Divina Commedia - Senta?

Immáron jobb vizek fölé evezni

    emel vitorlát elmém kis hajója,
    s szörnyü Tengert maga mögé veszti;
második Ország kerül íme szóra,
    ahol kitisztul az emberi szellem
    s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.

Az 1300-ban harmincöt éves Dante korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve kezdett hozzá a „Divina Commedia” című művének. Ekkoriban Dante szülővárosa, Firenze a fehér (Vieri dei Cerchi) és a fekete guelfek (Donati) harcának színtere volt – mindeközben Itália szerte a világi és az egyházi hatalmak harca dúlt...A mai nap Szabadkán és Zentán...a sárgák (Gialli) és vörösök (Rosso) ádáz politikai harca dúl, amely a művészeteket és művészeket sem hagy békén, főként hidegen...Egyesek időközben elszívtak egy füves-nek becézett "nicotiana tabacum"-os cigarettát, mert ugyebár a művészetek megkövetelnek egy bódító löketet, úgy a stúdiónak czímezett fogadóban! A két felvonás az egy bizonyos összeg levonás és hűbéri jó eloszlás és megosztás...A pokol után íme a mű, purgatórium körül "söndörög" angyal és ördög meg a nagyérdemű!

Második felvonás: Purgatórium - Purgatorio

Ismét jöttek a levelek és újabb történetekről regéltek. Immáron ekhós szekere a szabadkai színháznak Zentha hírős városában akadt fel a pocsolyában...

A mű czíme: Liselotte és a május

Egy nő – hat férfi. Hat kísérlet a párkeresésre.  De mintha átok ülne Liselottén, egyik férfi sem alkalmas a házastársi szerepre.
Vagy mégis?
Kiben van a hiba?
A saját elképzeléseihez végig ragaszkodni próbáló nőben, vagy az alkalmazkodásra képtelen, mai férfiakban?
Mit kell feladnunk önmagunkból, hogy megtaláljuk az egyéni boldogságot? Fergeteges, vígjátéki úton haladunk a végső megoldás felé…

Pozsgai Zsolt darabja bejárta az ország színpadait, sőt, Európa szerte az egyik legtöbb nyelven játszott magyar vígjáték.


Budapest:

 Budapesti Kamaraszínház

Zenta:

A Zentai Magyar Kamaraszínházat látta vendégül a szabadkai Népszínház. A Liselotte és a május című előadásban a Népszínház művészeit láthatjuk, a rendező Mezei Zoltán.  

Egy nő – (egy) hat férfi. Hat kísérlet a párkeresésre.  De mintha átok ülne Liselottén, egyik férfi sem alkalmas a házastársi szerepre... Spórolás?...Gazdasági válság!

Egy kommentár a zentai előadást követően: "...teljesen átkoppintotta a budapesti Kamaraszínház előadását. Erről ennyit. Szavakat sem találok rendezői munkájához." A színészek játékát viszont dicséretesnek ítélte meg a nagyérdemű! Elgondolkodtató! Ez van, ezt kellene szeretni, mert a nagy, leg-, legis-leg nagyobb politika csinálók ezt javadalmazzák! Elvtársaim, elnézést! Hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim! (...)Tudom, hogy kenyér és cirkusz kell a népnek, de a kenyér savanyú, mert a pékmester újból politikára adta a fejét, a cirkusz meg olcsó és hiába a remek színészi teljesítmény, a kopott gyöngy az csak kopott gyöngy! Tudom, tudom szkeptikusok és kritikusok! Margaritas ante porkos!

To change! 

Épülne szépülne a "poros boros Szabadka-Zenta" ha hagynák, de Palicsot sem szabad szem-elöl téveszteni, nos az épül, szépül, egyszer igazi fürdőváros lesz! Épülnek az új családi házak ékes toronnyal úgy palicsi-módban - jó módban... Lassan már Szabadka-rózsadombjává válik és oda egyszerű halandó, Dante - Isteni színjátékával a hóna alatt nem igen fog hűs-árnyékot találni...

Függönyt le! Most sírunk egyet!

Helyem ha volna írni róla hosszabb,
    írnék, olvasó, az édes italról,
    melytől nincs mód, hogy betellve bucsuzzak:
de mivel kötést tettem én e Dalról,
    e Másodikról, lapjaim kimérve,
    művészet féke nem hagy írnom arról.
Elég, hogy e szent habokból kiérve
    új ember lettem, mintha új galyat hoz
    az új tavasz az újuló növényre:
tiszta, s röpülni kész a csillagokhoz.  

Margit Zoltán

Kapcsolódó: 

1.) Kovács Frigyes és a katedrális

2.) Mekkora is lesz a színház épülete?

3.)  Divina Commedia - Subotica?

Good bye sajtószabadság!

November 22. : Szép napot Mindenkinek!

144 éve született Ady Endre

1318 – A magyar főpapok panaszt emelnek XXII.János pápánál, mert I. Károly király a győri várat tartozékaival együtt elvette a püspököktől, és a világiaknak adományozta.

1613 – Bethlen Gábor bevonul Nagyszebenbe.

1934 – Belgrád az I. Sándor ellen elkövetett királygyilkosságban való részvétellel vádolja Magyarországot a Népszövetségben.

1949 – Kezdetét veszi a Standard-per, melyben hamis vádak alapján kivégzik Geiger Imrét, a Standard vezérigazgatóját és Radó Zoltánt, a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetőjét, a többiek, így Kozma László későbbi egyetemi tanár megússzák kisebb-nagyobb börtönbüntetéssel.

1956 – Melbourne-ben megkezdődnek a XVI. nyári olimpiai játékok rendezvényei.

1985 – Felavatják az M5 autópálya első szakaszát, mely Budapestet és Ócsát köti össze.

1990 – Tiszaújváros felvette mai nevét Tiszaszederkény és Leninváros neve után.  

2012 – A vajdasági magyar sajtó szégyennapja

A "négyek" levele az "egyeknek" czímezve:

1. A MNT által „Média stratégiának” nevezett dokumentum tartalmilag nem elfogadható. A javaslat, a vajdasági magyar sajtó jelenlegi állapotfelmérésén kívül, nem rendelkezik olyan megoldásokkal, amelyek a magyar nyelvű írott, illetve elektronikus sajtó helyzetének rendezését, fejlesztését szolgálnák.

2. Indokolatlanul előtérbe helyezi azokat a médiumokat, amelyeket a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) magas rangú tisztségviselői alapítottak (többek között a jelenlegi MNT elnöke is), majd a MNT teljes vagy részleges társalapításába kerültek át. Fejlesztésükre további közpénzeket fordítanak, ezzel is növelve egyéni üzleti érdekeltségüket, részesedésüket ezekben a médiákban.

3. A sajtószabadság szempontjából elfogadhatatlan újságírói „viselkedési kódex” bevezetését szorgalmazza, ami nem más, mint a VMSZ teljes párt cenzúra, és ellenőrzés bevezetése a MNT leple alatt. Ez hatványozottan vonatkozik az Újvidéki TV és Rádió magyar nyelvű adásaira, hiszen közszolgálati szerepet töltenek be. A stratégiában előre jelzett átvételüket követően, teljes egypárti rendszer bevezetése következne a vajdasági magyar médiában. Állításunk igazolására elegendő belelapozni a MNT már ellenőrzése alatt lévő Magyar Szóba, Hét napba, illetve néhány perc erejéig belehallgatni, illetve belenézni a Pannon TV és Rádió műsoraiba.

4. Tiltakozásunkat fejezzük ki azon gyakorlat ellen, amelyet a média stratégia elfogadásával legitimálnánk. Hogy az MNT által alapított írott sajtótermékek ingyenes szétosztásán keresztül, egyoldalúan politikailag befolyásolják, valamint, közpénzen toborozzák a lehetséges szavazókat a végzős középiskolások körében.

5. A MNT által javasolt „Média stratégia” igazi szerepe, hogy ürügyet, hivatkozási alap legyen az összes magyar nyelvű médium átvételére. Ilyen, és ehhez hasonló irányvonalakat előirányzó dokumentumok elfogadására már volt példa Szerbia közelmúltjában. Elegendő csak a Szerb Tudományos Akadémia „Memorandum”-át említeni.

6. A felsoroltak értelmében, arra kérjük az értelmiségieket, egyházi méltóságokat, akik a MNT-ban szavazati joggal rendelkeznek, NE SZAVAZZÁK MEG a „Média stratégia” javaslatát. Ne engedjék meg, hogy Önökre, és a „szakmára” hivatkozva merényletet kövessenek el a vajdasági magyar média ellen.

Ennyi, legalább lesz mire hivatkozni a teljes pusztulásig, mert az "egyértelműen - egyek" megfogják szavazni a "médiájuk stratégiáját" az holt-biztos!

Apraja falva története:

Ez a történet apraja-falvában zajlik a törp-picurok egyszer "hatok" egyszer "négyek" úgy érezték, hogy Hókuszpók a nagy mágus veszélyt jelent rájuk és ismét leakar számolni velük, mint ádáz ellenségeivel! 

