Teljes a sötétség a Romić Arnold-ügyben

Romić Arnold sírkeresztje a csantavéri Nagytemetőben

Már majdnem három hónap telt el Romić Arnold temetése óta. A közhelyesen fogalmazva tragikus körülmények között elhunyt 15 éves csantavéri fiú ügyét illetően még mindig vaksötétben tapogatóznak a gyermeküket gyászoló szülők. Legalábbis erről számoltak be, amikor a napokban felkerestem őket a tornyosi otthonukban.

Arnold 2014. május 31-én, szombaton – valamikor a reggeli órákban – vesztette életét. Előző nap este szórakozni indult az oromhegyesi Atlantis Garden diszkóba, ahonnan azonban sohasem tért haza. Záróra után a hazaszállításukra várakozó autóbuszról néhány társával együtt leszállították – valamilyen kabátlopásról szóló zavaros történet miatt, és már útközben ütni-verni kezdték őket. Arnoldot külön elvezették és a jelenlévő szemtanúk elmondása szerint olyannyira bántalmazták, hogy a fiú a helyszínen belehalt a sérüléseibe. Az áldozat tornyosi barátai látták-hallották, mint ütötték a síró, jajgató gyereket, aki mindhiába könyörgött, hogy hagyják abba a verést. Az utasokkal teli autóbuszt időközben elindították, később pedig a szemtanúknak is távozniuk kellett. Mivel a busz nem várta meg őket, Arnold barátai gyalog vágtak neki a hazavezető útnak. Azonnal az elhunyt társuk szüleihez mentek, hogy elmondják nekik a hírt: a fiukat a mentő valószínűleg kórházba szállította.

Először Zentán keresték, majd pedig az újvidéki klinikai központba irányították őket, és ott szembesültek a ténnyel: Arnold már nincs is az élők sorában. Valójában nem gyógykezelés végett, hanem a boncolás miatt vitték Újvidékre.

Onnantól minden viharos gyorsasággal zajlott. A holttestet azonosították, vasárnap délelőtt átvették, hazaszállították és hétfőn 13 órakor már el is temették.

A halálnak kétféle „típusa” létezik: természetes és rendkívüli haláleset. Rendkívüli halál esetén – vagy, ha az orvos nem tudja egyértelműen megállapítani a halál okát – kórboncolás szükséges. A patológus végzi az igazságügyi orvostani boncolást és ő állítja ki a halottvizsgálati bizonyítványt.

Romić Arnold esetében az ilyenkor szükséges vizsgálatokat az újvidéki Igazságügyi Orvostani Intézetben végezték. Eredményére azonban az áldozat szülei hosszú heteken át vártak. (Vártak, mert alighanem szándékosan várakoztatták őket.)

– Három közül a legfiatalabb gyermekünket úgy helyeztük örök nyugalomra, hogy sem a halál beálltának idejét, sem pedig annak okát nem ismertük. És valójában most sem tudjuk egyiket sem – mondta Arnold édesanyja, Marica. – Hivatalos papírt sehonnan nem kaptunk. (Még a gyerek ruháját sem szerezhettük vissza.) A boncolás eredményét is többhetes várakozás után vehettük kézbe. Hiába érdeklődtünk párnapos időközönként az újvidéki kórházban, vagy még nem készült el, vagy éppen az illetékes orvost nem találták – általában így hangzott a sablonszerű kifogás. Húzták az időt, persze akkor még nem tudtuk, hogy miért. Utólag derült ki, hogy a vizsgálatra szánt mintákat 30 napig őrzik meg, addig tárolják, és utána megsemmisítik. Így viszont, ha elégedetlenek lennénk a kapott eredményekkel, már nem lenne mód újabb mintavételre, nem lenne lehetőségünk újabb, ismételt vizsgálat kezdeményezésére, esetleg más szakértők bevonására.

A boncolási jegyzőkönyvből a halál oka egyáltalán nem derül ki, még egy félmondatos utalás sincs rá a többoldalas irományban. Ami elég furcsa. Sőt: olyan megjegyzést sem tesz a kórboncnok, hogy a halál okát nem lehet megállapítani. Vajon miért?

Az viszont egyértelműen kiolvasható, hogy a 171 centiméter magas fiú minden tekintetben az életkorának megfelelő fejlettségű volt, és szinte makkegészségesen hunyt el, ugyanis semmiféle szervi rendellenességet nem találtak nála. A leírás szerint a csontozata ép volt, a bőrén külsérelmi nyomok nem voltak láthatóak. A gyomra üres volt. Tehát hányadékot még nyomokban sem találtak benne. Ezzel pedig teljes mértékben megdőlni látszik az az állítás (amelyet a diszkó üzemeltetője tett közzé, még a temetést megelőzően), hogy a fiú halálát a saját hányadékának a tüdőbe jutása miatti fulladás okozta.
A vizsgálatot dr. Predrag Stojanović patológus és törvényszéki orvos szakértő végezte.
A kémiai és a toxikológiai elemzéseket az említett intézet laboratóriumában bonyolították le. A június 6.-ai keltezésű dokumentum szerint mintavétel történt az áldozat véréből, a vizeletéből, törletet vettek az orrából, a gyomrának a tartalmából, az epéjéből és az agyszöveteiből is. A vérében 0,833 mg/ml alkoholt találtak, amit teljességgel kizárja azt a korábbi vélekedést, hogy a fiú súlyosan ittas állapotban lett volna. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ilyen véralkoholszinttel például az Amerikai Egyesült Államokban kocsiba lehet ülni, de 0,8 mg/ml-es véralkoholszinttel Kanadában, Svájcban és Írországban is engedélyezett a gépjárművezetés.) Találtak még Diazepám nevű szorongásoldó és nyugtató hatású gyógyszert a vérmintájában, a leírás szerint terápiás mennyiségben.

– Az Újvidékről kapott dokumentumokból kihámozhatók olyan megállapítások is, amelyek magyarázatáért szakorvoshoz kell fordulnunk. Ilyen például az, hogy megnövekedett és duzzadt volt az agya és megnagyobbodott a tüdeje. Nekünk ez most semmit nem mond, mert járatlanok vagyok az ilyesmiben, de talán mégis van jelentősége – tette hozzá az apa, Fábrik László. – A fiunk elvesztése hatalmas fájdalom a számunkra. A hathetes gyász már letelt, megpróbáljuk most a maradék erőnket összeszedni, hogy végre kideríthessük, mi történt a gyerekünkkel azon a végzetes hajnalon. Eddig az én életemért küzdöttünk, két héttel ezelőtt megműtöttek, egy rosszindulatú daganatot távolítottak el a húgyhólyagomról. A vizsgálatokat tovább kell folytatni, hogy megtudjuk, megjelentek-e más szervekben is a rákos sejtek, viszont most már a fiunk ügyét sem halogathatjuk tovább. Az igazságnak előbb vagy utóbb, de ki kell derülnie, hogy a lelkünk végre megnyugodhasson.   

Szabó Angéla

Csütörtökön elárverezik Boros Rózsa földjét

Fotó: kulturpont.hu 

Egy elkeseredett asszony erőtlen hadakozása ez egy „hitelfolyósítással” foglalkozó szabadkai székhelyű kft.-vel, amelytől 12 000 eurós kölcsönt szeretett volna felvenni házvásárlásra, az igényelt összeget azonban soha nem kapta meg. Ehelyett neki kellett fizetnie a meghatározott havi összeget, aminek következményeként összesen 700 euróval tartozik az asszonynak a magát fogyasztói csoportnak (is) tituláló társaság.
A Zenta községhez tartozó Kevi falu egyik tanyáján élő Boros Rózsa szélmalomharca, viaskodása a Finance Consultinggal 2006 áprilisában kezdődött, tehát már több mint 8 éve tart, és az ügye azóta lezáratlan. Az „aktáját” azonban időnként előveszik, lefújják róla a port és megszellőztetik – küldenek az ügyfelüknek különféle tartozásról szóló különféle felszólításokat vagy a lakóházához irányítanak olyan ismeretlen, fenyegetőző személyeket, akik végrehajtónak, magán pénzbehajtónak adják ki magukat –, aztán a paksamétát újra visszahelyezik a savanyítóba.

Pénzre menő, emberpróbáló, piszkos türelemjáték ez a javából, az idegek harca, amely arról szól, hogy ezt az egyenlőtlen küzdelmet ki bírja tovább, ki adja fel előbb.

Tótágast a logika…

Az ötvenes éveiben járó magyar asszonynak – a legutóbbi Finance Consulting-os változat szerint – 153 041 dináros „alaptartozása” van, a hozzá tartozó kamattal és költségekkel. Ennek az adósságnak a kényszerű behajtásáról szóló bírósági végzéssel is rendelkeznek, amelyet 2013. október 24-én bocsájtott ki a Szabadkai Alapbíróság Zentai Bírósági Egysége. E tartozás fejében most azzal próbálkoznak, hogy a földművelésből élő Boros házaspártól 4 hold földet elvegyenek.

