapból tájékozódhattak a pártok és a civil szervezetek közös követeléséről. Még a boszniai Szerb Köztársaság Srna nevű hírügynöksége is érdeklődött a dokumentum iránt.  

A Magyar Szó ilyen tájékoztatásra és szerkesztéspolitikára nincsen más megfelelő kifejezés, mint a szégyen. Ezen csak a dokumentum 8. pontjának érvényesítésével lehet változtatni, miszerint az aláírók követelik „a sajtó szabadságát és a pártoktól, valamint a Magyar Nemzeti Tanácstól való független és tárgyilagos tájékoztatás biztosítását”. Erre viszont – s ezt az utóbbi 15 hónap is igazolja – Varjú Márta és csapata nem alkalmas.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. október 7. 

                                                     Dnevnik, 2012. október 3., 2. o.

Sógor, koma, jó barát...

Szerbiai foglalkoztatási helyzetkép:

A fiatalok foglalkoztatásával pedig a cégek jó üzletet csinálhatnának A hivatalosan nyilvántartott 760.000 munkanélküli polgárral Szerbia élen jár a régióban, de Európában is, már ami a magas munkanélküliséget illeti. A szakemberek becslése szerint amennyiben ez a folyamat folytatódik, Szerbia néhány év múlva világviszonylatban ötödik lehet a munkanélküliek számát illetően. Az országban uralkodó rossz gazdasági helyzet, a gyenge gazdasági mutatók és az alacsony termelékenység ellenére is Szerbiában elvétve vannak pozitív példák is a fiatalok foglalkoztatása terén. Azok a cégek, amelyek emellett döntenek, úgy vélik, ez a lépés többszörösen is megtérül.

Az európai országok többségétől eltérően Szerbiában a szakmai képzettség, az egyetemi diploma, de akár a doktori titulus sem elegendő ahhoz, hogy valaki munkát találjon. Nem ritkaság, hogy a tudományok doktora taxisként keresi meg a betevőt, a diplomás közgazdász pedig kínai árut kínál a bolhapiacon. Már régebb óta bevett gyakorlat az, hogy a fiatal diplomás szakemberek akár néhány évet is várnak arra, hogy első ízben munkába állhassanak.

Annak ellenére, hogy Szerbiában a sokéves gyakorlat azt mutatja, hogy munkához egyedül csak politikai, szerelmi vagy rokoni kapcsolatok útján lehet jutni, vagy akkor "ha van ismerős", kis számban ugyan, de vannak pozitív példák is a fiatal szakemberek foglalkoztatására, ám erre többnyire a magáncégek vállalkoznak. És a kisszámú külföldi cég.
"Ezt a munkaerő potenciált a vállalat célkitűzéseivel összhangban lehet irányítani. Minden pillanatban felkínálható nekik az, hogy szakosodjanak egy bizonyos területre. A tapasztalt, idősebb munkaerővel ez egy kicsit nehézkesebb, ezért mi úgy döntöttünk, hogy ezt a módot választjuk céljaink, beleértve anyagi eredményeink megvalósítására", mondta a Szabad Európa Rádiónak nyilatkozva Biljana Bogovac, a Pricewaterhouse Coopers könyvvizsgáló és gazdasági tanácsadó cég belgrádi fiókvállalatának igazgatója, aki a cégbe szívesebben alkalmaz fiatalokat.

Mi minden kell ahhoz, hogy egy fiatal szakember olyan munkához jusson, amilyent szeretne és hogy saját szakmájában dolgozhasson? Az egyetem befejezése - most úgy tűnik - a dolog könnyebbik része, hiszen csak ezután jön a feketeleves. A munkaadó elé a fiatal diplomás általában üres munkaéletrajzzal érkezik, ami nem jó és a világban ez nincs is így. A fiatalok ott már egyetemista korukban aktívak, az egyetem mellett különféle kurzusokat fejeznek be, ezekhez kapcsolódó munkákat is végeznek és így mire első munkahelyükre pályáznak, már rendelkeznek némi tapasztalattal, ami az életrajzban is jól fest, s ami adott esetben kiemeli őket a többi jelentkező közül.

Időről időre Szerbia szerte szerveznek a fiatalok részére állásbörzét, a szervezők állítása szerint viszont a jelentkezők alig 30 százaléka talál ilyenkor munkát.

