A "cukrosbácsi" Nagykikindára fehér furgonnal jön?

A feltételezett "cukrosbácsi"

Nagykikindán és a környékbeli falvakban zajló történetről van szó, nevezetesen elterjedt a közbeszédben, hogy “fehér furgonnal” közlekedő személyek gyermekeket cukorkával és egyéb édességgel csábitanának a “belgrádi” rendszembtáblás gépjárművükbe...

Vitomir Radak a nagykikindai "Szent Száva" álltalános iskola igazgatója, megrősítette e hiresztelésekről ő is hallott, amelyek a borzolják a kedélyeket Észak-Bánátban és a Tisza-melléken napók óta.

"A mi nevelési és oktatási intézményeinkben iskola rendőr teljesít szolgálatot, de én személyesen hívtam fel a figyelmét a kisegítő személyzetnek és kollégáimnak, hogy fokozott figyelmet szenteljenek a híresztelésnek és javasoltam nekik, hogy az óvintézkedéseket tartsák be, amelyek ilyen és ehhez hasonló körülmények megelőzésére szolgálnak. Elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy semmiáron ne közelítsenek idegen személyekhez és tőlük ne fogadjanak el semmit! Elvárom, hogy a rendőrség megállapítsa, hogy pletykáról, ízléstelen tréfáról, vagy tényleg rosszakaratú emberek ténykedéséről van szó, akik gyermekeink életét szándékoznak veszélyeztetni. Tudom, hogy nem könnyű, de arra kérem, szülőket, hogy ne essenenek pánikba! Meggyőződésem, hogy a rendőrség mielőbb felderíti, miről is van szó!"- fejezte be ezzel nyilatkozatát a nagykikindai iskolaigazgató.

A rendőrség első nyilatkozata e ügyben, hogy néhány nappal ezelőtt Szaján faluból érkezett az első feljelentés. A nagykikinda melletti főként magyarok lakta faluban lettek figyelmesek a fehér furgonra, amelyben "állítólag", két férfi és egy nő tartózkodott, aki a gyerekeknek édességet adott és megkérdezte, hogy hol és kivel élnek, amelyet fel is jegyezett. A nő az UNICEF aktivistájának adta ki magát. A fehér furgont más falvakban is látták.

"Az összes információ begyűjtésén dolgozunk, amely a körülményekről és a bejelentett eseményekről szólnak, abban a reményben, hogy ésszerű magyarázatot tudunk adni e cselekményre" - így szólt a nagykikindai rendőrség rövid nyilatkozata.

A nagykikindai rendőrség területén, már öt iskolában teljesít szolgálatot rendőr. Minden nap jelen vannak négy középiskolában és három általános iskolában Nagykikindán és a Szerb-Magyar határmenti "Október 10." Általános iskolában Horgoson.

A "Doznajemo.com" internetes hírportálnak jelentkezett Daniel Zelic Ljubuško-i "Zelic LWT" Rent-a-car autókölcsönző tulajdonos, aki azt állítja, hogy a rendelkezésére álló adatok, hozzájárulhatnak a sikeres rendőrségi vizsgálathoz-nyomozáshoz  és a "titokzatos" fehér furgonos ügy mielőbbi felgöngyölítéséhez. 

A hírportálnak elküldte a feltételezett gyanusítottról készült képeket, aki november 2-án kölcsönözött tőle fehér furgont és a mái napig nem szolgáltatta azt vissza.

A feltételezett "cukrosbácsi"

Az üzletember nyilatkozatát megerősíttette és hasonló a hivatalos nyilatkozatot adott közre a Nyugat-Hercegovinai vármegye belügyminisztériuma is.  

A Ljubuski rendőrség feljelentést kapott, osztrák állampolgár B. B. (42) ellen november 2-án.

Nevezetesen a "Zelic LWT" rent-a-car ügynökségtől bérelt egy fehér furgont, amelynek típusa "Mercedes Vito" volt és a bérleti szerződés lejárta után sem szállítta vissza a járművet a bérbeadó cégnek. 

 

Rendőrség körözést adott ki az említett személy ellen, a hírpotál megtudta, az ügynökség által bemutatta a dokumentumok alapján, a körözött személy neve Boris Bumber, 42 éves az Osztrák Köztársaság állampolgára.

Viszont mesélnek még egy zvorniki férfiról is a Bosnyák-Szerb határmenti városából...

Ki a cukrosbácsi és segítői, akik félelembe tartják az Észak-Bánáti régiót még nem tudni? Viszont jobb félni, mint megijedni! A szülők meg legyenek figyelemmel, hogy lurkóik kikkel és holt töltik el szabadidejüket, de ez egy régi lemez, no de érdemes újra meghallgatni, nehogy a "cukrosbácsitól" a végén éppen ők vegyék el cukorkát...

A doznajemo.com alapján összeállította: Margit Zoltán

Kötelező-e a „kötelező”?

Kötelesek-e fizetni a mezőgazdasági termelők a nyugdíjbiztosítást? Kötelező-e a kötelezőnek mondott járulék fizetése? Kötelezővé tehető-e, a törvény erejével rákényszeríthető-e a termelőkre, amennyiben ők ezt nem akarják?

Az adóhivatal szerint – amelynek tudvalevőleg az állam felé irányuló tartozásoknak a megfizettetése a legfőbb tevékenysége – egyértelműen: igen. A földműveseket tömörítő érdekképviseleti szervezet szerint is: igen. Az érintettek szerint viszont nem, mert a mostanra már megváltozott körülmények miatt nincsen az égvilágon semmi értelme, és a gazdák csak a sanyargatás, a kizsákmányolás egyik (jogi paragrafusok mögé bújtatott) válfaját látják benne.

Egy kis „kórtörténet”

Szerbiában 1979-ben vezették be a földművesek nyugdíjbiztosítását, akkor még kizárólag önkéntességi alapon történt a járulék fizetése. Három évvel később, 1982-ben kötelezővé tették, de akkor még csak az úgynevezett társult mezőgazdasági termelők részére. 1986-tól azonban már minden olyan család, illetve személy számára megkerülhetetlenné vált, aki a megélhetését jobbára a mezőgazdasági termelésre alapozta. Ugyanígy napjainkban is érvényes, ezért e kötelezettségnek a megtagadása büntethető, azaz a tartozás összege kényszerrel behajtható.

Talán kevesen tudják, hogy öt éven át senki sem köteles fizetni. Az ötéves periódus tetszés szerint választható, azzal, hogy amikor az illető nyugdíjjogosultságát megállapítják, akkor azt az időszakot számításon kívül hagyják. A nyugdíjat akkor kezdik folyósítani, ha kérelmező nő betöltötte a 60. életévét, férfiak esetében pedig 65 év a korhatár. Egységes a feltétel, amely szerint legkevesebb 15 éven át fizetniük kell ezt a járulékot. De kaphatnak nyugdíjat abban az esetben is, ha betöltötték az 53. életévüket és 35, illetve 40 éven át fizették ezt a fajta hozzájárulást.

