NEVERGREEN KÖZLEMÉNY - FONTOS !

Bob Macura - Nevergreen

Sajnálattal közöljük hogy Bob Macura december 14.én vírusos torokgyulladást kapott mely 40 fokos lázzal jelentkezett.

Erre való tekintettel a Nevergreen zenekar kénytelen az Erdélyi turnét az Erdélyi szervezőkkel tartott megbeszélés alapján március vagy április havára halasztani. 

A turné új dátumáról a közönség értesítve lesz a médián át, valamint az interneten, többek között ezen a "facebook esemény" oldalon is. Megértéseteket köszönjük.

Matláry Miklós

Nagyon sajnálom a mini turné elhalasztását, nagy kedvem lett volna ismét zenélni nektek .

Nagyon magas láz, amit a torokgyulladás okozott,teljesen az ágyhoz kötött . 

Valamiért , nekem személy szerint , mindig is az Erdélyi koncertek a legkedvesebbek és ígérjük hogy nemsokára bepótoljuk a lemondott bulikat.

A szervezőknek köszönöm a lelkesedést és az erőfeszítéseket.

Üdv az összes NG rajongónak és a barátainknak .

Bob Macura

Az elhalasztott koncertet megelőző interjú:

“Hálás és igényes a határon túli magyar közönség” – Interjú a Nevergreen zenekar tagjaival a sepsiszentgyörgyi fellépésről

Ritkán kerül sor Erdélyben Nevergreen koncertre, ezért nagy eseménynek számít a december 17-i sepsiszentgyörgyi Rockkarácsony, ahol a gyergyói Damned és a szentgyörgyi Kráter után fellép a legendás zenekar. Gótikus-doom zenéjük és tartalmas szövegeik sok magyar fiatallal szerettették meg a rockzenét.  Ebből az alkalomból kérdeztük meg a zenekar tagjait, Matláry Miklós billentyűst és Bob Macura énekes-basszusgitárost.

Nemes Előd: Járt már Sepsiszentgyörgyön a Nevergreen zenekar emlékezetetek szerint? 

Matláry Miklós és Bob Macura:  A Nevergreen még soha nem járt Sepsiszentgyörgyön, annak ellenére hogy már sok  erdélyi városban koncertezett az utóbbi tizenvalahány évbe,n Erdélyben igen sok nyári fesztiválon, évente legalább 2 – 3 on. Ideje volt Sepsiszentgyörgyre, Erdély egyik patinás városába is eljönnünk, egyébként Erdélyt nagyon szeretjük, ez egy nagyon jellegzetes világ, nagyon hálás rock közönséggel.

Nemes Előd: Gyakran jártok határon túli magyar településekre koncertezni? Ti magatok is délvidéki magyarok vagytok, mennyiben más a határon túli magyar közönségnek játszani?

Matláry Miklós és Bob Macura:  A Nevergreen egy nemzetközi jellegű magyarországi – vajdasági – szerbiai zenekar, tagjai a magyarországi dobos kivételével vajdaságiak, köztük vajdasági magyarok és vegyes házasságból származó vajdaságiak is találhatóak. A zenekar a legnépszerűbb Magyarországon és Erdélyben, továbbá jól ismert Vajdaságban és ismerik Szlovákiában – Felvidéken, Szerbiában, Horvátországban, Boszniában. Nagyon vegyes közönségünk van, játszottunk és játszunk elsősorban magyar, de román, szerb, horvát közönségnek is. Ezért a dalok megvannak minden lemezünkön két változatban, magyarul és angolul. Igyekszünk minél többet koncertezni, minél több emberhez eljuttatni a zenénket. A határon túli magyar közönségre jellemző, hogy rendkivül hálás és igényes zeneileg. Ez az erdélyi közönségre még kifejezetebben érvényes.

Nemes Előd: Hogyan fogadták a rajongók az új lemezt és a szintén újdonságnak számító énekesnőt?

Matláry Miklós és Bob Macura: A Nevergreennek van egy tábora, ez a tábor mindig jól fogadja az új lemezeket, de szeretnénk ezt a tábort szélesíteni, népszerűsíteni a rock – metal zenét, ezt hivatásnak is érezzük, meg létszükségletnek is, mivel az utobbi időkben a teljesen elkommerszesedett média egy devalvált, hamis kulturértékrendszert erőszakolt rá az emberekre. Tina, az énekesnő már nem számít annyira újdonságnak, két lemezen énekelt idáig opera betéteket, az Új Birodalmon és a Karmageddonon, de már az ezek előtti  Erős, mint a halál lemezen is énekelt pár back ground vokált, mint előtte Bencsik Tamara. Azóta nagyobb szerepet kapott az opera ének betétekkel, ezt fogja csinálni a következő lemezen is, ami valamikor a jövő év elején jelenik meg. A közönség jól fogadta és a Nevergreen részeként értelmezi.

Nemes Előd: Milyen koncertprogramra számíthatunk az este folyamán? Sok lemezről kell játszani…

Matláry Miklós és Bob Macura: Nehéz választás volt, olyan szempontból hogy sok nagy és kedvenc dalt le kellett hagyni, de hát a műsoridő meghatározott, nekünk meg már elég sok lemezünk van, szám szerint tíz stúdiólemez. Igyekeztünk egy Nevergreen életművet átfogó műsort összeállitani a legnagyobb slágerekből, de azért hangsúllyal az Új Birodalom és a legutóbbi Karmageddon lemezeken, hiszen a Karmageddonnak nem volt lemezbemutatója Erdélyben, ezt a Karácsony előtti december 15. – 16. – 17. – i erdélyi turnét Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön át így is fel lehet fogni. Kérjük a közönséget, hogy kövessék az infókat a Nevergreen hivatalos facebook oldalon át:

http://www.facebook.com/nevergreen.hu

Nemes Előd: Köszönjük a válaszokat, szeretettel várunk Sepsiszentgyörgyre!