A Világgazdasági Fórum adatai szerint Szerbia az igazgatás és vezetés szakmaiságát tekintve a világ 144 országa közül a 135. helyen áll. Ennek legfőbb oka kétségkívül a kapcsolatokon keresztüli elhelyezkedés, amely főként a nagyszámú közvállalatot érinti, ahol politikai és rokoni kapcsolatok révén magasra lehet felkapaszkodni minden különösebb szakértelem nélkül, magyarázta Saša Đogović közgazdász. Az ilyen szelekciórendszer végzetesnek is mutatkozott a szerbiai állami és államosított vállalatok esetében, teszi hozzá.
"Ha valaki az ön cégében az első munkahelyét kapja meg, bizonyos idő múltán megszerezheti a lojalitását is. A vállalat, különféle tanfolyamokon, tréningeken és gyakorlati munkán keresztül tovább iparkodik az illető szakképesítésén, befektet az adott személybe, hogy később képes legyen az önálló döntéshozatalra és a cég vezetésére. Ez a piacgazdasági körülmények között normális dolog. Pontosan a fiatal szakemberek az energikusabbak, kreatívabbak és bátrabbak meghatározott döntések meghozatalakor, az idősebbektől eltérően, akik már adott esetben 'elhasználódtak', kiégtek, de arra kiválóan alkalmasak, hogy tapasztalataikat átadják fiatalabb kollégáiknak", vázolta fel a követhető megoldást Saša Đogović.

Az eddig hatalmon lévők számtalan ígérete arról, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a fiatalokra, hogy programokkal segítik munkába állásukat, rendre csak ígéret maradt, konkrét eredményeket nem hozott. A fiatalok, ha munkát akarnak találni, mégpedig ebben az országban, s nem külföldön, csakis saját leleményességükre, kitartásukra, tudásukra számíthatnak. 

Szabad Európa Rádió

Miből is él Szerbia jó része ha munka nincs az országban?

Másfél milliárd eurót küldtek haza a külföldön dolgozó szerbiai vendégmunkások az év első hét hónapjában – írja a Novosti. Ez 13 százalékkal kevesebb, mint a korábbi években. Pontos adatok viszont nincsenek, mert sokszor nem bankon keresztül érkezik a pénz. A következő nagyobb pénzhullám a téli ünnepekben várható. Tavaly összesen 2,9 milliárd euróval támogatták a rokonokat külföldről. A statisztika szerint a külföldön dolgozók most jobban takarékoskodnak, mint korábban, és a mély gazdasági válságban lévő országokból, például Portugáliából, Spanyol- és Görögországból többen vissza is tértek Szerbiába. A Világbank kimutatása szerint 2000 és 2010 között mintegy 43 milliárd euró vándorolt az országba, kétszer több mint a direkt külföldi beruházásokon keresztül. Három- és négymillió közé tehető a külföldön élő szerbek száma, legtöbben öt-hatszázezren Németországban, mintegy 300 ezren Ausztriában, 200 ezren Svájcban és további 130 ezren Franciaországban élnek. A kilencvenes években körülbelül 150 ezer fiatal értelmiségi hagyta el az országot. 

B92 

Itt már az "Iron Man" sem tudna mit csinálni...

Igaz, vagy nem igaz?

Kisebbségjogi jegyzet

"A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki,

hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek."

                                                           George Bernard Shaw

"A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát."

                                                           Magyar közmondás

Montaigne a hazugokról írott esszéjét azzal kezdi, hogy aki hazugságra vállalkozik, jobb, ha kiváló a memóriája. A hazugság nem egyenlő a tévedéssel: utóbbi nem szándékos (az igazság nem tudása), míg előbbit szándékosan követjük el. Ennek folytán, ha valaki egy történetet vagy hazugságokkal körülbástyázva, vagy arra alapozva mesél el, emlékeznie kell minden egyes kitalált részletre, különben könnyen rajtakapják. Mégis sok esetben nehéz megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, mert ahogyan a céltábla közepét eltalálni csak egyféleképpen lehet, elvéteni azonban végtelen sok módon, így a hazugságnak is – szemben az igazsággal – számtalan arca van. Montaigne saját szerencséjének és erényének tudta be, hogy rossz a memóriája – olvasható Megadja Gábor Miért hazudnak a politikusok, ha nem muszáj? c. írásában. 
 

Közismert Gyurcsány Ferenc volt magyar miniszterelnök elhíresült (beismerő) vallomása a "Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. Nem akarom tovább csinálni.". Szerbiában pedig Mlađan Dinkić (most) szerb gazdasági és pénzügyminiszter meséje, hogy a polgárok 1000 eurós ingyen részvényeket kapnak, stb. 

Szűkebb pátriánkban Dr. Hódi Sándor pszichológus kutatta a témát és írt könyvet Miért hazudnak a politikusok? címmel. 

Nem kell azonban feltétlenül pszichológusnak lenni, hogy megállapítsuk: A politikusok bizony gyakorta nem mondanak igazat. Talán nem is lennének politikusok, ha az igazságot mondanák. Úgy is lehetne fogalmazni, azt mondják, ami nekik, vagy politikai pártjuknak megfelel. Főleg akkor, ha nincs a közelben valaki, aki emlékezteti őket a tényekre, vagy akár utólag számon kéri tőlük azokat. Nem szabad „futni hagyni” őket, mert végül mi magunk leszünk a hülyék, ha készpénznek vesszük, amit mondanak. Szavukon kell fogni őket.  