Idén 90 000 dinárt kellett befizetni

Az adóhivatal szabadkai kirendeltségében, az egykori Társadalmi Könyvviteli Szolgálat épületének körsalteros hodályában felkészülten várják a többségében faluról érkező „értetlenkedőket”. A gyakorta vaskalaposkodó és nyakaskodó mezőgazdasági termelőkkel bajlódó ügyfélszolgálat meglehetősen olajozottan működik. Hogy a többletmunkának számító fölösleges kérdéssekkel való akadékoskodásnak az elejét vegyék, az üvegfalra kifüggesztették a legfontosabb tudnivalókat.

A földművesek egészségügyi biztosítása erre az évre 31 320 dinár. Ha egy összegben akarták tisztázni. Ha pedig részletekben, akkor negyedévenként 7830 dinárt kellett befizetni. A nyugdíjalap éves összege 58 600 dinár, vagy pedig négyszeri alkalommal („fertályonként”) 14 650 dinár. Ebből pedig könnyen megállapítható, hogy az érintettek ebben az évben mintegy 90 ezer dinárt készíthettek elő, ha azt akarták, hogy legyen érvényes betegkönyvük és majd egyszer, valamikor nyugdíjuk is. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű és nem is ilyen egyértelmű. Mert arra még csak-csak odafigyelnek és ügyelnek az emberek, hogy az egészségügyi könyvecskéjüket érvényben tartsák, a nyugdíjbiztosítást azonban sokan már évek, sőt évtizedek óta egyszerűen mellőzik. (Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy már a betegkönyv hitelesítésének sem látják mindig értelmét, mert amikor orvoshoz kerülnek, a beavatkozásokért és a gyógyszerekért is általában fizetni kell. Akkor meg mit ér, ha van az embernek egészségügyi biztosítása?! Nem megy vele sokra.) A földműveseknek járó nyugdíjjal szembeni berzenkedésnek pedig az a legfőbb oka, hogy a végkimenetel kockázatos és bizonytalan. Ebben a koldusszegénnyé tett országban mára minden tervezhetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Nem lehet tudni, meddig lesz még képes a szerb állam a nyugdíjak folyósítására, amint az is kérdéses, hogy az általában kemény fizikai munkát végző érintettek megérik-e majd egyáltalán a saját nyugdíjaztatásukat. Magyarán: az eddig már befizetett (és jobbára ablakon kihajított) összegek mellett érdemes-e újabb milliókat a feneketlen államkasszába tömni? A majdani bizonytalan, nevetséges összegű földműves-nyugdíj balga reményében… Hiszen, akik e járandóság mostani haszonélvezői, azok mind arra panaszkodnak, hogy a részükre kiutalt 9-10 ezer dináros havi alamizsna épp csak a hideg vízre elég.      

Az egyiknek eltörlik, a másiknak nem…

A Szabadkai Paraszt Szövetség még a télen arra hívta fel a mezőgazdasági termelők figyelmét, hogy mindazok, akik 2008 és 2012 között nem fizették a nyugdíjbiztosítást, leírhatják a szóban forgó időszakban fölgyülemlett adósságukat. Ha január végéig befizettek 15 ezer dinárt, és februárban még ugyanennyit, akkor a számukra egy év után jóváírják a tartozásra számított kamatot, két év után pedig az adósságot. Aki erről értesült, az nyilván élt is a kínálkozó alkalommal és „potom” 30 ezer dinár fejében akár több százezer dináros tartozásától is végleg megszabadulhatott, aki viszont nem rendelkezett ezzel az információval, az most „magára vessen”. Az nyögheti tovább az eddigi terheket. Hacsak nem dönt úgy, hogy megtagadja a járulék fizetését. Dacára annak, hogy a gazdákat tömörítő érdekszervezet határozottan kiáll az mellett, hogy az ilyen jellegű tartozásait mindenkinek ki kell egyenlítenie. Aki pedig mégsem mutat erre hajlandóságot, attól (ha kell) hajtsák be kényszerrel. Foglalják le és vegyék is el a földjét! Igenis! Mert ez így van rendjén. Mondják.

Ilyen rigorózusak manapság a parasztok érdekvédői. Persze ők nem a mindenkori állam érdekérvényesítését helyeslik, hanem csupán azokat a földműveseket szeretnék ily módon védelmezni, akik akár már évtizedek óta fizetik a nyugdíjalapot. Feltéve azt a költői kérdést, hogy: Akkor az a hülye, aki fizet? Aki meg okos, az kibújik a kötelezettség alól?

Egy másik szempontról azonban mintha megfeledkeznének. Egy közös, egy általános, egy magasabb rendű, egy felsőbb érdekről, amelynek a mostani bitang (szerbiai) helyzetben minden mást fölül kellene írnia. És amely miatt minden valamirevaló paraszt egyesületnek, gazdakörnek, termelők klubjának megingathatatlanul szembe kellene fordulni minden olyan próbálkozással, amely a mezőgazdaság, az élelmiszer-termelő további módszeres fosztogatására irányul. Talán inkább ebben kellene segítséget nyújtania az óriási adósságokkal terhelt (magyar) gazdáknak. Azzal, hogy melléjük áll, a pártjukat fogja, igazat ad nekik. Akkor is, ha – milliós tartozások bár másutt is vannak – most még csak Óbecse község területén zajlik a kényszerbehajtás.

Ezt diktálná a parasztbecsület.

Szabó Angéla   

Végrehajtók - Milliós értékű „fog(lal)ások” Péterrévén

Az elmúlt napokban több péterrévei család otthonában jelentek meg a „végrehajtók”. Az óbecsei községhez tartozó településen olyan mezőgazdasági termelést folytató háztartásokat kerestek fel, amelyekben nem törlesztették rendszeresen az állami tartozásokat. Egészen pontosan: a társadalombiztosító irányában nem fizették az úgynevezett földművesnyugdíj-alapot. Akár több éven át sem. Ennek következtében pedig több százezer dináros tartozást halmoztak fel. A hátralékot pedig 120 százalékos kamattal sújtották. Ily módon több esetben egymillió dinárt is meghaladó adósságállományra „tettek szert”. Mivel pedig azt az írásbeli felszólítás kézhezvételétől számított öt napon belül nem fizették be, a termőföldjüket az adósság mértékében (kérdezés és minden előzetes bejelentés nélkül) jelzáloggal terhelték. A szokatlan esetek nem kis megdöbbenést és felháborodást keltettek a falusi lakosság körében.

Mi is az a zálogjog?

A zálogjog célja az, hogy a hitelező az általa nyújtott szolgáltatást (például kölcsönt) visszakapja, illetve a szolgáltatásért később járó ellenszolgáltatást megkapja. Abban az esetben, ha ez nem történik meg, a zálogjogosult a zálogtárgyból kereshet kielégítést. Zálogjog tárgyául szolgálhat minden birtokba vehető dolog, átruházható jog vagy követelés. Jelzálog létrejöhet szerződés, jogszabály és hatósági határozat alapján.