Megint Ügyifogyi okozta a gondot, mert tollat ragadt és körmönfontan  betűt-betű után vésett a papirusztekercsbe!  Szijamijaú arra járt (Hókuszpók macskája a rettegett cenzor) és rátalált az irományra, sebtiben futott Hókuszpokhóz a hírrel! Hókuszpók elolvasta az irományt felkiáltott: "Töpörödött törp ördögök, ezt még megkeserülitek!" Rögtön összeröffentette udvari tollnokait és jól kimérte rájuk a vászon csíkot, úgy pirosan - vastagon! Okoska a fő-gonosz töpörödött törp, mert ő csak írogat-írogat és mérni nem lehet, hogy mire pályázgat, de ne feledjük el Ügyifogyit sem! Ő keveri a nyusziport a kakaóban! No jöjjön csak közelebb, majd kimérek rá a lapátnyéllel úgy nyomban! Törpilla a kis-szende, tündi-bündi, csak a tükör előtt illeg-billeg, és más a szépészeten kívül nem érdekeli! Ne hadjuk ki Duli-fulit sem barátjával a reményteljes Törppicurral a kezében! E szóra Szijamijaú felkapja a fárkát és odanyávog Hókuszpóknak: Azok szóra sem érdemesek! Szóra sem, szóra sem,de engem förtelmesen idegesítenek! Mennydörgős krucifix !!! Grrrr!!! (itt fütyülni szoktak a filmben...).

Hókuszpók miért is sokallt be ennyire? Egyszerűen egyértelmű a válasz: -mert megijedt, hogy a töpörödött törp ördögök lenyúlják a vájlingot, amiben olyan finom, mézes-mázos ígéreteket főzött mind ezidáig! E csoda-vájling birtokában még az erdő villámgyorsan fogyatkozó népe is nekik kezd hinni és nem az ordas-farkast képviselő Hókuszpóknak!

Vészhelyzet van Hókuszpók háza táján, mert a törpikék okosodnak, találtak valami füvet, csodafüvet és szépen halkan suttogják a történeteiket, így veszélyben van Hókuszpók imázsa, pöre ám egy király gatyában! A legrosszabb (ezt suttogva és guggolva mondom) valami varázsszerkentyűt is használnak, amellyel a világba kiállatnak vagy írnak a rossz-seb tudja miféle ördögi szerkentyű jutott a kezükre! Mivel ördögi a szerkentyű a nagy fehér mágus áldása kell nékünk, talán azzal féken tartjuk a töpörödött törp ördögöket, imigyen morog a szája-sarkából a nagy Hókuszpók! Sebtiben követet küld áldás ügyében!

Így zajlik az élet a békés törpikék háza táján és mi lesz a folytatás, azt még nem árulom el ill. csak annyit valaki nagyon ordít valami olyat: Lessz nektek cenzúra töpörödött törp ördögök, ha addig  élek, csak érkezzen az áldás!!!

Jó éjszakatát gyerekek!

Margit Zoltán

A vajdasági magyar médiastratégia...a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is!

TO CHANGE!

Nini! Ez nem Ninive?

„Ki a betyár, ki a szent?
Magyar földön ki a szent?
Ha Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.”
(Mécs László: Bakonyi látomás)

Jó szokásomhoz híven, tegnap is végighallgattam kedvenc rádióm délutáni híradóját. Számomra a legszimpatikusabb az az anyag volt, amelyik egy kicsit megmelengette a fagyos szívemet/lelkemet –lényeges: „…jégből vagyok, s talán fel sem olvadok…” –, mert kiderült belőle, hogy a politikus is Ember. Így, nagy kezdőbetűvel. Az volt a híralap, hogy a napokban a tartományi parlamentünk elnöke magánál a római pápánál járt. Személyesen. Az eseményt, mint eddigi élete legmeghatározóbb és legszebb élményét, úgy definiálta a politikus a rövidke kis beszélgetésben. Úgy tűnt, egész lényében átszellemülten és átlényegülten tért haza az útról, és meglehetősen fátyolos hangon ecsetelte a megtapasztalásait. Mivel a találkozó magánjellegű volt, nem gondolom, hogy olyan pimasznak kéne lennem, hogy ezt a történetet még sokáig görgessem magam előtt –, mint télvíz idején a hógolyót szokás, hogy majd egyszer egy hatalmas hóember válhasson belőle. Csupáncsak egy-két szempontot tartok érdemesnek a továbbgurításra.
Hallgatva a beszélgetést, bevillant az kép, amikor II. János Pál pápa (1998-ban) találkozott Fidel Castróval, a kubai szocialista rezsim elnyűhetetlennek és megdönthetetlennek hitt diktátorával. (Kuba volt az egyetlen olyan szocialista társadalmi berendezésű ország, amely megtartotta a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatot.) Természetes, hogy a világsajtó akkoriban nagy-nagy vehemenciával és mérhetetlen kíváncsisággal vetette rá magát a sok szempontból is rendkívülinek számító eseményre. A legvakmerőbbek odáig is elmerészkedtek a fejtegetéseikben – már egyenesen azt találgatták –, hogy a két hatalmasság személyében valójában ki is fog találkozni: az angyal és a nyomorúság, vagy az angyal és maga a koromfekete ördög? A Szentatya a maga szerény és szelíd módján pillanatok alatt eloszlatta a dilemmát, amikor csak annyit mondott: két ember fogott egymással kezet. Mindössze ennyi történt…
De még ennél is hevesebben csiklandozta az újságírók fantáziáját az a jó kis rejtély, hogy ugyan mi lehetett az az egyetlenegy titkos/titokzatos szó, amit akkor Őszentsége Castro fülébe súgott. Mert csak annyit lehetett tudni biztosan, hogy mondott neki egy szót, amit senki, de senki nem hallhatott. Ha jól belegondolunk, ugyan mi más is lehetett volna a totális mozdíthatatlanság országában a pápai intelem, mint az, hogy: változtatni! TO CHANGE! – súgta Giovanni Paulo Secondo annak a kegyetlen diktátornak, akit hajdan éppen jezsuiták neveltek, istápoltak…
Szeretném azt hinni, hogy taljánföldön a minap megint csak két ember találkozott. Valahogy úgy, mint tizenhárom évvel ezelőtt. A fentebb emlegetett állításom igazát – hogy a politikus is csak ember (most így, kis kezdőbetűvel) – az utóbbi néhány évtized alatt már kisezerszer és millióféle változatban megtapasztalhattuk. Mert milyen is az ember? Gyarló és esendő! A költő szerint az ember mindenre képes. Fogat piszkál, mikor kivégez. Bankókra váltja, amit érez. És ha megsimít is, összevérez.
Tegnap délután én is eljátszadoztam a gondolattal: talán nem is lenne bolondság a mi, vajdasági magyar politikusaink színe-javát befizetni és elküldeni a melegebb éghajlatú Olaszhonba – ahol a fővárosban most is 18 fok van, és amiért sárga vagyok az irigységtől –, na, nem egy kimondottan római vakációra, hanem egy fejtágító, agytisztító, lélekfürdető zarándokútra. Ekkora áldozathozatalra talán még képesek lennénk, s gyanítom, hogy a jövőben mindannyian nagyobb szerencsével járnánk, mint az a kéményseprő, aki (miután talált az út porában egy lópatkót), a fekete ancugja gomblyukába négylevelű lóherét tűzött…
Ha már nem kevesebb, mint éppen a globális újjászületésünk a tét, szabaduljunk meg sebtében a megkötözöttségeinktől, valljuk meg a bűneinket és váljunk is meg tőlük. Küldjük ki azokat is Rómába. (Hogy mondta Luther Márton? Ha van pokol, Róma afölé épült.”) Persze, csak miután már a falunk/városunk főterén felállított konténerekbe belehajigáltuk, beleszakajtóztuk, beletalicskáztuk mindet, egy szálig. Hogy lesz, aki majd a bűneit is terepjáróval vagy éppen kamionnal hordja…? (Nini! Ez nem Ninive? Kesergünk, kesergünk csak, mint tette azt Jónás. Mert Jónás igen nagy nyavalygó volt. De Jónás! Nem hamis ez a gyónás?)
S hogy miféle intelmet lehetne megfogalmazni – pápai sugallatként – a politikusaink számára? Talán éppen azzal az eggyel lenne érdemes kezdeni, ami még a mózesi kőtáblába vésett 10 parancsolat közül is valamiképpen kimaradt (nem fért volna rá?): „Kevesebbet hazudjatok!” Aztán: „Evilági vagyont – melyet a rozsda szétmar, és melyet a moly megrág – ne sokat gyűjtsetek!” Továbbá: „Egymásra ne acsarkodjatok!” És végül: „Tiszteljétek a sajtót, hogy hosszú közéletetek legyen a földön! Most pedig menjetek szépen békében, és a vajdasági magyarság ellen többé ne vétkezzetek!” Na de, Szentatyánk, nem túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen…?

Szabó Angéla

Szerbia háborúba készül ismét?

Ráadás, amit a délvidéki/vajdasági magyar jogászok és parlamenti képviselők figyelmébe ajánlok

A minap közzétett levelem után egyre több helyről kapok értesítést arról, hogy a katonaügyosztályok az általuk hadköteleseknek kinevezettek részére napról-napra egyre több úgynevezett behívó kikézbesítését kísérlik meg, ami miatt úgy döntöttem, részletesebben utánajárok mindezeknek, de mindenféleképpen kérem a jogászaink és parlamenti képviselőink segítségét is.

