Az emberjogi központ emberarcúsága

Az emberjogi központ 2006-ban jött létre, egy fiatalokból álló csoport lelkes munkájának eredményeként. Tevékenységükkel a délvidéki magyar közösség helyzetén kívánnak változtatni.

Munkájuk elismeréseként - az Emberjogi Központot 2009.június 20-án az Európai Parlament Európai Polgár Díjban részesítette. Az, hogy az első ilyen európai díj egyike éppen az unión kívül tevékenykedő Emberi Jogi Központnak jutott, még inkább emeli a kitüntetés rangját.

Több akciót szerveznek és egy ilyen akcióba kapcsolódtunk be általuk, nevezetesen a csókai általános iskola kettő osztálya kapott kifestőkönyvet "Történetek a magyarság múltjából" c. Az ötödikeseknek jutott póló is idézetekkel költészetünk nagyjaitól. Az osztály üresen álló falaira felkerültek a tablók, amelyek fontos történelmi mérföldköveinket mutatják be.

Köszönjük az iskola igazgatójának és pedagógusainak a közreműködését! 

Képi beszámoló az eseményről:

Törekedtünk az Emberjogi Központtal jó hírt is szolgáltatni a csókai általános iskoláról, bemutatva a Emberjogi Központ emberarcúságát, segítőkészségét és együttérzését. Kívánunk nekik további sikeres akciókat az emberi jogok, azon belül a magyar kisebbségi jogok védelmének területén.

Margit Zoltán

A Decs-Plast Kft szép gesztusa

Decsen járva május elején elbeszélgettem Nagy László barátommal a Decs-Plast Kft ügyvezetőjével – tulajdonosával. A kérdése, amikor összehoz bennünket a sors keze:

Nagy László - Decs-Plast Kft

-Mi a pálya? 

Belekezdtem történetünk elbeszélésébe:

„ -A csókai Shotokan karate klub “fele” bekerült Szerbia Shotokan válogatottjába az ezidáig elért eredményeik alapján! Nevezetesen: Bakhit Marko, Basa Gabor, Kis Rihard, Kobrehel Viktor, Losonc Maya, Ifj. Margit Zoltán, Rajić Selma, Selymesi Endre, Sretenović Milica és Vilovski Jovan. A szűkös anyagi helyzet végett (csak) tíz karatéka húzta magára a válogatott színeit és eljutott Egerbe a III. SKDUN shotokan karate Európa bajnokságra és a III. SKDUN Kohai utánpótlás Európa kupára, amelyet április 6-7-én az egri Kemény Ferenc Sportcsarnokban rendeztek meg  megközelítőleg 2000 résztvevő karatékával 27 országból! A szülői anyagi hozzájárulás most is fontos volt, bár érdekes, hogy országot, községeket (Csóka-Zenta) és településeket  is képviseltek válogatottjaink, de az alap-támogatáson túl melyet a község és a helyi közösség „könyörgés után” biztosít és nagy hajbókolást vár el érte, mert a “ sajátjukat” osztogatják,  már nem futja! Nagyon át kell gondolni egyeseknek a támogatási politikát, hogy az eredményt támogatják, az országos, európai és világ hírnevet vagy továbbra is szavazat-vásárlási mechanizmusban szigorú párt-érdekek mentén osztják a közöst...

Spártai körülmények között edző gyermekeink (fűtetlen tornaterem...) kitűnőre vizsgáztak Egerben ország világ színe előtt! Hét érem ékesíti a csókai Shotokan karate klub hírnevét. Három arany, egy ezüst és három bronz érem!

A pöttöm szöszke Losonc Maya aranyérmes lett egyéniben - katában! Sretenović Milica és Kis Rihárd szintén aranyérmes lett egyéniben - katában, mert tudjuk: A katának mindig pontosnak kell lennie, így volt!  Zenta dicső városát védte Egerben Bakhit Márkó, most ezüstre futotta, de ott volt az arany a levegőben, avagy az egri várban, de legközelebb meglesz! A bronz is érem, de még milyen: Basa Gábor harmadik lett harcban, no nem az egri várban a török szultán seregei ellen, hanem a tatamin úgy spontán azóta is a nyakát fájlalja! Kobrehel Viktor kétszer lett harmadik először egyéniben - harcban, másodszor meg véletlen, de nem utcai verekedésben, hanem csoport - harcban. Viktor már összepakolt felöltözött, amikor szaladtak utána, hogy Eger várát ismét rohamozzák, nos, mit volt mit tenni, a kimonót felhúzta és az ellenfeleket a harmadik helyre zúzta! Négy vítéz érem nélkül tért haza, -bántotta is őket rendesen, Egertől hazáig húzták az orrukat...,de nagy eredmény volt eljutni a válogatottig és kijutni Egerbe, meg a tapasztalat szerzés is fontos lépcsőfok a mesterré válás folyamatában, nos nem mindig hopp, néha kopp is van! Ők: Ifj. Margit Zoltán, Rajić Selma, Selymesi Endre és Vilovski Jovan. Az immáron messze-földön híres csókai Shotokan karate csapatot Muidzsa Alekszandar - Aca fekete-öves 2.danos elöljáró vezette (Senpai), lelket öntött bele és istápolta! 