A kiszemelt parcellák

A szabadkai kft. elképzelése szerint nyilvános értékesítés keretében augusztus 21-én, vagyis csütörtökön kerül „eladásra” Boros Rózsa négy hold földje. Az a négy parcella, amelyre szemet vetett a „pénzes kft”, amelyet szeretne megkaparintani. Mindegyik esetben harmadosztályú termőföldről van szó – három földterület Kevi falu határában található, egy pedig Tornyoshoz tartozik. A legnagyobb éppen a tornyosi, amely 1 hektár 15 ár 8 négyzetméter. Az úgynevezett Likás részben lévő parcellák területe 57 ár 56 négyzetméter és 7 ár 94 négyzetméter, az Alsó-Keviben pedig lévő pedig 41 ár 48 négyzetméter. Az ingatlanok piaci összértékét 2 183 082 dinárban állapították meg. Kikiáltási árként pedig a becsült érték 60 százalékát határozták meg, ami azt jelenti, hogy 1 309 849 dináros kezdőáron indulhatott volna a licitálás. Magyarán: 11 000 euróért kínálták a 4 hold termőföldet. (Több vajdasági községben ilyen áron már egyetlen hold jó minőségű földet sem lehet vásárolni.)

A suttyomban megejtett árverés

Boros Rózsa az elmúlt héten értesült arról, hogy a nem létező adóssága ügyében, azaz a tartozás behajtása céljából egy árverést, egy nyilvános értékesítést már lebonyolítottak. Méghozzá július utolsó napján. Pontosabban: csak lebonyolították volna, ha lett volna licitáló, vevő azonban egy szál sem jelentkezett. Nem volt érdeklődő, nem volt vásárló. Mindez most jutott tudomására, amikor a második árverés időpontjáról szóló levéllel együtt a korábbit is megkapta. A nyilvános értékesítés második fordulóját hamarosan megejtik – csütörtökön 10 órai kezdettel a kft székházában, a Makszim Gorkij utca 9-11. számú épületének első emeletén.

Boros Rózsa fájlalja, hogy a meglehetősen gubancos ügye iránt nem mutatott semmiféle érdeklődést a vajdasági magyar sajtó, a mások számára is sok tanulsággal szolgálható esetével nem foglalkoztak, és teljesen magára hagyták. Noha az elkeseredett viaskodása már nyolcadik esztendeje húzódik, az asszony mindvégig kitart amellett, hogy közönséges csalók hálójába került, akik már az üzlet megkötésekor szándékosan becsapták, félretájékoztatták és félrevezették. A kedvező hiteleket ígérő pénzügyi csoport pedig mindmáig zavartalanul folytatja a tevékenységét és gyűjti be az újabb gyanútlan áldozatait.

Boros Rózsa a küzdelmét magányosan vívja – ami miatt mindenképpen elismerést érdemel –, ügyét eddig egyetlen ügyvéd sem vállalta.  

Szabó Angéla

Továbbra is templomrombolások előkészülete zajlik, mert az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik...

"Az egyház nem nemzetpolitikai alapon működik"

Beszélgetés dr. Német László SVD nagybecskereki katolikus püspökkel a németcsernyei templom sorsának apropójából — „Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra.” Ez a mondat egy anyaországi lap online kiadásának cikkében jelent meg nemrégiben. Szerzője a Magyar Patrióták Közösségére hivatkozik, mely a nagybecskereki egyházmegye honlapján közzétett hivatalos közleményt vette alapul.

A közleményben valóban szerepel, hogy a papi szenátus támogatta a szerbcsernyei templom ledöntését, miután megvitatta a romos és a használaton kívül levő templomok, plébániák sorsát. Dr. Német László SVD nagybecskereki püspök nyílt levélben válaszolt a felvetésekre, ezért arra kértük, hogy fogadjon bennünket, és mondja el, a bombasztikus írások — ahogyan ő nevezte – mit fednek a valóságból. A püspök úr beszélgetésünk kezdetén rövid történelmi áttekintést adott.

— A nagybecskereki egyházmegye nagyon fiatal, II. Szent János Pál pápa alapította 1986. december 16-án. A trianoni békediktátumig Bánság a csanádi püspökség része volt, amelynek területét három részre szakították. 1923 és 1986 között a mostani egyházmegye egy apostoli kormányzósághoz tartozott, amelyet a Szentszék hozott létre az akkori Szerb—Horvát—Szlovén Királyság engedélyével. Abban az időben több mint 210 000 katolikus lakott itt, ebből 120 000 német anyanyelvű volt. 1944 októbere azonban hatalmas változást idézett elő, hiszen nem egészen egy év alatt 120 000 német katolikus tűnt el, és tizenegy papunkat ölték meg. Ezzel a kormányzóság hihetetlenül legyöngült, a megszálló csapatok, az átvonuló partizánok és a szovjet katonaság tizenhat templomot rögtön ledöntött. Bánátban a magyarokat kevésbé üldözték, mert 1941 és 1944 között ez a terület nem tartozott Magyarországhoz, itt inkább a németek számítottak ellenségnek. Az államosítás további épületeket ítélt lebontásra, mert a korábban németek lakta falvakban életveszélyessé váltak az üresen álló templomok. Az egyházunk próbált újraszerveződni, de ez mindenképpen hatalmas csapás volt számára. Szerintem ezt fontos elmondani, hogy megértsük, miként alakult ki a jelenlegi helyzet a későbbi egyházmegyében.

A második világháború előtt a bánsági apostoli kormányzóság gazdag és önellátó volt, a saját templomait rendben tudta tartani, iskolákat, árvaházat vezetett, volt egy bizonyos anyagi forrása. Az államosítás gazdaságilag legyöngítette az egyházat, mely utána évtizedeken át csak vegetált. Változást a hetvenes évek hoztak, amikor Nagybecskerek és Nagykikinda erős ipari központtá lettek, és a Németországban dolgozó vendégmunkások is hozták haza a pénzt. A 90-es évektől azonban egy újabb, hatalmas szegénységi hullám harapózott el, melynek még mindig nincs vége. A bánáti falvakban, különösen a román—magyar határ mellett minden harmadik-negyedik ház üres, a lakosság elöregedett, és most egy újabb kivándorlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A keresztelések 1990-től a mintegy hatszázról tavaly már háromszázra estek vissza, az elhalálozás száma pedig a körülbelül ezernégyszáz személyről ezer alá süllyedt, ami szintén a fogyatkozásunkat jelzi. Minden évben nagyjából hatszáz hívőt vesztünk, de ebben nincsenek benne azok, akik elköltöztek.

A 2006-ban meghozott vagyon-visszaszármaztatási törvény még mindig gyerekcipőben jár, a nagybecskereki egyházmegye területén négy épületet kaptunk vissza, és öt holdnyi földet az igényelt ezerhatszázból.

* Önt 2008-ban rendelték az egyházmegye élére. Azóta milyen változásokra került sor?

— Az elődöm, Huzsvár atya valamivel több, mint két évtized alatt hét új templomot építtetett, de mindig ott, ahol szükség volt rá. Az egyház ugyanis nem nemzetpolitikai alapon működik, a legfontosabb feladata, hogy foglalkozzon az emberekkel, és hirdesse az evangéliumot. 2009-ben átrendeztük az egyházmegye jogi struktúráit, megszüntettük az üres, elhagyott egyházközségek fogalmát, minden templomot, imaházat — függetlenül attól, hogy van-e hívője — egy-egy élő plébániához írtunk. Lassan, de biztosan kezdtük felújítani vagy bővíteni a templomokat, és vannak olyan helyek is — bármilyen hihetetlenül hangzik —, ahol teljesen új közösség született. Belgrád a területének bővítéséhez 1954-ben elvette Bánát egy részét. Amikor az ember átkel a pancsovai hídon Nagybecskerek felé, jobbról-balról több mint tíz kilométer hosszan húzódnak az épületek. Borča városában (magyarul Óborcsa) a XIX. századtól katolikusok éltek, volt egy kis templomuk is. A településnek 1977-ben 30 000 lakosa volt, most több mint 100 000, és nagyon megnőtt a katolikusok száma. Az volt az első templom, melyet a püspöki szolgálatom alatt felújítottunk, most pedig lelkipásztori központot szeretnénk ott építeni. A fehértemplomi, csodálatos, barokk templom volt a második, amelyet renováltunk. Ezután következett a temeskutasi (guduricai) és a nagyszeredi templom, majd Márktelkén (Markovacon) a görögkatolikus templomon végeztünk munkálatokat. Versecen, Ürményházán, Pancsován a plébánia tetejét javítottuk, Ópáván a templomot szigeteltük, Bókán szintén a plébániát hoztuk rendbe. Surjánban teljesen új templomot építettünk, mert a régi, amely valójában csak imaház volt, 2009-ben összedőlt. Nem maradhat ki a felsorolásból Magyarcsernye, Torda, Törökbecse, Beodra, Csóka, Szaján, Tiszaszentmiklós, Törökkanizsa, Nezsény és Muzslya sem. Nagykikindán szeptember 27-én adjuk át az idősek otthonát, melyet elsősorban a nyugdíjas papjaink számára létesítettünk, de lesz benne hely a világi emberek számára is.

* És mi a helyzet Szerbcsernyén?