A szokásosnál kissé hosszabb és alaposabb tájékozódás után kiderült, hogy Péterrévén nem most került sor első ízben ilyen kényszerű állami intézkedésre. Már tavalyelőtt is próbálkozott az adóhatóság ilyen jellegű pénzbehajtással. Akkor is kiszemelt magának néhány „adófizetésben kissé trehány” potenciális áldozatot, azt remélve, hogy az állítólagos kinnlevőségeit ily módon bevasalhatja a gyanútlan mezőgazdasági termelőkön. Az erőszakos módszer azonban csupán részsikereket eredményezett, mert a „pénzbehajtók” határozott fellépésétől megszeppent földművesek az addigi tartozásaiknak egy részét azonnal törlesztették. De minthogy az első, kezdeti lépés megtétele után többé nem zargatták, hanem békén hagyták őket, az adóhátralék teljes összegét nem fizették be.

Zórádék esete

A gyümölcs- és zöldségtermesztéssel foglalkozó, heti rendszerességgel piacozó péterrévei Zórád család teljes tíz éven át példásan fizette a földművesek nyugdíjbiztosítási járulékát. 1996-ban azonban ezt felfüggesztették. Így azóta egyre csak halmozódott az ilyen jellegű állami tartozásuk. Túl sokat persze nem törődtek és nem is foglalkoztak vele, hiszen ők már évekkel ezelőtt lemondtak arról az ábrándjukról, hogy valaha is nyugdíjasok lesznek. Nemrégiben azonban meglepetés érte őket.

– Egy felszólítást kaptunk levélben a Gazdasági- és Pénzügyminisztériumtól, amelyben közlik velünk, hogy elmaradt adóhátralék (nyugdíjalap) címén fizessünk be összesen 1.489.000 dinárt, de öt napon belül – mondja a családfő, Zoltán. – Amikor a teljes szöveget átolvastuk, megint elcsodálkoztunk, mert kiderült, hogy a valós tartozásunk egy dinár híján 600.000 dinár, az erre elszámolt kamat viszont a 800.000 dinárt is jócskán meghaladja. Mivel mi nem igényeljük a földműveseknek járó nyugdíjat, ezért nem is fizettük be azt az összeget, amit követelnek rajtunk. Nem fizettünk egy parát sem, és nem is fogunk fizetni, történjen bármi.

– Ekkor jött a következő arculcsapás – folytatja a panaszt a felesége, Angéla. – Pár nappal ezelőtt egy háromtagú bizottságféle érkezett hozzánk Óbecséről, akik arról tájékoztattak bennünket, hogy mivel nem egyenlítettük ki a tartozásunkat a nyugdíjbiztosítási alap irányában, jelzálog terheli a tulajdonunkban lévő földterület egy részét. Az adósság mértékének megfelelő összegben. Ez pedig azt jelenti, hogy a továbbiakban zálogtárgynak számít a gondosan művelt, bekerített és öntözött gyümölcsösünknek egy parcellája. Vagyis éppen a legjobb, a legminőségesebb termőföldünk. Az intézkedés több mint 1 hektár első osztályú és 11 ár 65 négyzetméter harmadosztályú termőterületre vonatkozik. Az előző értékét 1.431.582, az utóbbit pedig 112.014 dinárban állapították meg. Mindebből világosan látszik, hogy akik ezt elrendelték és így kifundálták, azok pontosan tudták, hogy melyik parcellát miért választják. Elmondták azt is, hogy a tőlünk követelt összeget akár részleteiben is törleszthetjük, méghozzá két teljes éven át, és kiszámították, hogy havonta körülbelül 700 euró dinárértékét kellene befizetnünk. Meg még azt az 5000 dinárt is, amit saját maguknak a kiszállásért követelnek. Mi azonban erre nem vagyunk hajlandóak, ezért ügyvédhez folyamodtunk.  

Berkes Károly esete

– Mivel öten voltunk a családban, és édesapám mindannyiunk után fizette a nyugdíjbiztosítást, gyakran hallottam, hogy arról beszélt, milyen sokba kerül ez nekünk, és nem is tudhatjuk biztosan, élvezni fogjuk-e valaha is a gyümölcsét. Mintha csak előre látta volna a történéseket… Mert amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, akkor azzal fizették ki, hogy a részére nem folyósíthatják azonnal a nyugdíjat, hanem várnia kell, ugyanis három évvel elmaradtak a kifizetéssel. Na, én apám példájából tanultam! Amikor megnősültem, két hold földet kaptam tőle, de az után semmiféle nyugdíjbiztosítást nem fizettem. Igaz, nem is követeltek tőlem ilyesmit. Most viszont én is megkaptam az elmaradt tartozásomról szóló értesítést: állítólag 1.300.000 dinár az adósságom. Hogy ez hogy jött össze, fogalmam sincs. Én nem igényeltem a földműveseknek járó nyugdíjat, ahogy most sem és a jövőben sem számítok rá. Ha ennyi pénzt most befizetnék, akkor sem kapnám vissza, ha száz évig élnék. Most azzal ijesztgetnek, hogy az adósság fejében másfél hold földet elvesznek tőlem. A kijelölt parcellán kukorica volt, azt betakarítottam és már be is vetettem. Búza terem majd benne. Valakinek. Még nem tudjuk, kinek. Én kereken megmondtam, hogy most sem és ezután sem fizetek. Akkor majd megint jönnek, és megint elvesznek egy jókora földdarabot? És szép lassan elszedik tőlem mind a tíz holdat, amin gazdálkodom? Ha szociális segélyre szorulok, az jobb lesz? Az kinek lesz jó?

A péterrévei termelők mindegyike most még egyedül, külön-külön készül arra, hogy megvívja a maga csatáját az állami hivatalokkal szemben. Talán ha összefognának és társulnának a bajban, a saját érdekeiket is eredményesebben tudnák képviselni.

Szabó Angéla

Kapcsolódó:

Adósságvadászat Vajdaságban

No comment...

Adósságvadászat Vajdaságban

Nagyon úgy fest, hogy erőltetett ütemben folytatódik az üresen tátongó szerbiai államkassza vajdasági (magyar) pénzekkel történő feltöltése. A vadonatúj minisztériumi rendelkezés várhatóan minden olyan mezőgazdasági termelőt érint majd, aki az elmúlt években/évtizedekben jelentős adóhátralékot halmozott fel az állami szervek irányában. Úgy tűnik, a jól fizetett hivatali gépezet most beváltja a korábban tett fenyegetéseit, és vasszigorral, kötelező módon (ha kell, kényszerrel: „elzálogosítással”, végrehajtók által) kasszírozza be a különféle tartozásokat.