Eljött az idő, hogy támogatók után nézzünk másfelé, ha már helyben nem hajlandóak támogatni az atyók leányaink és fiaink! Főbűn lenne e tehetséges-sikeres gyermekek elvesznének a középszerűség süllyesztőjében! Számomra még továbbra sem érthető, hogy a világban a tehetségeket felkarolják, istápolják, tenyerükön hordozzák, itt meg a szárkúp mögé szeretnék dugni őket, hogy ne is látszanak. Amott meg folyamatosan sírnak a szegénységi bizonyítván végett...„

-Ez a pálya!

Nagy Laci rám-nézett, tekintetében benne volt, hogy megértette a történetet.

-Tudod Zoli, ez nálunk nem így lenne! Mi minden egyesülettel, legyen az élet bármely területéről jó kapcsolatot tartunk fenn, támogatjuk őket! Nézd én gesztusként az európai bajnokságon részt vállalt gyermekeknek küldök pólókat, mivel mi: testvértelepülésként osztozunk sikereitekben, 

-hamár otthon meg sem ugatnak benneteket!

Elkészültek a pólók és átadtam a Shotokan Karate Csóka vezetőjének Kobrehel Csabának és a mester edzőnek Milan Muidzsának. Néztek rám, megtörtént, hogy gondol valaki a „karate klubbra”, megörültek e szép gesztusnak! A pólókat tüstént szétosztották a gyermekeknek.

Ezúton is hálás köszönetüket fejezik ki Nagy László a Decs-Plaszt Kft ügyvezetőjének a kedves gesztusának és meglepetésének!

Picinyke bemutató a Decs-Plast Kft tevékenységéről:

Decs-Plast Műanyaghulladék Feldolgozó Kft-t 1996. április 1-én jegyezte be a Tolna Megyei Bíróság, mint Cégbíróság. A cég kényszervállalkozásként vált ki az Egyetértés Mg Tsz-ből. Akkoriban bizonytalannak látták a jövőt, de sok munkával és még több kitartással vállalkozásuk talpon tudott maradni. Akkoriban a cég műanyag hulladék feldolgozással, újrahasznosítással és fröccsöntéssel foglalkozott. Ezt a tevékenységüket a mai napig folytatják.

2005-ös évben pályáztak új gépekre, melyet meg is nyertek. Erre azért volt szükség, mert az eddig használt fröccsöntő gépek elavultak, így üzemeltetésük nem volt biztonságos és gazdaságos.

A cég közel 50 féle terméket gyárt. Gyártmányaik: betonacél távtartók, végzárdugók és különböző profilok. Ezen termékeket használja az építőipar és a mezőgazdaság. A gyártott termékek kizárólag újrahasznosítható műanyagból készülnek.

2006-os évben minőség- és környezetirányítási rendszer kiépítését végeztek a cégnél.

ISO 14001:2005, ISO 9001:2001

A Decs-Plast Kft éves szinten több tonna műanyag hulladékot dolgoz fel és hasznosít újra, engedélyük évi 500 tonna műanyag hulladék feldolgozására van. A cég célkitűzése minél több műanyag feldolgozása, újrahasznosítása, ezáltal szerényen hozzájárul a környezet terhelésének csökkentéséhez.

Képi beszámoló az eseményről: 

Itt a reklám helye:

A környezet tehermentesítésében tett áldásos tevékenységében további sikeres ügyvezetést kívánok Nagy Lászlónak - Decs-Plast Kft ügyvezetőjének! 

Isten tartsa meg jó-szokását!

Margit Zoltán

„KOBRA-KALOCSÁNYOK” - Az antihősök

– Mit iszunk, Mihály? Mit fizetsz nekünk a születésnapodon? – heccelték a „kobrakollégái” egy júniusi délelőttön a lövészárokban ülve.

– Mit innánk?! Majd főzök nektek kávét! – válaszolta.