„Átmesélés”

Négy vajdasági magyar politikai párt és több civil szervezet szeptember 27-én tanácskozást tartott, amelynek végeredményeként megfogalmazták A vajdasági magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményei című dokumentumot, amelyben 15 pontban összefoglalták a vajdasági magyarok megoldatlan problémáit, vagy diplomatikusabban fogalmazva, megoldásra váró kérdéseit. A dokumentum kidolgozásában egyedül „a legbefolyásosabb délvidéki magyar szervezet”, a Vajdasági Magyar Szövetség, a meghívás ellenére, nem vett részt. Pásztor István, a párt elnöke az Újvidéki Rádió október 3-i Hangadó Szerda című műsorában újságírói kérdésre, hogy pártja miért maradt távol a tanácskozásról, ezt válaszolta: 

– Úgy tekintek erre a dokumentumra, mint az utolsó választási programunk átmesélésére. Az, ami ebben a tizenöt pontban látható, az benne van többek között a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) utolsó választási programjában. A Vajdaságért egy normális Szerbiában címszó alatt megjelent választási programban. És úgy tekintek erre a zárónyilatkozatra, hogy azok, akik most már többedik alkalommal megmérettettek és nagyon, nagyon könnyűnek találtattak. Újra elmondják, hogy kinek mi a dóga. Azon túlmenően, hogy leírják, átmesélik, hogy más mit gondol, mást nem vállalnak. Aláírják, összejönnek, elmondják, de a leckét újra nekünk adják fel. Én ettől nem félek, és azt gondolom, hogy ez a fajta megnyilatkozás minket csak megerősít. Azért erősít meg, mert én nem látok új elemet ezekben a történetekben. Egyrészről. Másrészről azt látom, hogy csak nekünk van ebben a pillanatban olyan mozgásterünk, olyan kapacitásunk, olyan legitimitásunk, amiknek tükrében ezeket a dolgokat fel lehet vállalni. Fel is vállaljuk, és megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni – tette hozzá Pásztor.
 

A VMSZ elnöke szerint a megfogalmazott 15 pont „a VMSZ utolsó választási programjának az átmesélése”. Hogy ez mennyire nem igaz, csak össze kell hasonlítania a VMSZ Vajdaságért – egy normális Szerbiában 2012-2016 c. választási programját, amely „tartalmazza mindazt, amit a VMSZ képvisel” (http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban) és a többi párt, illetve civil szervet – egyebek között a VMSZ-hez is intézett – felhívását (http://bozokiantal.blogspot.com/search?updated-max=2012-10-02T18:33:00%2B02:00&max-results=7).

Pásztor azt sem nem tudja, hogy mit tartalmaz pártjának a választási programja, mivel a két szöveg egymással még csak köszönő viszonyban se nincsen. Akkor most ki kit és mit mesélt át? Hogyan is áll Pásztor a memóriával?

Mit tettek eddig?

A VMSZ a 12 pontból álló választási programjában a 9. helyre rangsorolta a „kisebbségi jogérvényesítést”, ami önmagában is utal arra, hogy milyen fontosságot tulajdonít a vajdasági magyar közösség helyzete rendezésének, illetve megoldatlan kérdéseinek. Elégedett a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel és nem szándékozik annak megváltoztatását javasolni. Egyéként – részrehajlással való vád elkerülése végett – a program teljes szövege: 
 

„9. Kisebbségi jogérvényesítés

A 2008 – 2012. közötti parlamenti ciklus meghatározó eredménye a Nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadása. A törvény megteremtette a jogi keretet a nemzeti közösségek kollektív jogainak gyakorlásához.

A VMSZ célja, hogy a jövőben meghozandó oktatási-, művelődési- és médiatörvények maradéktalanul tartsák tiszteletben a nemzeti tanácsok törvényes hatásköreit és a kisebbségek szerzett jogait. Végső ideje, hogy egy új Hivatalos nyelvhasználati törvény váltsa fel az 1991. óta hatályos jogszabályt.

A költségvetési törvénnyel kapcsolatos alapvető elvárásunk, hogy – az ország gazdasági lehetőségeivel összhangban – növekedjen a nemzeti közösségek intézményrendszerére fordított költségvetési források összege.

Kisebbségi és össztársadalmi szempontból is kiemelten fontos az oktatási és képzési rendszer fejlesztése. A VMSZ számára külön prioritást jelent a felnőttképzés jogi keretének a megteremtése és a külföldön szerzett oklevelek egyszerűsített honosítását lehetővé tevő jogszabály elfogadása.

A VMSZ kiemelt célkitűzésként tekint a kisebbségi közösségek alulreprezentáltságának csökkentésére az állami szférában. Az elmúlt parlamenti ciklusban elfogadott bírákról, ügyészekről, közjegyzőkről és végrehajtókról szóló új törvényekbe – a VMSZ javaslatára – bekerült az etnikai arányok tiszteletben tartásának a követelménye a kinevezési folyamat során.