Az adósságvadászat máris megkezdődött. Elsőként Óbecse község területén, ahol a Gazdasági- és Pénzügyminisztérium községi kirendeltségének képviselői háromfős csoportokban járják a terepet. Kiindulásként az elmúlt napokban/hetekben a zömében magyarok-lakta Péterrévét keresték fel – állításuk szerint azt a falut, amelyben a legtöbb ilyen (földművelésből élő) adóst tartják nyilván. Náluk jelentek meg minisztériumi rendeletre, az orruk alá dugva a felszólító figyelmeztetést, az adóhátralékukra vonatkozó pecsétes papírost. A tartozás végösszege a 2013. augusztus 12-ével lezárt időszakra vonatkozott. Külön tételként tüntették fel a nyugdíjbiztosítási járulék összegét és az arra számított 120 százalékos kamatot. Ebből pedig az derült ki, hogy a kamat címén követelendő összeg általában jóval magasabb magánál a tartozásnál. (Ha például 500 ezer dinár a család tartozása, akkor arra 800 ezer dináros kamatot számoltak el.)

Elúszhatnak-e pecellósi termőföldek?

A péterrévei termelők adóssága több esetben az egymillió, sőt a másfél millió dinárt is meghaladja. A hátralék maradéktalan törlesztésére kereken 5 napot adtak. Aki ez alatt az idő alatt nem élt a felkínált „lehetőséggel”, mert nem tudta összeszedni a követelt összeget, vagy továbbra sem akarta befizetni, azt hihetetlen meglepetés érte. A címére megküldött hatósági határozat alapján a termőföldjét jelzálog terheli. Magától értetődően: az adósságnak megfelelő értékben. A továbbiakban zálogtárgyként kezelendő parcellákat a tulajdonos tudta, megkérdezése és beleegyezése nélkül, vagyis tetszés szerint jelölték ki. Hogy a baj meg a zűrzavar még nagyobb legyen, több esetben a legjobb minőségű, az első osztályú termőföldre esett a választásuk. Azt már mondani sem kell, hogy a földterület pénzbeli értékét is a gazdák bevonása, közreműködése nélkül állapították meg. Például: akinek 1 millió 300 ezer dináros tartozása volt, attól másfél hold szántóföld elvételét helyezték kilátásba, akinek pedig az adóhátraléka a másfél millió dinárt is meghaladja, az egy és háromnegyed holdnyi gyümölcsöse bizonytalan sorsáért aggódhat. Hogy jogorvoslattal éljen, van rá két hete.

Az ilyen jellegű intézkedés felháborodást keltett a péterrévei termelők körében. Közülük többen tanácstalanok és tehetetlennek, teljességgel kiszolgáltatottnak érzik magukat. A döntést igazságtalannak és felháborítónak tartják, mert állításuk szerint egyáltalán nem is szeretnének élni a nyugdíjaztatás lehetőségével. Magyarán: nem számítanak semmiféle földműves-nyugdíjra. Akkor pedig miért kényszerítenek rájuk ilyesmit?

Az obligát kérdést természetesen az illetékeseknek is feltették, akik viszont azt válaszolták, hogy mese nincs, a nyugdíjbiztosítást kötelező fizetni.

Ablakon kidobott pénz-e a nyugdíjbiztosítás?

Mindazok a termelők, akik kizárólag a földművelésre és az állattenyésztésre alapozták a gazdaságukat, számíthattak arra, hogy egy napon majd a nyugdíjbiztosítási járulékot is fizetniük kell. (Régi alapigazság az, hogy az adó(sságo)t nem szokta a kutya lenyalni.) A múltban már volt is egy olyan tízéves periódus (az 1986 és az 1996 közötti időszak), amikor a közismert nevén csak „nyugdíjalapnak” mondott hozzájárulás fizetését a számukra egyszerűen kötelezővé tették. Egyetlen tollvonással. A legtöbben szó nélkül eleget is tettek ennek a kötelezettségüknek. Igen ám, de az említett (relatíve szélcsendes) évtized után Szerbiában igen komisz idők következtek. Amikor hiába volt valakinek betegbiztosítása, hiába törlesztette rendszeresen a TB-járulékot, és hiába rendelkezett naprakészen érvényes, hitelesített egészségügyi könyvecskével, ha orvoshoz került, ha műtétre várakozott, szinte mindenhol és mindenért fizetnie kellett.  Márpedig egy-egy komolyabb orvosi beavatkozásért akár több ezer márkát is elkértek szemrebbenés nélkül, és akinek számított a saját egészsége, annak bizony a zsebébe kellett nyúlnia. (Pedig akkor sokan még két márkát sem kerestek havonta.) Aztán éveken át olyan banálisan nevetséges összeget folyósítottak a földműveseknek nyugdíj gyanánt, hogy azt szinte szégyellték a bankban vagy a postán fölvenni. Ráadásul a koldusalamizsnának is beillő havi járandóság rendszerint több hónapos késéssel érkezett. Ekkor rengetegen elálltak a „nyugdíjalap” fizetésétől. Nem látták értelmét. Sőt (egyébként nagyon logikusan) azzal érveltek, azzal takaróztak, hogy vélhetően meg sem fogják érni a nyugdíjaztatásuk napját, el sem fogják érni azt az életkort, amikorra majd nyugdíjjogosulttá válhatnak. Mert akkor már régen a temetőben lesznek.  Később voltak, akik újra fizetni kezdték, mások viszont 1996 óta egy vasat sem juttattak ily módon az alaposan kifosztott állami kincstárba.

Nem kell a parasztot sajnálni(?)

Most viszont – úgy tűnik --, hogy megint elszedik és lefújják a port ezekről a régi tartozásokról. Az állambácsi igyekezete és buzgósága józan ésszel érthető, hiszen még mindig az adófizető állampolgárok fosztogatása és megkopasztása  a legegyszerűbb és leghatásosabb módja az országkassza pénzzel való feltöltésének. A kérdés csak az, hogy mennyire jogos az ilyen irányú követelés. Magyarán: kötelezhető-e bárki is arra, hogy fizesse a nyugdíjbiztosítást, ha ő maga nem akar – idős korára és ilyen feltételek mellett – nyugdíjassá válni. Mert dicséretes lenne a szerető állam nagylelkű gondoskodása a mezőgazdasági termelőkről (mondván, hogy: „Öregségedre se maradj ellátatlan, biztosítjuk számodra a szegényesen gyalázatos megélhetést!”), de csak abban az esetben, ha (jó szokásához híven) nem alkalmazna kettős mércét. Ha ugyanez az elv vagy követelés minden más gazdasági ágazatban dolgozó számára is azonos lenne. Ha például a gyári munkás öregségi nyugdíja miatt is ugyanígy aggódnának. Ha például azoknak a tartozásoknak a behajtását is megkövetelnék, amelyeket az állami vállalatok és a magáncégek halmoztak fel, és amelyek éveken át nem fizették az alkalmazottaik utáni járulékokat. Azokban a cégekben viszont (sok közülük már nem is létezik, még papíron sem) nem fenyegetőztek végrehajtással és vagyonelkobzással. Sőt a balul elprivatizált, befuccsolt vállatok esetében még az úgynevezett csődmasszából sem vonták ki azt a menthető értéket, amely által pedig az egykori alkalmazottak jogos követeléseinek eleget tehettek volna. A parasztemberekért – az éppen csak tengődő kistermelőkét és a tehetősebb nagygazdákért egyaránt – azonban nem kár. Őket nem kell sajnálni. Sosem kell sajnálni. Legalábbis valami ilyesmit gondolhatnak ott, fönt a pénzügyminisztériumban meg az adóhivatalban, merthogy pironkodás nélkül igyekeznek megleckéztetni az ország jobb sorsra érdemes élelmiszer-termelőit. Igaz, most még csak Péterrévén, a kényszerbehajtási folyamat azonban aligha fog megállni Óbecse község határán. Gondolom, lesz ilyenfajta nemulass más vajdasági városokban is. A pecellósi kirohanás talán csak egy próba annak feltérképezésére, hogy milyen reagálást fog majd kiváltani az érintett családok esetében a viharos gyorsasággal elrendelt zálogosítás, a végrehajtókkal való fenyegetőzés és a legjobb termőföldek elkobozásának a kilátásba helyezése.