Úgy is lett, megfőzte a feketét. A szőrös, koszos, bakaruhás cimborákkal komótosan elszürcsölte az ünnepnapi itókát, majd felállt, hogy a csajkákat elöblítse. De pár másodperc múltán már holtan rogyott össze. Valahonnan a távolból háromszor rálőttek és a harmadik lövedék már nem tévesztette el a célt. A hóna alatt érte találat. Az éppen akkor 39 éves, kétgyermekes apa a saját fia karjába zuhant. Hogy ott haljon meg. Mindössze annyit tudott még mondani: „Ez nagyon fáj!”

A távoli Boszniában történt. Egy Jelik nevezetű helységben. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt. Kalocsány Mihály a születésnapján halt meg, június 10-én pontosan 11 órakor. Ez pedig csak azért érdemel említést, mert amikor 1954-ben először látta meg a napvilágot, akkor is június 10-e volt és ugyanúgy 11 óra.

Nem akart kilógni a sorból

Mihály a nagykikindai közművesítési vállalatban dolgozott. Volt ő ott minden: kőműves, sírásó, kőfaragó. Amikor a legújabb kori balkáni őrület szele Boszniát is elérte, a bánáti városból rendszeresen szállították a frontra az önkéntes harcosokat. Mihály cégében is mintha valósággal megbolondultak volna az emberek: tömegesen jelentkeztek a harctérre. Több autóbuszt megtöltöttek az újsütetű zsoldosok. A magyar melós ember nem akarta, hogy őt különcnek tartsák, azt meg főképp nem, hogy esetleg még pipogyának, gyávának is nézzék, és persze véget akart vetni az egyre durvább beszólásoknak (hogy magyar létére nem akarja védelmezni a szerb hazát), ezért ő is feliratkozott a háborúba indulók listájára.

 – Bárcsak ne tette volna! Tört volna el lába akkor, amikor elindult! Mert akkor most nem ebben a napban lennénk! – ezt már az özvegye, Katica mondja, aki maga is megjárta a poklok poklát. Aki maga is katonaruhát öltött, puskát vett a kezébe és három hónapot lehúzott a harctéren. – Amikor az apjuk elment, nem bírtam a gyerekkel. Mindenáron utána akartak menni, megkeresni, hazahozni. Szüntelenül csak vitáztunk, veszekedtünk.Tibor fiam akkor l6 éves volt, Mihály meg két évvel fiatalabb. Egy napon Tibi elszökött itthonról és elindult az apja felkutatására. Először Zadarba ment, onnan pedig Kninbe, aztán Benkovacra, végül pedig Szarajevó közelében kötött ki. Több sem kellett a másik gyereknek, 14 évesen ő is utána ment. Én kerestettem őket, szaladgáltam fűhöz-fához, hogy segítsenek, de mindenhonnan elutasítottak. Teljesen belebetegedtem, idegösszeroppanást kaptam. Amikor összeszedtem magam, és beláttam, hogy nincs mire várnom, nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, hiszen az egész családom a fronton van, én is jelentkeztem önkéntesnek. Aztán meg valahogy ott ragadtam…

„Rambók voltunk mi, de igaziak!”

Kalocsány Tibor, aki mostanra már átértékelte a hátborzongató múltat és ezzel együtt a saját életét is, aki mostanra már „jó útra tért”, és ma ugyanúgy kétgyermekes apa, mint annak idején az édesapja volt, most így gondol vissza a két évtizeddel ezelőtt történtekre:

– Mit tudtam én gyerekésszel, hogy mi a háború? Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd rám. Többször is elszöktem otthonról és elindultam apám után világgá. Volt, amikor már az autóbuszon ültem, útban a harctér felé, és egy rutinellenőrzés során lebuktam. Akkor hazahoztak. Én mindig újra próbálkoztam. Amikor az úgynevezett Kobrák végre bevettek a csapatukba, nem érdekelte őket az, hogy hány éves vagyok, csak annyit kérdeztek, hogy bírom-e majd vinni a puskát. A kezembe nyomtak egy félautomata fegyvert meg egy hátizsákot. Abban volt 10 darab „golyó”, 2 kézigránát, egy „elsősegélydoboz”, egy csajka meg egy kulacs. Ez volt a teljes hadi felszerelésem meg ez nagy semmi a harci kiképzésem. És már indulhattam is a háborúba. Emlékszem, az első napokban nagyon féltem. Úgy, ahogy csak egy gyerek tud rettegni. Különösen éjjelente. Kinn voltunk az erdőben, mindenütt koromsötét volt, hideg és minden irányból lőttek ránk. Én meg rettegtem a sötéttől is, az erdőtől is, a szabad ég alatt való alvástól is meg a golyózáportól is. De aztán mindezt megszoktam, és apánk halála után én már senkitől, semmitől nem tartottam. Értelmetlen lett, céltalanná vált minden. Csak egy valami hajtott, fűtött: az az iszonyatos bosszúvágy. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de engem akkor nem érdekelt más, csak az, hogy elégtételt vegyek. Mivel nem tudhattam, hogy ki volt az az ember, aki kioltotta az édesapám életét, minden muzulmánban halálos ellenséget láttam. Ők ölték meg az apámat, ezért nem létezett a számukra irgalom. Mi akkor igazi Rambók voltunk. Nem úgy, mint Stallone a filmben. Én ott nőttem fel igazán, a háborúban váltam felnőtté. Rengeteg szörnyűséget láttam: vért, hullákat és minden olyan emberi kegyetlenséget, amit csak el lehet képzelni. Most is előttem van annak a kislánynak a képe, akit a muzulmánok eleven megnyúztak. Még élt, amikor egy üresnek hitt házban rátaláltam. De már csak a szeme mozgott. Kénytelen voltam én is embert ölni. A legelső egy fekete ruhás, „nindzsa öltözékes” muzulmán volt. Tisztán láttam az arcát: középkorú férfi, hatalmas szakállal. Nem tudom mennyi golyót eresztettem bele első riadalmamban, talán kétszázat is. Amennyi csak volt nálam, azt mind kilőttem. Nem vagyok rá büszke. Pontosan érzem a súlyát. Bár szeretném az emlékeimből száműzni, időről időre még ennyi év után is, visszatér.