NEVERGREEN - ERDÉLYBEN koncerteznek

Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy

A jövő héten egy 3 állomásos erdélyi miniturnéra indul a Nevergreen. A csapat legutóbbi albuma az év elején jött ki Karmageddon címmel.

"És végre eljött a pillanat, amire egész este nagyon sokan vártak. A Nevergreen végre színpadra lépett. Bevallom őszintén, már a soundcheck alattletaglózott Tina orgánuma (egy ilyen képzett hang, hangosítás nélkül is erős), és bár lemezen tetszett a női énekessel megerősített Nevergreen, valahol volt benne egy enyhe félelem, hogy ez élőben nem fog akkorát ütni. Tévedtem, mindamellett, hogy kellett némi ráhangolódás.

Furcsa, mégis hatalmas élmény volt így hallani a régi dalokat, az új szerzeményeknél pedig teljesen természetesnek hat, hogy nem csak Bob énekel. Minden klasszikus terítékre került, az Új sötét kor alatt már én sem bírtam magammal (ekkor már alig volt hangom, az Ámoknál már egyáltalán nem…) és immáron „haj nélkül” headbangelésbe kezdtem. Semmi nem maradt ki, minden olyan dal elhangzott, amit egy valamirevaló Nevergreen rajongó várhatott. Annyi év után sem lehet megunni ezt a zenét.

Ez az este valóban egy ünnep volt, az új lemezt és a régi, sokunk számára feledhetetlen dalokat ünnepeltük. A hangzás minden szempontból rendben volt, a Frozen alatt felvonultatott hastáncos lányok koreográfiája is beleillett az est hangulatába. Látszott azért, hogy volt néhány „első koncertes” is a közönség soraiban, hisz a visszázás nem maradt abban az Ámok után sem…pedig oly sok év után sem változott a szokás, ha lemegy az Ámok, a függöny is legördül, még, ha nem is szó szerint."

Az erdélyi koncertek:

12/15 (szombat) - Kolozsvár, Irish&Music Pub, további zenekarok: Voices of Silence, Stormbridge

12/16 (vasárnap) - Marosvásárhely, Jazz & Blues Club, további zenekarok: Kontrax, Elendil (Nightwish programmal), Matahari.

12/17 (hétfő) - Sepsiszentgyörgy, Excalibur (volt Dózsa György klub)

www.facebook.com/nevergreen.hu

Visszanézés (interjú)

Kép: Kubikos a századfordulón 

(Gyula, Békés m.)  

Beszélgetés egy régi kanizsai munkással

Egyre ritkábban ugyan, de még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.

Dobó Tihamér: Kanizsai utca  

- Hogy érzi magát?

- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.

- Milyen volt a gyerekkora?

- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.

- Mire emlékszik még? Milyen volt a város, az emberek?

- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a dolog.

- Hol helyezkedett el?

- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem nyugdíjba. 

- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a mostani világ között?

- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.

Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.

Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.

De ugyan ez a helyzet a munkával is.

A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején van itt minden.

- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?

- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.

Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.

- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?

- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.

- Köszönöm a beszélgetést!

Pósa Károly 

Itt, kint a Budzsákban

Itt, kint a Budzsákban

Itt, kint a Budzsákban,

Mindig hosszú a nap.

Akkor is, ha rövid.

Mintha az ég

Bosszantana.

Tóparti közökön az ősz:

Időnap utáni idő.

A szél itt megtörik,

A Rét előködlik.

Itt, kint a Budzsákban,

A szél erőlködik.

Még vályogból készült

Az Alvég

Pár háza.

A Kistemetőt,

Meg az utcákat
Fasor rámázza.

S ahová halott se való,

Néma takarodó,

Más lapra tehető:

Bezárt Kistemető.

Még vályogból készült

A végső Elrendelő.

Lám: tárja szét karját,
Néhai Csonkák

Körösztje.

A Koncz-pék előtt

Kérdés,
vagy válasz súlyától

Rogysz össze?

Amit az ősz
meg e sorok,

Fölerősít
- megsokszoroz.

Errefelé semmi sincs késve.

Munka van az arcokra vésve.

Lám: tárja szét karját,

Múltad lépésben.

Itt ritka a megrendülés.

A dologba feszülő

Embertestnek

Parancs a maradás.

Talicskát tolnak,

Kelnek, esnek,

Izzadó reggelek, napok, estek.

Az élet az aratás.

Mert bár úgy tűnik
- banalitás:

A Tópartba fúlni
 - beavatás.

Itt ritka a megrendülés.

Levert cövek a realitás.

A Budzsákban lakni?

Szinte nincs rajtunk

Magyar semmi.

De dacot érő az alázat.

Hevít, mint tűz,
reszkető lázat:

Csak öntudatlanságig

Élni, lenni,

Mert itt szó az Úr,
az Igaz.
Hisszük mi könnyeket fakaszt.
Beszántjuk.
Nem kell vigasz.

A Budzsákban lakni?

Szentnek sose

 - de nekünk malaszt.

Magyarkanizsa, 2012.

Pósa Károly

Temerini fiúk: Tőkés és Lomnici kéri a három másik elítélt elengedését is

A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.

"Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét.

Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből.
 

"Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna.

Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
 

A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.

MTI

(EL)FOGYUNK

Kisebbségjogi jegyzet

            November 29-én nyilvánosságra hozták a több mint egy évvel a – 2011. október 1-je 15-e között – tartott szerbiai népszámlás adatai. 

Vajdaság 1 931 809 lakosa közül 251 136 vallotta magát magyarnak a tavalyi népszámláláskor. Ez azt jelenti, hogy nemzettársaink Szerbia összlakosságának (Koszovó nélkül, Bujanovac, Preševo és Medveđa község pedig bojkottálta a népszámlálást), 7 186 862, illetve 3,53%-át, a tartomány lakosságának pedig 13,%-át képezik.

Léphaft Pál karikatúrája, Magyar Szó, 2011. december 1., 1. p.