Reméljük, viharosat…

Szabó Angéla  

Hogyan fér össze az Emberi Méltóságért Díj a pártelnök nyilatkozatával?

Széljegyzet Csorba Béla írásához 

2013. október 18-án a muravidéki Gyertyánoson ülésezett a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT).1 Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke az ülésről kiadott közleményében elmondja:

– Nem hallgathatom el Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének meglehetősen furcsa felszólalását, amely méltán váltott ki meglepetést, s némelyekben talán döbbenetet is szokatlan tartalma miatt. Pásztor ugyanis kifejtette, hogy a magyarverések a „mi” (nyilván a VMSZ-t értette alatta) érdekünkben történtek, mert a választások előtt a szétzilált magyar választótestületet össze kellett fogni valamivel. Mindez akár úgy is érthető, hogy a magyarveréseket maguk a magyarok szervezték. Majd, nyilván példaként a magyar önmerénylőkre és önmerényletekre, Kasza József egykori VMSZ-elnököt, illetve a háza elleni, a maga idejében nagy politikai hírértékű bombatámadást említette. Szavait nem szó szerint idézem, de tudtommal hangfelvétel is készült, ami alapján állításom ellenőrizhető – írja Csorba.2

A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) befolyása alatt álló lap természetesen nem közölte Csorba Béla Ki szervezte a magyarveréseket? című írását.3  A Magyar Szó 2013. október 22-én viszont az első oldalon számol be arról, hogy „Pásztor Istvánt Emberi Méltóságért Díjjal tüntették ki Budapesten”.4

A Tartományi Képviselőház és a VMSZ elnöke két hét után sem tartotta szükségesnek, hogy reagáljon Csorba írására, amely ellene „nemcsak bírálatokat, hanem kemény vádat is megfogalmaz”. Pedig nyilatkoznia kellene az ügyben. Ezt követelné a tisztesség.

A VMSZ elnökének a nyilvánosság előtt be kellene számolnia arról, hogy akkor ki is szervezte az ún. magyarveréseket és kinek az érdekében történtek? Ismereteit meg kellene osztani az ügyészséggel is, mivel itt bizony olyan bűncselekmény(ek)ről van szó, amelyek már évek óta nyomasztják a vajdasági magyarságot. Ezt a dolgot bizony tisztázni kellene, ha másként nem, az ülésről készült hangfelvétel nyilvánosságra hozatalával, az ülés valamelyik részvevőjének követelésére.

Amennyiben bebizonyosodna, hogy Pásztor István tudott ezekről az esetektől és nem tett jelentést az illetékes ügyészségen, akkor azért kellene távoznia a Tartományi Képviselőház és a VMSZ elnökének tisztségéből, ha pedig állításait nem tudja bizonyítani, vagyis nem mondott igazat, akkor pedig azért. Ha tudomása volt az ilyen esetekről és nem tett feljelentést, akkor ő maga is bűnpártolást követet el.   

Érdekes az is, hogy mostani nyilatkozatával ellentétben, Pásztor az év elején még a nemzeti alapú incidensek létezést is tagadta:

– Azokban az esetekben, amikről tudok, a bántalmazás nem azért volt, mert [az áldozatok] magyarok”, hanem mert a támadók „igyekeztek levezetni a feszültséget, és mivel ők tízen voltak, a magyarok meg hárman, akkor egyszerűen elkezdték kergetni őket”, mondja Pásztor István, majd hozzátette: nem ismerhet minden esetet, ezért nem zárja ki, hogy valakire azért támadtak rá, mert magyar.

„Nem szeretem ezt a kifejezést”, utal Pásztor arra, hogy az incidenseket „magyarveréseknek” nevezik. Szerinte ez azt az érzetet kelti, hogy „mi itt úgy élünk, hogy amikor felkel a nap, egészen addig, amíg le nem nyugszik, semmi más nem történik, csak ütnek-vágnak bennünket, mi meg sivalkodunk. Ez messze nem így van.” Ezért azt mondja – „bár sok mindenkinek a negatív reakcióját fogom kiváltani” –, úgy véli, hogy „nem beszélhetünk magyarverésekről” – olvasható az origo.hu internetes oldalon.5

Úgy tűnik – a sok nyilatkozat miatt – Pásztor már azt sem nem tudja követni, hogy mikor mit mondott. Mit szólnak mindehhez azok a magyarok, akiket megvertek?

Nem hagyható kommentár nélkül az sem, hogy a KMAT zárónyilatkozatába nem került bele a VMDP-nek még az a javaslata sem, miszerint „a KMAT aggodalmát fejezi ki a Szerbiában több mint egy éve vizsgálati fogságban sínylődő hét magyar fiatal sorsamiatt”. A dokumentumban csak ez a – túlságosan általános megfogalmazás került: „A magyarellenesség és a gyűlöletbeszéd elharapózása tekintetében különösképpen szükség van a közös fellépésre.” Ilyen fellépés pedig, sajnos, nincs.

Újvidék, 2013. november 4.