„Húsz éve nem alszom. Tudod te, mi az?”

Az ifjabbik Kalocsány Mihály szó szerint belerokkant az apja elvesztésébe. Mindig is erősen kötődött hozzá. Azt, hogy a szeretett ember pont az ő karjaiban halt meg, mindmáig nem heverte ki, és alighanem már nem is fogja soha. Ő ott volt vele mindvégig. Amikor a holttestet hazafelé szállították, a 14 éves gyerek nem volt hajlandó beülni a sofőr mögé a tehergépkocsiba, hanem mindvégig hátul ült az apja koporsója mellett. (Ami igazából nem is volt valódi koporsó, hanem csak egy gyümölcsládákból összeszegelt tákolmány. És párna helyett egy gondosan összehajtott katonakabát volt az áldozat feje alatt.) Miután hazaértek, a fiú teljes három héten át egy szólt sem szólt senkihez. Általában az egész napot a temetőben töltötte az apja sírjánál. Még most is, minden másnap kimegy hozzá.

– Akkoriban nagyobb szerb, nagyobb csetnik, nagyobb hazafi nem volt nálamnál. A szerbek közül nagyon sokan elmenekültek, külföldre távoztak, vagy éppen az újvidéki meg a belgrádi kávézók teraszán iszogattak akkor, amikor én a Szarajevó melletti Olovónál vagy Han Pijesaknál harcoltam helyettük. Nagyszerbek?! Ők lennének a nagyszerbek, akik azt sem tudják, hogy milyen közelről egy puska! És most nézd meg, mi lett belőlem!? Egy roncsot látsz. Egy félembert. Harmincnégy évesen cukorbeteg vagyok, idegroncs, vietnámi szindrómás, egy élő halott – sorolja keserűen Mihály.

 – Az orvosok már összevissza kaszaboltak, rengetegszer műtöttek. Marékszám szedem a gyógyszert, hogy felejtsek, de mindez hiába. Mert minden emlék elevenen él bennem, kristálytisztán emlékszem a történtekre. Éjjel jönnek elő, akkor törnek rám az emlékek. Már 20 éve nem alszom. Ne mondd, hogy elhiszed, mert te ezt nem tudhatod! A háború és a szomorúság lettek a barátaim, az útitársaim. Ezekkel nőttem fel és mára már megszoktam őket. Most úgy gondolok a múltra, hogy mindvégig egy sűrű ködben tévelyegtem. Az apám halála miatti bosszú valójában nem is volt bosszú. Nem volt kin bosszút állni. Sokat imádkozom. Reggel, délután és este. Tudom, hogy csak az Isten az, aki talán majd egyszer meggyógyít. Az orvosok csak elteszik a borravalót.

Szabó Angéla

ÁRVÍZ

Fotó:Femina

Zengő zuhogó zápor zakatol
Recsegő robaját rettegi álmom
Éjszaka jön és tombol az ár
Felmorzsolt életünk zokog és fáj.
Házak tetején orkán táncol
Gigászi árvízen hajózik Kháron,
Ladikján siklana, szél döngi, vibrál,
A szétömlött Styx helyén már csak tengervíz áll.
Túlpartját a test, a lélek sem akasztja,
Eget és földet is nihillé duzzasztja
A féknélküli ár, mi tomboló s felrázó
Emlékeztet rá, hogy van egy utolsó szó:
Istenem segíts! Hisz lelkem oly gyarló,
Csak ha baj szakad rám, akkor nem tagadó.
Lásd Ember, most mutat hatalmat az Úr
Számon kér s ítél, de soha nem bosszul.