A magyar nemzetségűek száma és aránya a Vajdaságban (1941–1991)[1]

1941     473 241             28,5%

1948     428 932             25,8%

1961     442 561             23,9%

1971     423 866             21,7%

1981     385 356             18,9%

1991     339 491             16,9%

2002     290 207             14,28%  (Szerbiában + 3092 = 293 299 = 3,91%)[2]

2011      251 136             13,00%  (Szerbiában + 2763= 253 899  = 3,53%)[3]

Ezek az adatok azt jelentik, hogy tíz év alatt a Szerbiában élő magyarok száma 39 400-al, ebből tartományban élő magyarok száma 39 071-el lett kevesebb. Mivel Vajdaság lakosainak száma 100 189-el csökkent 2002-hez képest, ebben a csökkenésben a magyarok 39%-al vesznek részt. Ez kétszer meghaladja a lakosságban való részvételi arányunkat (13%). 

 A demográfiai mutatókat súlyosbítja a tény, hogy a magyarok az egyik legelöregedettebb nemzeti közösség Szerbiában. A magyarok átlagéletkora 44,9 év, míg a romáké 28,3 év, a bosnyákoké 33,5 év, a szerbeké 42,5 év. Tehát a négy legjelentősebb nemzeti közösség közül a magyarok átlagéletkora a legnagyobb, ebből következik logikusan, de nem törvényszerűen, hogy az elhalálozási arány is itt a legnagyobb, illetve, hogy a születési index pedig sajnos a legkisebb.[4]

A magyarok számának csökkenését a fent említett két fő ok mellett, ami a természetes népességfogyás és az elvándorlás, még feltehetően nagymértékben befolyásolja az asszimiláció is, viszont ez az a tényező melyet a legnehezebb mérni a különböző eddig ismert módszerekkel.[5]

Már az a tény, hogy a magyarok aránya a tartomány összlakosságában 1948 óta (25,8%) csaknem megfeleződött (13,00%-ra zsugorodott) és továbbra is folyamatosan (és nagymértékben) csökken, önmagáért beszél. Jelzésértékű a vajdasági magyarok helyzetéről és a szerb állam magyarságpolitikájáról. 

A vajdasági magyar közösség lélekszámának csökkenése egyúttal a vajdasági magyar politikusok, elsősorban a – „konstruktív ellenzéki pozícióban” lévő – Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és Magyar Nemzeti Tanács (MNT) vezető politikusai teljesítményének, politikájuk sikertelenségének a mutatója is.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 1.

[1]Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerkesztette: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 312. p.

[2]  Matuska Márton: Öregszünk és fogyunk. Magyar Szó, 2003. január 10., 8–9. p. és dr. Gábrity Molnár Irén: Népességmozgás – térségünk jövőképe  Aracs, 2008. október 23., 9. p.

[3] Republički zavod za statistiku, http://media.popis2011.stat.rs/2012/Prezentacija_Knjiga1.pdf

[4] Kiss Igor: A 2011. évi népszámlálás nemzetiségi adatai, Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 254. szám, 2012. november 30.

[5] Uo.

Én, a délvidéki vadászgörény

Sokáig, nagyon sokáig halogattam ezt az írást. Vártam a kezdeti dühöm csillapodását, de ahogy múltak a napok, bonyolódott a helyzet is, kiváltképpen a lelkiállapotom, és ezzel jónéhányan így vagyunk most itt, a déli végeken.

Magyarkanizsai vagyok, ebben a tiszamenti kisvárosban élek, beékelődve a Járásnak nevezett napszítta puszta és a folyó közé. Tiszta időben, amikor a hajnali pára már fölszívódott, a magasabb fák ágairól látni lehet a szegedi szalámigyár hóka tornyát. A környező települések lakossága jóformán színmagyar, nyakas kun származékok, akiknek életük a munka és a föld szeretete. A múlt században legendák keringtek a kanizsai kubikosokról, szívósságukat messzi földön is elismerték és méltatták, mert ezek az emberek a családjuk iránt érzett ősi felelősségtől hajtva a legnehezebb munkákat is zokszó nélkül becsülettel elvégezték. Néha csak dacból vagy virtusból, ám a legtöbbször – bizony ínségből. Mélyen vallásos, bigott katolikus népség a miénk, ahol a megszegendő kenyérre még körösztöt rajzol a fanyelű nagykés.

Anyai nagyapám sintér volt - Isten nyugosztalja! - jó, ha a nevét le tudta írni. Ám a legpallérozottabb tudós elmék okoskodásánál is többet ért egy rövid, csendes megjegyzése, amit a hitlerbajsza alatt nagy ritkán kimondott. Volt miből merítenie, rendesen megtiporta az élet. Nincstelenként nősült, szolgálta a hazát honvédként, futott ’44 őszén, hogy a partizánok elől az életét mentse, és megkönnyebbült, amikor ugyanezek a partizánok több ezer délvidéki magyarral együtt „csak” azért hajtották el, hogy a frontvonalon munkaszolgálatosként robotoljanak egy újsütetű haza érdekében. Bár három és fél évig odavolt, mégis jól járt, jobban, mint azok, akik most a Szigetben vadliliomok alatt jelöletlen tömegsírban pihennek. De ez egy másik történet.

A nagyszülői ház udvarán láttam először görényt, persze döglöttet. Öregapám „girindeknek” hívta a tyúkólak rettegett pétergáborát és nem volt hízelgő véleménnyel az említett potentátról, ahogy a görényeket se szerette. Elűzte őket, ha tudta, ha nem – elpusztította. És a hisztérikus állatvédőket megnyugtatandó: szerette és becsülte a jószágokat; igaz a házőrzői nem kaptak műgumi-csontot a névnapjukra, de a nyakörvet sem ismerték és a hízóra fogott ártánynak nem kellett színes játéklabda a depresszióját kezelendő, mert nem kalitkában, hanem tágas és alommal hintett ólban nőtt fel.
Írom mindezt azért, mert hónapokkal ezelőtt kurta közleményből értesülhetettünk a jó hírről: Az EU lassan őrlő aktamalmai által kibocsátott útlevelet kaphat az a házi kedvenc is, aki együtt utazik, nyaral-telel gazdájával. Kutyák, macskák és a szép új idők hobbiállatai a vadászgörények is szorongás nélkül átléphetik az úniós határokat.