Bozóki Antal

__________

1. Az ülés zárodokumentumát lásd a Szatmári Monitor holapon: http://www.szatmari-monitor.ro/2013/10/a-karpat-medencei-magyar-autonomia-tanacs-kmat-zaronyilatkozata/

2. A VMDP elnöke súlyos vádakat fogalmazott meg a VMSZ vezetője ellen

Vajdaság Ma: http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16173/A-VMDP-elnoke-sulyos-vadakat-fogalmazott-meg-a-VMSZ-vezetoje-ellen.html, 2013. október 20. [13:11]

3. Uo.

4. Virág Árpád: „Napjainkban is szabadságharcot kell vívni”. Magyar Szó. 2013. október 22. 1. 3.

5. Makai József: Nem a Kánaán, de nem is Belfast.http://www.origo.hu/nagyvilag/20130324-riport-a-temerini-incidensekrol-es-a-vajdasagi-helyzetrol.html, 2013. 4. 5. [12:11]

N Y I L A T K O Z A T - Szerbia Köztársaság uniós integrációja tárgyában

Folytatják az erdélyi magyar önrendelkezésért indított tüntetés-sorozatot

A mai napon Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke közös sajtótájékoztatót tartottak Nagyváradon. Két téma került napirendre: Szerbia Köztársaság uniós integrációja és a romániai magyar nemzeti közösség, Székelyföld, Partium és Erdély autonómiája.

 Tőkés László bejelentette: egy nagyszabású tüntetés megszervezését tervezik a verespataki bányaberuházás ügyében, szolidaritást vállalva Mócföld lakossága és a hónapok óta tartó tüntetések résztvevői iránt. Ugyanakkor leszögezte: a Székelyföldi menetelés egyenes folytatásaképpen készek akár Bukarestben vagy Brüsszelben tüntetni a székelyek, és az erdélyi magyarok autonóm jogainak kivívása érdekében. 

   Amint már hírül adtuk, az Európai Parlament Emberi Jogi Bizottságának koordinátoraként, Tőkés László a napokban látogatást tett Szerbiában, ahol azt tapasztalta, hogy az uniós integráció előtt álló ország kormánya nem fektet kellő hangsúlyt az etnikai kisebbség problémáira. A csatlakozás előfeltétele Tőkés László szerint a kisebbségek – köztük a magyarok és a vlacho-románok – helyzetének rendezése.

Alább olvashatják a sajtótájékoztatón közzé tett két nyilatkozatot.  

N Y I L A T K O Z A T

Szerbia Köztársaság uniós integrációja tárgyában

   Annak ellenére, hogy az Európai Parlament Emberi Jogi Bizottságának (DROI) Szerbiában látogatást tévő küldöttsége külön megbeszéléseket folytatott a kisebbségi ügyekben illetékes minisztériumok, valamint a Szerb Parlament Emberi és Kisebbségi Jogi Bizottságának képviselőivel, továbbá a nemzeti kisebbségek tanácsainak vezetőivel – jellemző és már-már kirívó módon a tárgyalásokról szóló záróközlemény-tervezet alig-alig, illetve csak az általánosságok szintjén tért ki az országban élő, húsz nyilvántartott etnikai kisebbség problémáira. Példának okáért a legsajátosabb kisebbségi régióról, a Vajdaságról,valamint Szerbia legnépesebb kisebbségi közösségéről, a magyarságról mégcsak említést sem tett…

Közbenjárásomra végül is bekerült a sajtóközleménybe Vajdaság kérdése, éspedig ebben, a nagymértékben megszépített formában, hogy: a küldöttség „üdvözli az etnikumközi feszültségek csökkenését Vajdaságban, ahol a kisebbségek általában véve kellő védelemben részesülnek” (idézet a közleményből, 4. pont).

   Szintén sikerült belefoglaltatni a szövegbe az egyes nemzeti kisebbségeket sújtott, hajdani tömeggyilkosságokügyét, éspedig a következő „szelídített” formában: a delegáció „üdvözli a történelmi kérdések terén az utóbbi időben végbement közeledést Magyarországgal és Horvátországgal, szorgalmazva ugyanakkor az egykor elkövetett bűncselekmények fokozott mértékű beismerését” (idézet, uo.).

Ezen szerény eredményeken túlmenően, valamennyi adandó alkalomkor hangsúlyosan kitértem a nemzeti kisebbségek ügyére, kiemelt módon is a magyarokat és vlacho-románokat ért sérelmekre és hátrányos megkülönböztetésre. Egyebek mellett külön is szót emeltem a több mint egy éve, törvényellenes módon vizsgálati fogságban tartott hét magyar fiatal védelmében és kiszabadítása érdekében. Említésre méltó, hogy Sasa Jankovič ombudsman konkrét panasz esetén segítségét helyezte kilátásba irántuk.

A várhatóan januárban elkezdődő csatlakozási tárgyalások során lehetőség nyílik a kisebbségi, illetve a magyar érdekek fokozott érvényesítésére – mind a szerbiai magyar politikum és polgári szervezetek, valamint egyházak, mind a magyar kormány és a magyar európai parlamenti képviselők részéről.

Akárhogyan is történne, két követelményt mindenképpen előfeltételként kellene támasztani Szerbia európai csatlakozásával szemben – éspedig a következőket:

● A délvidéki magyarság helyzetének a vele való megegyezés alapján történő rendezése; kollektív jogainak és teljes körű autonómiájának biztosítása.

● Az ellenében – és más nemzetiségek ellen – elkövetett tömeggyilkosságok elismerése és jóvátétele; az áldozatok rehabilitálása és leszármazottaik kárpótlása; a kollektív bűnösség törvény általi feloldása – a nemzeti megbékélés érdekében.

Nagyvárad, 2013. október 31.

 N Y I L A T K O Z A T

a romániai magyar nemzeti közösség,

Székelyföld, Partium és Erdély autonómiája tárgyában

  

   „Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai” – hirdeti Krisztus apostola (Zsid.11,31). A Székelyföldi Nagy Menetelés a székelyföldi és erdélyi magyarok azon hitéről tett tanúbizonyságot, hogy egyesült erővel ledönthetik az útjukban álló akadályokat, és megvalósíthatják Székelyföld területi autonómiáját.

   1988-ban a budapesti Nagy Erdélyi Tüntetés hasonló módon lépett fel a Ceauşescu-féle falurombolás ellen, és járult hozzá ezáltal a kommunista diktatúra bukásához, ezzel együtt pedig az erdélyi magyarság felszabadulásához.

   1989-ben, Temesváron ugyanezzel a hittel fordultunk szembe a Ceauşescu-rezsimmel, Kelet-Közép-Európa népeinek szabadságharca pedig ellenállhatatlan módon vezetett a Berlini fal és a „kommunizmus börtönének” összeomlásához.

   A Székelyföldi Nagy Menetelés – minden bizonnyal – „az év eseményének” számít Romániában, az erdélyi magyar közösség életének pedig egyik történelmi jelentőségű eseménye. Kihatásai tekintetében viszont a székelyföldi tüntetés „a romániai demokrácia fokmérője” lehet.

   Victor Ponta miniszterelnök gyanúsításaival ellentétben a 120 ezres vasárnapi tüntetés autonómia-követelései teljes összhangban állnak az „európai gyakorlattal és Románia alkotmányával”.

   A Reformáció ünnepnapján (1517. október 31.) Luther Márton hitével állunk ki igazunk, szabadságunk és jogaink mellett. A Washingtoni Menetelés (1963) 50. évfordulóján pedig Martin Luther King szavaival fejezzük ki, hogy „van egy álmunk”: a romániai magyarok nemzeti önrendelkezése.

   A Székelyföldi Nagy Menetelés értelmében és szellemében:

1. Székelyföld területi autonómiájával együtt célul tűzzük ki Partium és más történelmi régiók önrendelkezésének, valamint Erdély regionális önkormányzatának a megvalósítását – a többségi románsággal való megegyezés alapján.

2. A Székelyföldön kinyilvánított népakaratnak megfelelően, határozottan visszautasítjuk az ország önkényes és mesterséges módon való területi átszervezését – és ezzel ellentétben reprezentatív jellegű, kétoldalú párbeszédetkezdeményezünk a magyar nemzeti közösség képviselői és a román kormány között: a több szintű magyar autonómiáról.

3. Kifejezzük azon szándékunkat, hogy a közvetlen demokrácia vagy éppen a polgári engedetlenségigénybevételével, tovább folytassuk jogi és politikai küzdelmünket nemzeti önrendelkezésünk megvalósításáért.

4. Székelyföldi menetelésünk egyenes folytatásaképpen készek vagyunk Bukarestben, majd Brüsszelben is tüntetni autonóm jogaink kivívásáért.

5. Mócföld lakossága és a hónapok óta tartó tüntetések résztvevői iránti teljes szolidaritással, mi is tiltakozó demonstrációt hirdetünk meg Székelyföldre az Erdély népének jogait és érdekeit sértő verespataki bányavállalkozás ellen.

Jogos küzdelmünk bel- és külföldi támogatóinak köszönetet mondva – a továbbiakban is számítunk cselekvő szolidaritásukra.

Hasonlóképpen bízunk a hazai magyar politikai és polgári erők teljes összefogásában, valamint egyházaink erkölcsi támogatásában.

Nagyvárad, 2013. október 31.

                                                                                                      Tőkés László

                                                                                                       EP-képviselő

                                                                                                    az EMNT elnöke

                                                                                                       

TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN...

József Attila

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.


Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.


Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.


Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.


Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

Temető

A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila õszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.

Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Elõtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az õsi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant elõtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetõkbe
S az õszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye.

Juhász Gyula

Mi lehet a szoborlopás utáni hangos csend oka?

Almási Szilárd, a Pont Most civil szervezet elnöke mai sajtótájékoztatóján a turulmadarat ábrázoló szabadkai szobor ellopásának előzményeire és egyes közéleti szereplők azóta kifejtett magatartására igyekezett rámutatni. Különböző dilemmákat és kérdéseket vetett fel (amelyekre valószínűleg nem kap választ a "címzettektől").

A következőket mondta:

- A vajdasági magyar politikai valóság ritkán hazudtolja meg önmagát. Egyszerűen nem mond igazat, manipulál, hazudik, vádol, farkast kiált maga a farkas. 2013-ban ezen már senki sem csodálkozik, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy tulipanos, zavaros tekintetükben a kommunista rezsim minden átkát magukban hordozva a szemünkbe hazudnak.

Aki ma hallgat az cinkos, ezért nem eresztjük le a labdát és a lécet is szinten tartjuk.

Magunk sem hittük, hogy megtörtenhetett Szabadkán: a 350-400 kilogrammos bronz turulmadarat kitépték a talapzatából és elvitték a helyszínről. Kalmár Ferenc szobrászművész törött szárnyú turulmadara a Zentai úti temetőben az 1944/45-os délvidéki vérengzések áldozatainak állított emléket Szabadkán.

Mára már csak a felháborodás és a nyilatkozatok maradtak - az igazak és a hamisak is. És van, aki a lehetőségeihez képest hallgat.

Engedjék meg, hogy pontosan idézzek a Magyar Nemzeti Tanács alapvető céljai közül: "a Szerbiában élő magyar nemzeti közösség és a közösséget alkotó egyének önazonosságának megőrzése és erősítese a szülőföldjén".

A közlemények megíródtak és semmi sem történik. Mindenki elhallgatott. Kérdezzük az illetékes hivatalokat, igy a Magyar Nemzeti Tanácsot is, vajon erejükhöz mérten megtettek-e mindent annak érdekében, hogy fény derüljön a tettesek kilétére, mert azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy két szakadt fémtolvaj lovaskocsijával el tudott lopni egy 400 kilós szobrot.

Nem elég magas sarkú cipőben kitipegni a helyszínre és szomorú szemmel két percben nyilatkozni és sajnálkozni.

Meg kell hangosan kérdeznünk az illetékesektől: látnak-e összefüggést a muravidéki Gyertyánoson 2013. október 18-an elhangzottak között, valamint a szoborlopással kapcsolatos elhallgatás - elhallgattatás és a közelgő választások között.

Engedjék meg, hogy idézzek Csorba Bélának, a VMDP elnökének a jegyzetéből: "Pasztor ugyanis kifejtette, hogy a magyarverések a "mi" (nyilvan a VMSZ-t értette alatta) érdekünkben történtek, mert a választások előtt a szétzilált magyar választótestületet össze kellett fogni valamivel. Mindezt akár úgy is érthette, hogy a magyarveréseket maguk a magyarok szervezték."

Pásztor tud valamit, amit nem oszt meg velünk?

Felmerül a kérdés: milyen összefüggés van a szoborlopás és azon kormányrendelet között, amely a kollektív bűnösségen alapuló közigazgatási döntések hatályon kívüli helyezéséről kellene, hogy döntsön.

Van egy rossz hírünk azok számára, akik elhallgatni és eltusolni akarják a kérdést: mi napirenden fogjuk tartani - tetszik ez vagy nem a kommunista pártból demokratává átvedlett politikai szélhámosoknak - szögezte le Almási Szilárd.

Közzétette: Fekete Lehel - DélHír

Kapcsolódó: A halálmadár (Avagy „A miérdekünkben…”)

 

Önmagától is elhatárolódott...

Nem hallok, - nem szólok,- nem látok! - és nyugodt maradok!

Válasz(féle) Hajnal Jenőnek

"Az én véleményem nekem elegendő és fenntartom a jogot, hogy azt védjem, minden konszenzussal, minden többséggel ellentétben, bárhol és bármikor. Mindenki, aki nem ért velem egyet, számot kérhet, sorba állhat és megcsókolhatja a fenekemet."

Christopher Hitchens

Hajnal Jenő reagálásából számomra nem világos, hogy most a Délhír portálnak adott interjúmtól, vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (VMI) – amelynek igazgatója – kiadásában megjelent, A magyar közösség Szerbiában című könyvemtől (melynek felelős szerkesztője) határolta el magát.
Amennyiben az interjúmtól határolta el magát, arra természetesen joga van, függetlenül attól, hogy személyiségét egy szóval meg nem említettem. Nekem viszont arra van jogom, hogy elmondjam a véleményem, ha megkérdeznek. Más dolog, hogy ez tetszik-e valaki(k)nek, vagy sem.