— Én Németcsernyének nevezném. A katolikus templom ugyanis Trianon előtt Németcsernyén volt. Az ottani plébánost a partizánok 1944 októberében szörnyű kínzások után kivégezték, a német ajkú lakosságot pedig elzavarták. A településnek azóta nincs helyben lakó papja. A plébániát az állam 1959-ben elbontatta. A településen három, esetleg öt gyakorló katolikus hívőnk van, esküvő legutóbb 1974-ben volt, keresztelő pedig 1997-ben, amikor az onnan elszármazottak érzelmi okokból visszajöttek, és ott tartották meg ezt az ünnepi eseményt. Misét eddig is évente egyszer tartottunk, húsvét vagy karácsony, esetleg a templombúcsú alkalmából. Nekem egyébként minden hívő fontos, oda is elmegyek, ahol csak egy bérmálkozó van. Nemrégiben a kétszáz lakost számláló Bikácson tartottam szentmisét, tizenhatan jöttek el, abból négyen pravoszlávok voltak, és nyolcan beszéltek magyarul. Olyan is előfordult már, hogy elmentem Melencére, ahol hivatalosan három hívőnk van, és senki sem jött el a szentmisére.
Németcsernye továbbra sem marad lelkipásztori jelenlét nélkül, akkor sem, ha elbontjuk a templomot, hiszen három-négy személynek egy szobában is lehet misézni. Surjánban százhúsz magyar él, abból hatvan katolikus, húszan gyakorolják is a hitüket, de ennyi embernek is építettünk új templomot, mert ott vannak, és kitartanak.

* Ez azt jelenti, hogy a németcsernyei katolikus templomnak valóban megpecsételődött a sorsa?

— Felmerül a kérdés, hogy mit csináljunk azokkal az épületeinkkel, amelyeket nem használunk, vagy romos állapotban vannak. Ez nem kapcsolódik a nemzetpolitikához, és itt tapasztalható az a téves álláspont, amelyet az utóbbi időben bizonyos magyar közösségek — melyek nem ismerik az itteni helyzetet — hangoztatnak, és magyarkodással próbálnak pontokat szerezni Budapesten. Én 2009 óta nyíltan beszélek erről a témáról, de a folyamat még korántsem közeledik a végéhez. Az egyházjog által előírt feltételek teljesültek, a papi szenátus megtárgyalta és támogatta az ügyet, de a döntést nekem kell aláírnom, vállalnom. A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.

* Püspök úr, nem tart attól, hogy ezzel a döntéssel felháborodást kelt az itteni hívők körében, és veszít a népszerűségéből?

— Akik eddig hozzászóltak a témához, sajnos nemzetpolitikai érveket hangsúlyoztak. A németcsernyei templomot magyarnak kiáltották ki, a nagybecskereki egyházmegye is magyar lett, pedig ez nem így van. Értem, hogy ez sokaknak nemzetpolitikailag nagyon fontos, de az ügy élét az is tompítja egy kicsit, hogy Magyarország 1941-ben Bánátot nem kérte vissza, csak Bácskát.
Érdemes az anyagi feltételekről is beszélni. A püspökség költségvetésében vannak bánsági források, melyek a híveinktől származnak, szerbiai pályázatok és anyagi eszközök, valamint a külföldi segély. A Szerbiából érkező pénz a büdzsénk 15 százalékát teszi ki, 85 százaléka külföldről érkezik. Ebben a részben az anyaországi támogatás nem egészen 10 százalékos, 90 százalék pedig három országból: Németországból, Amerikából és Olaszországból származik.

A németcsernyei templom ügyét nem a mi híveink vetették fel. Én inkább azt tartom fontosnak, hogy a jövőnk legyen reményteljesebb, és ne húzzuk magunk után a múlt koloncát. Nem a népszerűség miatt jöttem vissza harminc év után az Európai Unióból. Nekem van egy feladatom, mellyel a Szentatya megbízott, és az egyházmegye javát kell szem előtt tartanom.

TÓTH Lívia 

Hét Nap, 2014. 8. 6., LXIX. évfolyam 32. szám 

Továbbra is templomrombolások előkészülete zajlik

Közlemény

A Hét Nap című Délvidéken megjelenő magyar nyelvű hetilap LXIX. évfolyamának 32. számában (2014. augusztus 6.) megjelent egy interjú Német László nagybecskereki megyéspüspökkel Tóth Lívia tollából, elsősorban a lebontásra ítélt bánsági-végvidéki templomok sorsáról. Mint ismeretes, az egyházmegye szenátusa nemrégiben több magyar szórványközösség templomának lebontását helyezte kilátásba. A németcsernyei (szerbcsernyei) katolikus templom lerombolásáról döntés is született.

A Hét Nap hasábjain megjelent tudósítás azonban amellett, hogy megnevezi a Magyar Patrióták Közösségét és minősíti az általunk elindított templommentő felhívást, elfelejtette a „másik fél”, azaz a mi álláspontunkat is közzétenni. Ezúton közleményben kívánjunk ezt a hiányosságot pótolni.

Ez az interjú mindenképpen történelmi jelentőségű a délvidéki templomrombolások története szempontjából. Német László ugyanis nyíltan kinyilatkoztatta, hogy egyházát nem tekinti magyar szervezetnek, sőt nemzetpolitikai érveket egyáltalán nem hajlandó méltányolni, holott az egyházmegye híveinek döntő többsége magyar nemzetiségű, bevételeinek jelentős része pedig Magyarországról származik.

Német László azt a nem mindennapi erőfeszítést, amelyet a délvidéki szórvány magyar emlékeiért teszünk, magyarkodásnak nevezte, azt állítva, hogy nem ismerjük a bánsági helyzetet. Ezeket a rágalmakat határozottan visszautasítjuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a németcsernyei templomrombolásra éppen a Nagybecskereki Egyházmegye területén élő tagtársunk hívta fel a figyelmet.

Megjegyezzük továbbá, hogy Német László úr több megkeresésünket válasz nélkül hagyta, mondván, hogy „tudtommal mi nem vagyunk levelezési viszonyban.”

Ha a délvidéki római katolikus egyház valóban az emberekkel kíván foglalkozni, akkor fel kell vállalnia a nemzetpolitikát is. Szilárd meggyőződésünk, hogy a Német úr által tanúsított hozzáállás, az elfogyó gyülekezetekhez tartozó templomok lerombolása nem szolgálja a magyarság és a katolikus hit ügyét.

Figyelemre méltó, hogy Német László szerint a templomrombolás folyamata „még korántsem közeledik a végéhez.” A nagybecskereki hívek püspöke így nyilatkozott: „A következő lépés, hogy a németcsernyei templomot megfosztjuk a szakrális jellegétől, mert templomot soha sem rombolunk le. A szekularizáció után az épület bontásra ítélhető, amelyhez az engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérnünk.”

A következő költői kérdések fogalmazódtak meg bennünk: Vajon van-e erkölcsi alapja ennek az érvelésnek? Van-e közülünk bárkinek joga egy több mint kétszáz éves templomot szakrális jellegétől megfosztani („szekularizálni”), majd nemes egyszerűséggel lebontani? Van-e közülünk bárkinek joga akár egyetlen közösségről lemondani?Budapest, 2014. augusztus 10.

Magyar Patrióták Közössége

Forrás: Bozóki Antal (hon)lapja

„A gyűlölet sivatagában oázis a közöny”

Vincent Wiliem Van Gogh - The potato eaters

A címben szereplő bölcseletet Domján Edit fogalmazta meg évtizedekkel ezelőtt. A közöny a legnagyobb bűnök egyike. Állapítjuk meg, nyugtázom magam is időről időre – közhelyesen, közömbösen, közönyösen. Meursault, Camus hőse is sokat tudott a lelki fakírságról, az emberi lélek elsivatagosodásáról, de a mindennapi csetléseink-botlásaink során gyakorta mi is (szó szerint) beleütközünk.

Mostanában két olyan eset is borzolta a hiperérzékenységemet, amelyek felett képtelen voltam – rezzenéstelen arccal, csak úgy egykedvűen – napirendre térni, amelyek marcangolták a lelkemet egy ideig.
Az egyik ilyen rémtörténet kétségkívül az Oroszország és Ukrajna közötti, mind jobban eldurvuló viszálykodás, háborúba hajló fegyveres konfliktus, amelyet már hónapok óta tétlenül szemlél a nagyvilág. Márpedig éppen az intő példaként szolgálható 90-es évek elvakult balkáni őrülete játszódik, kísértetiesen ismétlődik most újra a szemünk előtt.

Az ukrán parlament három héttel ezelőtt igent mondott egy újabb, sorrendben már a harmadik részleges katonai mozgósításról szóló elnöki rendeletre. Ennek nyomán pedig a mozgósításra kiszemelt l500 kárpátaljai között akár 150 helybeli magyart is – rövid időn belül – katonaruhába öltöztethetnek. Épp a napokban dicsekedett vele Andrij Liszenko, az ukrán Nemzetvédelmi és Biztonsági Tanács szóvivője: „Ukrajnában körülbelül egymillió férfi mozgósítható a terrorellenesnek nevezett hadműveletben való részvételre.” Állítását alaposan meg is patkolta: a katonák és a békés lakosok halálát okozó terrorizmus kelet-ukrajnai terjedése miatt van erre szükség, merthogy Oroszország jelentős csapatokat von össze az ukrán határnál. Ez pedig külső támadás veszélyét jelenti és fenyegeti az ország függetlenséget.

Azok a közpénzen politizáló honanyák és honatyák, akik a júliusi forróság közepette a képviselőház hűvösében életunt arccal üldögélve múlatták az időt, alighanem nyugodt lélekkel nyomták meg szavazáskor az igen gombot, mert sem őket magukat, sem pedig a családjukat nem riogatja a kényszerű katonáskodás réme. Az ő nevük nem fog felkerülni a hadra fogható férfiak listájára, vagy ha mégis, ismerik a módját, hogyan kell az ilyesmit „elintézni”. Kijelölnek majd helyettük halálra szánt balga tudatlanokat és rettegő, de szófogadó szerencsétleneket a közönséges nímandok mezítlábas civil seregéből. És aligha lesz majd, aki szót emeljen az érdekükben.

