A szabadkai városrombolás

Fél éves munka után a Váralja Szövetség elkészítette jelentését a szabadkai városrombolás néven elhíresült folyamatról. Mint ismeretes, néhány éve a délvidéki magyarlakta város még megmaradt épített öröksége veszélybe került azáltal, hogy a városvezetés hatalmas "fejlesztésekkel" átalakítaná a régi hangulatú történelmi belvárost.

A műemléki értékű belváros megmentéséért és az etnikai elözönlést eredményező lakópark-építés ellen a Váralja Szövetség 2011 őszén emelte fel hangját, a szervezet petícióját összesen 34 365-en támogatták - ügyünket még az Országgyűlésig is elvitték.

Kedves Olvasó! 

Nehéz szavakat találni akkor, amikor egy szervezet elnökeként egy olyan városrombolásról kell beszélnem, amely merénylet a magyar és az egyetemes kultúra ellen. S talán nem is ez a nehézsége a dolognak, hanem sokkal inkább a helytállás iránti őszinte és odaadó buzgalom, amely bennünket e nemes, de sokak által átkozott kezdeményezés során végigkísért. 

A szerb hatóságok fellépésénél is több nehézséget okozott számunkra a honi örökségvédő és építész szakma barátságtalan válaszlépése, amelyet egy ártatlan petíció váltott ki. 

Nehezen törtük át az örökségvédelem monopóliumait, mire végre saját magunk is kezünkbe vehettük a bontócsákány ellentettjét, az örökségvédelem nagy fegyverét, a fényképezőgépet…

Hányattatott, de hősiesen viselt küzdelem árán jutottunk el arra a pontra, hogy a magyar emberek tízezrei által reánk bízott feladatot teljesíthessük, a szabadkai városrombolásról a magyar érdekképviseletet kimerítően tájékoztathassuk. 

Szervezetünk jelen dokumentummal zárja e kétségkívül nagy ívű, nehézkes, embert próbáló kezdeményezését – ugyanakkor azzal a biztos tudattal, tiszta lelkiismerettel, hogy mi mindent megtettünk az ügyért legjobb tudásunk szerint. 

Már látszanak a jelei annak, hogy harmincnégyezer honfitársunk aláírása éppúgy nem volt hiábavaló, mint közel fél éves munkánk: a magyar érdekképviselet már tud a városrombolásról, jelen szakmai dokumentumunk eljuttatását követően pedig nem lesz többé kérdéses, hogy Budapest válaszút elé kerül. 

Ebben az elágazásban az egyik út a magyar érdekek feladását, míg a másik a közbenjárást jelenti. De ez már nem a mi felelősségünk. 

Ezekkel a személyes sorokkal ajánlom kiadványunkat! 

Hetzmann Róbert elnök

Váralja Szövetség 

HIVATALOS ÁLLÁSFOGLALÁSNAK MINŐSÜLŐ 

TÁJÉKOZTATÓ KIADVÁNY

A képre kattintva letölthető

Gyarmati helyzetben

AUTONÓMIA-NYIRBÁLÁS

A szerb alkotmánybíróság 1797-es számú, 2010. július 10-ei, a hatásköri törvény 22 szakaszának alkotmányellenességéről szóló döntése megjelent a Hivatalos Közlöny 67., július 13-i számában (a képen). A törvény 25 rendelkezésének alkotmánybírósági felülvizsgálatát Vojislav Koštunica a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) kezdeményezte még 2009-ben.

Vajdaság Autonóm Tartomány hatásköreinek meghatározásáról szóló, vagyis röviden hatásköri törvényt – hosszas politikai huzavona után – 2009. november 30-án fogadta el a Szerb Népképviselőház és 2010. január 1-jén lépett hatályba. A törvényben rögzített 153 illetékességből azonban vajmi kevés került vissza Vajdaság jogkörébe. 

A határozata szerint Újvidéket a továbbiakban nem lehet a tartomány fővárosának nevezni, Vajdaság nem szabályozhatja önállóan a nyelvhasználati kérdéseket, nem alakíthat közvállalatot a Fruška Gora Nemzeti Park irányításának átvételére, nem hozhat stratégiát, nem alapíthat pénzügyi alapokat a technológiai fejlesztések támogatására, nem dönthet helyi önkormányzatok létrehozásáról vagy átszervezéséről, nem tarthatja fenn a brüsszeli irodát...

A 85 gépelt oldalas dokumentum már eddig is számos kedvezőtlen politikai reagálást váltott ki a tartományban. Az autonómia visszaállításának szorgalmazói szerint ugyanis „korlátozza Vajdaság (egyébként is korlátozott) autonómiáját”, „megkérdőjelezi a tartomány szubjektivitását, névleges önállóságát”, továbbá „erősíti Vajdaság gyarmatosítását, kizsákmányolását” is.

Elgondolkodtató már a bíróság döntésének időzítése is, hiszen az új, a Demokrata Párt vezetésével létrejött tartományi kormány megalakulásának előestéjén hozták nyilvánosságra. A helyzetet bonyolítja, hogy mi történik azzal a számos jogszabállyal és döntéssel, amit az utóbbi két és fél évben a hatásköri törvény alapján hoztak meg? Jogos ezért a kérdés, egyáltalán hogyan is működik a taláros testület, ha két és fél évet kell várni ilyen fontos kérdésben a döntéshozatalra?

Mindez arra utal, hogy a (megerősödött) szerb nacionalista és centralista körök továbbra is ellenzik a tartomány bárminemű autonómiáját. Történik mindez annak ellenére, hogy az 1992. évi londoni Békekonferencia arra kötelezte a mindenkori szerb hatalmat, hogy a „Vajdaság polgárainak visszaadjon minden polgári és alkotmányos jogot”.