Az elmúlt négy év fontos eredményének tartjuk azt is, hogy a rendőrségi törvényből törlődött az a korlátozás, amely a kizárta a kettős állampolgárokat a rendőri hivatás gyakorlásából.”

Ezek a négy évre szóló célkitűzések nem újak, nem először kerültek megfogalmazásra, az eredmények viszont eddigi is rendre elmaradtak. A hivatalos nyelvhasználati törvény például 21 éves. A kisebbségek alulreprezentálása az állami szférában még ettől is jóval régebbi. Az igazi kérdés ezért, hogy mit tettek eddig a VMSZ képviselői a hatalomban a kialakult helyzet megváltoztatására? Erre viszont a pártelnök már nem tért ki, pedig a VMSZ és személyesen ő is legalább tíz éve részt vesz a hatalom gyakorlásában. Nem volna már ideje elszámolni az eredményekkel?

Igazság vagy hazugság?

            Pásztor elnök a rádióba lebecsülően nyilatkozott a négy magyar pártról, amelyek mégiscsak a politikai élet részvevői, habár nem értek el olyan „sikert”, mint a VMSZ. De nem is rendelkeztek olyan anyagi támogatással, infrastruktúrával, sajtóval stb. Magyarországi politikusok sem kampányoltak mellettük. (kormánypárti politikusok - M.Z. megjegyzése)
 

Ez még csak hagyján, ha az elnök nyilatkozatából nem érződne ki a vajdasági magyar politikai szintéren való egyeduralomra és egyszólamúságra való törekedés, ami az egypárti diktatúra rossz emlékét idézi. Nem először hangoztatta, hogy mivel a négy másik párt minden megmérettetésen könnyűnek találtatott, rangon aluli velük még tárgyalóasztalhoz ülni is.

Ezt példázza Pásztornak a választások első fordulója utáni (május 7-i) kioktató és rendreutasító megnyilatkozása is, miszerint „becsületbeli ügy, hogy ezek az urak kifizessék a villanyszámlát, leoltsák a villanyt és becsukják az ajtót, ugyanis többszörösen bebizonyosodott, hogy közösségileg mennyit érnek, és ideje lenne felhagyni a károkozással” (http://www.vmsz.org.rs/hu/tortenesek/elegedett-a-valasztasi-eredmenyekkel-a-vmsz).

A magyar-magyar kapcsolatokban megengedheti-e magának valaki, még ha pártelnök is, az ilyen viszonyulást?

            Pásztor állítása szerint, akik a szeptember végi dokumentumot aláírták semmit nem tesznek a magyarságért, csak nyilatkozgatnak, a leckét nekik adják fel, és csak ők képesek – hatalmi helyzetüknél fogva – érdemben cselekedni. Elfelejti azonban, hogy az eredményeket, vagy mulasztásokat egyedül csak tőle lehet (és kell is) számon kérni, hiszen csupán az ő pártja részes a hatalomban. Ezért nem tilthatja meg tőlük azt sem, hogy a közösség érdekében írjanak és megszólaljanak. A közösség majd eldönti, hogy kinek van igaza. Egyébként, milyen demokrácia az, amelyben tiltják a véleményt?

            Pásztor nyilatkozatának végén azonban – egy vargabetűvel – valójában „felvállalta” a felhívásban foglaltakat, mondván, hogy „megpróbálnak ennek érdekében valamit tenni”. Az aláíróknak nem marad más hátra, minthogy Pásztor Istvántól, mondjuk hat hónap múlva, tételesen számon kérjék, hogy mit is tett annak megvalósítása érdekében. Hogy – Montaigne szerint – megkülönböztessük az igazságot, a hazugságtól. Meg, hogy ellenőrizzék, kinek milyen a memóriája.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. október 6.

Kapcsolódó írások:

Vitaféle

Meghallgattam Pásztor István Kossuth Rádióban elhangzott nyilatkozatát. Nincs benne ismeretlen elem. Lármásan magabiztos szövegről van szó, amely magán viseli az egypártszindróma meghatározó jegyeit.

Mindazonáltal köszönet a Kossuth Rádiónak, hogy ha közvetve is, lehetővé tette a vitát. A politikai eszmék ilyen szembesítésére a jelenleg a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) jogara alatt tevékenykedő Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által ellenőrzött vajdmédia nem vállalkozik. S ez a helyzet – néhány kivételtől eltekintve – huszonhárom éve tart. De nézzük a megvét.

1. Pásztor István, azt állítja, hogy a 15 pontos szövegünk, amely Bozóki Antal az Árgus civilszervezet elnökének írásos kezdeményezésére állt össze, nem más, mint a VMSZ programjának átmesélése. 

Ezen ne vitatkozzunk. Mivel ez év október 1-én, a VMDP Hírlevél ez évi 206. számában közzétettük a 15 pontot, ezt most megtesszük a hivatkozott, a VMSZ honlapján megtalálható programmal is (http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Kisebbs%C3%A9gi%20jogok és http://www.vmsz.org.rs/hu/valasztasi-program/vajdasagert--egy-normalis-szerbiaban). Döntsön az olvasó.