Először is megbízható helyről beszereztem egy „behívót”, azt melléklem (persze, minden olyan adatot töröltem róla, amiből következtetni lehetne, hogy kinek kézbesítették ki, illetve mikor kellett volna jelentkeznie az illetőnek:

Ezen már az szerepel a kötelező megjelenés okaként, hogy: ÉRTESÍTÉS A HADI BEOSZTÁSRÓL. Persze, egy szó sem esik arról, hogy melyik törvény (és melyik szakasza) értelmében köteles megjelenni az érintett, egyedül csak a figyelmeztetésnél található egy fél mondat: aki nem tesz eleget a behívónak vagy igazolatlanul távolmarad, a Had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény 126. szakasza büntetőrendelkezései alapján felelősségre vonható. Leellenőriztem, ez a szakasz így szól:

“126. szakasz: 10.000 dinártól 50.000 dinárig terjedő pénzbüntetéssel vagy 60 napi börtönbüntetéssel büntetik a besorozottat és a tartalékos állományban levő személyt, amennyiben – ellentétben e törvénnyel – igazolatlanul nem tesz eleget a területi szerv behívójának a személyre szóló behívóban feltüntetett időben és helyen, a célból, hogya katonai nyilvántartásba vegyék, sorozáson vegyen részt, letöltse a katonai szolgálatot, illetve megjelenjen orvosi és más vizsgálatokon (e törvény 11. és 51. szakaszai), valamint katonai gyakorlaton vagy más, katonai gyakorlatként elismert tartalékosi kiképzésen vegyen részt.”

A következő lépés az volt, leellenőriztem Szerbia Alkotmányában, hogy mit is ír a katonaságról, illetve a védelemről. Egyedül a katonaságról találtam néhány szakaszt és utasítást arra, hogy ez törvénnyel lesz szabályozva. A védelemről csak annyi van az Alkotmányban, hogy ez Szerbia Köztársaság joga és kötelezettsége.

A katonasággal és a védelemmen kapcsolatban időközben meghozott törvények a közetkezők, a törvények magyar és szerb nyelvű elnevezései után az elfogadás dátuma van feltüntetve):

• Szerbia katonaságáról szóló törvény (Zakon o vojsci Srbije) – 2007. december 11.
• Szerbia katonaságáról szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o Vojsci Srbije) –2010.október 26.
• Civil szolgálatról szóló törvény (Zakon o civilnoj službi)– 2009. október 26.
• Védelemről szóló törvény (Zakon o odbrani) 2007. december 11.
• Védelemről szóló törvény módosítása és kiegészítése (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o odbrani) 2009. október 26.
• A had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény (Zakon o vojnoj, radnoj i materijalnoj obavezi)2009.október 26.
• A had-, munka- és anyagi kötelességről szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény (Zakon o izmenama i dopunama Zakona o vojnoj, radnoj i materijalnoj obavezi) 2010. december 15.

Mivel egyedül a katonaságról szóló törvény elfogadása alkotmányos kötelezettség, az én „paraszti logikám” szerint a többi törvénynek azzal összhangban kellene lenni. Higyjék el, még én, a laikus is számtalan helyen ráleltem olyan ellentétekre, amelyek kizárják a bármiféle összhang jelenlétét. A legszembetűnőbb, hogy a Szerbia katonaságáról szólóó törvény a hivatásos katonaság mellett egyedül az aktív (önkéntes, szerződésen alapuló) és a passzív tartalékosságot ismeri, addig a többi törvény még mindig sorozásról, civil szolgálatról, általános tartalékosságról, azok nyilvántartásáról és beosztásáról próbál rendelkezni (ezért nevetséges és – szerintem – törvénytelen a behívón található figyelmeztetés szövege is!).

Mindezek alapján – szintén a saját logikám szerint – felvázolom azt a „forgatókönyvet”, aminek le kellett vona játszódni a Szerbia katonaságáról szóló törvény alapján, annak hatálybalépését követően:

1. Minden egyes, a fenn felsorolt törvényt összhangba kellett volna hozni a Szerbia Katpnaságáról szóló törvénnyel, illetve el kellett volna törölni a teljesen értelmetlen törvényt (Civil szolgálatról szóló törvény – Ha már csak hivatásos katonaság van, nincs általános hadkötelezettség, hogyan létezhet civil szolgálat kötelezettsége?).
2. A törvény hatálybalépését (2011. január 1.) követően a kormánynak (védelmi minisztériumnak, vezérkarnak) illett volna egy általános felhívással fordulni a 60 évnél fiatalabb férfiakhoz és nőkhöz, hogy jelentkezzenek mindazok, akik szeretnének aktív tartalékosokként részt venni az ország védelmi rendszerében,
3. Úgyszintén a fenn említett felhívásban meg kellett volna jelentetni az önkéntes tartalékosokkal majdan áláírásra kerülő szerződés szövegét, hogy könnyebben döntsenek az érdekeltek,
4. Ezek után az illetékes területi szerveknek be kellett volna hívni azokat, akik a felhívásra jelentkeztek, hogy (a szükséges orvosi és egyéb vizsgálatokat követően) megkössék velük a szerződést,
5. Az egész folyamattal egyidőben ki kellett volna dolgozni azt a jogszabályt (törvényt, esetleg kormány- vagy minisztériumi rendeletet), ami pontosan meghatározta volna, mit is értünk passzív tartalék és tartalékos fogalmak alatt.

Remélem, a délvidéki / vajdasági magyar jogászok és parlamenti képviselők hasonlóan fogják értékelni ezt a jelenséget és segítséget fognak nyújtani minden érintettnek!

Oromhegyes, 2012. november 15.

Balla Lajos - Laci

Elfogyunk csendesen...

Öt százalékkal csökkent Szerbia lakossága

A Szerbiai Statisztikai Intézet közzétette az októberben elvégzett népszámlálás első részeredményeit

A népszámlálás eddig feldolgozott adatai arról tanúskodnak, hogy az országnak 7.120. 666 lakosa van, 377.335-el kevesebb, mint 2002-ben. Ez öt százalékos csökkenést jelent a korábbi népszámláláskor kapott adathoz képest. Szerbia 168 községe közül 146-ban csökkent a lakosság lélekszáma és csak 22-ben növekedett. Ezek utóbbiak közé tartozik a belgrádi és az újvidéki község is.
Szerbia immár egyetlen tartományában, a sokáig legfejlettebb régiónak számító Vajdaságban 1.916.889 ember él, 5,7 %-al kevesebb, mint kilenc évvel ez előtt. Az országban 17 olyan város található, ahol a lakosság léleszáma meghaladja az ötvenezret. Belgrádnak, mint településnek, a peremkerületek nélkül 1.154.589 lakosa van, Újvidék városának 221.854. Tizenegy olyan kihalt falu van a balkáni országban, ahol a népszámlálási biztosok csak a lakó nélküli házakat tudták összeírni. Legalább ennyire lesújtó, hogy 975 településen a lakosság lélekszáma kevesebb, mint száz fő. A népszámlálás annak ellenére nem terjedt ki Koszovóra, hogy Szerbia még mindig saját elidegeníthetetlen területeként tekint az egykori déli tartományra. De az albán többségű dél-szerbiai Preševo-völgyi lakosok és részben a szandzsáki bosnyákok is megtagadták a népszámlálásban való részvételt. Azt egyelőre nem tudni, hogy hány magyar él Szerbiában. A nemzeti és vallási hovatartozásra, valamint az anyanyelvre vonatkozó adatokat ugyanis csak a jövő év júniusában teszi közzé a belgrádi statisztikai intézet.

Ternovácz István

Az észak-bánáti körzet adatai

A köztársasági statisztikai hivatal elsődleges adatai szerint az Észak-bánáti körzetben összesen 146 690 lakos él. A körzet legnépesebb községe Nagykikinda 59 329 lakossal, ezt követi a magyarkanizsai község 24 995 lakossal, majd a zentai 22961, az adai 16785, és a csókai község 11388 lakossal, legkevesebben pedig a törökkanizsai községben élnek, a statisztikai hivatal honlapján található adatok szerint 11232-en. A nagykikindai község települései közül a körzetközpont, Nagykikinda áll az élen 37676 fővel, ezután Mokrin következik 5 244 lakoosal, a további sorrend pedig: Basahíd (3121), Kisorosz (2811), Szenthubert (2525), Nákófalva (1921), Torontáltószeg (1912), Szaján (1164), a község tanyavilágában pedig 292-en élnek. A magyarkanizsai község központjában, vagyis Magyarkanizsán 9696-an élnek az adatok szerint. Horgoson 5603, Martonoson 1961, Kispiacon 1794, Oromhegyesen 1741, Oromon 1400, Adorjánon 1034, Tóthfaluban 613, Völgyesen 378, Velebiten 278, Zimonjićon 246, Újfaluban 157, Kishomokon pedig 94 lakos él az elsődleges adatok szerint. A törökkanizsai községben 11232 a lakosság összlétszáma, ezek közül 6943-an Törökkanizsán, 1374-en Oroszlámoson, 1324-en Szerbkeresztúron, 800-an Gyálán, 207-en Majdánon, 199-en Szigeten, 144-en Podolkányon, 132-en Firigyházán, 109-en pedig Rábén élnek. A csókai községben 11388 lakos él az elsődleges adatok szerint. Közülük Csókán 4019-en, Padén 2375-en, Tiszaszentmiklóson 2328-an, Szanádon 1147-en, Hódegyházán 744-en, Feketetón 437-en, Egyházaskéren 236-an, Kanizsamonostoron pedig 102-en élnek. Zenta városában 18 397, Felsőhegyen 1710, Tornyoson 1565, Keviben és Buránysoron 722, Bogarason pedig 567 lakos él. Adán 9464, Moholon 5920, Törökfaluban 894, Völgyparton 326, a Valkaisoron pedig 181-en élnek a tegnapelőtt közzétett adatok szerint. Az idei népszámlálás elsődleges adatai szerint egyébként Nagykikinda lakossága 4259, Magyarkanizsáé 504, Törökkanizsáé 638, Csókáé 688, Zentáé 1905, Adáé pedig 1083 fővel csökkent a 2002-es népszámlálás óta.

Hhzs.