Ez a megfogalmazás alatt „Szerbia Köztársaság (1990. szeptember 28-i – B. A. megj.) Alkotmányával és az ún. žabljaki (1992. április 27-i – B. A. megj.) alkotmánnyal elvett jogok visszaszármaztatását kell érteni”. Vagyis a tartomány korábbi (1974. évi) autonómiáját kell(ett volna) helyreállítani. A döntés ellentétben van Szerbiának az Európai unióhoz való csatlakozási érdekével és az európai értékekkel is.

Nem mellőzhető az sem, hogy a döntéshozók arra a szerb alkotmányra hivatkoztak, amely ellen a 2006. évi referendumon a vajdaságiak 56,7 százaléka szavazott. Az ominózus döntéshozatalban részt vett sajnos egy vajdasági magyar jogász is, aki nem hogy a döntés ellen szavazott volna, de másféle véleményt, sem valamiféle fenntartást nem fogalmazott meg. Újságírók szerint még az ítélkezéssel kapcsolat kérdések megválaszolását is elutasította.

Az alkotmánybíróság határozatával tovább folytatódik a Vajdaság autonómiájának nyírbálása. A Szerb Haladó Párt vajdasági képviselőcsoportjának vezetője már az új összetételű tartományi Képviselőház első (július 11-i) ülésén hangoztatta, hogy véleménye szerint „a statútumnak sincs meg a törvényessége ebben a pillanatban”.

Koštunica kijelentette, hogy az alkotmánybíróság lépése „történelmi határozat, amely megállítja az állam létrehozását az államban és Szerbiai további széttúrását”.

Az autonómiát követelők szerint valóban történelminek tekinthető ez a döntés, csak nem olyan értelemben, ahogyan Koštunica mondta. Szerintük „elérkezett az idő Vajdaság státusának rendezésére”, vagyis „az eddigieknél még intézményesebben kell küzdeni érte, mind belföldi, mind nemzetközi vonatkozásban”. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy „közel állunk egy újabb referendumhoz Vajdaságban, amelyben állást kell foglalnunk Vajdaság státusának kérdésében”.

A Nemzeti Kisebbségek Nemzeti Tanácsinak Koordinációja (július 19-én) olyan álláspontra helyezkedett, hogy maga az alkotmánybíróság is megszegte az alaptörvényt, amikor alkotmányellenesnek minősítette a hatásköri törvénynek azt a rendelkezését, mely szerint „a jogszabályok meghozásának folyamatában figyelembe kell venni a polgárok tartományi autonómiára való szerzett jogát”. A nemzeti tanácsok által elfogadott dokumentum szerint az alkotmánybíróság „nem csupán csökkentette ezeket a jogokat, hanem lehetőséget adott arra is, hogy azokat a jövőben újra megcsonkítsák”.

A Szabad Vajdaság nevű nem kormányzati szervezet – már az alkotmánybíróság vitatott döntése előtt – kezdeményezte a vajdasági Nagy Népképviselőház összehívását, amely november 12. és 25. között „jelképes határozatot hozna Vajdaság függetlenségéről, amivel megtörténne az 1918. évi téves döntés helyreigazítása” (V. L.: Replika istorije iz 1918. godine, Danas, 2012. június 28., 25. o.).   

Az alkotmánybíróság döntése a továbbiakban bizonyára lényegesen befolyásolja majd nem csak a tartományon belüli politikai viszonyok alakulását, de meghatározhatja a vajdasági és (az alakulóban lévő) szerb kormány kapcsolatait is. Mindez bizonyára tovább élezi majd nem csak az autonómia visszaállításának követelői és ellenzői közötti vitákat, de az általános belpolitikai helyzetet is.  

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. július 20.

Móra Ferenc 133 éve született

Móra Ferenc

(Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8.)

Móra Ferenc, akinek szinte minden sor írása azt a célt szolgálta, hogy közelebb hozza a tanya népét a városi emberhez, értelmileg messze kiemelkedik nemcsak saját osztályából, hanem a magyar írói világból is. Az írás mellett könyvtár- és múzeumigazgató. A kortársak szerint ténykedése idején Európában nincsen olyan múzeum, ahol a feliratokra annyi gondot és leleményességet fordítottak volna, mint az övében.

Mórának talán a hűség a leguralkodóbb erkölcsi sajátossága. Hűség a maga kis és nagy családjához, azokhoz, akiktől származott és akik tőle származtak, hű ahhoz a városhoz, amely először adott neki kenyeret és hű ahhoz az olvasóközönséghez, amely előtt először kaptak nyilvánosságot írásai.

De ki volt ő valójában? Honnan jönnek a feltűnően realisztikusan ábrázolt gyermekszereplők? Megtudjuk, ha utánanézünk életének.

Móra Ferenc Kiskunfélegyháza

Szegényparaszt családból származott, atyja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított, mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók

Móra Ferenc a sírgödört vallatja

Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg. Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni időszakban.

Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített. Az Ethnographia 43.-as, 1932-ben megjelent számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze . A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét. 

A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a B temető az A-hoz képest nagyobb sírjai, valamint a B temető A-hoz képesti melléklet gazdagságában látta alátámasztani. Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle lovas-temetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor a csak lószerszám kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva eltemetett halottaknak vélte őket.

Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották.

Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint részletes dokumentáció hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. 

A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is.

Művei:

• Rab ember fiai (Budapest, 1909)
• Mindenki Jánoskája (Budapest, 1911)
• Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)
• Filkó meg én (Budapest, 1915)
• Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918)
• Dióbél királyfi (Budapest, 1922)
• A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg)
• Georgikon (Budapest, 1925)
• Nádihegedű (Budapest, 1927)
• Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)
• Beszélgetés a ferde toronnyal (Budapest, 1927)
• Véreim (Budapest, 1927)
• Sokféle (Budapest, 1927)
• Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930)
• Aranykoporsó (történelmi regény, Budapest, 1932)
• Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)
• Utazás a föld alatti Magyarországon (Budapest, 1935)
• Parasztjaim (Budapest, 1935)
• Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)
• Napok, holdak elmúlt csillagok (Budapest, 1935);
• Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)
• Az Aranyszőrű bárány
• A cinege cipője
• Az égbelátó
• Hannibál föltámasztása
• A hatrongyosi kakasok
• Hol volt, hol nem volt
• Zengő ABC
• Írások Csókáról (szerk: Olajos Laura), Bába Kiadó, Szeged 2004.