2. Amíg nem készül el egy tudományos igényű, alapos monográfia legalább a történelmi VMDK létrejöttéről és működéséről, Pásztor is mondhat, amit akar. Csak azt nem, hogy a VMSZ egyedüli legitim szereplője a vajdasági magyar politikai színtérnek. Ezt nem mondhatja, mert a vajdasági magyarok szavazatait – különösen most 2012-ben, amikor a vele kvaterkázó Tadic-féle Demokrata Párt (DS) megszerezte e szavazatok több mint felét – neki (Pásztornak) is illene megbecsülni. Akkor is, ha azokat történetesen nem a VMSZ, hanem a többi magyar párt kapta. Hiszen nem udvariassági gesztusról van szó, hanem a demokrácia egyik alapelvéről. 

Hihetetlen, hogy a Kárpát-medencében milyen mély gyökereket eresztett az egypárti szindróma. 

Mi, akik a Vajdasági Magyar Demokrata Pártban (VMDP) vállaljuk a történelmi VMDK szellemi örökségét nem kis büszkeséggel mondhatjuk: az évek nekünk adtak igazat. Mert jóllehet a pénz, paripa, fegyver a másik oldalon van, nálunk volt (van) az ész, a gerinc és a legnagyobb megvalósult eredmények is. Például a kettős állampolgárság, vagy visszamenve az időben a politikai doktrínánk alapelve a „Kárpát-medencében élő magyar közösségek határmódosítás nélküli politikai integrációjának” eszméje, amelyet a történelmi VMDK már 1994 júniusában dokumentumba foglalt. Hogy a magyar autonómia egyetlen hadra fogható modelljéről szó se essék.

Miről beszél hát Pásztor István, aki éppen most hagyja faképnél Tadićot (helyesen), hogy egy 180 fokos fordulattal – szintén helyesen – Tomóhoz (Tomislav Nikolićhoz) csatlakozzon. De, tulajdonít-e ezeknek a nem túlságosan elegáns, s a VMSZ-ben is turbulenciát okozó politikai manővereknek bárki, akár a legkisebb elvi jelentőséget? Senki. A politikában jelen levő kenyér- és a szűkebb pártvezetés érdekharcán túlmenően bizonyosan nem.

Való igaz, a VMDP-ben kevesen vagyunk, pénzünk sincs nagyon, de egyelőre bírjuk az iramot. 

3. Nem véletlen, hogy Pásztor elismeri, s vállalja a 15 pontot. Mint ahogy az sem, hogy a fogadkozik, miszerint „megpróbálunk ennek érdekében valamit tenni”. A gond az, hogy a VMSZ nem tudja feltenni a lécet, s ezért folyton bukdácsol, miközben folyton magyaráznia kell a bizonyítványát.

Mi mást nem tehetünk, szaván fogjuk. S újra, meg újra kiállunk a nyilvánosság elé, hogy véleményt mondjunk a tevékenységéről. Meg arról is, mi az, amit az adott helyzetben tennie kellene.

Ezzel összefüggésben csak megismételni tudom, az említett Hírlevélben közölt a VMDP intézőbizottsága által jegyzett állásfoglalást: „Az intézőbizottság véleménye az, hogy a vajdasági magyar párt elit akkor jár el hivatásának megfelelően, ha a nemzetrészünk egésze és a saját érdekében is világosan megfogalmazza és közzéteszi a változásokra vonatkozó értékelését, s nyilatkozik az érdekvédelemmel összefüggő politikai tevékenységének főbb irányairól.

A VMDP rövidesen elkészíti ezt a dokumentumot és azt egy nyilvános vitára hívó felszólítással, közzéteszi”.

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 209. szám, 2012. október 4.

Új Übük - új Poszományok

Ámulva hallgattam Pásztor István Ternovácz Istvánnak adott nyilatkozatát, s szinte szemem előtt láttam, ahogy ismét virulni kezdett arcán a bizánci dölyf, a politikusok ősi ellensége és megrontója. Nemcsak az a baj, hogy Pásztornak (már megint) nincsen igaza – ha összevetjük a VMSZ programját a Bozóki Antal által fogalmazott elvárásokkal, akkor ez a kisiskolások számára is nyilvánvaló, ezért jó, hogy Ágoston András minden különösebb analízis nélkül szembeállította egymással a dolgokat. Ki-ki, vonja le belőle a konzekvenciát. A legnagyobb baj az, hogy a VMSZ programjában édeskevés szó esik az autonómiáról, csak hát Pásztor ezt ismét elfelejtette, mert azt hiszi, kezében a teljes honi sajtó, és már minden újságíróból poltront csinált a napi kenyérgond. Amellett mindezt teheti is, hiszen eddig majd minden ostobaságához kapott fővárosi támogatást. Ha ettől nem, akkor attól, ha „itt” nem, akkor „ott”, vagy itt is, meg ott is. A sok hízelgés láttán már maga is kezdte elhinni, hogy itt mindenki hülye, csak ő a helikopter. Ámde ennek szemmel láthatóan lassan vége szakad, ezt már csak vakok és elvakultak nem látják. Pásztor kezd kényelmetlen szolgává válni, és hát volt már egyszer a VMSZ-nek egy Übü királya, akit hatalma teljében megbuktatott a cimborája, Poszomány kapitány. Ugyanis ez a természete, természetes következménye minden politizálásnak, amely a dölyfön alapszik. Kívánom hát, gyulladjon ki Pásztor István arcán egyre többször, egyre pirosabban a dölyf lázrózsája. Ha már nem tetszik neki, hogy szólni merészeltünk.