(GS 2013)

Dr. Gundy Sarolta

Fotó: Mandiner

József Attila - A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

Botrányt kellene csinálnunk! - Kilakoltatják a Szabadkai Rádiót

 

„Botrányt kellene csinálnunk!” – mondja Németh Ernő, 

a magyar szerkesztőség vezetője

Napokon belül új székházba – az egykori Pannónia Nyomda épületébe – költözik a Szabadkai Rádió. Első hallásra megnyugtatónak és biztatónak tűnhet a hír, mert a megrögzött és nem kismértékben elfogult, naiv rádióhallgató még azt hiheti, hogy végre-valahára rendeződik ennek a közkedvelt délvidéki médiumunknak a sorsa. Aztán azonban menetrend szerint megérkezik az elkerülhetetlen csalódás és a kötelező kiábrándulás. 

A lokáció az kitűnő, hiszen a kijelölt épület a város szívében van, a korrekt rádiózáshoz szükséges és a rádiósok számára kialakított körülmények azonban egy cseppet sem rózsásak. Legalábbis úgy hírlik, hogy a működéshez szükséges feltételek megteremtésével aligha lehet majd dicsekedni.  

Ezt a kényszerű hurcolkodást már nagyon régóta rebesgetik. Ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a Szabadkai Rádiónak előbb-utóbb szednie kell a sátorfáját és el kell hagynia a már megszokott Jovan Mikić utcát. Az intézmény ugyanis mindmáig nem rendelkezik saját tulajdonú székházzal, hanem csupán albérlő a jelenlegi épületben. Az ilyesmi viszont mostanában elég sokba kerül. Talán úgy is lehetne mondani, hogy a helyiség használatáért fizetett összeg, az valójában ablakon kihajított pénz, amit okosabb dologra is lehetne költeni. A közeljövőben várható változásokról Németh Ernőtől, a magyar szerkesztőség vezetőjétől kértem egy kis tájékoztatást.

Mikor indult be ez a költöz(tet)ési program és ki kezdeményezte? 

– Az történt, hogy a jelenlegi épületünk tulajdonosa, a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatal, felmondta az eddigi bérleti szerződést, és ki akar bennünket lakoltatni. A megindoklás szerint más célra szeretné használni az épületet. Eredetileg még április folyamán ki kellett volna költöznünk. A rádió ezt a helyiséget még a hetvenes években kapta használatra, a tulajdonjogot azonban valamiféle mulasztás következtében nem szerezte meg. Jogi úton próbáltuk érvényesíteni az igazunkat, a pert azonban elveszítettük. Így most a döntés végleges: június 30-áig ki kell hurcolkodnunk. Mivel önkormányzati alapítású médium vagyunk, ezért várhatóan egy olyan épületbe költöztetnek bennünket, amely a város tulajdonában van. Azok állapota pedig nagyjából hasonló, és leginkább a katasztrofális szóval jellemezhető. Úgy hírlik, hogy miránk is valami ilyesmi vár.

Milyen feltételeket teremtettek a számotokra az új helyen?

 

– Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit jónak láttak közölni velünk, mert eddig még nem engedélyezték a számunkra, hogy megtekintsük az új helyszínt. Úgy hallottuk, hogy az épület első emeletén kapunk majd helyet. Pontosabban az ott lévő helyiségeknek is csak a felét használhatjuk majd. Így aztán a helyszűke miatt a magyar szerkesztőség kénytelen lesz két csoportra osztódni, mert két kisebb szoba áll majd a rendelkezésünkre. Mi már jeleztük, hogy ezt nem tartjuk jó megoldásnak, de azt a választ kaptuk, hogy a két helyiséget elválasztó falnak az eltávolítása nem engedélyezett. Aggodalommal tölt el bennünket az is, hogy nagyon szűkös, épp csak egy-két személyes stúdiókat rendeznek be. Hogy mi lesz az eddigi 45 év válogatott hanganyagát tartalmazó/őrző stúdiószalagokkal, hogy azokat hol tudjuk elhelyezni és megfelelő módon tárolni, abba bele sem merek gondolni. Úgyhogy mindez elég elkeserítően hangzik. Tévedés ne essék, nem sajnálom és nem sírom én vissza ezt a mostani épületet – épp a mai felhőszakadás következtében is beázott a stúdiónk -, de azért azt joggal várnánk el, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak a számunkra.   