Wikipedia

A totális csőd

Ha Szerbia jövőjéről kérdeznék a víznéző asszonyokat vagy a csillagjósokat, bizonyára nem mindegyiküknek lenne bátorsága elárulni, kifejteni a színtiszta igazságot. Azt, hogy mi vár ránk, azt, hogy valójában milyen sorsot szántak nekünk az égiek. Mert félelmetes a jövő! – ez már most is nyilvánvaló. Ennek a megállapításához nem kell kristálygömbbe pillantani. Helyette bőven elég csak az ország gazdasági mutatóit szemügyre venni. A folyton-folyvást hanyatló termelői ágazatok vérszegény eredményeit, az egész elbaltázott privatizálást, a teljes pompájában virágzó korrupciót, a gátlástalanul duzzadó munkanélküliséget, a fény sebességével terjedő nyomort vagy éppen az arcpirítóan minőségtelen, emberhez már-már méltatlan egészségügyi ellátást.

A számok nem hazudnak

Szerbiának a feje búbja sem látszik ki az államadósságból. Nálunk az ilyesmivel csak meglehetősen ritkán szoktak dicsekedni, de mostanság fel-felmerül ez a kényes téma is. Nyilván korábban úgy ítélték meg, hogy ártalmas lenne a szépreményű szerbiai ifjúság majdhogynem még teljesen bűntelen lelkét olyasmivel megmételyezni, hogy: még az unokáitok unokái is nyögni fogják ezt a tartozást.

Az idei adatok szerint az ország államadóssága 14,6 milliárd euró, a költségvetési deficit -7,1 % BHT. Szerbia lakosságát annak az alig kétmillió embernek kell(ene) eltartania, akinek egyelőre még van állása. Mert nálunk ez a kiváltság nem jár mindenkinek alanyi jogon. A munkanélküliség mára már 25,5 %-os lett.  A nettó átlagbér szégyenletes. Alig haladja meg a 40 000 dinárt. Abból pedig nem mindenre futja. Potosabban: alig-alig telik valamire. Több, mint másfél millió szerbiai ember már a saját bőrén tapasztalja, hogy milyen megalázó mélyszegénységben kínlódva élni.

Megérte? – A rendszerváltás két évtizede

Ez a címe Für Balázs könyvének, ami a minap került a kezembe. A gazdasági szakértő a magyar közelmúlt történéseit taglalja, amely pedig számos szegmensében hajszálnyi pontosságot, azonosságot mutat a mi szerbiai hétköznapi valóságunkkal. Az alábbi részletet a szerzővel készült egyik interjúból ragadtam ki. Aprólékos magyarázatot aligha szükséges hozzáfűzni. Akár rólunk is írhatták volna. Egy az egyben.

„Kemény kritikát fogalmaz meg könyvében a hazai gazdaságpolitikáról, utalva például arra a tényre, hogy hiába kaphatunk ma mobiltelefont, Gucci márkájú csizmát, fekete-erdei sonkát és százféle sampont a boltokban, ha az emberek jövedelme nem ér többet, mint a rendszerváltáskor.

-- Valóban a reáljövedelmek alakulását kritikusan fontosnak tartom. Véleményem szerint a gazdaságpolitika talán legfontosabb célja, hogy hosszú távon egyre jobban megéljünk a jövedelmünkből. Ebből a szempontból (is) látványos kudarcot vallott a magyar politikai és gazdasági elit az elmúlt két évtizedben, hiszen az életszínvonalat tekintve ma gyakorlatilag ugyanott tartunk, mint a rendszerváltáskor, ami -- különösen a többi régiós országgal összehasonlítva – nyugodtan nevezhető totális csődnek.

Mindez mivel magyarázható?

– Nagyon sok okra vezethető vissza, de talán az egyik legfontosabb, hogy a hazai rendszerváltó elit (kevés, valóban tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve) összességében képtelen volt keményen, következetesen megvédeni a magyar nemzeti érdekeket, és nemcsak gazdasági téren. Nem létezett olyan értékrend, amelyet az elitből mindenki el tudott volna fogadni, következésképpen nem születhetett meg egy olyan nemzetgazdasági stratégia, amelynek következetes végrehajtásával legalább a régiós versenytársainkhoz hasonló eredményt el tudtunk volna érni. A hazai elit súlyosan tudáshiányos, nemzeti elkötelezettségét tekintve labilis, azaz feladata ellátására gyakorlatilag alkalmatlan volt. Szinte mindenhol jellemző volt a szűklátókörűség, a behódolás, a külső érdekek ostoba és felháborítóan erkölcstelen kiszolgálása.”

Agyő, autonómia, agyő!

Mára már kristálytisztán látható, hogy az az út, amelyen a mi hazánk jár – vagy inkább csak a még meglevő, az utolsó, a maradék erejét összeszedve vánszorog/tántorog --, egyenesen a csőd felé, a teljes összeomlás irányába vezet. Ez az ország a szakadék szélén ácsorog. Már csak egyetlen erőteljes lépés hiányzik -- előre. És ennek az útnak vége szakad. Nem járható tovább.