Pedig az még időben vala.

Csorba Béla

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 210. szám, 2012. október 5.

Határok nélkül: Útkeresés?

Peticíó a vajdasági magyar közösség azonosságának megőrzéséért

Peticíó - klikk a képre

Felhívás a magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz az Európai Unió magyar képviselőihez. Abból a megállapításból kiindulva, hogy 

–        a vajdasági magyar közösség demográfiai, gazdasági és foglalkoztatási helyzete – a 2000. október 5-i, önmagát demokratikusnak nevező hatalomátvétel után is – tovább súlyosbodott (a 2011. októberi népszámlás adatait a lakosság nemzeti összetételéről még mindig nem tették közzé), visszaesett a gyermekvállalás, a fiatal és képzett lakosok elvándorlása pedig fokozódott, ami miatt a lakosság elöregedése is egyre kifejezettebb;

–        Vajdaságban a munkanélküliek száma meghaladta az eddigi példa nélküli 27 százalékot, az itteni magyarok között a foglalkoztatás nélküliek száma pedig még ennél is jelentősen nagyobb;

–        a magyarok mind jobban kiszorulnak a döntéshozatali szervekből – (pl. Nagybecskereken és Újvidéken), ami sérti a nemzeti kisebbségeknek a képviseletre és a döntéshozatalban való arányos részvételhez való jogát –, de a vállalkozók közül is, elveszítik termőföldjüket, ingatlanaikat, ami csak növeli a közösség elszegényedését;  

 

–        a vajdasági magyar pártok sikertelenül szerepeltek a 2012. választásokon. Nincs közöttük  egyetértés a közösség alapvető kérdéseinek rendezésében; 

 

–        tekintetbe véve, hogy a fentiek miatt a közösségen egyre jobban eluralkodik a kiábrándulás, a depresszió és a letargia,

mi, alulírott vajdasági magyar pártok és civil szervezetek vezetői, valamint magánszemélyek, az Újvidéken 2012. szeptember 27-én tartott értekezlet részvevői, felelősséget érezve önmagunk és  gyermekeink jövője iránt, az alábbiakat követeljük:

1. Olyan munkahelyteremtő intézkedések megtételét, amelyek csökkentik a munkanélküliséget, biztosítják a tisztességes keresetet és megélhetést, növelik a gyermekvállalás lehetőségét, valamint a fiatal és képzett lakosoknak a szülőföldön való maradását.   

2. Szerbia biztosítsa a délvidéki magyarság teljes körű nemzeti autonómiáját, területi és személyi elvű autonómiát. A nemzeti tanácsokról szóló törvénynek az eddigi tapasztalatok alapján való mielőbbi módosítását, amely szavatolja a nemzeti kisebbségek tényleges politikai önkormányzatát, felruházná döntéshozatali joggal és hozzájárulna az érdekeinek megfogalmazásához és hatékony képviseletéhez. Ezt követően új, demokratikus nemzeti-tanácsi választások megtartását, az állam által elkészített és kezelt teljes választói névjegyzék alapján, olyan választási rendszer alkalmazásával, amely figyelembe venné a lakosság területi megoszlását.  

3. Szerbia valódi decentralizálását és EU-kompatibilis régiókra (nem statisztikai) való átszervezését. A régiók kialakításánál vegyék figyelembe a gazdasági, földrajzi, etnikai és más elveket. A délvidéki magyarság tömbben élő része egy közigazgatási egységben, régióban legyen. A közigazgatási reform részeként létre kell hozni a szubszidiaritás elve alapján működő települési önkormányzatokat. 

A Vajdaság Autonóm Tartomány önkormányzatiságának teljes visszaállítását, beleértve a törvényhozási, végrehajtási és igazságügyi jogkört is.

4. A szerb alkotmány által a nemzeti kisebbségeknek szavatolt parlamenti helyek beépítését a választási törvénybe, az arányos részvételt a döntéshozatali intézményekben, a közigazgatási és igazságügyi szervekben, a közvállatokban, valamint a belügyi hatóságokban – minden szinten. Új törvény meghozatalát a népképviselők választásáról, amely lehetővé teszi a listákra és az egyénekre való szavazást is, minek alapján mindegyik jelölt, aki legalább 2000 szavazatot kap, rangsorolási eljárásba kerül.  