Előttem a babával, hintalóval játszadozó sarjaim (Háromat ellett a szukám; hogy a szabadelvű szociológusok is megértsék....), közben megy a tévé, éppen a nagyon fontos Feri beszél rólam, meg a lányaim jövőjéről, azaz csak beszélne, de már régen kiiktattam a hangot, és csak a gesztusaira figyelek. Vizslatom a tekintetét, ahogy szaporán pislog, lapos kézmozdulataival ügyesen kíséri mondandóját. Jól felépítették, kicsinosították, mint a panoptikumi viaszbaba-hírességeket és tényleg nagyon életszagúra sikeredett. Olyan alulról jövő keménypápaisra. Alapos a píár-gárda munkája, na. Egy dolgot azonban kihagytak. Hiteltelen, ugyanis nincsen szíve. Hazudik szegény. Muszáj nekije, mert ha kiderül, hogy az egész lénye csak egy művileg létrehozott reklámfigura valóságtartalmával bír – elveszíti rajongóit. Hasonlíthatna a mesebeli Bádogemberre is, ám azt – mint tudjuk – módfelett bántotta szívtelensége, viszont a Ferit ez egyáltalán nem aggasztja. És az Istenadta nép elhiszi ezt a viaszfigura -szemfényvesztést, mint ahogy elhitték ama másik, vörös téri viaszbabának a hazugságait is. Pedig lehetne emberibb is ez a Feri.

Sok a közös vonás kettőnkben.

Bár egy évtizeddel idősebb tőlem, mindketten szemüvegesek vagyunk. Az övé márkásabb lehet ugyan, de lila zakóm nekem is volt a kilencvenes évek elején, igaz nemigen használhattam, mert akkortájt éppen a horvátországi frontszolgálat elől bujkáltam és egy fél telet húztam ki a Margit-sziget cserjésében, meg a széna-téri padokon. Külföldiként nem mehettem hajléktalanszállóra, maradt a hálózsákos megoldás, így legalább a Feri mellett én is hangsúlyozhatom, hogy szociálisan érzékeny vagyok, különös tekintettel a csövesek valós problémáira. Feri keményen dolgozott, miként én is a félbehagyott egyetemi flepnimmel, mint raktárkezelő segédmunkás. Olcsó kannásbortól és Kőbányaitól vidám melósok fogadtak maguk közé, akiktől rossz szót soha nem kaptam, az Úr áldja meg őket jóságukért!

Aztán, egy évre rá, amikor már azt hittük, hogy elült a vész, hazajöttem. Huszonévesen számoltam a dinárokon szaporodó nullákat, és fiatal pályakezdőként azon töprengtem, hogy a mai pénzben számolt kb. ezer forint értékű havi fizetésből hány évszázad múlva tudok egzisztenciát teremteni? Ekkor lettem milliárdos, ahogy a Feri is... Engem az infláció tett azzá, őt egynéhány ügyes tranzakciója. Nősültem én is, igaz csak egyszer, de a feleségeink pedagógusok, persze az enyémnek nem számított a színkitűnő pesti diplomája, azt további tíz vizsga árán ismerték el. Belgrádban, szerbül, mert a kölcsönös diplomahonosítás lehetősége egy évtizednyi szomszédolás árán sem jöhetett össze. Aki egykoron heti két órával tanulta az oroszt, annak van némi fogalma arról, mit jelenthet idegen nyelven szakvizsgázgatni. Amikorra a Ferit nagy nemzetközi cégek ajánlatai bombázták, addigra minket is egy NATO nevű nyugati konzorcium szórt hónapokig kazettás-, urán- meg grafitbombákkal. A feleségem félidős állapotos volt, elsőszülöttünk ilyetén igazi háborús baba, szeptember 11-én látta meg a napvilágot, ám esküszöm, nem tudtuk mi készül a második szülinapjára.

Az ezredfordulót is a Ferihez hasonlóan ünnepeltem, az ő perspektívái a csillagos égig mutattak, ahogyan mi is a fényes csillagokat bámultuk esténként, lévén, hogy éppen áramkorlátozásos időszak köszöntött reánk.

Manapság is hasonlóképpen cselekszünk. Mindketten merünk azok lenni, amik vagyunk. Feri hazudozó baloldali, én meg délvidéki magyar vagyok. Nem mellékes körülmény viszont, hogy a Feri mostanában rólam hazudozott, velem meg a családommal riogatta az anyaországi honfitársait. Meg is lett az eredménye. Csak annak örülök, hogy a lányok még olyan kicsik, hogy nem értik és nem érzik azt a fájdalmat, amit a Ferihez hasonszőrűek okoztak nekünk. Miután heteken keresztül porig alázták, és vérig sértegették a héthatár magyarjait, álságos orcával döfték vékonyunkba a népszavazás pengehideg végeredményét. 

Ha valaki netán sajnálni szeretne, kérem, ne tegye. Van nekünk is hazánk, hiszen már két helyről is kiutáltak bennünket. Rejtő megírta volt a megoldást: miképpen Senki Alfonzot, úgy talán a vajdasági magyarságot is közigazgatásilag a Holdra kéne távolítani. Mert valljuk meg (bátran!), macerás dolog ezt a háromszázezres, egyre fogyatkozó szegény déli rokonságot megérteni, pláne úgy, hogy anyagiakat nem, csak jelképes gesztusokat várnának el tőlünk. Maradjanak ott ahol vannak, majd vetünk nekik egy-két millát, jól összeugrasztjuk a helyi korrupt vezetőket a koncon és kipipálhatjuk a délvidéki „problémát”.

Megható volt, ahogy a minap echte szerb ismerősöm az együttérzéséről biztosított.
Néma kézfogásában meg a tekintetében több jóságot véltem fölfedezni, mint a szemforgató magyar kormánypárti politikumban.