Kommentárom ez ügyben:

A politika meg fogja magyarázni, hogy ennek oka a nagy-világválság (2009-ig nem is volt)..., de a főkolompos: politika nem fogja beismerni kegyetlen hibáit, amit az elmúlt tíz évben is tett illetve nem tett és megtehetett volna...! A kisebbségi politikusainknak még idő adatott, hogy a nemzetiségi eloszlást-megoszlást-megosztottságot megmagyarázzák úgy a választások utánra időzítve (mai számítógépes világban...), ugyebár ez kemény mutató, mert az ember ott gyarapszik, ott ver sátrat, ahol jól érzi magát, ahol nem, onnan sebtiben szedi a sátorfáját fehérnépestül, Bodri kutyástul... Az eddigi adatokból az tűnik ki, hogy -aki tehette szedte a sátorfáját és biztonságosabb helyre költözött, elhagyva az örökkön-örökké forrongó balkáni-lőporos katlant és a Bendegúz népének tagjaként az őt megillető örök tűzhelyét a zöld Pannónia kellős közepén!

Az idősek elhalálozása magával hozta a kistelepülések elnéptelenedését, kihalását. A legfiatalabb generáció, aki még általános iskolába jár -a jövőjét, boldogulását nem itt látja, szülei tengődését-vergődését szemlélve, az a fiatal, aki már a tanulmányait külföldön folytatja az ott is fog maradni, talán egy szebb és jobb világot gyarapítva...Tudom, tudom, örök szkeptikusok: ott sincs kolbászból a kerítés és a vándornak sem lehet két hazája..., de a szabadság az szabadság,még ha magányos dolog is!

A kisebbségi politika csődöt mondott, lehet itt még egy picinykét "bohóckodni", "nemzetitanácsoskodni", eljátszani-megjátszani a nagyon fontosat, de nem sok értelme van, mert nem lesz pár éven belül kinek eladni e olcsó politikai cirkuszt, mert kenyér immáron csak a pártkatonaságnak jár!

Egy kedves barátom kezembe nyomott egy 1995-ben (!) íródott cikkét, célozva a hibákra, amelyet politikusaink szűk-látás módja és csakis az önös érdek hajhászása fog okozni, az elnéptelenedést eredményezve.

Ő imigyen fogalmazott: "Nem a gyermekvállalási kedv a behatároló körülmény, hanem a szellemi abortusz...A megmaradásunk lényege ez: vagy képesek leszünk magyar iskolahálózatot megcsinálni és a beolvasztási folyamat lelassul, vagy a beolvadás olyan gyors ütemet vesz, hogy az ezredforduló után már nem nagyon lesz, aki itt Magyar Szót olvasson...Önmarcangoló nemzeti mazochizmusunk helyett mi, vajdasági magyarok önazonosságunkat csak úgy tudjuk megőrizni, ha jobban gondját viseljük annak, amink van. Lépésről lépésre kimutatható a magukat magyarnak valló egyének lemorzsolódása a bölcsőtől a felnőtté válásig."

E folyamat 1971-től tart, zajlik, dübörög, de a politikum elejtette a füle mellet, anno a Nagy-Jugoszláviában a nem "magyarkodók" jugoszláv nemzetűnek vallották magukat...ma a nem kell "magyarkodni-ra" módosult demokratikus irányzat, aki szerbként gondolkodó vajdasági magyarra módosította hova tartozását - egykori "jugoszlávizmusát", -e beolvasztási folyamatot megkoronázza és eloltja majd a lámpát az utolsó magyar ember távozásakor! (Júdás feladatát nem kell lebecsülni, mert, ha Jézust nem árulja el, akkor ma más ideológia széljárás lenne! Júdás igen is fontos egy társadalom mechanizmusát biztosító rendszernek!)

Elkéstünk, lekéstünk, lemaradtunk, elmaradtunk...,mert a magyarság állomásán rossz vágányra, -vakvágányra, irányítottak bennünket hőn szeretett politikusaink!

A nemzeten belüli leszámolás a délvidéken ma felgyorsult, demokratikus irányvétel  helyett, autokratikus vezetési módba csöppentünk, ahol a "nemzet atyja" mondja meg ki kap a zsákból alamizsnát és ki nem! 

Mi marad a többségnek, fűtött autóbusz és szendvics helyett, csak útilapu, lándzsás útilapu és a választások után lehet, hogy egy magyar belügyminiszter kisér ki innen többségünket...

Margit Zoltán

A vajdasági magyar médiastratégia...a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is!

Made in Médiastratégia

„… jelzi: van még lópikulányi remény –
nem olyan hosszú, mint amilyen kemény.
Nyomorát viselve arról álmodik,
zsebkendő helyett nyelvére köt csomót.
S mielőtt elszámolna háromig,
megszokja e romlott Paradicsomot.”
(Sziveri János: Új glossza)

Az együgyű, százeszű és ezermester elvtársak a megboldogult szocialista önigazgatású társadalomban nemigen ismertek lehetetlent. Az elmés mondolat szerint, ha a helyzet úgy kívánta, akkor az almából akár almáriumot csináltak, a szilvából szilvóriumot, a semmiből pedig a legtöbbször semináriumot. Irigykedésre igazán semmi okunk nincsen, mert ebben a legeslegújabb kori demokráciában mi is tökélyre fejlesztettünk legalább egyvalamit. Méghozzá a futószalagon történő stratégiagyártást. Merthogy nálunk már (ha más egyebe nincs is, de) stratégiája (az bizony) van az oktatásnak, a művelődésnek, a tájékoztatásnak, a sportnak… (Már nagyon kíváncsian várom, mikor lesz ennek a többszörösen alávetett kisebbségi sorsnak, ennek a gyalázatos mélyszegénységnek, ennek a délvidéki nyomorúságnak is stratégiája.) Merthogy most ennek a stratégiafazonnak van éppen a szezonja. Ettől és csakis ettől lesznek azsúrak az urak. És ettől lesz majd azúrkék felettünk a vajdmagy ég. Igazán nem akarok gonoszkodni, de mintha lenne ennek a recsegve pergő STRATÉGIA szónak egy csöpp kis militarista felhangja. Én csak emiatt nem szeretem. Attól tartok, hogy ha egy dokumentumtervezetnek ilyen kemény, markáns, katonás gyűjtőcímet adnak, akkor ez a bakaszarkemény szigor (előbb-utóbb) majd valahol a tartalomban is fellelhető lesz. Még ha olykor ügyesen álcázzák is. Mint teszik azt például a vajdasági magyar tömegtájékoztatási-rendszerre tervezett és készített (mért-szabott-varrt) STRATÉGIAEGYENRUHA esetében is. Gondolván bölcsen: ha már sehogy máshogy nem lehetséges, legalább ily módon valósuljon meg a délvidéki sajtóban az egyenjogúság. Így jöhessen létre a médiaegyensúly. Így lehessen majd Nyuszi Koma is szép, meg Róka Koma is szép.
„Az Alkotmányban szavatolt anyanyelvű tájékoztatás (…) kulcsfontosságú a vajdasági magyar közösség számára” – áll a Magyar Nemzeti Tanács megbízásából készült Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentumban. Az igen terjedelmes anyag legelső kopogós mondatának a valóságtartalmát nyilván egyetlenegy épeszű ember sem merészeli megkérdőjelezni. (És nagyon úgy fest, hogy a folytatást sem!) Egy alapos kontempláció után nyilvánvaló a végkövetkeztetés: a vajdasági magyar médiarendszer kissé elnagyolt állapotfelmérésének is tekinthető, rögtönzött helyzetjelentés, olyan felemás. Akár a mi sajtónk. Híven tükrözi, vissza-visszatükrözi azt. Egyszer elégedetten állapítjuk meg, hogy milyen szerteágazó is a mi VM médiaalagút-rendszerünk, hiszen megjelentetünk saját gyermek-, ifjúsági-, napi- és hetilapot, internetes és sok-sok kisújságot, van jó néhány rádiónk és televíziónk… Mi egyebet akarunk még? Máskor meg amiatt sopánkodunk, hogy amivel rendelkezünk, az mind-mind édeskevés. Ráadásul itt-ott egy kicsit már dohos is, penészes is, meg enyhén naftalin szagú is. Vagy mondhatnám kissé nyakatekerten úgy is, amint az egyik középiskolás diák fogalmazásában olvastam (és egy életre meg is jegyeztem): az idő vasfoga elszállt felette. Esetenként még halovány is, vérszegény, jellegtelen, arc nélküli. Sokszor eladhatatlan, nézhetetlen és hallgathatatlan. Éppen ezért nem is érdemelne mindennap vállon veregetést Joe Pulitzer apánktól, a sajtókirálytól.