A Szabadkai Rádió idén 45 éves. Szinte mindegyik közvélemény-kutatás eredménye szerint Vajdaságban ez a leghallgatottabb regionális rádió. Ez tény. Ezt nem lehet megmásítani és nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, elhallgatni sem. Ez akár egy ütőkártya is lehetne a rádió vezetősége kezében. 

Hogy látod – hiszen már régóta itt vagy a magyar szerkesztőség élén –, a súlyának megfelelően kezelik ezt a médiumot? Úgy bánnak vele, amint azt megérdemli? 

– Egyáltalán nem. Kezdem onnan, hogy a működésünkre évi 40 millió dinárt kapunk a községtől, az alapítónktól. Ez az összeg pedig már legalább 10 éve nem változott. Aztán: a szerkesztőségnek velem együtt mindössze 5 újságírója van. Plusz egy munkatárs Zentán és egy nyugdíjaztatás előtt álló kolléga Magyarkanizsán. Van még 10 úgynevezett bedolgozónk, akik között havonta 25 ezer dinárt tudok szétosztani valamiféle szégyenletes honorárium fejében. Továbbá: tavaly nyáron hivatalosan is bejelentették, hogy a Médiastratégiában meghatározott célkitűzések szerint a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezi az alapítói jogok ötven százalékban történő átvételét, de a folyamat valami miatt megszakadt. Fenyeget bennünket az a veszély is, ami minden állami, illetve önkormányzati alapítású médiumra egyaránt leselkedik, ez pedig a bizonytalan (az állami támogatás helyett pályázatok útján történő) pénzelés, a kíméletlen magánosítás és végső soron a leépülés, majd pedig a teljes megszűnés. A legfrissebb (ámbár nem hivatalos) információ szerint az MNT által javasolt, ezzel kapcsolatos módosításokat nem fogadták el. Így viszont teljes mértékben kilátástalanná válik minden. A mi véleményünk szerint az anyaországnak kellene ebbe beleavatkoznia (de sürgősen), mert ez nagyon sok médiumnak a halálát jelenti. Elszomorító az a tény is, hogy a politikusaink közül – sem a VMSZ-ből, sem máshonnan – senki sem keresett meg bennünket, és senki sem kérte ki a véleményünket. Ebben a vergődésünkben magunkra maradtunk.

Arra gondoltam az imént, hogy a leghallgatottabb, a legnépszerűbb rádió talán jobb sorsot, másféle – ha úgy tetszik, megkülönböztetett – bánásmódot érdemelne azok részéről, akik a pénzt osztják.  

Többször megfigyeltem (kérlek, javíts ki, ha tévednék), hogy a pályázati és egyéb pénzek elosztásakor, nem ezt a rádiót preferálják. 

 – Nem fáj nekünk az, hogy a mi 45 éves rádiónk mellett létezik egy másik, a Pannon Rádió is, csak valahogy mégis szót kellene értenünk egymással. Talán meg kellene határozni minden egyes médiumnak a saját profilját, kijelölni, megcélozni a hallgatóságnak azt a rétegét, amelyhez szól elsősorban, és akkor jól megférnénk egymás mellett. De az illetékesek ilyesmiről hallani sem akarnak.

 

Nemrégiben meghosszabbították a kinevezésedet a szerkesztőség élén.

 – Gondolom, ez is csak ideiglenes jellegű lesz. Legfeljebb néhány hónapra szól majd. Aztán pedig ki tudja, hogy mi lesz velünk. Én egyszerűen katasztrofálisnak tartom ezt a helyzetet, amelybe belekényszerítenek bennünket. Ha lenne még hozzá erőnk és kedvünk, az egész ügyből botrányt kellene csinálnunk.  

Szabó Angéla

Ismét föltámadott a tenger (Duna)...

FÖLTÁMADOTT A TENGER...

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

Petőfi Sándor

(Pest, 1848.)

Dunaszentpál - MTI

Mobilgát a Duna ausztriai szakaszán

Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója  

Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója 

Németroszág - Sankt Goar, Rheinland-Pfalz - Német Emese fotója 

Budapest - Átcsapott a víz a rakparton - MTI

Jövő hét hétfőre várják a Duna tetőzését, de már most elárasztotta a pesti alsó rakpartot. A legmagasabb vízállás eddig 860 centiméter volt, a hétfői tetőzést 875 centire várják.

Azért a víz az úr!

„Rabja lettem…”

 - A rácozás könyve

Délvidéki S. Atillát elemista korában egyáltalán nem érdekelte a történelem. Amikor azonban nyolcadik osztályos lett, talált otthon a szekrényben – a mesekönyvek között – egy addig soha nem látott, különleges, régi térképet. Egy számára ismeretlen, furcsa formájú országot ábrázolt, amelynek magyar helységnevei voltak. A fiú akkor még nem értette igazán, hogy valójában milyen kincsre bukkant, de roppantmód érdekelni kezdte ez a titokzatos történelmi Magyarország.