Egyet ígérhetek. Neveltetésemből kifolyólag ezután sem fogom utálni az ellenünk fordulókat. Majd sajnálom őket, a kiüresedett szívüket, és majd szánni fogom elszegényedett NEMes lelküket.
Arról pediglen tovább álmodozok, hogy egyszer talán engem is állatszámba vesznek, hogy a veszélyeztetett fajok listájára mi is fölkerülünk, hogy lesz egy csendes rezervátumunk, ahogy a kihalófélben lévő állatoknak dukál. Jelenleg passzus nélküli vadászgörényhez hasonlítok, mert a Feri érveléséből adódóan csak zsákmányszerzés céljából mennék Magyarországra. Meghagyom őt ebbéli hitében. 

Mondtam már, sok a közös bennünk.

De ha én vadász vagyok, ő milyen görény lehet?!

Pósa Károly

Szerbiában 39400 magyarral kevesebb van tíz év leforgása alatt!

Hosszas vajúdás után közzétették a 2011.-ben elvégzett népszámlálási adatokat. Szerbiában 253 899 magyar él, az össz lakosság 3,53%-a. Összevetve az előző népszámlálással a magyarság negyede fogy el tízévenként. Vajdaságban 251 136 magyar él a tartomány összlakosságára kivetítva 13%-a.

Az etnopolitikusok megmagyarázzák e gyászos eredményeket is: világválsággal, a gyermekáldás fel nem vállalásával...

A valós okokról: a magyarság peremre való szorításáról, a másodrangú állampolgári létről, a munka piacán való mellőzésről, a politikai-etnikai üldözésről és egyéb hátrányos megkülömböztetésről szót sem fognak ejteni!

*     Jugoszláv-Magyar, Szerb-Montenegrói...

**   Vajdasági, Sumadiai, Uzsicei, Vranyei...

Az eredmények tudatában, Bánátban a magyar teljességében szórványba került. Az utolsó többségi magyar község is megszünt. Csóka községben (8 falu közössége) a magyarok száma 5661 fő, községre kivetítve  49,67%.

Meg kell említeni 1981-ben csak Csókán 5414 lakos élt! A legtöbb lakosa Csóka községnek 1953-ban volt 19 885 fő. Fél évszázad alatt 8497 lakossal kevesebben lettünk a községben, Terján falut ledozerolták, elnéptelenedett Jató, Újmajor, Macahalma, Illancs... Csóka mellől eltünik lassan Rét, Sörház...

A csókaiak szétszóródtak a nagyvilágban:  Újzélandon, Ausztráliában, Kanadában, Dél-Afrikai Köztársaságban, Angliában, Németországban, Svédországban, Svájcban, Ausztriában, Magyarországon...

A Trianon, a második világháború, a balkáni testvéröldöklés, ezt követő demokratikus módszerváltás rabló magánosítása, mind hozzájárultak a szülőföld elhagyásához. A fő ok a mindenkori hatalom és az azt kiszolgáló etnopolitikusaink, mert ugyebár, akié a hatalom azé a jog is...A gyakorlatban az egyesnek mindent szabad a kettesnek semmit! Sok a kettes a magyarok között, túl sok...

Mi maradt nekünk az őseink földjén? Jogunk van csendben elkullogni...

Margit Zoltán

Mint macska az egérrel...

Ha tehetném, szívesen elvinném az etnobizniszt magas színvonalon művelő, főállású vajdasági magyar politikusainkat egy helyre. Óbecsére. A Spasoja Stejić utcába. Karpinszkiékhoz. Annak a fiúnak a szüleihez, akit több, mint egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe (hat társával egyetemben) egy temerini kocsmai incidens miatt. A házigazdáknak (Valériának és Györgynek) nem szólnék előre a hívatlan vendégként érkező látogatókról. Meglepetés lenne. Helyesebben: lenne meglepetés! Mindkét részről. Ebben biztos vagyok… Hogy mit mutatnék meg nekik? Semmi világra szólót, semmi eget rengetőt. Csak azt, hogy milyen is az élet ott, a sűrűjében. Csak azt. Hol laknak és hogy laknak jól azok, akik nem gombolnak be havonta egy- vagy kétszázezres fizetést, akiknek nem jár politikusi jogon szolgálati kocsival együtt sofőr meg mobiltelefon, akiknek nincsenek semmiféle privilégiumaik, és akik előtt nem tárulnak ki az ajtók, ha csupán a küszöbön megjelennek. Akiknek nincsenek a felső tízezerben befolyásos barátaik/ismerőseik, akiket baj esetén fel lehetne hívni: ügyet simítani, tanácsot kérni, védelmet biztosítani, pénzhez jutni.

Én tegnap ott jártam. Kint az utcán, a léckerítésnél Morzsi fogadott. Egy alig félmacskányi tündéri kiskutya. Bent pedig a háziasszony, Vali. És a semmivel el nem takarható, a jól látható/tapintható, nyomasztó mélyszegénység. Ami annyira valóságos volt, hogy szinte neki lehetett támaszkodni. Aprólékosan leírnom viszont nem lenne tisztességes.

A családfő még reggel 7 órakor elment Újvidékre a fogdába a gyerekhez. Kornél ugyanis csak minden kedden fogadhat látogatót. Vitt neki egy kis csomagot: ruhafélét meg élelmet. (Ilyenkor mindig este érkezik haza. Fáradtan. Meg beteg is. Asztmás. Már megjárta a híres tartományi tüdőgondozót is.) A fogház előtt sorakozó látogatókat órákon át várakoztatják kint az utcán, a kapuban. Kisebb csoportokban, négyesével engedik be őket. 