 

5. Adának, Zentának és Magyarkanizsának az észak-bánáti körzethez való csatolásáról szóló, az asszimilációt ösztönző rendeletnek a megváltoztatását és a három községnek a természetes etnikai, gazdasági, valamint földrajzi környezetbe, az észak-bácskai körzetbe való visszatérését

6. A községi bíróságok visszaállítását Adán, Csókán, Magyarkanizsán, Óbecsén, Temerinben, Topolyán és Zentán. A bíróságok és ügyészségek dolgozóinak nemzeti összetételére vonatkozó adatok nyilvánosságra hozatalát és az arányos foglalkoztatás biztosítását a tartományi és községi közigazgatási és igazságügyi szervekben, közvállalatokban és hivatalokban, valamint a magyar nyelv hivatalos használatának biztosítását ezekben a szervekben, valamint egy új hivatalos nyelvhasználati törvény meghozatalát. 

 

7. Magyar oktatási rendszer létrehozását az óvodától az egyetemig, a magyar lakosság érdekei alapján, figyelembe véve a szülők állásfoglalását. Magyar csoportok beindítását az Újvidéki Egyetemen.  A szerb iskolaközponthoz tartozó tordai és a magyarittabéi általános iskola önállósulását. A szerb, mint nem anyanyelv oktatásának átszervezését, a tankönyvek korszerűsítését és a nemzeti közösségeket megbélyegző tartalmak törlését.

8. A sajtó szabadságát és a pártoktól, valamint a Magyar Nemzeti Tanácstól való független és tárgyilagos tájékoztatás biztosítását.   

 

9. A szabadkai Népszínház és az újvidéki Európa Kollégium befejezése végső időpontjának meghatározását, mert még csak nem is látszik, mikor kerül erre sor. 

 

10. A kollektív bűnösség elvének törlését a 2011. október 6-án elfogadott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényből.

11. A szerbiai parlament fogadjon el nyilatkozatot, amely elítéli az 1944/45-ös délvidéki, a magyarokat érintő vérengzéseket, kinyilvánítja a bocsánatkérést, biztosítja az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát. Tegye lehetővé a második világháború áldozatainak emlékmű emelését minden helységben, ahol tömegsír van, a még titkos dossziék és levéltárak megnyitását, segítse az említett események kutatását, valamint tegye lehetővé a besúgók névsorához való hozzáférést és indítson eljárást az atrocitások életben lévő elkövetői ellen. 

 

12. Állami irányítással ne kerüljön sor a többnyire Nyugat-Európából kitoloncoltaknak a nemzeti kisebbségek által lakott területekre való költöztetésére, mivel az még jobban megbontaná a lakosság etnikai arányait és rontaná a közbiztonságot. 

 

13. A szerb kormány biztosítsa végre az etnikai alapú incidensek hatékony kivizsgálását és a vonatkozó jogszabályoknak az elkövetők elleni következetes alkalmazását, mindennemű hovatartozástól függetlenül, valamint a temerini elítéltek szabadon bocsátását.

14. Az őshonos magyar nemzeti kisebbség említett kérdéseit vegyék figyelembe és kérjék számon Szerbia európai integrációs csatalakozási tárgyalásai során. A térség valamint Európa népei történelmi megbékélése és a vajdasági magyar nemzeti közösség helyzetének megnyugtató rendezése érdekében, szükségesnek tartjuk a szerb-magyar, illetve magyar-szerb kapcsolatokat terhelő kérdéseknek a tagjelölti státus megszerzése előtti megnyugtató módon való rendezését.

15. A fenti követelések megvalósításáért való határozott kiállást – minden szinten – figyelemmel kísérjük és számon kérjük a magyar képviselőktől.

Ezeket a közösen megfogalmazott álláspontjainkat eljuttatjuk a belföldi és külföldi sajtónak, Ivica Dačić szerb kormányfőnek, Stefan Fülének, az Európai Bizottság bővítési biztosának, Jelko Kacinnak, az Európai Parlament szerbiai jelentéstevőjének, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőinek.

Újvidék, 2012. szeptember 27.