A méltatlanul mellőzött, szinte teljes mértékben a perifériára kényszerített, szenttamási származású történész erről a következőket mondta:

– Az iskolában azt tanultunk, hogy a magyarok úgy jöttek ide. Apám meg közben arról mesélt, hogy mi történt az itt élő magyarokkal 1944/45-ben. Hogy akkor mennyi ártatlan ember esett áldozatul csak azért, mert magyar volt. Én akkor még nem hittem, hogy egy Ember ilyen borzalmas cselekedet végrehajtására képes lehet. Tito hős partizánjairól meg kiváltképp nem feltételeztem volna ilyesmit. Ráadásul a mi tankönyveinkben ezekről a vérengzésekről egyetlen szót sem írtak. A fordulatot az jelentette, amikor egyszer hallottam apámat az akkori szerbtanárommal erről a témáról nyíltan beszélgetni. A legnagyobb megdöbbenésemre, a tanárom is ugyanazt állította, mint apám.  A számomra akkor derült ki, hogy a nagyapám csúrogi volt. És ő is egyike volt a lemészároltaknak. Na, onnantól kezdve én egészen más ember lettem. Valósággal újjászülettem. Elkezdtem keresni, kutatni, elkezdtem vásárolni és elkezdtem falni az ilyen témájú írásokat, könyveket. Azt mondtam apámnak, hogy vagy pap leszek vagy történész. Mire ő: „Pap nem lehetsz, mert ateista vagy, de tanár sem, mert abból a fizetésből meg nem lesz fehér kenyér!” Végül aztán a szenvedélyes igazságkeresésem kerekedett fölül, az győzedelmeskedett. Így vált belőlem történész. Mire egy kis kitérővel az újvidéki egyetemre jelentkeztem, akkorra már számomra nem sok újat tudtak mondani a múlt történéseit illetően. Mára meg már a rabja lettem ennek a témának.

A szerb-magyar történelmi viszály(kodás)nak nem is a legkiválóbb ismerője, hanem a mindentudója.

 – Huszonöt éve ez a kutatási területem, és ebből a „mély rétegű régészkedésből” született meg a Fejezetek a rácjárások történetéből című könyv. A kötetet én magam kényszerültem kiadni 2009-ben, mert addig hiába kilincseltem vele bárhol, mindenütt elutasítottak. Ami számomra érthetetlen, hiszen nem tettem egyebet, csupán feltártam, megmutattam a valóságot. Nyilván számos döbbenetes ténnyel szembesülhet az, aki a könyvemet a kezébe veszi. Megtudhatja például, hogy a rácjárások előtt nem is éltek szerbek ezen a mi vidékünkön. Olyannyira nem, hogy maga Nándorfehérvár is magyarlakta volt. Meg azt is, hogy a múlt igaz tapasztalatától nem menekülni kell, hanem éppen felkészülni rá. Mindig jöhetnek újabb vérzivataros idők, újabb vészkorszakok.

Az Önben lak(oz)ó történész mindvégig arra gondol: végső ideje lenne már megírni a délvidéki magyarság történetét.

 – Az igazi, a valódi történetét. Mert az eddigi kifordított, elferdített, torz történetírással tulajdonképpen csak megtévesztjük a tömegeket. Ha mindig csak elodázzuk és soha nem tárjuk föl az igaz múltat, akkor az itteni (maradék) magyarságot menthetetlenül elnyeli ez a hamis színekkel (meg)festett jelen. 

A megkerülhetetlen kérdés: Ön szerint mi lesz a délvidéki magyarság sorsa?  

- Kipusztulunk. Ez világos és egyértelmű. A délvidéki magyarság sokkal inkább a kihalás útján jár, mint például a csángóság. Nálunk erőteljesebb, nagyobb mértékű az önfeladás. Meg aztán folyamatosan irtják is a magyarokat. Békében békés eszközökkel, háborús időszakban meg fegyverekkel. Aztán ezzel egy időben egyfajta  szellemi népirtás is zajlik. Nekem szent meggyőződésem, hogy amikor 14 évvel ezelőtt megkezdődtek a NATO általi légicsapások Szerbia területén, akkor a koszovói albánokkal egy időben, egy füst alatt minket, délvidéki magyarokat is ki akartak füstölni. Ez csak azért nem történt meg, mert Belgrádban valószínűleg mérlegeltek, és ezért a párszázezer magyarért nem merték megkockáztatni azt, hogy kihívják maguk ellen a nemzetközi közvélemény haragját. Úgy gondolták, hogy mivel az albánok muszlimok, az ő érdekükben senki nem fog szót emelni.