 

Ez a „folyamat” korántsem megy olyan olajozottan, mint a letartóztatásuk. Sőt: az egész temerini esetnek a kivizsgálása is csak kínkeservesen, csigalassúsággal vánszorog. Milliméterről milliméterre halad. Mintha az igazságszolgáltatás újvidéki fellegvárában szándékosan húznák az időt. Addig is félelemben, rettegésben és bizonytalanságban lehet tartani a hét fiatalt és velük együtt mind a hat családot. A hatalomnak nem sürgős, nem sietős. Neki aztán ráérős. És mindig különös élvezetet jelent egy-egy kicsinyke kis magyar csúfos/alapos megleckéztetése. Ez adja meg az ilyen mesterségesen „felkollagénezett”, nemzeti színűre kozmetikázott esetek bukéját. Példáért nem kell messzire mennünk. Az öt temerini fiú ügye világosan megmutatta, mi mindent lehet kreálni egy éjszakai, piactéri konfliktusból. Egy verésből, egy fizikai bántalmazásból akár egy emberöltőnyi börtönbüntetést is könnyűszerrel ki lehet hozni. Márpedig most – a hét letartóztatott magyar fiatal esetében -- alighanem a temerini szindrómának a jelei mutatkoznak. Az „ötök” jól bevált prototípusát alkalmazzák a „hetek” ügyében is.  

Tudom, nem mondok vele sok újat: azt tehetnek, amit csak akarnak. Kedvükre játszhatnak velük. Mint macska szokott az egérrel. A végtelenségig kiszolgáltatott helyzetükben vajmi keveset tehetnek a kocsmai incidensben érintett családok. Egyedül vannak. Magukra hagyatottságukban pedig erőtlenek, védtelenek és kiszolgáltatottak.

A vajdasági magyar politikusok – épp úgy, mint 2004-ben a temerini fiúk esetében – most sem rohantak hanyatt-homlok segíteni. Nem törték a kezüket-lábukat. Sem jogi természetű segítséget nem nyújtottak, sem anyagi támogatást nem próbáltak szerezni az arra igencsak rászoruló családok egyikének-másikának. Két fiatalnak csupán hivatalból kirendelt, szerb képviselője van. Magánügyvédre nem futja. Karpinszki Kornélnak van ugyan választott védője, csak éppen azt nem tudja még a család, hogy miből is fogja őt fizetni. Márpedig a költségek úgy gyarapodnak, mintha csak osztódással szaporodnának.

– Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik az ügy. A vizsgálati fogság újabb, kéthónapos meghosszabbítása nagyon elkeserített mindannyiunkat – mondja az édesanya. – Hiába nyugtatgatom magamat azzal, hogy az én fiam nem bűnös, mert nem vett részt a vendéglőben történt verekedésben, csak éppen rossz időben volt rossz helyen. Ezt tudnák igazolni a barátai is. De közöttük van olyan is, akit még meg sem hallgatták az ügyben. Nagyon furcsálljuk a dolgot. Még azt a fiatalembert sem idézték be tanúként, aki Kornél vádlott-társát, Kovács Norbertot a karjába vette, úgy menekítette ki arról a szórakozóhelyről az utcára. Mert különben halálra verték volna az ottani szerb fiatalok. A fiam elmondása alapján úgy tudom, hogy a piszkálódást sem a magyar gyerekek kezdték. Mégis őket vették őrizetbe és őket tartják bezárva. Hazafelé menet Kornél is kapott az őket üldöző tehergépkocsiról lerepülő sörösüvegzáporból. A karjába fúródtak az üvegszilánkok. Aggódom a fiam miatt. Évekkel ezelőtt volt egy balesete, ami után megműtötték az egyik lábát. Csontot pótoltak. Ha megerőlteti, akkor bedagad. Gyógyszert kellene szednie. 

Hogy a családi házban élő másik fiú, Albertis eltévedt már valahol az élet sűrűjében, az akkor derült ki, amikor (hogy megtörjem a fojtogató csendet) felvetettem: távozásomkor magammal viszem a Morzsi névre hallgató, prézli színű szőrpamacsot. Aki, mint az árnyékom, mindvégig úgy követett. – Neked adnám –mondta --, de ő a játszótársa a kicsiknek. A három gyerekemnek. Az anyjukkal élnek, és amikor eljönnek, mindig Morzsival játszanak az udvarban. 

 

Ekkor tudtam meg, hogy már mögötte van, 24 éves korára, egy tönkrement házasság. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább van munkája. A baromfikeltetőben dolgozik. Meg most újabb munkája is van. Tartani az öccsében a lelket, míg csak ki nem szabadul a rabságból.

Hogy a fentebb emlegetett politikus urak mit szólnának mindahhoz, amit én magam is (tapintat és együttérzés okán) szó nélkül hagytam, nem tudhatom. Egy valami azonban biztos. Már távolodóban, ahogy a könnyeimen át visszanézek, mosolyra húzódik a szám: csak van boldog lakója a házacskának. Morzsi. A tündérmaci.

Szabó Angéla

Nem volt kellően előkészítve

A kisebbségi jogok konferencia margójára

Kedden (november 27-én) kézbesítette számomra a postás Pásztor Istvánnak, a Tartományi Képviselőház elnökének (magyar nyelvű!) levelét, amelyhez mellékelve volt az „Európa kisebbség: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferencia záróhatározata”. 

– Mivel demokratikus társadalmunk minden egyén politikai, gazdasági, szociális és kulturális egyenlőségre törekszik, úgy ítélem meg, hogy közös részvállalással a konferencia elérte célját, és sikerült áttekintenünk a kihívásokat, a kisebbségi jogok identitás formáinak változásait, vívmányait, feltételrendszerét, összefonódását, de a tolerancia és a multikulturalizmus politikájának hiányosságait is – értékelte a konferenciát Pásztor István a november 23-i keltezésű levelében.

Részvevők

Az (eredeti elnevezés szerint), „a kisebbségek Európája: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok konferenciára” 2012. november 16-án a – a tolerancia nemzetközi napján – került sor, Vajdaság AT Képviselőházának nagytermében. Védnökei a Tartományi Képviselőház és az Európai Parlament (EP) Hagyományos Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Frakcióközi Munkacsoportja (ún. Intergroup) voltak.

Az értekezlet célja „az új kisebbségi politikák kialakítása kihívásainak és lehetőségeinek áttekintése” volt „a XXI. század második évtizedét jellemző politikai, gazdasági, szociális és művelődési változások tükrében”.