„… Elrendez minket a szél: megint,
megrajzol ismét, homokból, pernyéből –
vélhetően reménykeltőbb ábrát.”
(Sziveri János: Homokábrák)

Hamarosan a Magyar Nemzeti Tanács elé, és (szent, mint a mise, hogy) elfogadásra is kerül az újságírószakma legnagyobbjai és legjobbjai által kidolgozott vajdasági magyar médiastratégia. (Ezt a leg-leg-legekről, az úgynevezett top-zsurnalisztákról szóló hírt épp a napokban hallottam az egyik rádióműsorban. Meg is lepődtem rendesen, mert a mi szakmai piramisunk csúcsán álló újságírónk, kötve hiszem, hogy részt vett volna ebben a munkában. Nem olyannak képzelem. Úgyhogy: én most megkövetem a szakma óriásait és góliátjait (én, a vajdmagy firkászok legparányabbika és leghitványabbika), de egy sor dolog egyszerűen kikívánkozik belőlem. S minthogy (idézek a médiastratégiából): „minden állampolgárnak joga van a sajtó útján közölni alkotásait, nézeteit, amennyiben azok nem sértik a Szerb Köztársaság alkotmányos rendjét”, így tán én is elsorolhatom, mely gondolatok nem hagynak nyugodni engemet…
Minthogy minden jövő csakis és kizárólag a múltra épülhet, kezdetnek jöjjön egy rövidke tűnt időket idéző visszapillantás! Egy apró retro flashback. Nem kell hozzá hosszas szemlélődés: a fokozatos és lassú erózió okozta leépülés mindegyik sajtótermékünk esetében látványos. (Amit látok: látvány. Amit hallok: halvány.) Kezdve magától az épülettől, amelyben székel(t) a híres, nevezetes újvidéki Forum Lap-, Könyvkiadó és Nyomdaipari Munkaszervezet, és amelyet a dokumentum készítői egyenesen SAJTÓPALOTÁNAK neveztek, sejtetve ezzel az 1957-es beköltözés kori állapotokat. Nem is volt abban semmi meglepő, hogy két évtizeden át már-már presztízsharcot kellett vívni a kiadóházba való „bejutásért”. Amikor én a nyolcvanas évek derekán a Forum-házba csöppentem – s amikor már éppen az utolsókat rúgta a szocializmus –, szinte a nyomát sem láttam az egykor volt fényűzésnek. Maga a kiadóház (palota helyett) inkább egy meglehetősen lelakott bérházra hasonlított: jócskán elavult műszaki felszereléssel, kopottas bútorzattal és többnyire megsavanyodott, megkeseredett dolgozókkal. Harminc év alatt bizony elfogyott a vaj is, a méz is meg a lekvár is a kenyérkéről, és akkor már a legszófogadóbbaknak is csupáncsak morzsikák jutottak a legendás kommunista elvtársi gazdagságból és jólétből. Merthogy igenis legendája volt a boldog-idők-béli bőkezűségnek/pénzszórásnak. Amikor például – nem csak úgy, a Mindenható/Isten nevében, hanem a mindenható párt nevében és az elvtársi szolidaritás jegyében – lakásokat adományoztak a kiváltságosoknak, vagy lakásfelújításra és még ki tudja, milyen célból mesés kölcsönöket osztottak… Amikor még rengeteget utazgathattak… Amikor még csinos kis summát kitevő napidíjat számoltathattak el maguknak… Amikor még 1500-as létszámmal és teljes fordulatszámmal üzemelt a cég… Amikor még úgy írtak napilapunkról, a Magyar Szóról, hogy az alighanem a világ legislegkiválóbb magyar nyelvű napilapja… És amikor még annak a példányszáma hétköznap meghaladta a 35 000-ret, vasárnap pedig a 62 000-ret is. (Hogy milyen besorolásos minősítést érdemelne mostanság – de nem kizárólag a hétköznap eladott 2000-res és a hétvégi 17 000-res példányszám okán –, az is megérne egy-két misét.) A 10 000 példányban megjelenő Képes Ifjúságot, a jugoszláviai magyar fiatalok egykori hetilapját – amely a lázadó/útkereső/irkálgató fiatal értelmiségiek gyűjtőhelye volt –, mára már egy 2000 példányban nyomott, színházi, zenei és úti beszámolókat tartalmazó magazinná silányították, és a napilap szerdai mellékleteként ingyen osztogatják. A legdrasztikusabb példányszámcsökkenés mégis a Hét Nap esetében figyelhető meg: a valaha (amikor még volt saját arca és egyéni stílusa) 60 000 példányt is elért hetilapból ma mindössze 3700-at adnak el havonta. Noha a 62 éves Újvidéki Rádió hőskorának is az 1970-es és az 1980-as éveket tartják (elsősorban a műsorainak színgazdagsága, sokrétűsége és sokrétegűsége, meg nyilván a gárda számbelisége miatt), ma is több olyan műsort sugároz, amelyek még a legrégebbi/leghűségesebb/legigényesebb hallgatókkal is képesek feledtetni a régvolt idők adásait. És jó néhány olyan munkatárssal is büszkélkedhet, akik már önmagunkban is formálják és alakítják a hallgatóságot és a hallgatottságot, növelik az egyes tematikai műsorok népszerűségét, sőt: magának az újságíró mesterségnek is emelik az ázsióját. (Ami pedig – különösen mifelénk – elég nagy ritkaságnak számít.) A hányatott sorsú Szabadkai Rádiót, amely a közvélemény-kutatások szerint a tartomány legnépszerűbb rádiója, már többszöri nekifutásra megpróbálták – ha nem is végérvényesen eltüntetni az éterből, ha nem is végleg elnémítani, de legalább – jó erősen lehalkítani. A sors iróniája, hogy éppen a vajdasági magyar politikai hatalmasságok készültek fel arra a gyászos feladatra, hogy megadják számára a kegyelemdöfést. (Csak azért, hogy még jobban fájjon!) Ők ugyanis ezzel a rádióval párhuzamosan létrehoztak egy másik, egy ellenlábas, egy árnyékrádiót – televízióval egyetemben (Pannon RTV) –, hogy rögtön két legyet üthessenek egy csapásra. (És láss csodát: a fene nagy demokráciában is felépült egy sajtópalota, csak ezúttal Szabadkán és üvegből!) A Pannon Rádió a közszolgálatiság helyett a műfajnak inkább a könnyedebb, kereskedelmi változatát választotta, vagyis a műsoroknak elsősorban a szórakoztató jellegét hangsúlyozza. Talán épp emiatt van az, hogy legtöbben a zene miatt hallgatják. (Magától adódik a kérdés: csupáncsak amiatt kellett a semmiből felépíteni a 43 éves Szabadkai Rádió tövében egy vadonatúj másikat, hogy vele jókat zenélgethessünk? Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy kizárólag ezen egyetlen kritérium figyelembevételekor még a kimondottan falusinak számító hajdújárási Rádió90-nek sincs az égvilágon semmi szégyellnivalója. Sőt: százszorta jobb sorsot érdemelne.) Az Identitás Kisebbségkutató Műhely által végzett felmérés szerint (kb. fél évvel ezelőtti adatok) a legtöbb vajdasági magyar a televízióból tájékozódik. Híradót 42 százalékuk néz rendszeresen. A legnagyobb múltú és egyben a legjelentősebb Újvidéki Televíziót is alaposan megtépázták – anyagi, műszaki és szakmai téren egyaránt – az utóbbi évtizedek mindenféle viharai. Valamilyen csoda folytán az MNT mégsem a legtapasztaltabb veterántévét tartja a délvidéki magyarság szempontjából a legfontosabbnak, hanem az ugyancsak szabadkai Pannon Televíziót.

„Hol hagyta tiszta, szép eszét,
aki zsarnokságra vágyik?”
(Sziveri János: Rákrománc)

A médiastratégia megszövegezői onnan kezdték a téma kidolgozását, hogy az anyanyelven történő tájékoztatás kulcsfontosságú az itt élő magyarság számára (s ha ezt még megtoldjuk azzal, hogy a sajtószabadság – alapjában véve – egyetemes érték és alapvető emberi jog), akkor felvetődik a kérdés: milyen perspektívát kínálunk fel azoknak a régióknak, amelyek az elmúlt években helyi jellegű tájékoztatás nélkül maradtak. Mert megszűntek a helyi lapok, mert elhallgattak a helyi rádiók és televíziók. Márpedig, ha ezen állítás megfelel a valóságnak, akkor a tájékoztatás nélkül maradt lakosságnak éppen az az elemi/alkotmányos joga sérült, amely szerint őt az még ebben a zűrzavaros Szerbiában is megilleti. A nagy állami/fővárosi televíziók/rádiók műsorait (amelyek szinte mindenhová eljutnak) hiába kémleli/füleli, mert azok legfeljebb csak hallgatni tudnak magyar nyelven. A VM média rendszeréből kirekesztett, kifelejtett és a sorsára hagyott régiók esetében badarság fejlesztésről beszélni, hiszen először azt a vezetéket kell kiépíteni, amelyen keresztül maga az információ-áramlás megvalósulhat.
Az állami pénzcsapok elzárása – egyáltalán állam bácsinak, az anyagi biztonság és a folyamatos működtetés egykori letéteményesének kifarolása a sajtó mögül – a vajdasági magyar médiumok apraját-nagyját (már ha szabad egyáltalán ily módon disztingválni!) érintette. És ez csak az egyik savanya nyavalya. A következő lépcsője a nemzetiségi (kisebbségi) sajtóval való kibabrálásnak a sokat ígérő, de csak keveset adó privatizáció volt. Egész Vajdaság területén egyetlenegy esetben sem bizonyult sikeresnek. Persze: a kóros pénztelenség egyáltalán nem számít új keletű járványnak a magyar nyelven történő tájékoztatásban. Emiatt sírdogálunk már legalább huszonöt éve. Tudom, komoly ellentmondás, de mégis mintha túl könnyen átsiklottunk volna felette. Mintha az első szóra félreálltunk volna az útból. Mintha az itteni magyarok nem fizetnének be még mindig annyi adót a szerbiai állami kincstárba, amiből futná a magyar nyelven tájékoztató médiumok működtetésére. Mintha mindinkább csak egy irányba, az anyaország felé tekingetnénk, mintha kizárólag csak onnan várnánk a pénzeső hullását, mintha csak abba az egy irányba tartanánk mind a két markunkat.
A vajdasági magyar média rendkívül gazdag intézményrendszer, hagyományokkal – vélik a stratégia készítői –, ugyanakkor a szakmai hanyatlás, a nemzeti értékek hiánya és ebből következően a piacvesztés jellemzi a leginkább. Lényeges az is, hogy a sajtónkban meg kell jelennie a közérdeknek. „A médiának tudatosan vállalni kell a közösségi identitás kialakítását, illetve a meglévő megerősítését. Ennek kiemelkedő támpontjai a magyar nemzet és a vajdasági magyar közösség nemzeti ünnepei, jeles napjai és szimbólumai. Ezekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről, történésekről méltó módon megemlékezni, hírt adni és tudósítani kötelesség.” S hogy teljes legyen a kép, az eddig kirakott kockákhoz illesszük még hozzá a Magyar Nemzeti Tanács elvárásait is. (Mert ugyan teljes és maximális és tökéletes a sajtószabadság és szabad a véleménynyilvánítás, de azért úgy katonásan és kopogósan kimondják, hogy a szófogadóknak kijáró estéli rétest senki nem a két szép szeméért kapja. Aki viszont nem tud, vagy nem akar se jól táncolni, se jól fordulni, az a szóláshasonlat-beli rétesnek legfeljebb csak a már kipróbált és bevált pacséri változatát érdemli meg. Vagy még azt sem.) És most az idézet: „A közszolgálati médiaszolgáltatók minden munkatársától, a munkaviszonyban levőktől és a tiszteletdíjasan alkalmazottaktól az MNT elvárja, hogy munkavégzés során az általánosan elfogadott közéleti, kulturális normáknak megfelelően járjon el. A dolgozók tartsák szem előtt, hogy közéleti, társadalmi megnyilvánulásaiktól, magatartásuktól nem vonatkoztathatók el. (…) A megfogalmazott elvárások kötelező jellegűek az MNT által alapított és/vagy társalapított közszolgálati médiaszolgáltatók számára. (…) A megjelenő tartalmakért és az MNT által elfogadott Vajdasági Magyar Médiastratégiában megjelenített irányelvek betartásáért és megvalósításáért az igazgató és a főszerkesztő felel.”