Bár az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy a mozgósítás esetenként erőszakkal történik és már olyan településekről is lehet hallani, amelyekben útlezárásokkal tiltakoznak a kötéllel való verbuválás miatt, éppen a 90-es évek keserű tapasztalataiból tudjuk, hogy a félelem és a közöny még a vérzivataros vészhelyzetben is igen nagy úrnak számít. Van úgy, hogy még az élni akarásnál is hatalmasabb.

A másik egyensúlyvesztésem az úgynevezett „temerini fiúk” ügyéhez kötődik. Mert állítson róluk szent meggyőződéssel és sziklaszilárdan bárki bármit, velük szemben én cinkosan elfogult vagyok és konokul/makacsul már az is maradok. Így pedig a megaláz(tat)ásuk minden válfajára zsigerből fölszisszenek.
A legutóbbi ilyen övön aluli ütés a 15 évre elítélt Máriás Istvánt és a (még megmaradt) családját, családtagjait érte. István 10 évet már letöltött az embertelen szigorúsággal kiszabott büntetéséből, és ez idő alatt egyetlenegyszer sem kaphatott eltávozási engedélyt egyetlenegy percre sem. Még a legtragikusabb események, a családban bekövetkezett halálesetek sem jelentettek elégséges okot arra, hogy bár egy órácskára hazaengedjék. Márpedig két év alatt mindkét nagyapját elveszítette, a temetésükön azonban mégsem lehetett jelen.

Idén áprilisban ennél is rosszabb dolog történt, megbetegedett az édesapja. Amikor a temerini jószágfarmon dolgozó munkásember erős fejfájással orvoshoz került, már késő volt. Agydaganatot állapítottak meg nála, amely aztán gyorsan áttétet képezett a tüdejében és a máját is károsította. Baját csak tetézte az időközben bekövetkezett szélütés, ami miatt mozgásképtelenné vált és szüntelen ápolásra szorult. Az egyébként is súlyos cukorbeteg 53 éves családfőt 3 hónap alatt elvitte a rák.

Amikor a betegsége kezdett elhatalmasodni, a felesége írásbeli kérelemmel fordult a Sremska Mitrovica-i börtön vezetőjéhez, bízva abban, hogy 10 év után legalább egy rövid időre hazaengedik a fiukat, hogy az édesapját még egyszer, utoljára láthassa. A kérelmüket elutasították, arra viszont szóbeli ígéretet kaptak, hogy ha a legrosszabb is bekövetkezik, akkor az elítélt részt vehet az édesapja temetésén. A szertartás idejére hazaszállítják, az előírások szerinti, ilyenkor szokásos megfelelő kísérettel, az utaztatás költségét azonban a családnak kell állnia. Máriásék vállalták, hogy a rabszállítás 20 ezer dináros díját előteremtik.
Amikor a beteg családapa július 18-án, szombatra virradóra, nem sokkal éjfél után elhalálozott, úgy döntöttek, hogy a temetkezés körüli teendőket intéző temetkezési vállalkozó útra kel és a helyszínen, a mitrovicai börtönben személyesen tolmácsolja majd Máriás Istvánnak az édesapja halálhírét. Ott azonban hiába kérte, hogy csak pár percre vezessék elő a rabot, az elítélttel nem találkozhatott. Utána azt kérte, hogy akkor legalább adják át neki az üzenetet, de ezt is megtagadták. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el az egyik postahivatalba és ott szövegezze meg táviratban a közölnivalóját. Így is történt. Csakhogy: Máriás Istvánt másnap, vasárnap délután 1 órakor eltemették, a fia részére pedig a táviratot csak hétfőn kézbesítették.

Az ebből következő obligát kérdés – hogy mindez véletlenül alakult-e így, vagy pedig akarattal, szándékosan történt – alighanem teljességgel felesleges. Ahogyan a hosszas moralizálás is arról, hogy minden teremtett lénynek csupán egyetlen édesapja van, és bizonyára mindenki szeretne részesülni abban a kegyelemben, hogy jelen lehet a szeretett személy földi búcsúzásakor, és nem csak a sírhelyét akarja majd egyszer, évek múltán a temető valamelyik szegletében felkutatni… Annak boncolgatása viszont korántsem értelmetlen, hogy az események ilyen alakítása miatt kit terhel a felelősség.

Azt hiszem, az illető esetében a közöny túlontúl halvány és erőtlen fogalom, mulasztására sokkal inkább illik a gonoszság és a kegyetlenség kifejezés.

Szabó Angéla   

Nándorfehérvár kudarca Kanizsán*

Ne kapkodd a fejed nyájas olvasó! Még jó a memóriád.
Igen: Nándorfehérvár neve a magyar történelem dicsőséges oldalain szerepel, és említésekor a diadalunkról illene szólni, nem holmi kudarcról.
A kánikulában, íme egy kis rövid történelmi eszmélet-frissítés:
A hódító török sereg mintegy tízszeres túlerővel vette gyűrűbe Nándorfehérvár várát – szégyellje magát, aki nem tudja – a mai Belgrádot.

1456-ban – ha jól számolom, akkor pont 558 éve - ezekben a forró júliusi napokban, 4-e és 21-e között, az ostromot a Szilágyi Mihály vezette keresztény védők verték vissza hősiesen, hogy 22-én Hunyadi János hadereje egy győztes csatában végleg porig alázza a túlerőben lévő török sereget. Akkora volt ennek az eseménynek a hadtörténeti sikere, hogy hetven évre elvették a szultánok kedvét attól, hogy a keresztény Európa felé próbáljanak terjeszkedni.
A pápa Te Deumot hirdetett, Rómában és szerte, ahol templomok voltak hálaadó misét mondtak, zúgtak a dicsőséget propagáló harangok.
A nyugati keresztény világ fellélegzett.
Az emberek örömtáncot jártak, és a még bennünket sanda szemmel nézők is hozsannázták a magyar katonai erényeket.
Halkan jegyezném meg, hogy nem ez volt az első eset, amikor népünk véráldozata révén menekült meg a „művelt”, finnyáskodó Ókontinens népe. Hisz a Muhi csatamezőn még ott porladtak a magyar vitézek csontjai, akik a kétszáz évvel azelőtti tatár inváziót tartóztatták föl, önnön életük árán.

Nekik, az ő emléküknek is szólt tehát a harangszó, és szól immáron sok száz éve.
Arra figyelmez mindenkit, hogy a hit ereje minden koron képes emberfeletti tettekre. Nekünk, magyaroknak meg különösen kedves a tornyokban megszólaló harangok szava.
Nélkülözhetetlen része lett életünknek. Egyet jelent a kelő nappal, amikor iskolába indítjuk gyerekünket, és kezdjük a megszokott teendőket. A korai harangszókor a harmattól fölszáradnak a füvek; elejét jelzi a napunknak, a megterített asztalon a reggelink illatával; minden megszegendő kenyérrel, vasárnapokon csak úgy, ahogy máskor. Eligazít bennünket a napszakokban. Delelőre int, vagy éppen arra, hogy egy csöndös fohásszal emlékezzünk valakire, akit aznap temetnek, és egy volt velünk, a közösségünkhöz tartozott. Napszállatkor a harang üzenő bimm-bammja messzi távolból, a szántóföldeken lévőknek pihenésre szólít, és még csillagos estéken is teszi egy-egy rövid kondulásig a dolgát. A harang mindig egy kis ünnepet hoz a lelkünkbe. Pátosz nélküli, szelíd ez az érzés. Inkább csak hangulat. És mégis milyen fontos!

Bácskai magyar emberként idegenből hazatérve döbbentem rá legelőször arra, hogy a templomunk tornyának látványa, a benne megkonduló ismerős harangszó jelzi minden egyes alkalmakkor, hogy hazaértem. Milyen jó otthon lenni!
Idegen ajkú - és szívű - ezt sosem fogja megérteni.
Friss az élmény: a minap panaszolta egy tűsarkú dáma, aki az idős férje oldalán fürdőzni érkezett, hogy mindennel elégedett lenne, ami a városunkat, a kiszolgálást, és általában a vendéglátásunkat illeti, csupán az a "borzalmas kolompolás” zavarja, nem lehetne-e legalább vasárnap aludni hagyni az embereket?...
A szerfölött érzékeny idegzetű, finomra hangolt hölgy – amúgy - magyar volt.
Vagyis: dehogy! Rosszul mondtam. Magyarul beszélt, mert végül is értettem, amit mondott. Tolmács ugyan nem kellett hozzá, de valahol hiányzott egy megfelelő fordító, szakember, hogy tudassa a delnővel: ő meg énköztem, miközöttünk akkora szakadék tátong, amit már ebben az életben betemetni nem lehet.
Néztem rá, ahogy tőlem tellett, aligha szelíden. Nyeltem nagyokat, és a legendás vendégtiszteletünk okán kibírtam szó nélkül. Hej, pedig milyen érdekes lenne, ha egy ilyen pávatyúkot a méltóságteljes harangkongás helyett majdan a vezérürü nyakára akasztott kolompszóval búcsúztatnák!… Szégyelltem őt, haragudtam rá.