A vendéglátó Pásztor István képviselőházi elnök mellet, a konferencián Nebojša Stefanović, a szerb képviselőház elnöke, Adriano Martins, az Európai Unió szerbiai küldöttségének helyettes vezetője, Jan Lueneburg, a szerbiai EBESZ-misszió demokratikus átalakulással foglalkozó osztályának vezetője és Tabajdi Csaba, az Európai Parlament (szocialista) képviselője mondtak (többnyire politikai) köszöntőt.

 A felszólalók közül különösen Tabajdi Csaba (aki egyébként az Intergroup társelnöke is) vonta magára a figyelmet, akinek a (nem mindenben tekintetben megalapozott) véleménye, hogy „Szerbia – a nemzeti tanácsok felállítása révén – a legjobb példája a perszonális autonómia megvalósításának”. Meglátása szerint „Szerbia büszke lehet erre a jogi vívmányra, amely még Európa számára is példaértékűnek bizonyult”. Arról viszont már nem szól, hogy még az itteni magyar közösségen belül is eltérőek a vélemények a Magyar Nemzeti Tanács jogállásáról és teljesítményéről.    

Gál Kinga, az Európai Parlament néppárti képviselő videó üzenetben szólt a konferencia résztvevőihez. A képviselő asszony összefoglalta a Kisebbségi Munkacsoport elnöklete által szerzett tapasztalatokat, majd hangsúlyozta a pozitív hozzáállást a többség és kisebbség részéről egyaránt, valamint az együttműködés fontosságát. Felszólaltak még Jan Shippers és Henk Jan van Schothorts, a Holland Reformpárt képviselői. Jelen volt még néhány nemzeti tanács és civil szervezet képviselője is, valamint az Újvidéki Egyetem több hallgatója1. 

A értekezlet második részének előre bejelentett felszólalói (Deli Andor, a tartományi kormány alelnöke, tartományi oktatási, közigazgatási és nemzeti közösségi titkár, Dušan Ignjatović, a szerb kormány Emberi- és Kisebbségi Jogi Hivatalának igazgatója, Goran Bašić, a köztársasági polgári jogvédő kisebbségügyi helyettese, Muškinja Heinrich Anikó, tartományi ombudsman) „a szerbiai kisebbségi közösségek helyzetének alkotmányjogi keretéről” készítettek (hivatali) beszámolót.

A részvevők jó része azonban a délutáni ülés kezdete előtt (csakúgy, mint a vendégek és a felszólalók egy része) már eltávozott, mivel erre már – az „állófogadás” után – került sor, vagy pedig az egyes beszámolók érdektelensége miatt.  (Így nem egészen világos, hogy a tanácskozás 10 pontból álló záródokumentumát végül ki fogalmazta meg, illetve fogadta el.)

Előkészítés

            A szervezők kezdeményezése támogatást érdemel, hogy tartományi szintem kerüljön megvitatásra az emberi- és nemzeti kisebbségi jogok állása. A konferencia azonban sajnos nem volt kellően előkészítve.

Megrendezésére a tolerancia napja alkalmából került sor, ezért inkább ünnepi ülésként és nem olyan értekezletként lehetett felfogni, amelyen alapos vizsgálat alá került volna a felvetett téma. Ezt az is igazolja, hogy az e sorok írójának szóló meghívót november 13-án, vagyis két nappal a konferencia kezdete előtt kézbesítették.

A meghívó levélben az is olvasható, hogy a konferenciának „külön figyelmet kell fordítani a Szerbiában élő kisebbségek politikai képviseletsége problémáira és távlataira, a szerbiai nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak munkájában szervezett tapasztalatokra, egyszóval választ kell találni, melyek a multikulturális Vajdaság és Szerbi európai több dimenziós önazonossága kiépítésének politikai, gazdasági, szociális és művelődési követelményei”.

A tolerancianapi ünnepi hangulat, a meghívottak összetétele és az előre megszabott menetrend azonban nem tette lehetővé a kitűzött célokkal kapcsolatos érdemi vita kialakítását. Hiányzott egy alapos, tudományos (és nem politikai) módszerekkel elkészített elemzés is az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok állapotáról a Vajdaságban, ami vitára késztethette volna résztvevőket. Nem utolsó sorban pedig egy nyilatkozat tervezet, amit ugyancsak észrevételezni lehetett volna. (Egy ilyen elemzéssel a Tartományi Képviselőház egyébként már régóta adósa az itt élő nemzeti közösségeknek, és ezt az adósságot ez a konferencia sem törlesztette.) Így, többnyire csak – főként a toleranciával kapcsolatos – általános felszólalások és megállapítások hangozottak el.

A részvétel lehetővé tette viszont, hogy e sorok írója a külföldi vendégeknek és Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács elnökének, de más tisztségviselőknek is személyesen átadja a vajdasági magyar pártok és civil szervezetek szeptember 27-i, a magyar képviselőhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőihez intézett, a magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődések alapkövetelményeit tartalmazó felhívást 2. (Pásztor ezt már korábban megkapta.) 

  

Tíz pont

            Az „elfogadott záróhatározat” 3 első pontja kiemeli, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény „minden hiányossága ellenére is jó példaként szolgál a többség és a kisebbség viszonyának rendezési politikáihoz”.

            A 2. pont megállapítja, hogy a kisebbségek jogai „a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartására épülnek”.

            A 3. pont szerint Szerbiában az „emberi és kisebbségi jogok törvényes kerete kielégítő, de ezen a területen nem kellő és következetes a törvény alkalmazása, sem a törvény alkalmazásának figyelemmel kísérése”. Ez magyarán azt jelenti, hogy a jogszabályok ugyan jók, de azokat a gyakorlatban nem alkalmazzák. 

            A 4. pont követeli a nemzeti kisebbségi jogok védelmét a különböző területeken szabályzó jogszabályok összehangolását a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvénnyel, hogy „elkerülhető legyen a különböző rendelkezések alkalmazásának ütközése”. Ez a megfogalmazás is – az első pont függvényében is vizsgálva – arra utal, hogy ez a törvény (is) módosításra szorul. 