A közelmúltban lebonyolított választások egyértelműen keserű tapasztalatai megmutatták, hogy a nemzetiségi, a kisebbségi politizálás is miféle sötét zsákutcá(ka)t eredményezhet. A fájdalmasan/szánalmasan fanyar mosolyt erőltető, hangzatos VMSZ-es „győztünk” is inkább csak egy kétségbeesett/ügyetlen módon palástolt felszisszenés volt, mintsem szívből jövő üdvrivalgás. (Vagy legalábbis a számomra annak tűnt.) Valahogy így: győztünk ugyan, de lehet, hogy ebbe mindannyian belepusztulunk. (Én valahogy így értelmeztem. Számomra ez volt a lemeztelenített, a valódi üzenete.) Legyőztük egymást. Egymást??? És most mihez kezdünk majd ezzel az együgyű, torokszorító győzelemmel? Stanislaw Jerzy Lec ezt ekképpen fogalmazta meg jó régen: „Áttörted a fejeddel a börtönszobád falát. És most mihez kezdesz a következő cellában?”

Hát a legújabb? A Szerbiai Alkotmánybíróság döntése – amellyel Vajdaság Autonóm Tartomány Alaptörvényének egyes szakaszait egyenesen alkotmányellenesnek minősítette – miről árulkodik? Legfőképpen arról, hogy ez az európai országok társulásából kimaradt, kirekesztett ország továbbra is nagyon ingoványos talajra – hazugságra – építi a napi politikáját. Tűzzel-vassal végzi a bő két évtizeddel ezelőtt megkezdett erőteljes, kíméletlen központosítást. Magas fokú politikai dilettantizmusról tanúságot tevő vezető gárdája évtizedekre eladósította az országot, úgy, hogy közben a saját állampolgárait folyamatosan kirabolja és elkerülhetetlen végállomásként a nyomorba kényszeríti.

A nyár kellős közepén is szorgoskodó alkotmánybírák kegyelemdöfésszerű döntése a vajdasági magyar politizálást is valamifajta megújulásra kell, hogy rábírja, rákényszerítse. Pártjaink első embereinek szeméről végre-valahára le kell(ene) pottyania a hályognak. És a hosszú-hosszú, értelmetlen bolyongás, tévutakon járás után ráébredni, hogy nincsen senki más – kizárólag csak egymásra számíthatunk. Persze meglehetősen jól ismervén a magyar lélek hitványságát, nem tanácsos vakon bízni abban, hogy a közös ellenség majd összekovácsolja, eggyé gyúrja mind a hat magyar pártunkat. Összekapcsoló, szövetkezésre érdemes közös érdeket eddig sem igazán sikerült találniuk. (Sem a területi autonómiát, sem a délvidéki magyar média maximálisan lehetséges szavahihetőségét, sem a temerini fiúk ügyének felvállalását nem tartották egy emberként fontosnak.) Eddig is az érdekvédelem helyett inkább az érdekkereskedelem kötötte le, forgácsolta szét és vitte el minden erejüket. Az ötszólamúsághoz szokott vajdasági magyar fül számára minden bizonnyal szokatlanul hangzik, de talán azzal az „eretnekséggel” is számolni lehetne, hogy az öt kisebb párt esetleg egyetlen erősebb szervezetté transzformálódjon, s legyen méltó ellenfele a mindeddig dirigens Vajdasági Magyar Szövetségnek. Még akkor is, ha ez ebben a pillanatban egyszerűen csak badarságnak tűnik és teljességgel elképzelhetetlen. A szükség azonban igen nagy úr és időnként törvényt bont.

Ugye, az nem lehet puszta véletlen, hogy egy kicsit olyan déja vu érzésem van?! Ebben a sötétben.

Mert azt hiszem, most tényleg eloltották a villanyt. Most aztán valóban fognak bezárulni, be fognak záródni az ajtók. Mi meg majd – elreteszelt kijárat mögött, a sötétben pitlikölve – lassacskán kezdhetjük levonni az éppen aktuális konzekvenciát.

Hogy nem ilyen meredek a történet? De. Az.

Meg még az is elképzelhető, hogy az egyik muzsikus barátomnak lesz igaza. Ő azt énekeli, hogy: „Lement a nap. S lent is marad, babám…”

Szabó Angéla

Akiket a börtönben felejtettek…

Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...

Mottó:

HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE MOST?

A temerini fiúk döbbenetes, párját ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két hadszíntéren zajlik. 

Egyfelől van az öt fiatalember, aki immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett  tűzvonalat,  az eleve vereségre ítélt(etett), az elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét. 

Másfelől pedig létezik az alaposan elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők, a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és reményadag utánpótlásának. 

A kegyetlen valóság pedig az, hogy a temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban) különösen nagy csapásnak számít. 

Az egyik fiatalember pedig – ha valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –, egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék. Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna, csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója, hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély szegénységben tengődnek egyik  napról a másikra.

A  „háttérország” működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.

A temerini fiúk nem bantu négerek. Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok. Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres, meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak a róluk való megfeledkezésben.

Az eltelt nyolc év alatt egyetlen vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.

Jól tudjuk, nem is férhet hozzá kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson. Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból, akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának segíteni.

Még egy említést érdemlő momentum: a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára. Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány, kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát, valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én értékítéletem szerint ez már magától értetődő. Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta (magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne felejtsük! – arra tettek szent esküt.

Még ennél is továbbmerészkedem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű, történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.) Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben? Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.

A tények magukért beszélnek.

A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?

Szabó Angéla  

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

Srebrenica Remembrance Day

A srebrenicai áldozatok emléknapja

2009. január 15-én ezt a napot az Európai Parlament július 11-ét a srebrenicai áldozatok emléknapjává nyilvánította. Srebrenicában 1995-ben a boszniai szerb fegyveres erők alig néhány nap leforgása alatt több mint nyolcezer muzulmán polgári személyt öltek meg a város környéki hegyvidéki erdőkben.

A parlament kezdeményezését az Európai Bizottság is támogatta. A javaslat szövegére 556-an szavaztak, kilencen ellenezték, 22 képviselő pedig tartózkodott a szavazástól. Az Európai Parlament arra kérte az EU 27 tagállamát és az Európai Bizottságot, hogy támogassák a parlament határozatát.