Aztán – lám, milyen gyorsan büntet a gondviselés! – hetekre, ha nem napokra rá ugyanez a szégyen már miattunk mardosott, a városunk miatt öntött el a keserűség.
Haragszom Kanizsára.
Kesernyésen tapasztalom, hogy mielőtt mások balgaságán, kicsinyességén csodálkoznánk, nem árt a saját portánkon is szétnézni. Van mit látni! Azaz: nincs mit.
Merthogy ellopták.
A középiskolánk előtti Hunyadi-emlékmű harangját vitte valaki haza.
Napok óta csupaszon mered a harangláb teteje. Most valami suttyó vitrinjében odahaza hirdeti a patkány becsületét, aki egy átmulatott diszkós éjszaka zárásaként – gondolom más majmok társaságában – föl mert mászni az emlékműre, és megszentségtelenítette azt.
„Jó” volt az időzítés… Míg másutt Hunyadit éltették, koszorúzták, a nándorfehérvári diadalra emlékeztek, és fejet hajtottak a múltunk nagyjai előtt, addig nálunk, a magyarnak mondott Kanizsán – a hajdani Csuka, Koncz, Cigonya, megannyi nagyszerű ember városában – meggyalázzák a legnagyobb magyar hősnek közterületen álló emlékművét. Pedig milyen büszkék lehetnénk rá!
Egyrészt: nem tudok túl sok bácskai-bánáti Hunyadi-emlékműről, még akkor sem, ha ő lenne a magyar-szerb történelmi múltunk, az együttélésünk vitathatatlanul legelfogadottabb alakja. Magyarán: közös hősünk.
Másfelől – és ez az, ami talán még inkább fáj:
Mondjon valaki a környékünkön oktatási intézményt, ami előtt ilyen impozáns harangláb díszelegne! Legközelebb tán a debreceni líceum előtt, de az már akkor állt, amikor Magyarkanizsa helyén még nádtenger volt, meg jó esetben néhány szegényes vityilló.
Meg is becsülik a jó debreceniek!

Bezzeg mi?

A harang, amióta avatva lett, alig-alig kondult. Ballagáskor, évente egyszer meghúzták. Ám az év többi részében állt kukán, pedig ünnepeknek, évzárónak, évnyitónak, tanárbúcsúztatónak, osztálytalálkozónak híján nincs sem a közösség, sem az iskolai naptár.
Hát: most már nincs többé mit húzni…
És így, hogy elhalt a szava, megint szegényebbek lettünk. Nemcsak a Hunyadi-emlékmű kisded harangjának vidáman zúgó hangjával. Hanem egy illúzióval.
Hogy képesek vagyunk felnőni a feladatunkhoz, őrizni az értékeinket és megtanítani másokat arra - mi a becsület, mi az emberség.

Pósa Károly

*Értesítés: a kispiaci Rákóczi Szövetség Helyi Szervezete a magyarkanizsai Szent István – napi ünnepségen jótékony célú árverésen festményeket fog felajánlani az ellopott harang megvásárlására, valamint az emlékhely biztonsági kamerákkal történő ellátására.

Templomrombolás a Bánságban – Levélváltás a nagybecskereki püspökkel

A Magyar Patrióták Közösség a napokban adott hírt arról, hogy veszélybe került a Bánság több szórványmagyar településének temploma azáltal, hogy a Nagybecskereki Egyházmegye a ledöntésükre tett javaslatot. Szerbcsernye (Németcsernye) katolikus temploma esetén már ki is hirdették az “ítéletet.” A nagybecskereki megyéspüspök levelet írt a templomrombolással kapcsolatban. Az üzenetet Bővíz László beodrai plébános, az egyházmegye sajtóirodájának koordinátora juttatta el az egyesülethez a facebookon. A szöveget változtatás nélkül:

A legegyszerűbb persze lebontani a templomot – Ezzel a bombasztikus címmel jelent meg a Magyar Nemzet on-line kiadásában 2014. július 22-én egy cikk Bucsy Levente tollából (lásd: http://mno.hu/hatarontul/a-legegyszerubb-persze-lebontani-a-templomot-1238322), amely nagyjában átveszi a néhány nappal korábban világot látott, Hetzmann Róbert úr nevével fémjelzett videó-felvételt és a Magyar Patrioták Közössége honlapján megjelent hasonló tartalmú szövegét. (A videót meg lehet tekinteni a következő internet címem: http://mno.hu/videok/104120; a szöveget pedig a következő helyen:http://www.magyarpatriotak.hu/lebontjak-a-szerbcsernyei-templomot).

Először is szeretném előrebocsátani, hogy nem is olyan egyszerű lebontani egy katolikus templomot. A Katolikus Egyháznak világos és inkább visszafogó, mint támogató törvénycikkelyei vannak ezzel kapcsolatban. De ha sikerül is ezeket a feltételeket teljesíteni, csak akkor lehet az adott állam törvényei értelmében kérvényezni egy nem templommá nyilvánított épület lebontását. Kényes ügy.

A Magyar Patrioták Közössége a helység nevét a Trianoni békediktátum utáni formájában hozza. Trianon előtt a katolikus templom Német Csernyén volt. Egy jó patriótának ezt illene tudni.

1944. október 4-én a bevonuló, kommunista ideológiától és bosszúvágytól ittas partizánok nagyon kegyetlen módon, hosszas kínzások után ölték meg a templom utolsó plébánosát, Brunet Ferenc atyát. Bucsy úr rövid mondata, hogy „a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte” minden igazságot nélkülöz, hisz 1944 októberétől a faluban nem lakott pap, habár a közösségnek még ma is van nem helyben lakó plébánosa (meg lehet nézni a Nagybecskereki Egyházmegye honlapján).

Furcsának találom, hogy egy fiatal újságíró, akit az MKPK 2013. január 24-én Szalézi ösztöndíjjal jutalmazott, nem tudja, hogy a Katolikus Egyház nem „magyar egyház”. Szerbiában, a Nagybecskereki Egyházmegye területén, rendszeresen négy nyelvet használunk: magyart, horvátot, csehet és szerbet, kisebb rendszerességgel pedig még románt, szlovákot és németet. Teljesen érthetetlen számomra, ha valaki a Nagybecskereki Egyházmegyét „magyarnak” és nem katolikusnak titulálja, mint ahogy Bucsy úr a cikkében teszi. És: az Egyházmegye területén nem minden magyar katolikus, vannak más felekezetkehez tartozók, vagy vallásukat nem gyakorló praktikus ateisták is (érdekes lenne azt mondani Magyarországon, hogy „gyakorlatilag minden magyar katolikus”. Mit szólnának hozzá a más történelmi egyházak tagjai?).
Az Egyházmegye első püspöke, msgr. Huzsvár László, 7 új templomot építettet, amióta pedig én vettem át az Egyházmegye vezetését, több mint 10 templomot és plébániát újítottunk fel. De mindig ott, ahol vannak hívek, és a hívek szükségletei ezt megkövetelik. Olyan elhagyatott katolikus templomokat, ahol még a templom kulcsát is egy baráti, görög-keleti (ortodox) hívőnél van, gondolom, hogy nem kell mindenáron fenntartani.

Hetzmann úr megjegyzése, hogy „példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is ’egyben tartanak’ templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen” szépen hangzik, ha tudjuk, hogy miért van ez így. Hertzmann úr megnézheti a Magyar Kormány által nyílván tartott adatokat arról, hogy a kb. 4000 főt számoló Szerb Ortodox Egyház mennyi pénzt kap évenként működési támogatás címén. Sok szerencsét kívánok neki viszont ahhoz, hogy egy hasonló számot találjon a szerbiai Kormány adatai között. Sajnos, nem fog találni ilyent, mert ilyesmi nem is létezik.

A német csernyei templom fejújítása kb. 150 ezer Euróba kerülne. Ha Bucsy úr és a Magyar Patrioták Közössége szeretné támogatni ennek a hívek nélküli templomnak a fennmaradását, meg tudom adni a Nagybecskereki Egyházmegye forint és deviza számláját. Minden egyes forintra vagy Euróra az Egyházmegye még egyet hozzá fog ad. Ha Önök összegyűjtenek 75 ezer Eurót, mi hozzáadjuk a többit. Hagyjunk már „kulturális lábnyomokat” magunk mögött, ahogy ezt Hetzmann úr olyan kedvesen fogalmazza meg cikkében!

Befejezésül szeretném megkérni Önöket, hogy a Nagybecskereki Egyházmegye honlapján szereplő híreket legyenek szívesek figyelmesebben elolvasni. Előre is köszönöm.

Dr. Német László 

SDV/ Dr. Ladislav Nemet SVD

nagybecskereki katolikus püspök

A nagybecskereki püspöknek küldött válasz:

Tisztelt Püspök Úr!

Volt szerencsénk internetes formában kézhez venni a szerbcsernyei római katolikus templom lebontásával kapcsolatban írt levelét, amelyet a napokban Bővíz László  juttatott el hozzánk fellépéseinkre küldött válaszként. Bár levele szomorúsággal töltött el, mindenképpen köszönetet mondok azért, hogy az általunk felvetett problémára válaszolt. Mivel levelét nagy nyilvánosság számára is hozzáférhető módon tette közzé, ezért nyílt levél megírása mellett döntöttem.

Szerepel ugyanis az Ön állításai között néhány olyan információ, amely – úgy érezzük – pontosításra szorul.
Valóban, „a helység nevét a Trianoni békediktátum utáni formájában” használtuk, ugyanakkor – ha tudósításainkat figyelmesen elolvasta, láthatta – a falu eredeti nevét is megemlítettük. Éppen a Nagybecskereki Főegyházmegye azon határozata, amely az eredetileg németcsernyei katolikus templom lebontását elrendelte, használja a Szerbcsernye elnevezést. Két korábban itt lévő települést, a döntően szerbek lakta (Rác-)Csernyét és az egykori német-magyar lakosságú Németcsernyét egyesítették ezen a néven (Srpska Crnja).

A Nagybecskereki Egyházmegye 40 plébániájából 27 teljesen magyar, további 9 részben magyar nyelvű. Ez a plébániák 90%-át jelenti. Nem vitatjuk, hogy a Bánságban élő katolikusok nem mindnyájan magyarok, de nem tekinthetünk el attól, hogy a hívek túlnyomó többsége magyar és számukra gyakorta az egyház jelenti az egyetlen közösségmegtartó intézményt. Sajnálnánk, ha a Nagybecskereki Egyházmegye nemzetmegtartó küldetéséről önként lemondana. Véleményünk szerint az egyházak feladata túlmutat a lelki gondozáson, igenis fel kell vállalniuk az emberi közösségek megszervezését, megtartását. Semmiféle egyházpolitika nem vezethet sikerre, amely nem vállal közösséget a hívekkel és kultúrájukkal, nemzeti identitásukkal!
A napokban a Délvidéket járva döbbenten láttuk, hogy magyarok ezrei – akárcsak a moldvai Csángóföldön – nem hallgathatják anyanyelvükön a szentmiséket. A Szerémségben élő magyarok zöme katolikus, mégis egyetlen templomban sincs magyar igehirdetés. A hívek minden tiltakozásuk ellenére horvátul kénytelenek hallgatni az Isten igéjét még olyan falvakban is, ahol horvátok nem is élnek.

Ön azt írja, hogy mi egy hívek nélküli templom fennmaradását szorgalmazzuk. A 2002-es népszámlálás szerint a település 4383 lakosából 163 (3,7%) még magyar volt. Szerbcsernyén a magyarok katolikusok. Az Ön által közölteknek ellentmond az egyházmegye adatbázisa is, amely Szerbcsernyéről mint a magyarcsernyei egyházközség fíliájáról, leány-egyházközségéről ír, a hívek számát 150 főre téve, megállapítva, hogy az igehirdetés nyelve a magyar.

Valóban nehéz feladatnak tűnik 150.000 euró (kb. 45 millió Ft) előteremtése. Igen valószínű, hogy erre a szórványsorba került helyi közösség már nem lenne képes. Ebben az esetben össze kell fogni az egyházmegyében vagy pályázni kell határon túli magyar örökség megóvása érdekében. Az ugyanakkor, hogy a felújítás sokba kerülne, semmiképpen sem indokolhatja egy templom lerombolását! Százötven szórványban élő magyar embernek adott eddig hitet, mutatott irányt a templom tornya. Ha Önök a templomot tényleg lebontják, ezzel felszámolják a helyi magyar közösséget is.

Végezetül szomorúságunknak szeretnék hangot adni, amiért leveléből egyáltalán nem derült ki számunkra, hogy milyen okból döntöttek az érintett templomok ledöntése mellett. Egyáltalán miért vették napirendre az ügyet? A bontott téglák eladásából származó bevétel bizonyára nincs arányban azzal a pótolhatatlan veszteséggel, amelyet egy-egy közösség elvesztése jelent.

Arra kérjük Önt és a Nagybecskereki Egyházmegye Szenátusát, hogy korábbi döntésüket gondolják át még egyszer, és ne bontsák le a bánsági szórvány még megmaradt templomait!

Válaszát várva, tisztelettel:

2014. július 28.

Hetzmann Róbert

Magyar Patrióták Közössége, elnök

In a world without dangers,

And destruction is near,

You can come with us here.

When the people are strangers,

We will rest here and be,

In a moment of peace...

Templom és iskola

Szerbcsernye (Német - Czernya) 2014.

Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét (Szerbcsernyén) magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Reményik Sándor

EU - Szerbiának kisebbségvédelmi akciótervet kell kidolgoznia

Magyarország üdvözli, hogy az EU feladatul szabta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását, és a magyar kormány továbbra is kész minden segítséget megadni az országnak a csatlakozási feltételek teljesítéséhez - közölte a Külgazdasági és Külügyminisztérium csütörtökön az MTI-vel.

A tárca közleményében kiemelték: Magyarország elkötelezett támogatója Szerbia európai integrációs folyamatának. Ezért örömmel veszi tudomásul, hogy az Európai Unió csütörtökön elfogadta a csatlakozási tárgyalások kulcsterületeinek számító igazságszolgáltatás és alapjogok, illetve bel- és igazságügyek fejezetek átvilágítási jelentéseit. Hozzátették: az igazságszolgáltatási és alapjogi fejezet - több más kiemelt terület mellett - a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását is nyomon követi.

Hangsúlyozták: Magyarország üdvözli, hogy az EU az átvilágítási jelentésben előírta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását legkésőbb a jövő év végéig.

Magyarország biztos abban, hogy a szerb kormány a korábbi elkötelezettséggel folytatja a csatlakozási feltételek teljesítését, így a fejezetre vonatkozó akcióterv kidolgozását. E munkához a magyar kormány és azon belül a Külgazdasági és Külügyminisztérium kész a továbbiakban is minden támogatást és segítséget megadni - olvasható a közleményben.

 (MTI)

Remélem nem ilyen kisebbségvédelemre gondoltak
(a videó megtekintése csak erős idegzettel rendelkezőknek ajánlott):

A legegyszerűbb persze lebontani a templomot

Bucsy Levente

Leginkább önbizalomhiányban szenvedhet a délvidéki Nagybecskereki egyházmegye, amely ahol pap nélkül maradó templomot lát, bontásra ítél gazdag múltú, grandiózus vagy „csak” a határon túli közösségek számára igenis menthető, mentendő intézményeket. A Magyar Patrióták Közössége azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, térképet készít a 100 főnél nagyobb, települési magyar szórványról, ahonnan nem téphető ki az egyházi közösség gyökere.

Sorra bontják az állagában veszélyesnek, illetve teljesen elhagyottnak ítélt katolikus templomokat a Délvidéken, ráadásul egyházi utasításra. Bözödújfalu templomának közelmúltbéli megsemmisülése miatt viszont hírértékű és érzékeny esemény bármilyen határon túli közösségmegtartó hely megszűnése, megszüntetése – a Magyarországon kívüli magyar katolikus egyházmegyék nincsenek ám könnyű helyzetben.
Szerbcsernye sok száz éves település Szerbia román határához közel. Korábban német többségű helység volt, magyar ajkúak adták a lakosság harmadát, a szerbek alig hatodát tették ki az ott lakóknak. A történelem aztán háromszor is belerúgott Szerbcsernyébe az elmúlt száz év során: először trianonkor, aztán az 1944-es délvidéki vérengzések során, majd jöttek Slobodan Milosevic „rendszerváltó” évei. A 2002-es népszámláláskor 3672-en éltek a településen, de csaknem kétszázan még ekkor is magyaroknak vallották magukat – a németség teljesen elpusztult. A magyarság megmaradására tehát alig van kilátás, a helyi anyanyelvű oktatás megszervezésére esély sincsen, a nemzeti megmaradás utolsó jele valójában a katolikus templom.

Szerbcsernyei templom

A Szent József Szűz Mária Jegyese-templomról viszont a Nagybecskereki egyházmegye a közelmúltban úgy döntött, hogy mivel nincs egyházközössége – a lelkipásztort a püspök máshová vezényelte –, a földdel kell egyenlővé tenni a 150 éves omladozó épületet. A fejleményekre az MNO figyelmét felhívó Hetzmann Róbert, a Magyar Patrióták Közössége vezetője elmondta, itt nem csak egy templomról van szó.
„Bár valóban bezárt templom a szerbcsernyei, mi a helyi nemzetiségi adatokat ismerve kételkedünk abban, hogy a katolikus közösség helyben nem feltámasztható. Nem egy-két idős asszonyról beszélünk, hanem százhatvannál is több magyarról, akik gyakorlatilag mind katolikusok” – árnyalja Hetzmann az egyházmegye által lefestett sötét képet. Szerinte példát kellene venni éppen a magyarországi szerbekről, akik még akkor is „egyben tartanak” templomokat, amikor egy adott településen már nincsenek is jelen, ha másért nem, hát azért, hogy egy nép történelmi, „kulturális lábnyomot hagyjon maga után”.

Nem csak templom, nem csak egy templom

A „nem csak egy templomról van szó” mondatnak eddig csak a negyedik szava volt hangsúlyos, e mellé fel kell venni másodlagos hangsúlynak a harmadikat is, az egyházmegyei döntés ugyanis nem korlátozódik Szerbcsernye csonkolására: Törökbecsén, Párdányon, Ópáván, Perlaszon és Módoson szintén megsemmisítésre vár a katolikus egyház helyi központja, nem egy esetben ez a templom mellett plébániai épületet is jelent, aminek megsemmisítése még praktikussági szempontból is hihetetlen lenne – arról nem is beszélve, hogy a papok nemritkán szinte koldulni kényszerülnek egy-egy közösség igényelte épületszárny megépítéséért.

„Módos neogótikus Nagyboldogasszony-temploma a Közép-Bánság legnagyobb egyházi épülete, a településen ráadásul él 250 katolikus magyar, ennek dacára veszi el a magyar egyházmegye a magyaroktól a vallásgyakorlás lehetőségét” – fájlalja a helyzetet Hetzmann Róbert. Szerinte talán az a „praktikus” indíttatás állhat a nagybecskereki döntés háttérben, hogy akinek fontos, az egy-két falut úgyis utazik majd a szentmiséért, a helyi közösség széthullásával azonban nem számolnak.

Arra a kérdésre, hogy Magyar Patrióták Közössége milyen megoldást javasolna, Hetzmann Róbert így fogalmaz: „Először is leltárt kell készíteni minden magyar intézményről és templomról, amely még megvan, illetve talán azokról is, amelyeket Tito óta leromboltak. A cél ugye az, hogy megmaradjon az intézmények funkciója, ezért azt is fel kell térképeznünk, hogy milyen állapotban vannak a közösségek egy adott helyen, és ahol százas nagyságrendben él katolikus magyarság, ott fel kell lépni. Magyar értékek nincsenek magyar közösségek nélkül, és ez fordítva is így van.”

Érdekesség, hogy a térségben lévőknél sokkal régebbi, akár Árpád-kori templomok is vannak nem messze, a dél-erdélyi Hunyadban, ahol a román ortodox egyház feni a fogát a lenyűgöző magyar templomokra – ha nincs más lehetőség, ezeket az intézményeket a továbbiakban az ortodoxia fogja üzemeltetni, de az már nem lesz „olyan”. Épp ezért Hetzmann még egy mentő kézért nyúlna, nem is reménytelenül. Sátoraljaújhelytől húsz perc autóútra ugyanis van egy egyutcás mintafalu, Legenye.

Pályázni kellene, mert nem mindegy, ki újít fel

„A Ronyva patak völgyében fekvő apró falu 22 reformátusa pályázott a magyar államnál, és nyert. Bő négymillió forintból kiválóan felújították a helyi templomot, ehhez persze kellett egy dolgos lelkész is, akinek több közül ez csak az egyik szolgálati helye.”

A Felvidékről Hetzmann-nak eszébe jut: bizony nem mindegy, ki újít fel valamit. Mert bár mutogathatunk egy templomra a határon túl, hogy a magyarok építették, ha adott esetben a szlovákok teszik rendbe és tartják karban, bizony nem minden alap nélkül nyer teret az asszimilációs törekvés.

Egy gondolat erejéig azonban vissza Szerbcsernyére. Írtuk, a nemzet megmaradására „alig van kilátás”. A jövő csírája viszont egy faluval arrébb látszik. A román határ túloldalán, a Csernyétől 8 kilométerre fekvő Zsombolyán Böjte Csaba ferences testvér nyitott árváknak gyermekotthont.

Bucsy Levente

Korábbi bejegyés:

Lebontásra ítélték a szerbcsernyei templomot, -kommunizmus szelleme kísért ismét...

Jugoszláv Néphadsereg egykori ezredese szerint: A malajziai utasszállító gép szándékosan lett elpusztítva Ukrajnában!

Dani Zoltán nyugalmazott ezredes, 

ma pékesként keresi mindennapi kenyerét...

Dani Zoltán a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egykori ezredese (ő lőtte le egységével a lopakodónak becézett F 117-est Jugoszlávia NATO általi bombázásakor), meg van győződve arról, hogy a malajziai utasszállító repülőgép szándékosan lett rakétatámadás áldozata.

-A polgári utasszállítás repülőgépei átlagosan 10.000 m magasságban használják a légteret, e magasságban közledett a Maláj utasszállító repülőgép is, e magasságban a radarernyőn tökéletesen kivehető, hogy a kérdéses gép nem katonai repülő, hanem utasszállító.

Továbbá megemlíti, hogy ez akkor történhet meg, ez csak akkor lehetséges, ha az a személy aki tűzelt teljesen tudatlan a radar jelek értelmezésében.

-Még ha azt hitte, a légtérben a "repülő erőd-el" a B-2-es vagy B-52-es bombázóval áll szemben, akkor sem lőhetett volna, mert a Maláj gépnek SR kódja volt, amellyel a civil légiforgalom gépei rendelkeznek és a hatóságok ezáltál rögtön azonosítani tudják őket!

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg ezredese magyarázata alapján:  

-A katona, aki kilőtte a rakétát ha felfogta volna, hogy polgári utasszállító repülőgépre nyított tűzet, maradt volna még annyi ideje, hogy a rakétát célbaérése előtt elpusztítja. Aktiválni tudta volna az önmegsemmisítő kódot és a tragédia nem történt volna meg.

Arra a kérdésre, hogy a malajziai repülőgép pilótája látta e a rakétát, azt mondta:

-Látta, de nem tudott semmit tenni a tragédia elkerülése érdekében. Polgári légiforgalom repülőgépei nem képesek olyan légi manővereket végrehajtani amivel megtéveszthetik a rakétát. Sajnos, a pilóta, ha látta a rakéta közeledését, pár másodperc volt számára addig a pillanatig, amíg a rakéta telibe találta

Az USA szerint is lelőtték a Maláj gépet

Erről amerikai tisztviselők nyilatkoztak név nélkül. A gépen meghalt közel 300 ember legtöbbje holland volt, sokan egy AIDS-konferenciára utaztak. A nemzetközi közösség vizsgálatot szorgalmaz, a térséget ellenőrző szakadárok már bele is egyeztek, hogy segítenek ebben.

Az Egyesült Államok szerint föld-levegő rakétával lőtték le a malajziai légitársaság Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó gépét. Erről névtelenül nyilatkozó tisztségviselők beszéltek helyi idő szerint csütörtökön. Azt még nem tudják, honnan indították a rakétát, de az egyikük szerint nagy valószínűséggel Oroszország által támogatott ukrán szakadárok lőttek. A gépen közel 300 ember tartózkodott. Arra nincs bizonyíték, hogy az ukrán erők lőtték ki a rakétát, sem arra, hogy bármilyen rakétakilövő rendszer hiányozna a hadsereg arzenáljából.

Jutarnji.hr/Origo alapján Margit Zoltán

Egy kis információ a közérthetőség jegyében:

Air Traffic Controller

Légiforgalmi irányító (Air Traffic Controller).

http://www.ivao.hu/wp-content/uploads/downloads/2012/06/ivaohuatckk1206.pdf

Flightradar 24

A légtérben lévő összes utasszállító gépet lehet követni a következő weboldalon:

http://www.flightradar24.com/

RADAR, RADARRENDSZER

http://suszter.atw.hu/

Korábbi cikk:

Újvidéken járt a bombázások alatt lelőtt 

NATO-gép pilótája

 

 A Második találkozást vetítették az Arénában

Washington, New York és Belgrád után, tegnap este Újvidéken, az Aréna moziban is levetítették a Második találkozás című dokumentumfilmet, amely az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-légicsapások során lelőtt lopakodó repülőgépről szóló történet szereplőinek találkozásáról szól. Mint ismeretes, a székelykevei Dani Zoltánnak (a képen jobbról), a jugoszláv hadsereg egykori ezredesének 1999. március 27-én, a légicsapások harmadik napján, nagy meglepetésre sikerült kilőnie, a Zelko Dale szlovén származású amerikai pilóta által vezetett F117A típusú lopakodó bombázót. 

Az eset után 12 évvel újból találkoztak a történet szereplői, s ma már szinte napi kapcsolatot ápolnak egymással az interneten keresztül. Hogy ellenségből, hogyan lettek baráttokká, ennek történetét dolgozza fel a Željko Mirković által rendezett, több mint 50 perces alkotás. A teltházas újvidéki bemutatón a közönség soraiban helyet foglalt John Drew Giblin, az Egyesült Államok szerbiai nagykövetségének művelődési attaséja, illetve Slaviša Grujić, a vajdasági kormány alelnöke, aki a film előtt köszöntötte az érdeklődőket. 

Az alkotás minden eszközzel – a giccs elemeit sem nélkülözve – mutatja be a több mint egy évtizeddel ezelőtti eseményeket, de azok történeti felelevenítése helyett, sokkal inkább az érzelmi megélésükre fókuszál, kiemelt szerepet adva a két katona feleségének, illetve családjának. A filmnek valóban megrázó képkockái, amikor Zelko Dale felesége könnyeitől reszketve emlékszik vissza, hogyan értesítették férje katapultálásáról, majd a médián keresztül milyen érzés volt követnie az eseményeket. A film két részre osztható, az első fele az amerikai pilóta szerbiai látogatását mutatja be, hogy hogyan kereste fel otthonukban a mára már pékséget üzemeltető Daniékat, akik épp a lopakodó számával (117) azonos utcaházszám alatt laknak Székelykevén. Láthatjuk, amint együtt ellátogatnak abba a múzeumba, ahol a Lopakodó maradványait őrzik, illetve felkeresik a Buđanovac melletti helyszínt, ahol a repülőgép lezuhant és a pilóta 8 órán keresztül a bokrokban bujdokolva várakozott a NATO felmentő seregeire. A film második részében a Dani család látogat az Egyesült Államokba, ahol már a megbékélés idilljét örökítik meg a kamerák. Veretes mondatok hangzanak el barátságról, emberségről, újrakezdésről, az élet kiszámíthatatlanságáról és a harc fölöslegességéről. 

A Kurir napilap több forrásra hivatkozva állítja, hogy az alkotás Oscar díjra is esélyes dokumentumfilm kategóriában. A vetítés után az alkotók és a szereplők kiálltak a publikum elé, hogy válaszoljanak a nézők kérdéseire. Főleg az alkotási folyamatról hangoztak el részletek, például, hogy a rendező a forgatás megkezdése előtt mindkét családnak adott egy-egy kamerát, hogy vezessenek videónaplót, majd az így összegyűlt 60 órás anyag fontos részét képezte az alkotásnak. Megtudhattuk ezen kívül, hogy majd 120 órányi nyersanyagot forgattak le az alkotók, illetve hogy forgatás közben módosult a rendező koncepciója, látva a szereplőkben feltörő emocionális töltetet, döntött úgy, hogy az érzelmek rögzítésére fog fókuszálni. A talán legérdekesebb kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogyan fogadták Zelko Dale amerikai hadseregbéli kollégái a tényt, hogy felkereste egykori ellenségét és hogy erről filmet forgatnak. A két gyermekével érkező, mára már leszerelt vadászpilóta válasza így hangzott: „Mi, akiket hivatásos harcosoknak képeztek ki, pontosan tudjuk milyen szörnyűségek zajlanak a háborúkban. A katonák nagy része, pár buta kivételtől eltekintve, nem örül annak, ha háborúba kell mennie. Amikor Jugoszlávia elleni légicsapásra indultunk, az utolsó pillanatig, amíg csak lehetett, bekapcsolva hagytam a rádiót, és azért imádkoztam, hogy találjanak valami más megoldást, és visszafordítsanak minket. Amikor felvetődött az ötlet, hogy megismerkedjek Dani Zoltánnal, nem sokat gondolkodtam. Szerettem volna őt is és a szerb népet is megismerni. Akkor már nem voltam a légierőnél, ezért nem kellett semmilyen engedélyt kérnem. Kíváncsi voltam, megváltozik-e valami bennem a történtekkel kapcsolatban, ha visszalátogatok a helyszínre. Hogy a kérdésre is válaszoljak, azt mondhatom, hogy előtte sok, már leszerelt és még aktív amerikai katonával beszéltem a tervről és mindenki biztatott, azt mondták, hogy ezt a találkozót nem szabad kihagyni.”

Dani Zoltán a vetítést követő fogadáson nyilatkozva elmondta, hogy bár a filmben nem hangsúlyozzák különösebben a magyar származását, de a neve által szerinte azért ez mindenki számára világos. Dani, mint mondja, sajátjaként védte Jugoszláviát amíg katona volt. Visszaemlékezve valóban igaz a film alcíme (Ellenségek voltak, barátok lettek), hiszen ő akkoriban valóban ellenségként tekintett az Egyesült Államokra és azok támadó katonáira. Nem engedte, hogy az egységébe amerikai cigarettát, alkoholt, vagy éppen Coca-Colát hozzanak be a katonák. Azután a háború után néhány évvel átértékelődtek az érzései és mára sokkal fontosabbnak tartja a megbékélést, nagyon örül a Zelko Dale-lel és családjával kialakított baráti viszonynak. Ezen a megbocsájtási folyamaton Dani szerint már az ország jelentős része átesett, bár hogy nem mindenki van túl rajta, azt bizonyítja a belgrádi vetítés előtt botrányt csapó néző, aki USA-ellenes jelszavakat kiabált be a közönség soraiból.

Lebontásra ítélték a szerbcsernyei katolikus templomot, -kommunizmus szelleme kísért ismét...

A Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa a kommunista templomrombolók nyomdokaiba kíván lépni? – Mi lesz a szerbcsernyei katolikus templom sorsa?

Az egyetemes magyarságot mélyen megrázta, amikor június 29-én Erdélyben a vízzel elárasztott Bözödújfalun ledőlt a katolikus templom tornya. Ugyanakkor teljesen publicitás nélkül maradt, hogy nagyjából ugyanabban az időben ülésezett a Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa, amely során szó volt a romos és nem használt szentélyek és plébániák sorsáról is, konkrétan a Törökbecse II (azaz Aracs), Párdány, Ópáva, Perlasz, Módos és Szerbcsernye (azaz Németcsernye) katolikus templomának sorsáról.

A Nagybecskereki Egyházmegye honlapját valószínűleg kevesen és ritkán böngészik, így teljesen visszhang nélkül maradt a püspökség papi szenátusának döntése, hogy az 1868-ban épült szerbcsernyei Szent József Szűz Mária Jegyese templom (képen fent) ledöntését támogatja, ami – kár szépíteni és (félre)magyarázni – súlyában és következményeiben teljesen egybevág a Ceasusescu-féle erdélyi falurombolással illetve a jugoszláv kommunisták gaztetteivel.

Az 1944-es jugoszláv partizánok Délvidékre történt bevonulása során kezdetét vette a magyar és a német lakosság meghurcolása, sanyargatása, a tömeges kivégzések, és ez a népirtás nem egy helyen a katolikus templomok lerombolásával volt egybekötve. Főleg a német többségű, ám magyarok által is lakott falvakban, Közép- és Dél-Bánságban, valamint Nyugat- és Dél-Bácskában. Így lettek menthetetlenül eltüntetve a föld színéről a templomok Torontálszécsányon, Molyfalván, Begaszentgyörgyön, Szenthuberton, Omlódon, Beresztócon, Kevepallóson és Fejértelepen, akárcsak a fehértemplomi Szent Vendel-kápolna (hogy csak a bánsági lerombolt szakrális épületeknél maradjunk).

Teljesen érthetetlen, ép emberi ésszel felfoghatatlan, hogy a becskereki püspökség miért akarja ennek hagyományát folytatni olyan politikai és társadalmi helyzetben, amikor a vallásgyakorlás teljesen szabad és amikor messze nem nehezednek az egyházra olyan nyomások, mint az előző rendszerben. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: a katolikus egyházvezetés miért akarja éppen templomrombolóként beírni magát a bánsági magyarság emlékezetébe.

Persze, a püspökség elvileg meg tudná magyarázni ezt a döntést racionális (elsősorban gazdasági) érvekkel, ám marad a tény, hogy egy szentély vagy műemlék (mindkettő igaz a szerbcsernyei templomra) ledöntése akkor is barbár, megbocsájthatatlan bűn, ha történetesen a püspök áldásával történik. Aztán, bármennyire is rossz állapotban vannak templomaink, bármennyire is elhagyatottak, a ledöntésük semmiképp se lehet a megfelelő megoldás. Példát éppen a bánsági magyarságnál is kisebb létszámú magyarországi szerbektől lehetne venni, akik gondosan őrzik a templomaikat, még olyan településeken is, ahol alig élnek szerb családok.

“Módos kérdése továbbra is nyitott” – azaz, még nem dőlt el, megmaradhat-e a templom, pedig a faluban még 250 katolikus magyar él

A Közép-Bánságban, Nagykikindától keletre, Magyarcsernye és Zsombolya között fekvő Szerbcsernyén (amely a trianoni békediktátumig Németcsernye elnevezést viselte) 1910-ben 3393 lakos élt, ebből 1034 (30,47 %) magyar és 1795 (52,91 %) német volt. A történelem nem kegyelmezett a falu katolikus lakosságának, így Trianon, a ’44-es népirtás és a milosevicsi ’90-es évek után, a 2002. évi népszámláláson a 3672 lakosból csak 163 fő vallotta magát magyarnak (a lakosság 3,71 %-a), németnek mindössze 11 (0,25 %).

A délvidéki magyarságot – földrajzi elhelyezkedése, illetve demográfiai helyzete alapján – nagyjából négy csoportra lehet felosztani; ezek: az észak-vajdasági tömb, a városi szórványok, az elszigetelt magyar többségű falvak, valamint a falusi szórványok.

A legrosszabb, legkiszolgáltatottabb helyzetben egyértelműen azok a maroknyi magyarok vannak, akik kis létszámban, szórványosan élnek a szerb többségű járások szerb többségű falvaiban (így Szerbcsernyén is), ahol gyakran a kis létszám miatt nem lehet megszervezni az anyanyelvi oktatást, és ahol a magyarság létezésének egyedüli jele a tönkrement állapotban levő templom (mármint ott, ahol ’44 után nem lett lerombolva), és a megmaradásra alig van némi kilátás. A délvidéki, de főleg a bánsági magyarság helyzete még kilátástalanabb lesz, ha egyházi vezetőink kihúzzák lábunk alól a szőnyeget, elvágják gyökereinket.

Erdei Iván Márk (Kevevára)

Áldjátok az Úrnak minden művei az Urat! (Dán 3,57a)  

A bontás művei is, mert ezt követően valaki építeni is fog...

Régi és nem használt templomaink és plébániáink sorsa

A papi szenátus alatt szó volt a romos és nem használt templomaink és plébániák sorsáról. A vélemények eléggé eltérőek ebben a kérdésben. A következő ingatlanokról volt szó:

    - Törökbecse II,
    - Párdány
    - Ópáva
    - Perlasz
    - Módos – templom és plébánia
    - Szerbcsernye – templom.

Az ópávai plébános javasolta, hogy a Kucharik atya által épített ingatlant takarítsuk el a plébánia kertjéből. Engedélyezve.

A galagonyási templom és plébánia ügyét ugyancsak mons. Fiser János fogja rendezni.

A szerbcsernyei templom ledöntését támogatta a szenátus.

Perlaszon ft. Lulić Franjo megpróbál vevőt találni a plébánia épületére, ha nem sikerül, akkor le lesz döntve.

Törökbecse II-ről már kétszer döntött a Püspöki Hatóság, várom, hogy mons. Mellár József lépjen az ügyben.

Módos kérdése továbbra is nyitott.

Az ördög is angyal volt...