„Ráfázunk a rációra!
Ilyen a lélek konfigurációja.”
(Sziveri János: A sintér és a színtér)

Bő egy évtizeddel ezelőtt, a Képes Ifjúság egyik számában megjelent a Vajdasági Magyar Szövetség egész oldalas logója. Akkor először. Addig soha. Akkor nem igazán értettem, hogy ez a fajta kendőzetlen reklám, ez a fajta, tolakodó biológiai jelenlét miféle szerepet akart betölteni egy ifjúsági lap és legfőképpen annak olvasótábora életében. Mint a szerkesztőség legrégebbi munkatársa, pár sorban tiltakoztam az ellen, hogy a túlnyomórészt mégis csak kiskorúaknak szóló hetilapban ily mértékben szándékozik nyomulni az egyik politikai párt. (Hogy is nézett volna ki a világ, ha nem akadt volna rögtön egy azonnal hadra fogható, túlbuzgó kis kolléga, aki homlokegyenest másképp látta az esetet és azt nem is átallotta szóvá tenni?!) Hja, azóta hatalmasat fordult ám velünk a világ! Akkor csupán az újságnak volt egy VMSZ-reklámja, most viszont a VMSZ-nek van újságja. Nem is egy. Van egy napi- meg egy ifjúsági lapja, van egy hetilapja, van egy rádiója és van egy televíziója. A várólistán pedig már újabb médiumok is ott-toporognak. Várják a megváltást.
A hatalom, a politikum érvelései, törekvései (ebben az ügyben is) kristálytiszták: természeténél fogva mindig is a totális ellenőrzésre, a kontroll maximális leszűkítésére törekszik. És ezzel párhuzamosan: folyamatosan igényt tart a média jótékony és segítő hátszelére. Épp ezért a teljes vajdasági magyar sajtó egy vágányra terelése, az egyazon politikai platformon való veszteglése nem számít óriási meglepetésnek. Az elkészült VM médiastratégia is ezt az ambíciót (használjak már én is legalább egy abszolút trendi kifejezést!) támasztja alá. Az viszont már jócskán elgondolkodtató, hogy maga a szakma, a vajdmagy újságíró-társadalom egyetlen ellenvetés nélkül fogadta el a dokumentumot. Igazából még arról sem nagyon lehetett hallani/olvasni a tervezet nyilvános vitája során, hogy egyáltalán kik merészelték bírálni, és milyen kifogásokat emeltek. Egy-két kivételtől eltekintve. Márpedig tanult kollégáim nálamnál sokkal jobban tudják, hogy a sajtónak az a feladata, hogy kihangosítsa a bajokat, hogy láttassa a mezítelen valóságot. Minden körülmények között legyen kritikus és semmilyen körülmények között se legyen hazug. Ettől még nem lesz ellensége a saját nemzeti közösségének! Egyáltalán nem. Sőt: akkor tesz csak igazán jó szolgálatot az itteni magyarságnak, ha nem festi rózsaszínre sem a szürkét, sem a feketét. (Bármilyen hihetetlenül hangzik is ez egy, a szüntelenül csak hozsannázáshoz szokott politikusi fül számára.) És akkor jó a saját szakmájának is. Ha elsősorban a lelkiismerete instrukciói szerint végzi a munkáját, akkor soha nem érzi azt árulásnak, és csakis így kerülheti el az erkölcsi elaljasodást. Ugyanis amilyen mértékben válik szolgalelkűvé, olyan mértékben veszíti el önmagát. Meggyőződésem, hogy a politikában és az újságírásban a hazugságnak ugyanolyan szerepe van, mint ételkészítés közben a habarásnak. Azzal sűrítik be magát a történetet. A kellő szakértelemmel adagolt és mesterien elvegyített hazugság ugyani képes megváltoztatni a beszéd, illetve az írás állagát. És látszatra úgy tűnik, hogy a térfogat megnövekedésével arányosan a politikai maszlag, illetve a szennyiromány igazságtartalma is megnövekszik. Pedig a hazugságtól csak színe és íze vész.
A kérdés számomra megkerülhetetlen: miért lesz az olyan jó az egész vajdasági magyar közösség számára, hogy ha éppen a legjelentősebb tájékoztatási eszközeinek a (nyilvánvalóan elsősorban) politikai (és nem szakmai) felügyeletét átveszi a Magyar Nemzeti Tanács, azáltal, hogy azok (társ)alapítójává válik? Jó lesz-e egyáltalán? Mert megmaradnak? Mert az MNT védőszárnya alatt végleg elhárul a fejük fölül a megszűnés veszélye? És ezzel a másik alapbajt, az értékvesztést is elkerülik? A kontaminált médiát. Amikor majd két kézzel meg tűzzel-vassal irtják a még megmaradt színeit, és amikor a vajdasági magyar sajtónk hasonlatos lesz az újfajta kínai pólóhoz: három (világ)márka egyben.
Akárhogy csűröm-csavarom, az MNT mögött, a háttérben mégis csak egy erőteljes politikai párt áll. A felvetésre, miszerint ez a párt (történetesen) nemzeti színezetű, vagyis magyar, vagyis a miénk, egyedül csak az lehet a válaszom, hogy a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is. A szabadság meg, szabadság – ahogy Hobo énekeli –, ha magányos dolog is.

Szabó Angéla  

Divina Commedia - Subotica?

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan...” 

Az 1300-ban harmincöt éves Dante korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve kezdett hozzá a „Divina Commedia” című művének. Ekkoriban Dante szülővárosa, Firenze a fehér (Vieri dei Cerchi) és a fekete guelfek (Donati) harcának színtere volt – mindeközben Itália szerte a világi és az egyházi hatalmak harca dúlt...

Dante Domenico di Michelino Duomo Florence

A mű szerkezetét a hármas szám és annak többszörösei határozzák meg: három könyvre tagolódik, mindegyik könyv 33 éneket tartalmaz, így a bevezetővel együtt összesen 100 énekből áll. A pokol, a purgatórium és a paradicsom háromszor három részből állnak: 9 körből, 9 gyűrűből, illetve 9 égből. Az egész művet a rend, a rendszeresség jellemzi, a sorok száma is nagyságrendileg azonos a három könyvben: 4720 jut az elsőre, 4755 a másodikra és 4758 a harmadik részre...

Első felvonás: A pokol - Inferno

A hármas szám jellemzi a szabadkai "kulturális forradalmat" is. Sorjában a szerepek kiosztása: Az egyes számú szerep Presszburger Csabáé (Magyar Szó - ex főszerkesztő), kettes számú Mihók Rudolfé (Pannon Tv - ex menedzsere), hármas számú szerep a főszerep Kovács Frigyesé (magyar társulat felfüggesztett: színésze, rendezője) ...és az egész művet körbefonja a média stratégia, mint a mű forgatókönyve! A pokol egy kisebbségi létbe szorult népességre kiosztva, pedig egyszerű a leosztás és a kiosztás, a hozzá nem értő döntnökök-ülnökök fejében mindenki lecserélhető és kicserélhető, ...mindenki? Kicsit kezd körvonalazódni a "stratégia" arról, hogy mi folyik itt: a "szakajtónyi" magyarság demokratikus szolgasorsba való döntése, -a politika piacán való alkuba bocsájtásának jól pénzesítése...és a cél szentesíti az eszközt! Miért történik mindez? Egyszerű a válasz: pozíció féltés és hatalomtartás, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai. (Mt – 26,31) régi recept ugyebár, mert a megvert pásztoron mindenki megbotránkozik, ahogy Jézusban is megbotránkoztak azon az éjszakán...