Ide kívánkozik az a kissé baljós, fenyegető hangzású mondat, amit Ön már sokszor elmondott: „Miért hisszük, hogy ami egyszer már megtörtént, az soha többé nem fog megismétlődni?”

– Erre tanít bennünket az a történelem, amelyről én a könyvemben beszélek: ”… ne csak akkor, az utolsó percekben jöjjünk rá fölkészületlenül, hogy mit is mulasztottunk: hogy ha már éltünk és mozogtunk, akkor élnünk és tennünk is egyenes gerinccel, önbecsüléssel kellett volna! Hogy az életet néha kockára kell tenni ahhoz, hogy érjen is valamit. Utólag, természetesen, már könnyű okosnak lenni, de nem is ér sokat…”

Úgy tűnik, mintha nálunk a normális folyamatnak éppen az ellenkezője történne. Mintha könnyebben mondanánk le a becsületről, mint az anyagiakról.

– Ez viszont elsősorban a politikusoknak a bűne. Én azt vallom, hogy nem lehetséges a nemzetet mindenek fölé helyezni. Mit gondolunk, hány magyar él a világon? Döbbenetes lesz, amit állítok: a hangoztatott 15 millióból – bőven számítva is – legfeljebb csak 5 millió a valóban magyar érzelmű emberek száma. Azoknak is csak a fele él otthon, a többi az anyaország határain túl. Ez is azt erősíti, és azt támasztja alá, hogy egy széteső, kihaló nemzet a magyar. Nincsen neki nemzettudata. Ezért aztán nem árt tisztában lenni azzal, hogy kiirtásra vagyunk ítélve.

Gondolom, órákon át tudna mesélni arról, hogy miféle támadások érték Önt is, a könyvét is…

– Talán úgy, úgy foglalhatnám össze egy mondatban az eddigi tapasztalataimat, hogy: a gyanakvás nagyobb, mint a befogadás. Tanulságos volt, amikor például azt vágták a fejemhez, hogy ezzel a rácozással csak azt értem el, hogy kiírtam magamat a történészek társaságából. – Miért? Ki rácozik még rajtam kívül? – kérdeztem vissza. Sokan sokfélét mondtak, elképesztő badarságokat is, sértéseket is. Leginkább mégis az fáj, hogy maga a szakma sem hajlandó befogadni. Például éppen egyik kollégám, a megboldogult Pál Tibor volt a munkámnak a legocsmányabb bírálója. Ezért én mindvégig „szembe széllel” haladok.

A színtiszta igazságnak talán éppen csak a felszínét érintjük, ha azt mondjuk, hogy ezt a könyvet nagyon szerették volna elhallgatni. Még csak tudomást sem venni róla. Mintha nem is létezne. Időről időre azonban fel-felbukkan valaki, aki hozzá mer nyúlni. Még a megjelenése évében (2009-ben) tartottak egy könyvbemutatót Temerinben Csorba Béla szervezésében. Aztán két évvel később foglalkozott vele a Magyar Szó meg az Újvidéki Rádió is. Majd egy hosszú csend következett.

– Vittem én ezt a könyvet mindenkihez, akit csak egy kicsit is érdekelt a téma. A tény, hogy a politikusok menekülnek tőle, az tagadhatatlan. Legfeljebb csak magánjellegű, négyszemközti beszélgetéseinkben támogatják, a nyilvánosság elé azonban már nem akarnak, vagy nem mernek vele kiállni. De talán egyszer ez is megváltozik…

Úgy tűnik, most megint van valakinek bátorsága felvállalni és mögé állni, ugyanis éppen ma este lesz Szenttamáson, Délvidéki S. Atilla „szűkebb hazájában” egy könyvbemutató.

Szabó Angéla

A világ legigazságtalanabb "békéje"

Trianon,1920. június 4.

1920.június 4-én Budapesten és országszerte megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós, őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették: 1920. június 4-én írták alá Trianonban a magyar meghatalmazottak a békeokmányt.

Elszakították a ragyogó magyar városokat : a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat.

Hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, és béklyókat raktak dolgos két kezükre. És a világ urai azt hiszik, hogy befejezték művüket, hogy kifosztva, kirabolva, elvérezve és megcsonkítva már csak egy papírlapot kell ránk borítaniuk szemfedőnek. 

A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt volt.

Az ország a legmélyebb nemzeti gyászba borult. Temetés volt ez valóban, egy hatalmas, gyönyörű ország és egy éppen magára eszmélő, büszke nemzet temetése.  

(...)

Dr Eszterházy Orsolya

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz

Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…

Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.

Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.

Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.

Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

– Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla