Aki tud, segítsen!

Amikor azon a szép reggelen elindult otthonról – iskolatáskával a hátán, egy szál rövid ujjúban –, talán még azt hitte, hogy az a hétfői nap is ugyanolyan lesz, mint a többi. Mert akkor még halvány fogalma sem lehetett arról, mi vár rá. Hogyan is sejthette volna, hogy alig pár órával később majd a feje tetejére áll az egész élete…

Smit Tomast az utcán tartóztatták le. Már éppen hazafelé indult. Gyakorlati képzésen töltötte a napját Moholon, az idősek otthonában. A 18 éves adai fiúnak ez az utolsó tanéve az óbecsei Közgazdasági-Kereskedelmi Szakközépiskolában. Ha minden igaz, szakács lesz.
A rendőség már kereste. Otthon, az adai családi házban. Mégpedig az október 20-án történt temerini incidens miatt. Amelynek Tomi is részese volt. Ő is ott töltötte a szombat estét a helybeli és az óbecsei újdonsült ismerőseivel azon a „titokzatos” szórakozóhelyen, amelyen megtörtént a baj. Akkor járt életében először Temerinben. A „belépője” pedig még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szerencsésnek.

Ő is ivott ugyanúgy, mint a többiek. Ő is részt vett a szerb fiatalokkal történt verekedésben ugyanúgy, mint a többiek. Ezért is vették őrizetbe ugyanúgy, mint a többieket, a másik hat magyar fiatalt. Azóta pedig mindannyian az újvidéki (klisai) fogdában tartózkodnak. Egy hónapja. A napokban újabb hosszabbítást kaptak. Még két hónappal megtoldották a vizsgálati fogságuk idejét.

A hét magyar fiatalembert igen súlyos váddal illették. Nemzeti, faji és vallási gyűlöletből elkövetett bűncselekmény gyanújával állították elő. A rendbontást, a kocsmai verekedést (amelynek már első pillanattól kezdve igyekeztek erős nemzeti színezetet adni) pár nap múltán a temerini képviselő-testület is sürgősségi eljárással a napirendjére tűzte. A „tisztelt ház” pedig – vélhetően a helyi rendőrállomás parancsnokának az ominózus esetről történt beszámolója alapján – újfasiszta megnyilvánulásnak nevezte, és határozatban ítélte el a fiúk cselekedetét. Kissé érthetetlen, hogy mire is volt jó a helyi hatalomnak ez a heves igyekezete, és időnap előtti kategorikus besorolása, minősítése a történteknek. Hiszen még most, egy hónap elteltével sem fejeződött be az ügyben a vizsgálódás, és nem született semmiféle végérvényes ítélet. Tehát mindeddig nem is hangozhatott el az, hogy a hét fiatal bűncselekményt követett el. Viszont azzal, hogy a politikacsinálók már jó előre bűnösnek nyilvánították őket és elítélték a tettüket, gyakorlatilag zöld fényt adtak a magyar srácok példás megbüntetéséhez. Márpedig amíg a bíróság nem mondja ki valakinek a bűnösségét, addig az illetőt ártatlannak tekintik. Nem igen emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy egy képviselő-testület határozatban ítélte volna el a történetesen magyarverő szerb nemzetiségű fiatalok cselekedetét. Pedig lett volna rá bőven alkalom a több mint 300 ilyen jellegű incidens során. Szinte minden olyan község területén előfordult ilyesmi, amelyben szép számban élnek magyarok.

A hét magyar fiúra ragasztott neofasiszta címke Smit Tomas esetében már alapjáraton is veszélyes. Hiszen a fiú német nemzetiségű. Édesapja, Georg kulai születésű. És tagja a Donau Német Szövetségnek. Tomi azonban soha nem kérkedett a nemzeti hovatartozásával. Amikor részt vett egy német nyelvű továbbképzésen, azt is csendben tette. A küzdősporton kívül más nem igazán érdekelte. Csak a tékvandó és a karate. Kulán aktívan sportolt az ottani egyesületben. Dehogyis tagja a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak! És valószínűleg akkor is igen nagy bajban lenne, ha el kéne magyaráznia, tulajdonképpen mi is az a fasizmus. Ennek a szerencsétlen 18 éves fiúnak még az iskolapadban kéne ülnie, nem pedig a börtönben. Ez a kilátástalan helyzet és ez az elhúzódó tárgyalássorozat nagyon megviseli nem csupán a gyereket, hanem a szülőket is. Csak rontja mindezt, hogy a környezetük is közömbösen vagy éppen ellenségesen viselkedik velük szemben. Ahelyett, hogy támogatnák őket, inkább csak megkeserítik az életüket…

A Smit család igen szerény körülmények között él. Különösen azóta, amióta másfél évvel ezelőtt Adára költöztek. A családfő 32 év után munka nélkül maradt. A kulai terményszárítóban a leépítés következtében műszaki felesleggé nyilvánították. Mivel csak 57 éves, még nyugdíjra sem számíthat. Idény jellegű és alkalmi munkákból próbálja eltartani a családját. A kifizetetlen számlák azonban egyre csak szaporodnak a konyhaasztalon. Adóhátralék miatt pedig már kényszerű végrehajtással is fenyegetik őket. Téli tüzelőjük még nincsen. Most azonban felcsillant egy kis remény, ugyanis az önkormányzat segítségével 5000 dinár értékű tűzifához juthatnak. Az árát azonban előre le kell dolgozniuk. Az édesanyának, Zsuzsának 56 munkaórát kell ledolgoznia a helybeli Cseh Károly Általános Iskolában.

Férjének az utóbbi időben nagyon megromlott az egészsége. Erős prosztatabántalmakkal küszködik, a veséjén pedig cisztát találtak. A vizsgálatokat ajánlatos lenne sürgősen folytatnia, ahhoz azonban el is kellene jutnia a zentai kórházba. Most viszont olyan helyzetben vannak, hogy még a gyerekükhöz sem mehetnek el minden héten. Mert egyszerűen nincs rávaló. Csütörtökönként van látogatás a fogdában, olyankor tudnának fél órát beszélgetni a fiukkal. Eddig viszont már 3 látogatási napon hiába várta őket a gyerek. Nem tudtak sem elautóbuszozni, sem pedig csomagot küldeni.
Tomitól eddig két levél érkezett. Azt írta, hogy egész nap csak szomorkodott, mert nagyon várta a szüleit. (A borítékon feltüntették, hogy a levelek tartalmát elolvasták és jóváhagyták.)

Az adai Vöröskereszt vezetője a segítségükre sietett, amikor értesült a bajba jutott család helyzetéről. Napi ingyen ebédet biztosított és juttatott a részükre 10 kiló lisztet és néhány halkonzervet. Ennél azonban lényegesen több mindenre lenne szükségük.

Ősrégi a tapasztalat: az emberekben nehezen mozdul a jóság. Az elmúlt hetekben az eset kapcsán gyakran eszembe jutott Oshonak az a „mondolata”, hogy: „A világ visszhangos hely.” Ami bizonyára igaz is, csak éppen a segítségre szoruló emberek rendszerint ennek az ellenkezőjét tapasztalják. Szó szerint azt, hogy a kérésük/könyörgésük gyakran süket fülekre talál. Smiték esetében magam is szereztem ilyesféle élményeket. Például, amikor első felindulásomban és elkeseredésemben megkerestem az aktuális problémával a VMSZ adai szervezetének elnökét. Aki nem zárkózott el, türelmesen végighallgatott, de azt sem mondta, hogy segít, meg azt sem mondta, hogy nem. De persze utólag kiderült: nem segített. 

Aztán felhívtam a Donau Német Egyesületet. Hasonló eredménnyel. Azzal a különbséggel, hogy ott már némi magyarázattal is szolgáltak. Súlyosnak tartják azt, amivel Tomit vádolják. Ha viszont ilyen újfasiszta dologról van szó, akkor a tagság is elzárkózik. Értsem meg: az emberek félnek! Nem akarnak maguknak bajt. (Megértem.) Természetesen a Német Népi Szövetséggel is tettem egy próbát. A szervezet irányítója azzal takarózott, hogy ha a Smit család a Donaunak a tagja, akkor támogassa őket a Donau. Sajnálja. A kérdésemre, hogy ha már a szervezet nem segíthet, akkor vajon tehet-e valamit az Ember az emberért, az egyik német a másikért, még csak nem is válaszolt. (Na, ez azért jó volt valamire. Láthattam, hogy nemcsak nálunk, magyaroknál állnak csehül a dolgok, hanem a németeknél is. Van belőlük egy maréknyi, és az is legalább két részre szakítva.) De még nem adtam fel végleg a reményt. Most (jobb híján) azokat kérem, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy ha módjukban áll: segítsenek!

Szabó Angéla
   

Szarcsigák - Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó....

Midőn a kaki művészetté avanzsál…

Felháborító, perverz, beteges és vallásgyalázó – leginkább csak ezekkel a jelzőkkel illetik azt az erősen botrány szagú kiállítást, amely egy héttel ezelőtt nyílt meg a szegedi Reök-palotában. A művelődési/művészeti eseményként nem túl szokványos, kíméletlenül radikális beskatulyázás elsősorban az alkotó Győrffy László egyik installációja láttán történik. A 36 éves budapesti képzőművész „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben” című polgárpukkasztó kreációja az, ami sorra veri ki a palota Zöld szalonjában a biztosítékokat. A „műalkotás” nem kimondottan friss, üde és harmatos. Még 2009-ben készült.

Hogy milyen ez az installáció? Nagyon profán. S ezzel együtt: nagyon extravagáns. A kettő együtt pedig: kész ellentmondás. És valóban olyan, hogy nem lehet csak úgy szó nélkül elsomfordálni mellette. „Kellékei” meglehetősen szegényesek. Ámbár igencsak hatásosak. Az alap egy hófehér terítővel letakart asztal, amelyen 12 fehér tányér található. Mindegyik tányérba egy kávészínű szarcsigát helyeztek el. Középen pedig (gondolom, egyfajta, a terítékhez „illő” asztaldíszként) egy levágott alkart – koldulásra nyújtott tenyérrel. A terített asztalt imitáló „csendélet” felett pedig nyilván csillárként (micsoda kompatibilitás!) egy halálfejeket ábrázoló kép lóg. (Az alkotó mentségére legyen mondva: ezer a szerencséje, hogy azokból nincs l2! Mert akkor talán neki is a fejét vennék!)

Olyasmire utaló felirat persze sehol sincs, hogy „Uraim, a vacsora tálalva van!”, és evőeszközt sem illesztettek a tányérok mellé, mégsem kell senkinek sem a szájába rágni azt, ami szavak nélkül is nyilvánvaló: „Egyetek szart!” A legtömörebben talán így lehetne sommázni a bizonyára szívélyes, ámde meglehetősen gyomorpróbáló vacsorainvitálást. (Fegyelmezem magamat, mégsem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne idézzem fel szülőfalum egyik félnótás figuráját, aki gyakorta ekképpen fogadta a háza előtt a járókelőket: „Szartam, főztem, lehet enni!” S ha esetleg megkérdezték tőle, hogy mit főzött, arra is volt előre elkészített válasza: „Babot, rizsát meg egy darab kutyát, amit az autó elütött!” Ennyit erről. Ha már groteszk meg kínos, akkor legyen az a velejéig!)

Eddig még úgy-ahogy rendben is lenne a történet – már ha az első döbbenetünkön szerencsésen túljutván nem botránkoztunk meg, nem émelygett a gyomrunk és leküzdöttük a kitörni készülő hányingerünket. Csakhogy most következik az a bizonyos mögöttes tartalom. Amit eltakar a sivár látvány. Képletesen mondom, de így is épp elég bénító hatású és dermesztő: a serbli trutymóval nyakon öntött bámészkodóban önkéntelenül is felbukkan egy képzettársítás a tizenkét személyre terített asztal láttán. Ez pedig nem egyéb, mint a Szentírásból ismert utolsó vacsora képe. A tizenkét apostollal. Amikor viszont idáig eljut a párját ritkító sokkhatásban a kiállítás szépreményű látogatója, akkor a színre lép Nátyi Róbert, az intézmény művészeti vezetője, hogy csillapítsa a kedélyeket, és mentse, azt, ami már amúgy sem menthető. Nem kevesebbet kíván, mint hogy az önmagából éppen kikelni készülő tárlatlátogató őneki higgyen, ne pedig a saját szemének! És elő is vezeti a magyarázatot. Mégpedig úgy, hogy: amit itt látunk, az tulajdonképpen az utolsó vacsorának a komikus formában történő bemutatása. Épp ezért semmi köze nincsen sem a hithez, sem a valláshoz, sem pedig a kereszténység kifigurázásához, megcsúfolásához.  (Na, ez a történet már ott kezd erősen sántítatni, hogy az utolsó vacsora már magában nem egy megmosolyogni való fejezete sem Jézus életének, sem pedig az egész megváltástörténetnek. Sőt!) Egyébiránt meg teljesen félreértik és félremagyarázzák az egész installáció mondanivalóját. Magyarán: gyatrácska, nem igazán műértő a nyájas közönség. Következésképpen: vele van baj, nem a közszemlére bocsájtott „műalkotással”.

Ezen a mezsgyén dülöngélve és éppen ezen a kritikus ponton megtorpanván odáig jutottam, hogy szerintem meg magával az alkotóval van (valami) baj. Menten utána is néztem, kicsoda ez a fékevesztett hatásvadász, Istentől is elrugaszkodott képzőművész, akin nyilvánvalóan teljesen elhatalmasodott a feltűnési viszketegség. (Egyediségük okán mindig is igyekeztem extra adag megértéssel közeledni a különcökhöz, és ilyenfajta vaskos előítéletek híján nem is szokott gondom lenni velük. Győrffy László azonban meglepett.) Eleinte úgy képzeltem el, mint egy tipikus, elkényeztetett, városi úri gyereket, aki temérdek szabad idejében nem tudott magával mit kezdeni, és kínjában megpróbált valami „szörnyűségeket” rajzolgatni. Torz figurákat, rothadó/bomlásnak indult emberi testrészeket, levált/levágott csonkokat, mutánsokat/klónokat, halálfejeket. Aztán pedig a foglyává vált ennek a sablonnak. Mert minduntalan azt próbálta ábrázolni, hogy tulajdonképpen minden zűrzavaros, apokaliptikus és minden bűn. Ezért aztán a világban minden dolog teljességgel hiábavaló és értelmetlen.

Azt gondoltam, tutiziherhótbiztos, hogy egy cseppet skizo(id) a fickó, gyötrelmes gyermekkorában talán még a tulajdon anyja sem szerette, és valószínűleg egy elmeszakértő-orvosnak is hosszú időn át munkát ad(hat)na. A rossz előérzetem pedig jónak bizonyult, amikor végignéztem a Testrészek halála című tárlatának anyagát. (Egyébként nem is elnagyolt, hanem aprólékosan kimunkált rézkarcok.) Megnyitóbeszédében Nemes Z. Márió a 15. században élt teológust, lelki írót, Karthauzi Dénest idézte, aki szerint a bűn lázhoz, hideg és megromlott életnedvhez hasonlítható. Az emberi test nedves lényege, amely jeges salakot termel…

Ha a fentebbi okfejtésben igazat adnék Győrffy Lászlónak, akkor azt is megcáfolhatatlan érvként hozhatnám fel, hogy a művészetnek sincs az égvilágon semmi értelme. Így aztán a bélsár, az emberi ürülék, a kaki, a trutyi művészetre emelésének sincs. Na, meg az ő kávébarna szarcsigái művészetté avanzsálásának sincs. Még a terített asztalon feltálalva, emberi étekként szervírozott formájában sincs! (Mégsem gondolom, hogy egy zakkant, beteg elme szüleménye lehet csak mindaz, amit a maga nyers valóságában nem átall láttatni a botrányos alkotó. De persze kiakadtam rajta rendesen.) Legfeljebb csak a művész lázadásának van valódi értelme. Lázadásnak a bűn, az elmúlás és az értelmetlenség ellen. S ha ő is ezt teszi, jól teszi.

Szabó Angéla

"Nem múlhat el advent, illetve karácsony közeli időszak anélkül, hogy a hivatalos kultúrpolitika szervezői valamiféle blaszfémiával vagy ocsmánysággal ne rondítanának bele a kereszténység legszentebb ünnepének áhítatos légkörébe, ráadásul – miként ez alább rögvest kiderül – ez most szó szerint, a maga materiális valóságában értendő. No meg szimbolikusan is, természetesen. És természetesen mindezt ráadásul közpénzből. Élesebb memóriával megáldott olvasóink emlékezhetnek arra, hogy bő három esztendeje Debrecenben bemutattak egy vándortárlatot a paranoiás gój- és kereszténygyűlölő Nitsch és Serrano „műveiből”. Csak felidézésképpen: Nitsch például bélsárral beszennyezett szakrális keresztény szimbólumokat és kegytárgyakat helyezett disznók belei közé, Serrano pedig feszületet egy vizelettel telt pohárba. Nos, e performance-nak a világon semmi köze nem volt a művészethez, mindez sokkal inkább az elmekórtan illetékességi körébe tartozott, azok pedig, akik létrehozták ezt a förtelmet, hosszú ideig tartó zárt osztályi kezelésre szorultak volna."

Lipusz Zsolt

Kiss-Rigó László a kiállítási botrányról

 „A napokban nagy vihart kavart a médiában Győrffy László 'Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben' című, a szegedi Reök-palotában kiállított installációja. Egyesek a vallásos érzület elleni provokációnak tartják, mások egyszerűen tudatlanságról beszélnek. Bármilyen esetleges rosszindulat vagy talán kulturális deficitből fakadó balul sikerült szándék vezette a művészt, illetve a kiállítás szervezőit, hasonló jelenségekkel szembesülve a katolikusokra nem a megsértődés vagy a hangos, de értelmetlen tiltakozás jellemző. Az ilyen vélt vagy valós provokációk arra serkentenek bennünket, hogy még tudatosabban és vonzóbb módon tanúskodjunk sajátos értékeinkről. 

A Szeged–csanádi Egyházmegye nem tartja magát illetékesnek annak eldöntésére, hogy a székvárosában kiállított műalkotás mennyiben képvisel művészi értéket. Az egészen biztos, hogy a terített asztalon az emberi ürüléket kínáló 12 tányér mint műalkotás nem felel meg a katolikusok, a keresztények ízlésének. A kisebbség véleményének tiszteletben tartása, illetve a tolerancia azonban arra indít bennünket, hogy ne rontsuk el azok jó étvágyát, akik ily módon kívánják csillapítani a művészet és a kultúra iránti éhségüket."  

Kiss-Rigó László szeged–csanádi püspök 

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

Mulassunk a legnagyobb történelmi tragédiánkon?!

A legváratlanabb pillanatban képes a délvidéki magyar politikai elit olyan húzásokat megtenni, amelyekbe még egy magát radikális jobboldali szerbnek tartó személy is belepirulna. Történt ugyanis, hogy a B92 mai internetes kiadásában olvashatunk arról, miszerint Pásztor István, a VMSZ vezetője és a tartományi képviselőház elnöke 2012. november 24-re díszülést hívott össze ,,Baranya, Bánát és Bácska a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz történő csatlakozásának 94. évfordulója alkalmából.”

Bizony, a legnagyobb magyar párt első emberének kezdeményezésével fogják megünnepelni Trianon délvidéki következményeit. Kísértetiesen hasonló ez az erdélyi ex-pártelnök, Szász Jenő bukaresti ,,ünnepi kiruccanásához”, ahol román színekbe öltözve cefrézgettek a román államelnökkel, Erdély elcsatolása fölött örvendezve még pár évvel ezelőtt. Nos, itt sem lesz hiány magas fokú vezetőkből, hiszen Pásztor mellett Bojan Pajtić és Tomislav Nikolić is tiszteletét fogja tenni. Csak remélni tudom, hogy magyarországi kormánytag nem jelenik meg az eseményen.

Még mielőtt az olvasó azt hinné, hogy e fajta ünnepi ülés már-már hagyományossá vált Újvidéken, a tartományi parlamentben, elárulom, hogy nem. Az utóbbi nyolc évben bizonyosan nem volt sem ünnepség, sem díszülés. Mi vezette a még mindig ,,magyar és demokrata” tartományi hatalmat arra,  hogy a magyarság sorsfordító tragédiáját velünk akarják megünnepeltetni? Csak találgatni lehet. Egy külső szemlélő fejével annyi minimum megállapítható, hogy 94 évvel Trianon után az a baranyai, bánáti, bácskai és szerémségi terület, amely a SZHSZ-hez, majd Jugoszláviához, később Szerbiához került, katasztrofális állapotban van, nemzetiségi-gazdasági-társadalmi-környezeti értelemben egyaránt. 

Higgyünk a visszaútban.

László Bálint

Az "őr-dögbe" ellopják még az Istent is!

Hogy a vajdasági magyarságnak szinte bármit le lehet nyomni a torkán (minden különösebb nehézség nélkül), az már eddig számtalanszor bebizonyosodott. Nemzetiségi jogait illetően csupáncsak másodrendű, a szerbiai társadalom perifériára taszított, megkiskorúsított népcsoportként már úgy megedződött a gyomra, hogy akár a vasszeget is megemészti. Már akkor sem emelkedik szólásra, ha történetesen meglopják, kifosztják, kirabolják. Akkor sem kiabál, ha megpofozzák, megverik. Azt is némán tűri, ha nem csupán a vagyonára, hanem már egyenesen az életére törnek. Sőt legújabban még holtában is megalázhatják. Még örök nyugvóhelyén, a temetőben sem hagyják pihenni. Még a földi élet végállomását jelentő sírgödörben is meglopják. Mert megtehetik. Vele még ezt is megtehetik. 

Az elmúlt időszakban cifrábbnál cifrább történeteket lehetett hallani a környezetünkben elharapódzott lopásokról, rablásokról. A klasszikus tyúktolvajok, akik állandó jelleggel garázdálkodtak falvainkban (még a megboldogult szocializmus esztendeiben is), mostanra már elbújhatnak szégyenükben az újabb kori agyafúrt és rafinált betörők mellett. Órákat vehetnének tőlük rablásból, fosztogatásból. És lophatnának tőlük: tippet, ötletet. Mert nem csupán az idők változnak, hanem maguk az elkövetők is. Idomulnak a modern kor követelményeihez. Alkalmazkodnak az új, a változó körülményekhez. Olyan terepeket derítenek fel, ahol szabadon garázdálkodhatnak. 

A nyár végén és az ősz elején a termőföldeken jegyezték a mi vidékünkre jellemző lopás egyik legextrémebb válfaját, a gigantikus méreteket öltő szántóföldi tolvajlást.  Annak is a legkirívóbb eseteit Szenttamáson, Tornyoson és a bácsfeketehegyi határban. Mindhárom településen euróban számítva is hatalmas összegre rúgott a kár, amelyet a napraforgó- és a kukoricaföldeken okoztak a hatalmas mezőgépekkel felszerelkezve érkezett idegenek. Akik a saját szakállukra végezték (de ám gőzerővel) az időszerű terménybetakarítást. Az általuk eltulajdonított szemtermés értéke mindhárom esetben a tízezer eurót is meghaladta.

Ugyancsak a nyáron történt az az emlékezetes eset, amikor Horgos közelében a vasúti síneket szedték fel a tolvajok. Azt persze nem tudni biztosan, hogy miféle indíttatásból követték el tettüket. Jobb ötlet híján csupán, vagy esetleg príma üzletet láttak a sínpár felszaggatásában és fémhulladékként való értékesítésében. Annyi azonban biztos, hogy a vállalat dolgozóit még aznap berendelték egy kis éjszakai rohammunkára, hogy a hiányzó sínszakaszok pótlása után mielőbb helyreállhasson a forgalom.

Aztán következett az újabb ámulatba ejtő történet. Amikor ugyancsak a homokvidéken, egészen pontosan Bácsszőlősön kezdték meg egy trafóállomás szó szerinti (le)bontását. A némi szakértelmet is igénylő „munkálatokat” (ez esetben) nyilvánvalóan nem kiskorú elkövetők végezték. A maguk szakmájában is nagymenőnek számító kábeltolvajok ily módon a falu teljes lakosságát „büntették”, ugyanis a településen több órán át szünetelt az áramszolgáltatás.

Szabadkán idén több postarablás is történt. Mint anno a Vadnyugaton. De a város arról is híres, hogy gyakran a pénzautomaták közelében ólálkodnak a jól képzett zsebmetszők. Ahogyan a város központjában esett meg az is, hogy a bankból távozó idős asszonyt egyszerűen leütötték. Kórházba került, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. Az áldozat hiába volt a Magyar Nemzeti Tanács egyik tanácsosának az édesanyja, az ügyben nem történt semmilyen előrelépés. 

Topolyán az éléskamrák kifosztására szakosodtak a besurranó tolvajok. Csantavéren pedig az üzletek kirámolása a vissza-visszatérő slágertéma. Csak az elmúlt egy hónapban több üzlethelyiséget törtek fel. Szinte teljesen kiürítették az egyik piactérhez közeli vendéglőt. Mintegy 60 kilogramm fagyasztott húst tulajdonítottak el, és elvitték az összes fellelhető italt. Még a reggeli nyitásra előre elkészített, felszeletelt citromokat is bepakolták. Az elkövetőknek nyilván nem volt túlságosan sietős a dolguk, mert még arra is futotta az idejükből, hogy egy-egy kiválasztott italt lehörpintsenek ott a helyszínen. Miután kiszolgálták magukat, távoztak.  Még ugyanazon az éjszakán a vendéglőtől alig pár méternyire lévő ügyvédi irodába is bemásztak. Onnan eltulajdonították a legfőbb munkaeszközt, a számítógépet és egy csomó iratot is magukkal vittek. Majd pedig következett a trafik feltörése. Amely a már jól bevált forgatókönyv alapján, menetrendszerűen zajlik. (Valahányszor üzlethelyiséget törnek fel, az újságosbódé kirablása már csak mintegy ráadás következik. Alighanem az így zsákmányolt, kilószámba mérhető cigaretta jelenti a fizetséget a jól végzett munkáért.) És történt mindez a falu szívében. Alig százméternyire a rendőrállomástól. Az épület ablakából akár oda is láthattak volna, már ha odanéztek volna. Csak éppen nem néztek oda… De eltüntették egy reggelre a földműves-szövetkezet épülete előtt posztoló már muzeális értéket képviselő vasekét is. Nem csoda, hogy a színesfém tolvajok szemet vetettek a helyi viszonylatban ereklyének számító, műemlékként „őrizett” vaskolosszusra, hiszen több mázsát nyomhatott. És az értékesítői szép kis summát kaphattak érte. Kész csoda, hogy csak mostanában kelt lába. Évek óta ott díszelgett.

Aminek viszont már a fele sem tréfa, az éppen a gátlástalan garázdálkodók hihetetlen bátorsága, vakmerősége és magabiztossága.  Már nem csupán az éj leple alatt, a hajnali órákban járják az utcákat, hanem világos nappal is bemerészkednek a családi házak portájára. Sőt olyankor is beosonnak, amikor tudván tudják, hogy a család otthon tartózkodik. Már annak sincsen visszatartó ereje. Sőt, nyilván épp olyankor jelent a számukra igazi kihívást az összekuporgatott pénz meg a családi ékszer felkutatása. Mintha az égvilágon semmitől sem félnének a már harcedzett elkövetők. Mintha már jó előre tudnák, nekik aztán semmiképp sem eshet bántódásuk.

Alighanem valami ilyesmivel lehet csak (meg)magyarázni azt a legutóbbi hátborzongató történetet is, amely Keviben esett meg. A picinyke falucska alig két sor házból áll, mégis ezt szemelték ki maguknak a tolvajok. A hideg agyú elkövetők egy sírhelyet nyitottak fel azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a temetéskor a holtest mellé helyezett arany ékszereket megszerezzék. Az eltelt egy hónap alatt kétszer is kiásták az elhunyt idős asszony földi maradványait. Sőt másodjára a sírban nyugvó másik két holtestet is kiemelték. A kegyeletsértés hallatán/láttán nem csupán a parányi település lakói botránkoztak meg, hanem az egész környék felhördült. Úgy tűnik azonban, hogy mindhiába várunk „hivatalos magyarázatra”, mindhiába várjuk az elkövetők kézre kerítését. A sírgyalázó kriptarablóknak bottal üthetik a nyomát.

Bűncselekmény van, elkövető nincs. Az sosincs.

Hogy végül majd mi szabhat gátat ennek a fékevesztett megélhetési bűnözésnek (mert a végtelenségig csak nem mehet így), elképzelni sem tudom. Egy biztos: az egyre fokozódó szegénység, nyomorúság csak gerjeszteni fogja. Ahogyan a legfelső szintekről érkező minta is: amikor tolvajok tiltják másoknak a lopást. Hacsak nem követjük az egyik tornyosi asszony példáját! Aki a friss legenda szerint megelégelte azt, hogy úgy mennek hozzá a tolvajok, mint akik már hazajárnak, ezért szerzett egy puskát, és a váratlanul érkezőt lepuffantotta. Majd bement a rendőrállomásra, és felkérte az éppen szolgálatban lévő egyenruhásokat, hogy tüntessék el a holtestet a házából. Azok pedig (befejezvén az ajtóban megjelent asszony éléskamrájából származó étkek falatozását) szó nélkül felkeltek, és tették a dolgukat. Hogy igaz-e? Nem tudom. Mindenesetre: mesének nem rossz. Talán még a tolvajok elrettentésére is alkalmas. Ha elégszer elmondjuk… Mert egyébként semmi sem változik. Visznek mindent, ami csak mozdítható. Vagy, ahogy a barátom szokott fogalmazni: „Ellopják még az Istent is!”  

Szabó Angéla 

Embertelen időkben is embernek kell maradni

Vezéráldozat?

(Vagy csak politikai szemfényvesztés?)

Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar sajtó áporodott levegőjét meg-megmozgatta néhány friss szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt látni/hallani, hogy amit a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók, tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra hasonlítani. Például az öt temerini fiú ügye, közöttük is a 15 évre elítélt Máriás István kegyelmi kérelmének legfelső szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is megszellőztettek. Több helyen is, több szempontból is megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó – ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló legújabb epizódjait. Történt mindez az anyaország irányából érkező „tessék csínján bánni az üggyel”-féle sugallat, pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a nemrégiben elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a meggyengült életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított) érzékszervekkel rendelkező sajtónk vérkeringésének. Áldásos hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is áttevődött.

Az elítéltek tömeges szabadon bocsátása már magában nem egy szokványos esemény. Csak a ritka kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül 4200-an nyerhették vissza (egyik napról a másikra) a szabadságukat. Most megint a honi fegyházak túlzsúfoltságára, szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe már eddig is mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi rosszindulattal most azt is mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy szükség mutatkozik a felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen vagyonkezeléssel minősített ügyek feltárása és felgöngyölítése mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan nem lesz hiány. A szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve) nyersanyag-ellátása az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.

A hétköznapinak, szokványosnak minősíthető bűncselekmények és elítéltek között majd bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha történik véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre eltervezik/kitervelik. Abban az esetben viszont még az óriáshal sem szakíthatja át a hálót, és nem menekülhet el.

A mai nap vezető híre (a temerini fiúk hivatalosan még meg nem erősített börtönbüntetése enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez: „Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai kirendeltségének volt igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? – lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen nincsen ebben semmi meglepő. Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során nem érik be a ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak majd a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a dilettáns kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A találgatók másik fele ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy Kasza József nevének még pusztán a felemlegetéséig sem fog eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár elővezettetéséig. Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes bizonyossággal az esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt egykori szabadkai polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire engedik hozzá közel. Csaholnak csak morogva, fogvicsorgatva, vagy szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a lábtörlőt. Ez viszont csupáncsak attól függ, hogy mit szeretnének ezzel a nagy magyar hal zsákmányul ejtésével reprezentálni? A szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be, hiszen Kasza József sohasem volt félénk nyuszi természetű.  Akkor meg mire megy a játék? Előadják teátrálisan azt a tündéri utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen magasra tornázta fel magát a politikusi uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom” nem felejt, és alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával illetni és leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori kormánytagot, polgármestert, pártvezért sem hivatali helyzettel való visszaéléssel vádolni. Majd az információszedegetők, a terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e, s ha igen, milyen mértékben.

Nekem reggel óta csupa eretnek gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok, amilyenekért akár meg is kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez volt: egy újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert most éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy gesztussorozatnak. El kell verni a port még azon is, aki nem is olyan régen az itteni magyarság feje, első és legerősebb embere volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron el lehet verni a port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha ilyen a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi? (Megérne egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai hírnek. És mondogatták egymásnak, hogy lám, lám, őt is utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában! Nekem valamiért nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű elromlott bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába győzködtem magamat olyképpen, hogy annak idején engem is behívatott. Az egyik béketüntetésről szóló beszámolóm miatt. És Dudás Karcsi barátjával át is íratta a szövegemet. Úgy, hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap megjelent. De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken mellettem kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…

Egy dolog ménkű biztos: Kasza József a politikusok között is azon kevesek közé tartozott, akinek hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban, amikor Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még képviselt valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes Ézsaiás (29:13) örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” És ő ezt a bizalmat játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a „Nem abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni. Ő hívta életre (anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is, amelyből a végén ki is rekesztették. Ő hozta be a politikába azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És aki most azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.

Talán mégis van valami, amit hozzátehetünk a történethez: kiraboltak, megvertek, mint egy kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak – édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani. Embertelen időkben is embernek kell maradni.

Szabó Angéla

"Minden magyar felelős minden magyarért" - Szabó Dezső

Érdekes egy párt lett ez a VMSZ, kinek az életét teszi még tönkre váll-rángatva, 

hogy semmi köze hozzá? 

Jut eszembe, Csantavériek ismernek egy történetet...

Áristomba* került Kasza József a VMSZ előző elnöke

Léphaft Pál karikatúrája

Hivatali visszaélés gyanújával a szerb rendőrség őrizetbe vette Kasza Józsefet, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) volt elnökét.  Kasza Józsefet, illetve a három másik, ugyancsak őrizetbe vett személyt azzal gyanúsítják, hogy több mint 13 millió eurót sikkasztottak az Agrobank kárára. Az állítólagos bűncselekmény elkövetése idején Kasza József az Agrobank szabadkai fiókjának volt az igazgatója.  

Az éve eleje óta gyűrűzik az "Agrobank" botránya, neves közszereplőkkel fűszerezve - Fotó: BLIC

A hatóságok Zoran Maleševićet és Peđa Mališanovićot, az Azohem, a Mala Bosna és a szabadkai nitrogénművek (Azotara Subotica) igazgatóját, és egy ingatlanszakértőt is előállítottak.A Blic úgy tudja, valamennyiüket Belgrádba szállítják.

A szerb közszolgálati tévé értesülése szerint Kasza József az Agrobank korábban letartóztatott igazgatósági elnökével, Dušan Antonićtyal és munkatársaival megállapodva, törvényellenes módon hagyott jóvá három banki hitelt, valamint öt banki garanciát, kedvezőbb feltételeket biztosítva és a megfelelő biztonsági banki garanciákat mellőzve az Azohem, a Mala Bosna vállalatoknak és a szabadkai nitrogénműveknek.

Az ingatlanszakértő a lap szerint hamis ingatlanbecsléseket készített a nitrogénművek számára, valós értékük többszörösére felbecsülve egyes ingatlanokat, hogy azok fedezetül szolgáljanak az Agrobank hiteléhez. A szabadkai nitrogénművek 20 millió eurós hitelt kapott az Agrobanktól, a hiteleket a bank központjában hagyták jóvá.

A szervezett bűnözés elleni ügyészség októberben döntött az Agrobank botrány ügyében folytatott nyomozás kibővítése mellett, mert felmerült a gyanú, hogy hosszabb időn keresztül fennállt a hivatali helyzettel való visszaélések bűncselekmény.

Ivica Dacsity miniszterelnök: "A szabadkai rendőrség kriminológiai ügyosztálya, amely a Szerb belügyminisztérium kötelékébe tartozik előállított négy személyt Szabadkán, az Agrobank pénzeszközeinek hűtlen kezelése, -sikassztás alapos gyanúja végett. Az előállított személyek között van Kasza József is. Szó nincs nemzeti kisebbségi jogokról, itt szó van a korrupcíó elleni küzdelemről, másról nincs szó. Egyébként én tegnap Vajdaságban tartózkodtam és részt vettem a tartamányi biztonsági tanács ülésén, amelynek elnöklője Pásztor István, e ügyben nem az a fontos, hogy valaki szerb, magyar, albán, horvát, mindegy milyen nemzetű, milyen politikai beállítottságú, mi nem ez alapján döntünk. Alapos gyanú áll fönn, kérdés jelen esetben, hogy lesz e elég bizonyítékunk a közvádlóság részére, de ez ki fog derülni bizonyítási eljárás során."

MTI/Blic/Youtube

*börtön, tömlöc, fogda jelen esetben vizsgálati fogság

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartják vasárnap Nagyváradon

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartja vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az MTI-hez eljuttatott, Tőkés László és Lomnici Zoltán által aláírt közlemény szerint a nagyváradi akcióval a Szerbiában élő magyarság jogainak a védelmében, azok kivívása érdekében kíván fellépni az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselete és az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az eseményre Nagyváradra várják a délvidéki magyar közösség vezető politikai képviselőit. A rendezvény célja a délvidéki magyarság emberi és kisebbségi, anyanyelvi és oktatási jogai mellett való kiállás, a méltánytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt „temerini fiúk” ügyének felkarolása.

„Bízunk abban, hogy Tomislav Nikolic szerb államfő – az Áder János államfővel való legutóbbi megegyezés szellemében – a börtönben sínylődő magyar ifjak kegyelmi kérvényét kedvező módon fogja elbírálni” – áll a közleményben. A nagyváradi rendezvényre meghívták mindazokat, „akik szívükön viselik az emberi és nemzeti méltóság egyetemes ügyét”.

MTI

A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár... 

                                      Tóth Árpád

Füllentős vagy feledékeny?

A hét elején Magyarországra látogatott Szerbia köztársasági elnöke. Tomislav Nikolićot annak rendje és módja szerint igazi államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. Némi túlzással: gurították a lába elé a vörös szőnyeget, lesték-várták minden óhaját, és a kijelölt programnak megfelelően kísérgették egyik helyszínről a másikra. Anyaországunk kiváló vendéglátóként viselkedett. Ismételten tanúbizonyságot tett arról az eltökélt szándékáról, hogy Szerbiát tűzön-vízen át segíti bejuttatni az Európai Unióba, mert szent meggyőződése hogy neki is ott a helye. Ez az inkább csak kényszerű betuszkolásnak tűnő erőlködés viszont meg-megizzasztja még a kemény csatározásokhoz szokott politikacsinálókat is. Mert a magyarok húznák-vonnák előre Szerbiát, az meg egyre csak hátrál, farol és folyton-folyvást visszafelé tekinget. Dél felé. Koszovó irányába.

A messziről jött ember

A vendégeskedő szerb államelnöknek a lába nyomát az udvartartáshoz szorosan kötődő sajtó is hűségesen követte. Az újságírókat mintha elbűvölte volna a „messziről jött” ember „varázsa”. Ugyanis egymást túllihegve, túllicitálva áradoztak a két államelnök egekig magasztalt, már-már eszményi kategóriába emelt találkozójáról. Eszmecseréjüket a két szomszédos ország közeljövőjét illetően még a „bocsánat, hogy élek (és félek!)”-féle képet mutató vajdasági magyar médiában is történelminek nevezték. Jószomszédi viszonyról, felhőtlen kapcsolatról zengedeztek már hetekkel ezelőtt. Mégsem volt hatalmasnak mondható a meglepetés, amikor az épp csak bárányfelhős magyar égen váratlanul egy szerb villám cikázott végig. A naiv festőket is megszégyenítő módon idillikussá varázsolt magyar-szerb csendéletet a „messziről jött” belgrádi ember egyetlen kijelentésével egyetlen szempillantás alatt ripityára zúzta. Amit mondott, az maga volt a döbbenet. Knock out. Egy az egyben. A kivétel ez esetben is erősíti a szabályt. Amely szerint: a messziről jött ember azt mond (és azt is művel), amit akar…

A gesztustétel neve: botrány!

Az elnöki páros mítingjére már idejekorán előkészítették a talajt. A beszélgetés irányvonalát is felvázolták. A megvitatásra javasolt témák között volt két olyan is, amely igencsak érzékenyen érinti a vajdasági magyarokat. Az egyik az 1944/45-ös délvidéki magyar áldozatok előtti szerb főhajtás, a másik pedig a verekedés miatt 61 évnyi fegyházbüntetésre ítélt öt temerini magyar fiatal sorsa.

A közel nyolc és fél éve raboskodó fiatalok már évekkel ezelőtt kegyelmi kérelemmel fordultak a szerbiai köztársasági elnökhöz. Aki azonban sorra elutasította a kérvényüket. Az újonnan megválasztott elnök is alighanem folytatni kívánja az elődje gyakorlatát, hiszen a legelső ilyen jellegű beadványt ő maga is elvetette. A most 34 esztendős Máriás István (akit l5 év börtönre ítéltek) még ez év márciusában folyamodott államelnöki kegyelemért. Tomislav Nikolić október elején meg is hozta a döntését. A kérelmet simán elutasította. Erről – igaz, hogy több mint egy hónapos késéssel, de -- értesítették az elítéltet, az ügyvédjét és a szüleit is. (Pontosan ilyen sorrendben.) Akik még ki sem heverhették az őket ért sokkot, máris újabb megpróbáltatással kellett szembenézniük.

„Egy sokk és más semmi…

Újbóli felháborodásukat és elkeseredésüket a budapesti látogatáson tartózkodó politikus egyik hihetetlenül hangzó kijelentése váltotta ki. Az egyik ottani tévécsatorna esti műsorában azt nyilatkozta, hogy csak mostanában ismerkedett meg a temerini fiúk ügyével, de jóindulattal kezeli azt, és eddig még egyikük kegyelmi kérelmét sem bírálta el. Ennélfogva tévesnek minősítette azokat a sajtóban megjelent híreszteléseket, amelyek a beadvány elutasításáról szóltak. Igen ám, csakhogy az érintettek részére megküldték az államelnök által ez év október 4-én aláírt dokumentumot, amellyel igazolni tudják az elnöki elutasítás tényét. 

A hiteles dokumentum napvilágra kerültével és a sajtóban történő bemutatásával viszont már nem csupán a fejetlenség és a zűrzavar vált teljessé, hanem magának a köztársasági elnöknek a hiteltelensége is. Akarva-akaratlanul láttatni engedte magát a temerini fiatalok esetének (és ezzel együtt az itteni magyarság ügyének is) a példátlan komolytalansággal és szégyenletes hányavetiséggel történő „kezelése”. Amely történet (levonván a keserű konzekvenciát) a magas beosztásban trónoló politikusok részéről nem is érdemel meg alaposabb tanulmányozást, odafigyelést. (De mindenképpen megér egy misét.)

… a vádam csak ennyi!”

Nikolić úr enyhén szólva is megbotránkoztató kijelentése nyomán elindult a találgatások lavinaáradata. Mi történhetett valójában? Túl sok variációt nem lehet felsorakoztatni. Az egyik lehetséges verzió szerint a köztársasági elnök aláírta az elutasító kérelmet, csak időközben megfeledkezett róla. Merthogy annak tárgya olyannyira jelentéktelen becses személye számára, hogy egy-két másodpercnél tovább nem is tartotta érdemesnek az üggyel való bíbelődést. Ezért villámgyorsan át is helyezte a kobakjának a „sürgősen törlendő és felejtendő dolgok” címkével ellátott „fiókjába”. A süllyesztőben pedig az elmúlt egy hónap alatt szépen eltűnt. 

Egy másik lehetséges magyarázat: igazából nem is nézte meg alaposan, hogy mit firkantott alá. A szokásos napi taposómalom rutinja szerint az ügyintéző beosztottjai (akikben nyilván feltétlenül megbízik) az orra alá dugtak egy papírost, ő meg ellátta azt a kézjegyével. Nagy eset, mondhatnánk, hiszen naponta bizonyára tucatszám sorakoznak az asztalán az elnöki láttamozásra váró akták, papírlapok. Aznap ez is csak egy volt a sok közül. Ki emlékszik rá?! Aztán: még milyen ideológiai kaptafára lehetne ráhúzni ezt a szörnyen elbaltázott történetet?  Meglehet az is, hogy nem hagyta jóvá a kérelmet, hanem visszadobta, de időközben rájött, hogy rosszul időzítette annak elvetését. Hiszen mindez éppen a budapesti látogatást megelőzően történt, ahol viszont valamiféle gusztustételt vártak tőle a vendéglátói. (Legalábbis a szépen vasalt, jól fésült hivatalos verzió szerint.) Ennek azonban elég csekélyecske a valószínűsége. Mert egy ilyen legfelső szintről érkező, hatlövetűből leadott kapitális elnöki baklövés hatalmasat képes durranni egy normálisan működő országban. Akár még a bársonyszéket is megingathatja a politikus hátsója alatt. Nálunk persze nem. Mi nem olyan ország vagyunk… Azt már igazából végig sem merem gondolni, hogy mi van akkor, ha magát az elnök urat is galád módon felültették. Ha más valaki bírálta el helyette Máriás István kérelmet. Ha az élethalált osztó aláírását hamisították. Ő meg esetleg a saját szemével mégcsak nem is látta a neki címzett beadványt. Ez esetben csak reménykedni tudok abban, hogy egyetlen magyar nemzetiségű aktatologató sem dolgozik az államelnöki kabinetben. Mert könnyen meglehet, hogy a gaz elkövető gyorsan megjelenik a temerini fiúk ötágyas börtönszobájában tizenegyedik cellatársként.

„Tudod, hogy nincs bocsánat…”

Talán nem túlságosan erős a túlzás: államelnökünk Budapesten tett észbontó kijelentésével nem is lenne érdemes foglalkozni, ha történetesen nem kapcsolódna szorosan öt magyar fiatalember életéhez, és ha nem vetne sötét árnyékot valamennyi Vajdaságban élő magyarra. Való igaz, hogy ezzel az emlékezetes „mutatványával” a köztársasági elnök nem kevesebbet tett, mint hogy meghazudtolta saját magát. Egyik szavával agyonütötte a másikat. Mást mondott, mint amit cselekedett. Annak éppen az ellenkezőjét tette. És még csak egy leheletnyi kis dorgálást sem kap érte. Barackot sem nyomnak a fejére. És nem is csavarintanak egyet a fülén. Mert ő mindenható és érinthetetlen. A mélységes fájdalmukban is megalázott szülőkkel meg ugyan ki az, aki törődik?! Tűrjék, viseljék el, éljék túl és punktum! Eddig is ezt tették. Se politikusi becsületszóra mondott „elnézés”, se köztársasági elnöki „sajnálom”, se pusztán emberi (Emberi!) bocsánatkérés… De miért is lenne? Elvégre sohasem a gyengék kérnek bocsánatot, hanem a jók. (Csak eddig még nem jutott el a fejlődésben a gőgös szerbiai hatalom, ezért ezt nem is tudhatja.)

Kirakatba való minta- és iskolapéldája lehetne ez a mostoha kisebbségi sorsban gyökerező legújabb lélekfacsaró történetünk az örökösen kettős mércével méricskélő Szerbiában annak, hogy egyeseknek mindent szabad, mások számára viszont semmi sem engedélyezett. Az ügyből mégsem lesz hetedhét országra szóló botrány. Nem lesz sem magyarázatkövetelés, sem pedig számonkérés. Egy-két nap, és elcsitul a morgolódás. Ezt az előkelő nevén vadonatúj szerb gesztustételnek nevezett felháborító és ép ésszel fel nem fogható skandalumot is, mint egy soron következő újabb keserű pirulát, egykönnyen lenyeletik velünk. (Amíg csak a szánkat tátjuk.)  És kéretik a mosolyt is hozzá. Hiszen az elnök, az elnök. Amit kinyilatkoztat, az szent és sérthetetlen. Illik megtanulni egyszer s mindenkorra. Vagy ahogyan azt a temerini Csorba Béla mondaná: „Mindenki hülye, csak ő a helikopter!” S ha most (is) mondaná, igazat adnék neki…

Szabó Angéla

A tíz parancsolat

Az ortodox és a protestáns egyházak által használt tradicionális szöveg 

Rembrandt: Mózes a kőtáblákkal, 1659

1. És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván:
2. (I. )Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.
3. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
4. (II.) Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
5. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőnszerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek.
6. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
7. (III.) Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
8. (IV.) Megemlékezzél a szombatról, hogy megszenteljed azt.
9. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat;
10. De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, [se] szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van;
11. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
12. (V. )Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ád te néked.
13. (VI.) Ne ölj.
14. (VII.) Ne paráználkodjál. (Az eredetiben: Ne légy házasságtörő.)
15. (VIII.) Ne lopj.
16. (IX.) Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
17. (X.) Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.

(A Károli-fordítás szerint)

A félelem szonettje

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!
S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Dsida Jenő

IDŐHÚZÁS

„Most lenne időben új erőre kapni.

Most lenne időben végleg megrohadni.

Most lenne időben az arcon a rángás.

Most lenne időben a mellen a vágás.”

Most.

Pont most.

Mert mikor, ha nem most?

Most lenne ideje a temerini fiúk szabadulásának.

Ha már oly sok idő elmúlott hiába.

Akkor: MOST!

Égbekiáltó a temerini fiúk bűne. Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott, tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.

A mi büszke Szerbiánk igazságosztó elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában, nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent. Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?! Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért majd jó alaposan kiplecsnizik.)

Tökéletesen ki van ez találva. Meg lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is magyarázzák…

Én világéletemben nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...

„Most lenne időben a perc, mire vártunk.

Most lenne időben az elzuhanásunk.

Most lenne időben az angyal a késsel.

Most lenne időben egy tál meleg étel.”

Nyolc és fél év temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok. Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből, fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. 

Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!

Köszönik szépen, de ami a várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették. (És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak, az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő hiábavaló múlatása – csak úgy,  önmagában -- nem tesz az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“ (olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének) köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még egytől-egyig életben vannak. (Hárman  nyolc éve nem látták a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg, senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)

Ez idő alatt a mi magyar politikacsinálóink egyetlenegyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom, ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés, tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes „eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta. Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem számítottak…

A történetnek azonban még nincs vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is. Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő, Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???   
   

Nem gondolom. Idézek inkább egy klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van, akkor mi végre a némaság?

Közben talán a legeslegutolsó szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk. Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből. 

Meddig még? A temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást? Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?

Még öt évig? Vagy hétig?

És mikor fognak élni???

Pusztán csak belegondolni is: maga a téboly.  

„Most lenne időben, de nincsen idő rá.

Most lenne időben, ha volna erő rá.

Most lenne időben, de végleg elévül.

Most lenne időben az Úr szava végül.”

Szabó Angéla

(Idézetek: Csengey Dénes)

Piros hold körül

Piros hold körül denevérek,
bársony koszorú, bodor féreg.
Malacvilágosság az égen.
Hűvöslő szalmazsák a réten.

A saláták az estharmatban
borzonganak, kotyognak halkan.
Már-már rikoltva fölrepülnek.
S tollászkodva megint elülnek.

Pokoli tompa puffanások,
puha füveken járkálások.
Szarvasok agancsai hullnak.
Vagy virág után ágak nyúlnak?

Piheg a meggy kicsattant ajka,
még a kórón is, fönnakadva.
S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
az egész világ! Mint a melle...

Minden lábához ejti kincsét.
Lábamhoz ess-e, ó szegénység?
Ki terhel majd, gyökig hajolva,
miként ha termésem ő volna?

1928. nov. 16.

József Attila