A montenegrói és a horvátországi parlament 2009-ben határozatban ítélte el a srebrenicai tömegmészárlást és nyilvánította gyásznappá július 11-ét. Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában azonban politikai konszenzus híján erre eddig nem kerülhetett sor, mivel a szerbség egy része még ma sem hajlandó szembenézni a tényekkel. Sokan még ma is hősként éltetik a vérontásért felelős két főbűnöst, a hágai nemzetközi törvényszék börtönében lévő egykori boszniai szerb elnököt, Radovan Karadžićot, és Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg volt főparancsnokát.

A Szerbiai Képviselőház 2010. március 30-án sürgősségi eljárás keretében elfogadta a Srebrenica-határozatot, amely kimondja, hogy a parlament erélyesen elítéli a srebrenicai bűntetteket, valamint, hogy le kell tartóztatni Ratko Mladićot. A határozat szövegéből azonban kimaradt, hogy Srebrenicán népirtás történt.

World Population Day

A világ népességének napja / Népesedési Világnap  

Az ENSZ annak emlékére nyilvánította július 11-ét népesedési világnappá, hogy a Föld népessége 1987-ben ezen a napon érte el az ötmilliárdot.

A nap célja felhívni az államok figyelmét a Föld túlnépesedésének veszélyére. A múlt századot 1,6 milliárdos lélekszámmal kezdte az emberiség, 1960-ban még „csak” 3 milliárdan éltek a Földön,de a népesség azóta megduplázódott, s (évenként több mint 80 millióval nőve) 2011 októberében elérte a hétmilliárdot.

A legnépesebb Kína és India, amelyek külön-külön egymilliárdnál is több lakost számlálnak. (Kínában a túlnépesedés jelenti az egyik legnagyobb kihívást – a népesség várhatóan 2015-re eléri az 1,4 milliárdot. Bár érvényben van az 1979-ben bevezetett, s a köznyelvben „születésszabályozásnak”, vagy „egykepolitikának” is nevezett családtervezési politika, egyre több kínai pár számára engedélyezik a második gyermek vállalását. A túlnépesedés mellett jelentős gondot jelent a nemek arányában keletkezett aránytalanság és a lakosság gyors öregedése is: 2010-ben minden 100 leánygyermekre 118 fiú jutott, s a lakosság 13,26 százaléka 60 éves vagy afeletti.)

Az ENSZ előrejelzése szerint az évszázad közepén 9,3 milliárd ember él majd a Földön, 90 százalékuk a fejlődő országokban.

Magyarország népesedési szempontból a negatív példák közé tartozik, de mind több fejlett ország kerül hasonló helyzetbe. Nálunk a halálozások számának több mint három évtizede tartó folyamatos növekedését a születések száma nem tudja ellensúlyozni, ennek következtében 1981-től folyamatosan fogy a népesség.

Magyaroszág lélekszáma immár 10 millió alá csökkent – 2012. áprilisban 9 millió 944 ezer volt –, s az előrejelzések szerint 2050-re kilencmillió alá csökken, ha nem sikerül a kedvezőtlen folyamatokat megállítani.

Újvidék nem Vajdaság fővárosa

A szerbiai alkotmánybíróság megállapította, a Vajdaság Autonóm Tartomány illetékességét megállapító törvény 22 rendelkezése nem áll összhangban az alkotmánnyal.

A Novostiban megjelentek szerint a 85 oldalt kitevő megindoklásban egyebek között az áll, hogy Újvidék “fővárosként” való meghatározása alkotmányellenes. A Duna menti város marad tehát adminisztratív központ és a tartományi szervek központja.

A tartomány brüsszeli irodája nélkül marad, pontosabban az arra való jog nélkül, hogy “illetékességének hatáskörén belül alakíthat képviseleteket az európai régiókban”.

Vajdaságtól elvitatták azt a jogot is, hogy a mezőgazdaság és vidékfejlesztés terén “az agrárpolitikát és a vidékfejlesztést érintő intézkedéseket hozzon, végrehajtson és felügyeljen”. 

Az alkotmánnyal ellentétben állnak azok a szakaszok is, amelyek Vajdaság AT számára lehetővé teszik, hogy “rendezze, fejlessze és biztosítsa a környezet védelmét”, akárcsak a vadászathoz és halászathoz köthető részek.

Az autonóm tartomány az bíróság véleménye alapján nem hozhat a technológiai fejlődésre vonatkozó stratégiát, nem létesíthet alapokat a csúcstechnológiai üzemek társfinanszírozására, s nem járulhat hozzá a fiatal kutatók lakásgondjainak megoldásához sem.

Hasonlóképpen, amennyiben új önkormányzati egységek jönnek létre, vagy a meglévők megszűnnek, esetleg kettő egyesül, a Vajdaság AT szervei nem formálhatnak róla véleményt. Vajdaság az energetika területén is veszített lehetőségeiből: nem hozhat például programot az energetikai ág fejlesztéséről a saját területén, nem állapíthatja meg az energetikai szükségleteit és nem biztosíthatja az ahhoz szükséges kapacitást sem.

A Szerb Köztársaság illetékessége marad a továbbiakban is a nemek közötti egyenjogúság politikájának fejlesztése a tartomány területén, továbbá a bírósági hálózat kialakítása, s a tartomány a továbbiakban a kultúrára, oktatásra és tájékoztatásra vonatkozó ügyeket nem bízhatja a nemzeti tanácsokra.

Ennek ellenére, 14 vitásnak ítélt rendelet átment az alkotmánybírók rostáján. Így Vajdaság AT továbbra is az általa alakított szolgálatok és szervek illetékességét, megválasztását és munkáját meghatározhatja, s együttműködhet “más államok megfelelő területi közösségeivel, a szerbiai külpolitika keretében”. 

(021)

Temperamento – nyári dallamok zongorára

A MA reggel vendége volt Szentpéteri Csilla zongoraművész

No, hát úgy érzékelem, hogy tegnap vagy mindenki korán elment a bányába dolgozni :) vagy nem csörgött a vekker, vagy éppen szitkozódott az autópályákon, de az is lehet, hogy kidobta a tévét, ne zaklassák már őt holmi Szentpéterivel, szóval Angyalvirágszálaim, nem láttátok a Ma Reggel adást az MTV1-en. Nem probléma, mindenre van megoldás, íme, csatolom e nyúlfarknyi beszélgetést, melynek van egy apró hibája, hogy nagyon nem azt a nótát adták be, amit megbeszéltünk, azaz a Tequilát. Ez illett volna a "Temperamento" feelinghez, ehelyett láthattok-hallhattok részletet az Intro Inferno-ból :( Lehet, hogy ide kívánták, a pokolba, a bent dolgozók az elviselhetetlen hőséget, bár ott is van jócskán belőle. Na mindegy, a lényeg, hogy ott lehettem, s végre nem vágtak a gondolataimba.

Ha végignéztétek, köszönöm! Utána egy kis hűsítőt vegyetek magatokhoz, napi 2-3 litert :) Én is megyek, behűtöttem egy vödör mentás-lime-os limonádét. Egészségetekre!

Szentpéteri Csilla

Elutasította az Európai Parlament az ACTA-t

A képviselők nagy többséggel utasították el a megállapodást

Az Európai Parlament szerdán elutasította a hamisítás elleni kereskedelmi megállapodást (ACTA), amely így nem léphet hatályba az EU-ban. A megállapodást 478 39 arányban szavazták le a képviselők, 165-en tartózkodtak. Az EP a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta most először élt azzal a lehetőséggel, hogy elutasít egy nemzetközi kereskedelmi megállapodást. 

„Nagyon örülök annak, hogy az EP követte az ajánlásomat, és elutasította az ACTA t” - mondta a szavazás után David Martin (szocialista, brit) jelentéstevő. Martin szerint a megállapodás nem egyértelmű, félreérthető és ezért veszélyeztetheti a polgárok szabadságjogait. A képviselő ugyanakkor hangsúlyozta, hogy alternatív módot kell találni a szellemi tulajdonjog uniós védelmére, mivel az az uniós gazdaság „nyersanyaga”.

A néppárti frakció részéről a svéd Christofer Fjellner a szavazás előtt azt kérte, hogy a Parlament halassza el a végszavazást az ACTA-ról addig, amíg az Európai Bíróság nem dönt arról, hogy a megállapodás összhangban van-e az uniós szerződéssel. Miután a többség elutasította a kérést, a képviselők egy része tartózkodott a szavazáson.

Az elmúlt hónapokban több tüntetést is rendeztek az ACTA ellen. Az EP-hez is több ezer kérés érkezett, hogy a képviselők utasítsák el a megállapodást. Az EP befogadott egy ilyen témájú petíciót is, amelyet 2,8 millióan írtak alá.

Helló demokrácia, viszlát ACTA 

– az európai zöldek tiltakoznak a megállapodás ellen a plenáris ülésen 

(Fotó: Beta/AP)

A hamisítás elleni kereskedelmi megállapodás az EU és az Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada, Japán, Mexikó, Marokkó, Új-Zéland, Szingapúr, Dél-Korea és Svájc közötti tárgyalások eredményeként született meg, célja pedig a szellemi tulajdonjogok hatékonyabb védelme, az online kalózkodás elleni fellépés és a hamis áruk importjának megakadályozása. A szerdai szavazás értelmében sem az EU, sem az uniós tagállamok önállóan nem csatlakozhatnak a megállapodáshoz.

Eljárás: egyetértési eljárás

A párt új ökle

(3RiiN illusztrációja)

Fehér Mártában a VMSZ megtalálta a párt új öklét. Vagy inkább önmaga jelentkezett e posztra, miután talán valamit csak vétett, ha a Pannon RTV-ben már „csak” szerkesztő-műsorvezető, s nem főszerkesztő-helyettes. Bár az MNT honlapja szerint még mindig az. És az MNT tájékoztatási bizottságának a tagja, csak hogy tudjuk, honnan fúj a szél.

Persze Fehér Márta bizonyára tiltakozna az ellen, ha azt állítanánk – amit ugyebár bizonyítani sem tudnánk -, hogy a párt diktálja, mit írjon. Ó, nem, ez esetben inkább azt hangoztatná, hogy a saját fejével gondolkodik. De ha ez igaz, akkor ő maga is független.

De nem lehet nem észrevenni, hogy miután Dudás Károly cikkeinek mondanivalóját egyszerűen képtelenség megérteni, a párt új verőlegény után nézett, aki immár hagyományosan tetemre hívja a függetleneket, a másként gondolkodókat, a párton kívülieket, a nem hivatásos magyarokat.  Csakhogy mintha Fehér sem gondolkodna, mielőtt kezébe venné a plajbászt, sőt, ez nem is szakterülete, alig írt publicisztikát életében. Így csak a klisék felmondására képes, amelyeket már a kilencvenes években megismerhettünk: hogy aki elment Vajdaságból akár csak egy hónapra is, az ne ugasson bele a közösség sorsába; aki nem vállalja fel magyarságát, aki nem szolgálja a pártot, az nemzetáruló; aki független, az homályos, idegen érdekeket szolgál; az újságírónak elkötelezettnek kell lennie, az író meg szolgálja népét, na és kizárólag nemzetben kell és szabad gondolkodni stb.  Nem sorolom, mert mindegyik ilyen szempont egyszerűen baromság.

Fehér Márta ráadásul arra is lusta, hogy utánanézzen, kik alkotják a Napló Kör tagjait, írásaikat kezébe venné, ne adj isten valamelyikük egyik könyvét forgatná.  Bár kétlem, hogy mondjuk egy metaforát képes lenne megérteni.  Illetve, na meg a példa okáért: hogy ha valaki azt mondja, csoda történt, azt nem szó szerint érti. Esetleg Fehér kezdje a Biblia tanulmányozásával, az abban leírt csodák sem szó szerint értendők (legalábbis nem minden esetben, az biztos, de ezen már pár ezer éve folyik a vita a hittudósok között is).

Fehér Márta újabban folyamatosan kirohan pár ember ellen, és lám, ezt a Magyar Szó hasábjain teszi meg. Az, hogy én sem fogok sokáig írni a Magyar Szónak, abból is érződött, ahogy tavaly tavasszal engem is megtámadott. Nagy kár, hogy az általa mondottakkal vitázni sem lehetséges: azzal például nem lehet mit kezdeni, ha azt rója fel nekem, hogy én elhagytam az országot, amikor a legnehezebb időkben ő(k) kitartott(ak). Mert annak is lusta volt utánanézni, hogy 1991 szeptemberétől egy évig katona voltam, és hát azok is nehéz idők voltak. Hovatovább később is éltem Vajdaságban vagy hat-hét évet – de nem Fehér Márta az, akivel megvitatnám, hogy az embernek joga van-e arról döntenie, hol-mikor-meddig éljen.

Fehér Márta szempontjai, pontosabban szemponttalansága és elvtelensége pontosan megegyezik a VMSZ-esekével. Nem is arra gondolok, hogy egyesek közülük hány pártot jártak meg, hogyan gyűjtik a funkciókat, hogyan kötnek újabban szövetséget régi ellenségeikkel is akár. Akiknek az a baj, ha egy kisebbségi nem kisebbségi pártban politizál, de az nem baj, hogy ők meg a miloševićistákkal bratyiznak úton-útfélen. Hanem az a probléma, hogy ha megkérdezik tőlem, milyen párt is a VMSZ ideológiailag, semmit sem tudok mondani. Max annyit, hogy pragmatikus, és szereti a hatalmat – no de ez nem elv vagy eszme. Ugyan újabban konzervatív fordulatot vettek a Fidesz farvizén, csak hát az üres magyarkodás, a nacionalizmus minden, csak nem konzervativizmus. A VMSZ-esek által adott interjúk is hemzsegnek az üres frázisoktól az egységről és összefogásról (mintha anno a komcsik nem ugyanezt mondták volna…) Még leginkább az autonómiakoncepciókról szoktak fecsegni, de ebből is csak annyi igaz, hogy az autonóm tartomány élén Egeresit Pásztor váltja.

Ergo az volna a jó, az ildomos, hogy Fehér Márta esetében is végre megtudhassuk, a locsogáson és a vádaskodáson túl mit gondol bármiről is? De ez a csoda nem fog megtörténni.

Szerbhorváth György

Minden csoda három napig tart

MAGÁNVÉLEMÉNY

Csoda történt a Bódis cukrászdában – mondják a Naplósok. Hangzatos, az ember rögtön felkapja a fejét, fogékonyak vagyunk a csodára.

Leszögezem: nem voltam ott első megszólalásukon, a médiából tájékozódtam rendezvényükről. A cikkekben, tudósításokban keresem magát a csodát, a mibenlétére utaló jeleket, de számomra, az én olvasatomban ilyenek nincsenek. Nem tartom csodának azt, hogy értelmiségiek összejönnek, leülnek egymással, felolvasnak, beszélgetnek, gondolatokat osztanak meg egymással nyilvános helyen. Úgy gondolom, nincs ebben semmi rendkívüli. Egykor ez még csodának minősülhetett, a diktatúrákban. Mersznek, bátorságnak, mindent vállaló szókimondásnak, nyíltságnak, a hatalomnak való ellenszegülésnek. Bármennyire is igyekeznek egyesek diktatúrát, elnémítást kiáltani, a csoda ilyen jelleggel most nem történt meg.

A csoda váratlan, kiszámíthatatlan. A Naplósok első megszólalása nem volt sem váratlan, sem kiszámíthatatlan. Teljesen természetes folyamat ez. A magyar kormányváltás, majd a magyar kormánypolitika és a nemzetpolitika Magyarországon kiváltotta és folyamatossá tette a baloldaliak és „függetlenek” támadásait. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a megnyilatkozások, akciók nem csupán belpolitikai jellegűek. Nem véletlen, hogy hozzánk is begyűrűzött ez a jelenség, és erősít jelenlétén a független értelmiségiek köre. A Kárpát-medencében a vajdasági magyar közösség az, amely a leginkább összezárt az elmúlt két évben. A Naplósok egyikének szóhasználatával élve: „a nemzeti felébredés” térségünkben a legmarkánsabb, köszönhetően annak is, hogy az erőteljes nemzetpolitikát valló második Orbán-kormány és a Magyar Nemzeti Tanács tevékenységének kezdete szinte egybeesik. Egyértelmű, hogy nem a vajdasági magyar közösség nemzeti felébredésének ténye zavar egyeseket (szintén Naplós fordulattal élve: lehet ezt a nemzeti felébredést sem megalapozottnak, sem célravezetőnek tartani). A nemzeti felébredés következményei zavarják a köröket. Mert a nemzeti ébresztővel nemzeti célok is járnak. A közösség intézményei pedig partnerek ezekben a folyamatokban, nem lehetnek ellenérdekeltek, vagy egyéni érdekekkel vezéreltek. Vagy ha mégis, akkor egészen egyszerűen előállhat az a helyzet, hogy az intézmény vezetője elveszíti az alapítók bizalmát. Tény, hogy nem egyik napról a másikra, meglepetésszerűen, szó nélkül. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjének leváltása nem csak az alapítókról és a főszerkesztőről szólt. Még csak nem is az újságírókról. Hanem az olvasókról is. Akiknek a népszámlálást megelőző időszakban többször megírták, hogy nem kötelesek nemzeti hovatartozásukról nyilatkozni. Hogy nemzeti érdek, hogy minél többen legyünk? Hogy a közösségnek és a magyar politikumnak annál nagyobb a súlya, minél többen vagyunk? Lehet ez mellékes a főszerkesztőnek? Egyetlenegy példa volt ez a sok közül. De vannak, akik fogékonyabbak a cenzúrára, a kirakatperre. Hangzatosabb is. Ki hogy látja. Az egyén szabadsága a közösség felett. Akár a fölmosórongyként használt, majd lehányt szerb zászló története a színpadon. Persze lehet azt állítani, hogy képletesen a politikum, a politikus teszi ezt. Csakhogy az a zászló sem a független egyéné, sem a politikusé, hanem a közösségé. 

Fehér Márta

Magyar Szó, 2012. június 28., 7. o.

Demokratikus tragikomédia – Fárasztás

Május hatodika már elmúlt, de előtte már ment a nép fárasztása és most megy utána is. Kormánya még Szerbiának nincs, megy az alkudozás a nép mannájával a nép érdekében csak is! Az egész választási bohózatot végignézve, mely csalásoktól és visszaélésektől volt terhes és most nézem a választás utáni rengést, mely össz tragédiába fog torkollni, ami főként a pénztelenségi vállságot illeti és egy forrongó őszt fog magával hozni egyenlőre, amelyben egyre többen fognak élni cca. 150 eurónyi napi lopás minimummal, mert a tél közeledik a család meg éhezni és fázni fog! Csak legyen mit ellopni...

Mifelénk megdőlt a régi szólás, miszerint a fotel marad csak a „káder” hátsó fertálya cserél rajta helyet, itt mindkettő maradt a helyén...kicsit elmélázok „honfitársaim” nézetein, ami abban merült ki, hogy folyamatosan az általuk már többször megválasztott hatalmat szapulta és lőn újra ugyanazt választja, ostoboság, igen az, de már tudjuk a történelem történetein keresztül „ostoba népnek nincs hazája”, sem tartománya, sem községe...csak szegénységi bizonyítványa, tönkretett gazdasága, tönkrement közösségi élete, az van neki! Az idő múltával az igények is változnak, most erre van igény...

Neveket nem írok, mert annyit sem érdemelnek, hogy meg legyenek nevezve az utókor számára.

Viszont merő gonoszságot érzek az útokor létfeltételeink és életkörnyezetének a megsemmisítése végett, amit módszeresen végeznek és az értelmiség hallgatólagos beleegyezése mellett tehetik is. Ők improvizálnak az értelmiség meg bölcsen hallgat a „ne szólj szám, nem fáj fejem” doktrinát betartva a „szakmát” leszégyenítve ez által Miért is? A morzsákért kuncsorognak egyetemi diplomával kezükben, fejet hajtva a legújabb kor primitivizmusának és primitívjeinek! Szégyen? Igen az! Kit érdekel?

Minek is a diploma? Gürcölni évekig a tudásért, ha a primitívjeinek csak vastag bőr kell, hogy legyen a képükön és ennyi elegendő! Egyetemi diplomát lehet venni pénzért, doktori czímet is, meg sok-sok rangot is, -ennyi! A tudás az meg mi? Mai világban ott a számítógép, „copy-past” -ennyi! Ezáltal mindenkit le lehet cserélni és pótolni, míly silány és primitív doktrína ez! Így müködik ez ma is, de tegnap is így működött, nincs új a nap alatt, ugyebár.

Az erkölcsi romlás és a hitetlenség mély károkat okoz és ez a gazdasági válság fő motorja. Milyen társadalomban is élünk? Véletlenszerű folyamat ez? Nem, módszeresen előkészített a romlás utja. A közéletben két fontos momentum végeztetett el, amely e helyzetet előidézte és a csalást és lopást legalizálta, mint két vezér motívumot e folyamatnak.

Az első, hogy bűnőzők is részt vehetnek a közéletben, akár gyilkosság szárad a lelkükön és magas állami tisztségeket is betölthetnek ennek ellenére is.

A második a már említett lopás minimum bevezetése, azok számára, akik nem tudnak munka által boldogulni, csak a munkás ember fosztogatásából. Megteremtődött a pártkatona DP-1 prototípusa, amely mindenek felett áll, míg Milosevity rendszer-katonái a MI-1 prototípusok titokban végezték e tevékenységüket, addig a DP-1 prototípus nyíltan. Van fejlődés a módszerben, ha ezt annak lehet nevezni.

A kontroll meg lett bénítva, egyszerű lépéssel. A rendőrséget  és a médiát „folytó-tekercsel” látták el. Bármennyire igyekszik is felgöngyölíteni e két fontos társadalmi kontroll a gaztetteket a „szürőn” nem tudnak átjutni. A társadalmi szűrőt az igazságszolgáltatás képezi és rajta minden fenn akad, úgy a média, ahogy a rendőrség is amely kőkemény politikai és nem szakmai irányítás alatt áll, bár mindkettőre jellemző ez.

Szép új világ köszöntött ránk, egy demokratikus tragikomédia., melynek fő hatékonysági módszere a fárasztás, mert ugyebár az elfáradt, elfásult, megalázott, eladósított, kiárusitott honpolgár erőtlen és tétlen marad a hatalom előtt, amely játssza primitív kisded játékait: a népért és csakis a nép nevében!Túléltük a vörös inváziót, most javában dúl a sárga, holnap talán a zöldektől fogunk rettegni... .

Lesz e feltámadás?

Nem, mert egyszer adatott meg, hogy eljöjjön a Messiás, csak egyszer!

Margit Zoltán