Kovács Frigyes és a katedrális,. az a katedrális, amely építésében megtorpant és egyszer talán kisebb lesz, mint a nekifutás pillanatában, de most ne a katedrálissal foglalkozzunk, hanem azzal, ami a szinfalak mögött zajlik, mert egyenlőre hivatalos megszólítása a történetnek nincs, de Szabadka utcáin már beszélnek a műről a "Divina Commedia Subotica"-ról...

Egy kedves blogolvasóm ellátott némi információval, hogy valójában igen is zajlik az élet a magyar társult háza táján, melyet egy levéllel is megerősített! Az igazság voltát egyszer valaki vagy megmagyarázza, vagy cáfolja, de egyértelműen a nagy közérdeműt érdekli a tragikomédia a "Divina Commedia Subotica"!

Az utcákon suttognak egymilliós értékű "butikos" vásárlásról, amely talán nem is ért annyit, és rendőrség már nyomoz az ügyben... Regélnek arról is, hogy építkezések folynak, igaz nem ott ahol kellene és a kegyben járók is szépen költekeznek új gépjárművekre...Olvadnak a pályázati eszközök, dagadnak a zsebek? Társrendezőt is szerződtettek, holott a déli-végeken is téblábol egy-kettő szabad-kapacitású rendező...és a Marsra kívánnak bennünket vajdasági magyarokat, hm, nos, ezt tudjuk!

Jézus is feltette a kérdést: Mi az igazság?

A levél, amennyiben valós, mélyen megbotránkoztató különösebb kommentárt nem fűznék hozzá, amíg végre valahára nem kapunk választ, arra, hogy mi történik Kovács Frigyessel, aki a munkahelyének felmondására készül, mert nem tudja elviselni a nyomás gyakorlást ellene...

Íme a társulatigazgató által neki címezett levél:

Frigyes Kovács
06 October
Frigyes Kovács

Kedvesem!
Vagy inkább Apa!
Mert apámként tekintettem rád egészen eddig a pillanatig. De ez most bennem végérvényesen és visszavonhatatlanul összetört.
Ennek okozója a B......-ügy, azaz a Lacit fenyegető borzalmas levelek sorozata, és az így keltett rossz érzés és félelem, rettegés – nem csak a tettlegességtől, hanem akár csak a találkozás kellemetlenségeitől – nem csak a Laciban, hanem szinte az egész társulatban. Sajnos nem ez az első eset, hogy félelem keletkezett miattad a társulatban...
Azt gondolom, hogy így ember nem viselkedhet, még akkor sem, ha az apám.
Innentől kezdve minden kapcsolatot – úgy szakmai mint magánemberi kapcsolatot – megszakítok veled. „Mert nem lehet beszarva élni.”
Az ügyet átadtam a főigazgatónőnek, és kértem minden folyó és jövőbeni színházi munkád felfüggesztését. Döntéséről, illetve az Igazgatóbizottság döntéséről (mert oda került az ügy) majd ő tájékoztat. Mindenesetre én nem számolok veled innentől kezdve.
Olyan helyzetet teremtettél, ahonnan nincs tovább, legalábbis együtt semmiképpen.
Amennyiben részedről vagy a környezetedben lévők részéről bárkit (a társulatból, vagy a színház környékéről, vagy a Lacit) további inzultus ér – akár írásban, telefonon vagy személyesen – akkor a fenyegető leveleidet nyilvánosságra hozom, és a rendőrséghez fordulok.
Ezentúl kérlek tekints rám úgy, mintha nem is találkoztunk volna soha, és így én „még csak kívülről sem ismertem volna meg a színházat”. Tekints rám úgy, mintha egy keményfejű bánáti parasztgyerekből lett autószerelő lennék.
Kerüljük egymás társaságát, mindkettőnknek így lesz jobb.
Békés életet,
(név szerinti-aláírás)
társulatigazgató

(...)

A vezetőinket, választottainkat és valasztatlainkat, is csakis a jó szándék vezérel és nekünk, vajdasági magyaroknak a legjobbat szeretnék biztosítani, csak, hogy ők maradjanak a felettünk lévő hatalom tartói, úgy egy Isteni magaslaton! Stílusosan illik Dante-val is zárni a sorokat, ha-már az első felvonás a pokol volt! Jótanácsát megszívlelni és átgondolni, így a "módszer-változtatások" előtt, miszerint: „Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve”... Vigyázzunk a kövekre, kavicsokra, téglákra és bölcsen döntsük el, hogy kinek fogjuk sorsunkat a kezébe adni, mert az építő és a bontó is jó szándékkal teszi a dolgát még a szabadkai színházban is...

...E titkos úton át a mester és én
visszaindultunk világos világba;
s a pihenésre gondolni se késvén,
kusztunk föl, ő elől és én nyomába,
míg a sok szépből, melyet az ég hordoz
láttam egynémit, egy kis karikába:
és így jutottunk ki a csillagokhoz.

Függönyt le - TAPS!

Margit Zoltán

Kapcsolódó: 


1.) Kovács Frigyes és a katedrális

2.) Mekkora is lesz a színház épülete?

Léphaft Pál

Papp Ferenc kitüntetésben részesült

A rettenhetetlen és szilárd jellemek közül való

Magyar állami kitüntetésben részesült Papp Ferenc, az újvidéki magyar műemlékvédő és hagyományápoló egyesület elnöke

Schmitt Pál magyar államfő a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Papp Ferencnek, az újvidéki Nagy Sándor Magyar Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület elnökének. Az elismerést Nikowitz Oszkár belgrádi magyar nagykövet adta át az ünnepeltnek az újvidéki ferences rendház nagytermében.

Papp Ferenc a kitüntetést az 1944/45-ben mártírhalált halt délvidéki magyarok emlékének életben tartásáért, a vajdasági magyar demokratikus közéletben való aktív részvételéért, valamint hagyományápoló és műemlékvédő tevékenysége életútja elismeréseként érdemelte ki. A laudációba foglalt indoklást Nikowitz Oszkár nagykövet ismertette:
- Papp Ferenc a szerémségi Inđiján született 1929-ben. Már fiatalon politikai bűnösnek nyilvánították és meghurcolták, majd 1947 és 1949 között börtönbe zárták. Az 1956-os forradalom idején, Mindenszentek napján, az újvidéki katonatemető megcsonkított turulmadár emlékműjének megkoszorúzása, az 1989 decemberében, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége megszervezésébe történt bekapcsolódása, majd az újvidéki katonatemetőben saját kezűleg elkészített száz fakereszt elhelyezése bizonyítja a magyar ügy melletti elkötelezettségét. Sokáig úgy tűnt szélmalomharc az övé, de a nehézségek ellenére mindvégig kitartott és hű volt a maga által megjelölt feladathoz. Embernek maradni, nem elcsüggedni és nem feladni, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ennek a gondolatnak a szellemében évről évre szervezője a délvidéki magyarság 1944-45-ös mártírjai előtti tisztelgéseknek és megemlékezéseknek. A rettenhetetlen és szilárd jellemek közül való. A délvidéki magyar embereknek ilyen emberekre van szüksége!
Az elismerés átvételét követően Papp Ferenc így összegezte érzéseit:
- Köszönöm, mert ez nem csak nekem, hanem minden magyarnak szól, és nem csak a Délvidéken. Apám neveltje vagyok, aki az első világháborúban frontharcos volt. Az életét adta volna a hazáért. Miután visszatért, a Trianon utáni Jugoszláviában felnevelte a gyerekeit magyarnak. Amikor Dečaniban raboskodtam, anyám hozta a csomagokat, különben éhen haltunk volna ott. Tehát nem csak nekem szól ez a kitüntetés, hanem azoknak is, akik támogattak, akik végigvitték a száz keresztet az utcán az újvidéki Petőfi Sándor magyar művelődési egyesülettől a temetőig. Csináltuk akkor is, amikor a rendőrség ott volt és le akarta tiltani a megemlékezést, akkor is, amikor kiszedték a földből a kereszteket és megszentségtelenítették. Miközben Belgrádban van katonatemető olaszoknak, németeknek, oroszoknak, magyaroknak, addig kevesebb, mint száz kilométerre onnan, itt Újvidéken a honvédtemetőt meggyalázzák. Kosárlabdapályát építettek a magyar sírok fölé, meg szemétdombot létesítettek ott. Nem tudom megérteni ezt az intoleranciát, hogy velünk, őslakosokkal miért bánnak így. Ez megengedhetetlen. Ezen jelenségek ellen a küzdelmet képtelen lettem volna egyedül folytatni. Boldog vagyok, hogy 22 évvel az első megemlékezés után még mindig összejön 150 ember a megemlékezésen. Remélem, meg fogom érni azt, hogy az újvidéki Futaki úti temetőben állni fog a Makovecz Imre által megtervezett emlékmű. 

Ternovácz István - VajdaságMA

Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak?

Szabad-e hinni a politikusoknak?

„Melyik az igazi arca a hétfejű sárkánynak? Mind a hét? Különösen akkor kérdezhetjük, ha az egyik arca mosolyog, a másik vicsorít.”