            Az 5. pont szerint „némely nemzeti kisebbségek számára tulajdonképpen ellehetetlenül az oktatás, a tájékoztatás és hivatalos nyelv- és íráshasználat terén jogaik érvényesítése”. Ez valójában azt jelenti, hogy komoly gondok vannak a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazásával. Ennek a pontnak a második mondata viszont bizonyára csak a megfogalmazók (vagy a fordítók) számára érthető (és értelmes): „A kisebbségi jogok elért szintjének megkérdőjelezése nélkül elengedhetetlen, hogy ezeken a területeken a széles hatásköröket az adott nemzeti kisebbségekhez igazítsák.”

            A 6. pont felhívást tartalmaz a Köztársasági Nemzeti Kisebbségi Tanács és a Nemzeti Kisebbségi költségvetési Alap „aktiválására”. Ez egyúttal annak a beismerését is jelenti a tartományi hatalom részéről, hogy a kisebbségvédelmi intézményrendszer bizony nem működik. (Ide tartozik Vajdaság AT Nemzeti Közösségek Tanácsa és a Tartományi Képviselőház Nemzetek Közötti Viszonyok Bizottsága, amelyek eddig szinte alig hallattak magukról.)

            A 7. pont felhívja a figyelmet, a többségi nemzet tagjai számára „lehetővé kell tenni, hogy megismerkedjenek a nemzeti kisebbségek kultúrájával és hagyományaival, valamint a kisebbségek számára biztosított jogokkal”. Ebből arra lehet következtetni, hogy hatalom (és a többségi nemzet tagjai) az elmúlt csaknem hét évtized alatt nem túlságosan igyekeztek megismerni a kisebbségek sajátosságait és jogait.

            A 8. pont beismeri, hogy „az új kormány megalakulásával szűkültek az emberi és a kisebbségi jogok keretei”.

            A 9. pont szerint „világosan meg kell fogalmazni a közhatalmi szervekhez való hozzáférést biztosító intézkedéseket (hivatalos nyelvhasználat és a foglalkoztatás alkalmával való arányos képviseltség)”. Ezzel kapcsolatban viszont az a kérdés, hogy ha még csak ezután kívánják megfogalmazni az intézkedéseket, akkor mikor lesz azokból a gyakorlatban valami?

            Az utolsó (10.) pont követeli, hogy vegyék figyelembe az egyenjogúság-védelmi, a közérdekű információk és személyes adatvédelmi biztos, valamint a polgári jogvédő ajánlásait „a nemzeti kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztását szabályzó jogszabályok módosítását illetően”.

            A záróhatározatnak nevezet dokumentum egy sort sem tartalmaz viszont arra vonatkozóan, hogy milyen határidőn belül és kinek kell megvalósítani a felsorolt feladatokat és követelményeket, javítani a kisebbségek helyzetén. Ez nélkül pedig félő, hogy ezek is csak „holt betűk maradnak a papíron”.

             Kísérő levélében Pásztor István felkérte a részvevőket, hogy „sugallataikkal és javaslataikkal járuljanak hozzá a témával kapcsolatos kezdeményezésekhez”. Itt viszont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek ez a kötelessége és ki kapja ezért a fizetést?

  

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. november 28. 

(Fotók: Ótos András)

__________

1. A konferenciáról bővebben lásd Virág Árpád Soha sem lehetünk elégedettek című írását, Magyar Szó, 2012. november 17., 1. és 5. o.

2. A felhívás szövegét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/10/a-vajdasagi-magyar-kozosseg-azonossaga.htmloldalon. 
3. A dokumentum eredetijét lásd a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/11/a-kisebbsegek-europaja-kisebbsegi-jogok.htmloldalon.

Vizsgálják a gépek lázadásának a veszélyét - Skynet

A Skynet árnyéka

Brit kutatók azt készülnek vizsgálni, vajon a számítógépek képesek lesznek-e a jövőben okosabbá válni az embereknél, és átvenni a hatalmat a világ felett - vagy mindez csupán a tudományos fantasztikum világának az agyszüleménye.

Az angliai Cambridge-i Egyetem filozófusai és tudósai szerint a kérdés alapos és komoly tanulmányozást érdemel. A tervezett Létezési Kockázatot Vizsgáló Központba (Center for the Study of Existential Risk) tömörülő szakemberek azt fogják vizsgálni, hogy a szuperintelligens technológiák - köztük a mesterséges intelligencia - milyen helyzetekben jelentenének fenyegetetést az emberiség létére.

"A mesterséges intelligencia esetében ésszerű jövendölésnek tűnhet, hogy valamikor ebben az évszázadban vagy a következőben az intelligencia kiszabadul a biológia szorításából" - húzta alá Huw Price, az egyetem filozófia professzora. Mint hozzátette, amikor ez megtörténik, már "nem mi leszünk a legokosabbak, és olyan gépek kegyelmére leszünk bízva, amelyek bár nem gonoszak, de érdeklődési körükbe nem tartozunk bele".

A gépek hatalomátvételétől való félelem már jó ideje a tudományos fantasztikum világának egyik kedvelt témája: a 2001 - Űrodüsszeia című mozi űrhajóját irányító HAL számítógép például - amely programozási hiba miatt végez a legénységgel - a filmtörténelem egyik legismertebb "komputeres veszedelme".

Price elismeri, hogy sokan talán túlzónak tartják az aggodalmait, ugyanakkor ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy a gépek jelentette potenciális veszély túlságosan komoly ahhoz, hogy csak úgy félresöpörjék. A kutató szerint a kockázat pontos természetét nehéz lenne megjósolni, mégis ahhoz hasonlítható, ahogy az emberek veszélyeztetik az állatok túlélését azáltal, hogy folyamatosan terjeszkednek a bolygón, és felhasználják azokat a természetes erőforrásokat, amelyek a többi élőlény túlélését biztosítják. Az egyetem tervei szerint az új központ jövőre kezdi meg a működését.

MTI