Pártok:

– Ágoston András, Vajdasági Magyar Demokrata Párt, elnök
– Csonka Áron, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, elnök

– László Bálint, a Magyar Remény Mozgalom, elnök

– Rácz Szabó László, Magyar Polgári Szövetség, elnök

Civil szervezetek:

– Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület, mgr. Bozóki Antal, elnök

– Barangoló – Civil Szervezet, Zenta, Miklós Éva, elnök

– Horizont Dél-bácskai és Szerémségi Magyar Civil Szervezetek Szövetsége, Bátori József, elnök

– Nagy Sándor Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület, Papp Ferenc, elnök

– Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat – Topolya,

   Kovács László elnök

– Újvidéki Diáksegélyező Egyesület, Matuska Márton, elnök
– Újvidéki Magyar Olvasókör, Matuska Mária, elnök
– Újvidéki Polgári Daloskör, Papp Ferenc, alelnök
– Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, Nagy Margit, elnök 

 

Magánszemélyek: 

– Bálint István, újságíró, Újvidék
– Margit Zoltán, kertészmérnök, Csóka

– Muhi Béla, tanár, Újvidék
– Rontó B. Judit mgr., tanárnő, Torda

– Szabó Angéla, újságíró, Csantavér

– Zavarkó Sándor mgr., Újvidék
– Magyar Karolina, okl. jogász, Újvidék

Megjegyzés: 

A Felhívás nyitott további aláírók számára, akik a tartalmával egyetértenek.  

Peticíó a vajdasági magyar közösség azonosságának megőrzéséért

Párisban járt az ősz

Ady Endre

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem. 

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok. 

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek. 

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Eretnek gondolatok kukoricatörés idején

*PILICKÉZÉS…

Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték. Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen. A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.

Vele ellentétben az északi szerb gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást, akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.  

Tehát a húsz évvel ezelőtt felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt. Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az önállóságát, kivívta a maga függetlenségét. Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott indián. Az, amelyik jó indián.)

Sajnos, olyasmit a legnagyobb jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek, hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen katasztrófa.

Azt hiszem, érdemes ezt a parányi kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt annál.

A Bilickivel való pilickézés túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is. Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával, mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.

Az egyik kulcsszó alighanem a Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria. Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából, amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára, mellékvágányra kényszerítése.  A vak is láthatja, hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)

Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki. Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott. Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.

A megélhetési bűnözés a mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és meg sem botránkozunk.  A közelmúltban történt tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…

Az történt, hogy egy héttel ezelőtt két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen, sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12 ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat, másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet. Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség, valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)

A nem mindennapi kukoricaföldi szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat, a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi (idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba, gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt (össze)akasztani.

Nyilvánvaló, egyértelmű volt a felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét. Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető „no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét megállta. 

Szabó Angéla

*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira” repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)

Egy ilyen sikeres ütés után a játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott. Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.

Kukoricaföldi happening

A temerini fiúk szüleinek nyílt levele a vajdasági magyar pártvezetőkhöz

Tisztelt Pártelnökök!

Kérem Önöket, hogy amennyiben módjukban áll, jelenjenek meg Szabadkán az október 12-ére összehívott megbeszélésen, és foglaljanak pozitív állást mind az öt temerini fiú ügyében!
Ők mindannyian az akkori szerb politika áldozatai. Amint tudják, akkoriban 300 magyarverés történt a Vajdaságban, az itteni magyarok viszont csak egy esetben ütöttek vissza. Ezért a fiúkat összesen 61 évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Azonban olyan szörnyűséges gaztettet, amivel vádolták őket (emberölési kísérlet), nem követtek el. A korrupt bírónő által vezetett tárgyaláson elhangzottak messze nem feleltek meg a valóságnak. Az ő legfőbb bűnük az volt, hogy magyarok. A példátlanul szigorú ítélet meghozói nagyon jól tudták, hogy még a háborús bűnösök is csak ritkán kapnak ilyen súlyos ítéletet. Valójában az itteni magyarok megfélemlítése volt az igazi cél. Ez az elhibázott bírósági ítélet nemcsak az öt fiúnak szól, hanem az itteni magyarság is. Figyelmeztetés ez mindannyiunk számára: így járhat mindenki, aki nem hajt fejet, aki nem tűri, hogy szidalmazzák és bántalmazzák a magyarsága miatt.

2004-óta elhunyt Illés Zsolt édesanyja és édesapja, Szakáll Zoltán édesapja, Uracs József édesanyja, Horváth Árpád és Máriás István nagyapja.

Mi, szülők nem akarunk és nem is tudunk belenyugodni abba, hogy a fiaink egy olyan tett miatt töltsenek éveket börtönben, amelyet nem is követtek el. Én súlyos cukorbeteg vagyok, a feleségemnek, Ilonának pedig az idegrendszerét kezdte ki ez a tűrhetetlen állapot. 

Kérem Önöket, hogy fogjanak össze a fiúk és az egész délvidéki magyarság érdekében! Tegyék félre az ellenségeskedést, és hozzanak egy egységes döntést! Érdemes egymásnak kezet nyújtani és összetartani egy nemes cél érdekében.

Mi, szülők, de talán az itteni magyarság is ezt várja el Önöktől.

Tudomásunk van arról, hogy a szerb köztársasági elnök hamarosan Magyarországra látogat, ezért jó lenne, ha addigra megszületne az Önök közös álláspontja is.

Tisztelettel a temerini szülők nevében:

Máriás István

Meghívó a kerekasztal megbeszélésre az elítélt temerini fiúk ügye kapcsán