A sárkány, mint szimbólum

Mindig ez az ősrégi, banális kis „történetecske” jut eszembe, amikor újra meg újra arra kényszerülök, hogy – meglehetősen egykedvűen – megállapítsam: nem szabad hinni a politikusoknak: a kisgyerek a szeme sarkából figyelte az édesapját, amint az a kinti hidegben jó néhányszor összefordította a két tenyerét és többször egymás után belelehelt. Aztán, amikor bementek ebédelni, elnézte, ahogy az apja a kanálba mert levest – hogy mielőbb meghűljön – apránként fújni kezdte. A gyerek a két cselekvést a kis buksijában nyilván összekapcsolta, mert csodálkozva megkérdezte: „Hát, milyen szája van kendnek, édesapám? Egyszer meleget fúj, másszor meg hideget?” Hogy miért nem érdemes hinni a politikusoknak? A válasz ugyanilyen banális és egyszerű: a politikusi ajak is kétfunkciós… A politikusok olyanok, mint a szélkakas. Az éppen aktuális szélirány függvényében egyszer jobbra fordulnak, máskor meg balra. Vagy, akár a zászló. Leng(edez)nek, lobognak szellőben, viharban egyaránt – hol erre, hol arra.


Már évek hosszú sora óta tapasztalható az a fajta fölényeskedő, dölyfös, arrogáns magatartás/viszonyulás, amelyet az államalkotó nemzet alkalmaz a saját – mostanra már csak kisebbségi sorsba kényszerített – népeivel szemben. (Bornírt hatásvadászat?) Túl annyi vérzivataros testvérháborún és két évtizedes látszatdemokrácián, Szerbia még mindig nem vetkőzte le azt az ellenszenves erőfölényét, amelyet még a választott nép és a mennyei nemzet „tündöklése” idején biztosított be magának. Meglehetősen kemény kézzel. A többségi nemzet valójában a kénye-kedve szerint hintáztathatja például a szakajtónyi vajdasági magyarságot. Ha aznap történetesen bal lábbal szállt le az ágyról, s ha a balkáni/ bús/ borús hangulatának épp az felel meg, háborús bűnösnek kiálthat ki minden egyes magyart – a legelső csecsemőtől egészen a legutolsó matuzsálemig. (És akkor úgy örül, mint a piromániás a foszfornak?) De ha – az éppen eltalált pillanatban – egy hatásos varázsigét a fülébe súgnak, s tárgyalóasztalhoz kényszerítik, egy csapásra nagyvonalúvá nemesül át, és esetleg még a pruszlik újragombolására is hajlandóságot mutat. (Olykor még a gengszterszív is megenyhül?) Ha megszállja a Szentlélek, akkor talán majd visszaszármaztathatja az egyetlen nap leforgása alatt egyetlen tollvonással elvett vagyont is. (Hogy még az angyalok se csalódjanak a látványban, ha fentről – felhőkről lábat lógatva – szemlélnek bennünket?) Ha meg épp harcias kedvében méltóztatik lenni, vagy csupán kedve szottyan vadul „szórakozni”, bárkit megüthet, véresre verhet, betonba döngölhet – szinte minden következmény nélkül. Ép ésszel azt gondolhatnánk, a sok-sok év alatt már volt időnk bőven kiismerni ezt a zsánert, mégis időről időre házhoz menjünk a „csárdás” pofonokért. De tényleg mindig az a legény, aki állja, és nem az, aki adja?


„Szerbia a saját talpra állását abban látja (…) abban látja, hogy körülötte mindenki térdepeljen.”


Kis hazánk, az egykori Jugoszlávia két évtizeddel ezelőtt hasonlóan járt, mint az az eszement kígyó, amelyik egyszer csak gondolt egy merészet, és beleharapott a saját farkába. Sőt, miután már egyszer belekóstolt – s alighanem ízletesnek találta azt – elkezdte (nagy bőszen) a saját, tulajdon testét felfalni. Darabról darabra, falatról falatra. És a valaha volt hosszú tekervényből mára már csak egyetlenegy tekintélyesebb darab és két apró szeletecske maradt. Az alsó rész, úgy tűnik, végleg leválik, lepottyan majd a testről (akár már magától is), de a felsőnek a sorsa is éppoly bizonytalan, mint amilyen stabil szokott lenni a vízen a buborék helyzete. Az oktondi csúszómászó mákszemnyi agyába mintha csak bebetonozták volna a tébolyító, gyilkos gondolatot, amelynek igazát hitte is szentül: akkor lehet majd mindenható és legyőzhetetlen, ha teljesen elfogyasztja/ bekebelezi saját magát, ha maga körül mindent, de mindent elpusztít/ megsemmisít. És az összezsugorodott, legyengült állat mind a mai napig megmaradt e tévhitében, mert hiszen az égvilágon semmit nem okult a korábbi barbár, véres lakomákból. Így lett a kis hazából egy még kisebb haza. Csupán hazácska…
A kis hazácskában pedig máig is boldogan él az úgynevezett államalkotó nemzet, és vele egyetemben máig is „boldogan” élnek – ha majd bele nem halnak! – az úgynevezett „többiek”. Akik még arra sem méltóak, hogy a nevükön nevezzék őket. Mert még nevük sincs. Se osztanak, se szoroznak. E kicsinyke kis hazácskában így valahogy fest a törvényes- alkotmányos leosztás. Amiből számtalan nyavalyánk eredeztethető. (Hogy milyen érvrendszerem van ez ellen? Gyatra!) Az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert szerbiai magyarság a próbatételek végeláthatatlan sorát kénytelen kiállni és elszenvedni. Ennek „eredményeként”: egy nagyon sajátos úton jár. Vagy inkább úgy mondanám, hogy tulajdonképpen kényszeredetten kényszerpályára kényszerült. Vakvágányra. Mert igaz ugyan, hogy csak másodrangú polgára ennek az országnak, mégis azt várják el tőle, hogy lehetőleg pápább legyen a pápánál. (Mert mifelénk még a megtűrtségnek, a félretettségnek, a perifériára söpröttségnek is borsos ára van. A szolgasors! A cselédsors!) Ha már nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként elhagyja a hazáját, ha már nem engedi át a maga talpalatnyi helyét az egyre csak szaporodó jövevényeknek, ha már nem hagyhatja örökül még azt sem, hogy a lába nyomát is szórják fel sóval, akkor az a legkevesebb, az a minimum, hogy legyen maximálisan lojális, húzza meg magát, gürcöljön sokat, hogy becsületesen adózhasson, és csak akkor nyissa ki a száját, amikor azt kérik! Legyen egy örökké szomjas oázis! Persze, ez a nem természetes állapot csakis egyféle módon tartható fenn. Meghatározott időközönként – vagy amikor az éppen előállott helyzet megköveteli – be kell neki adni a „szert”, mert kívánja a szervezete. Már megszokta. Ez a csodavárás szinten-tartásának elengedhetetlen feltétele. Hogy ki adagolja – úgy, mint a lázas gyereknek szokás a kanalas orvosságot – a szacharinnal cukrozott mézes szirupot, a bódító (gyógy)szert? Gyerekjáték kitalálni: a mindentudó politikus.


„A nép hajlítható jobbra is meg balra is. Gerinces vezetőkön múlik, illetve azok személyiségén, hogy egyenesben marad-e.”


A politikus legfőbb ismertetőjele a 3P: panteon–pozíció–pénz. Alighanem valamilyen veleszületett génhiba folytán csak ezen a reláción mozogva, ebben a háromszögben forgolódva képes kiteljesedni. Tanult kollégáim szerint (némely esetekben) létezik egy negyedik P is – amikor a gyengécske jellemet és a feslésnek indult erkölcsöt nyakon öntik némi hedonizmussal. Külön-külön is górcső alá lehet őket venni, de nem érdemes, mert a három általában összefügg. És általában egymást feltételezi. Hogy melyik a legveszélyesebb? Tapasztalatom szerint a harmadik. Azért és amiatt szoktak az emberek kivetkőzni saját magukból is akár. Azért és amiatt képesek feladni az elveiket és eladni a testüket is, a lelküket is, a hitüket is, a saját anyjukat is. Lényeges jellemvonásuk továbbá az is – merthogy lépten-nyomon belebotlunk a realitásba –, hogy meglehetősen gyakran szeretnek eltérni a tényektől. A sok jobbnál jobbféle bort hektoliterszám kortyolgatják, a vizet meg a választópolgárnak prédikálják. Pimaszul úgy mondanám, hogy a legelszántabb illuzionisták akár még a templomról is lehazudhatják a kupolát. Állítólag a hivatásos hazugságkutatók már régen arra a tudományos megállapításra jutottak, hogy leginkább a választások idején szeretik el-elferdíteni az igazságot, kozmetikázni (legalább egy cseppet) a valóságot. Mindehhez társulhat még pihepuha gumigerinc, látványos önajnározás vagy éppen szelíd agresszió is. A külsőségek ezen a tájon még nem sokkal emelik a politikus ázsióját. Úgyhogy a vajdasági magyarságot aligha fenyegeti az a veszély, hogy esetleg megtévesztheti egy-egy szépen kiglancolt imázs. Ellenben a szó – mint nem éppen veszélytelen fegyver – már sokkalta csalókább és mámorítóbb. Olykor tudatmódosító hatása van. A minden évszakban nyíló és ezer színben pompázó politikai szóvirágok kiskertjében magam is gyakran szedegetek, gyűjtögetek. A legutóbbi ilyen szerzeményem csodaszép és igazi ritkaságnak számít. Mert egyetlen száron három virágot találtam: nemzetféltés—nemzetmentés—nemzetépítés. Most is csupa libabőr vagyok! Olyannyira szép ez a patyolattiszta kezdet, ez az „elmélet”, hogy (már látom előre) szinte kár lesz a csúf folytatással, a gyakorlatban történő megvalósítással (meghiúsítással?) elrontani.


De azért kíváncsian várom.

A képzőművész, a teoretikus nálamnál sokkal pesszimistább. Ő imígyen fogalmaz: 

„Az emberek a gazemberektől várnak javulást.”

Szabó Angéla

(Az idézetek Markulik Józseftől származnak)