A Délhí portál megkeresett, interjút kért tőlem, én pedig válaszoltam a kérdésekre, ahogyan tudtam. A 67 életévem és a jogi pályán eltöltött 43 munkaév, a 24 megjelent könyv és a sok száz írás, amit (több nyelven is) publikáltam, talán feljogosít arra, hogy elmondjam, hogyan látom a vajdasági magyarok helyzetét. Ezzel lehet egyet nem érteni, „elhatárolódni”, csak éppen meg kellene mondani, hogy mi az, ami nem fedi a valóságot. Ez viszont Hajnal Jenő szövegéből sajnos kimaradt. Nem kell aggódni, az „elhatárolódásával” bizonyára bebiztosította magát a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezetőségénél.

Abban az esetben viszont, ha Hajnal Jenő a könyvemtől határolta el magát, akkor nagyon furcsa szituáció állt elő. Mivel Hajnal nem csak a VMI igazgatója, de a könyv „felelős szerkesztője” is, ez azt is jelentené, hogy önmagától is elhatárolódott.

De ha már kikényszerítette belőlem, elmondom:

Azt írja, a kötet megjelenését „hosszú előkészítés, alapos előmunkálatok” előzték meg. Ebből azonban az olvasó nem tud(hat)ja meg, hogy a könyv nem „másfél évig” készült, mint ahogy Hajnal Jenő írja, hanem már 2010-ben, a 2000. október 5-i hatalomváltás 10. évfordulójára meg kellett volna megjelennie. Aztán a VMI-nek mindig fontosabb volt valamilyen más kiadvány (esszé, vagy novella kötet), mint a vajdasági magyarok aktuális helyzetét bemutatni igyekvő kiadvány. Persze, egy szóval sem mondom, hogy ilyen köteteket nem kell kiadni, csak éppen valamiféle egyensúlyt kellene tartani a társdalom-tudományi kiadványokkal, amelyekből egyre kevesebb van.

Az én könyvemnek a megjelenésre pedig folyamatosan tolódott, majd megjelenik februárban, majd júniusra meglesz… Mondhatnám azt is, hogy szabotálódott. Már úgy volt, hogy visszavonom a kiadótól. Ha Bárdi Nándor, a könyv szerkesztője nem lett volna kitartó, talán meg sem jelenik. Köszönve persze Matuska Márton, valamint Bálint István közismert újságírók recenziójának is.

Embertelen nagy munkát végeztem, hogy a könyv kéziratának időszerűségét megtartsam. Félévenként csaknem teljesen újra írtam, mivel nem akartam olyan kéziratot kiadni, amelyikben régi adatok vannak. Nagyon jól tudja ezt Hajnal Jenő is. (Egyébként CD-n megvan a könyvnek minden változata, amit postáztam neki. Remélem, akad majd valaki, aki ezeket fel tudja majd használni, összehasonlító tanulmány készítéséhez a vajdasági magyarok helyzetének alakulásáról.)

A könyv történetéhez tartozik az is, hogy a Magyar Tudományos Akadémiában (MTA) kerekasztal vitát javasoltam a kéziratról. Erre azért nem került sor, mivel Pesten „mind Vékás (János), mind Várady (Tibor) elutasította” azt. Pedig csak az szerettem volna, hogy végre legyen egy valós tanulmány a vajdasági magyarok helyzetéről. Ez, persze, egyesnek nem felel meg, mert akkor meglátszik, hogy itt bizony problémák is vannak.

Sok akadályt kellett, tehát, leküzdenem, amíg a könyv megjelent. Olyan megjegyzések is voltak a felelős szerkesztő részéről, hogy „sok benne a név”, „a politika”, meg hogy „hagyjam ki” ezt vagy azt a részt.

Kérdezem én: Lehet a nemzeti kisebbségi jogokról írni politikamentesen?

Aztán a könyv elején köszönetet akartam nyilvánítani az Európa Tanács egyik független magyar képviselőjének a támogatásáért, de azt sem nem lehetett, mivel az „Jobbikos képviselő”, stb. Azt már csak mellékesen említem, hogy sokéves munkámért – honorárium helyett – könyveket és (most már) bírálatot kaptam.

Arra a megállapításra jutottam, hogy nálunk könyvet írni a jelenlegi körülmények között nem érdemes. A kiadókat, a szerkesztőségeket a vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által támogatott és a Magyar Nemzeti Tanács által kinevezett személyek uralják. Ha ezekkel nem vagy jóba, nem dicshimnuszt írsz a VMSZ-ről, nem tartozol valamelyik vezetőjének a holdudvarához, akkor bizony „hiába meszeltél”.

Ha pedig ezt elmondod, rád sütik, hogy „rosszindulatú” vagy, „gyengíted”, „rombolod” a közösséget.
Csak két példát említek: Készítettem egy Európai Integrációs Lexikont (Forum könyvkiadó, 2007.). Korhecz Tamás (akkor kisebbségügyi titkár) ennek a megjelentetést nem támogatta. Támogatta viszont a Szegedi Állam- és Jogtudományi Kar Európai Tanulmányi Központja, az Esély a stabilitásra és a Közösségek Európájáért Alapítvány. A könyvhöz az előszót Becsey Zsolt, az Európai Parlament akkori képviselője írta. Bizonyára nem tette volna, ha nem tartja arra érdemesnek a kéziratot.

Korhecz Tamás (most az MNT elnöke) – ezt is bennfentestől tudom – nem támogatta a négyköteles szerb-magyar (817 oldalas) Jogi szótáramnak (Árgus, Újvidék 2011) a kiadását sem. Az MNT aztán (több millió forint támogatással) kiadott egy ugyanilyen csak jóval szerényebb, mindössze (170) oldalas szótárat. Az eseményről a Magyar Szó persze első oldalon számolt be, miközben az én szótáramat agyonhallgatta.

Soroljam tovább?

A másik dolog, ami miatt válaszolok Hajnal Jenő „reagálására”, az egyszólamúságra törekvés, ami az írásából kicseng. Ha úgy képzeljük el „a vajdasági magyar kultúra közösségteremtő és -építő szerepének erősítését” hogy mindannyian egyformán gondolkodunk, egy pártnak a szekerét akarjuk tolni, méghozzá nem is biztos, hogy jó irányba, akkor én abban nem szeretnék részt vállalni.

El kellene, tehát, gondolkodni a felelős tisztségben lévő uraknak: Milyen kultúrát és milyen könyvkiadást is akarunk? A jelenlegi viszonyulás ugyanis nem segíti elő a kultúra fejlődését, sokszínűségét, pluralizmusát, a közösség fejlődését pedig egyenesen hátráltatja. (A Magyar Szó, amióta Varjú Márta a főszerkesztő nem közli az írásaimat, újabban pedig már a Vajdaság Ma sem. Ennyit a sajtószabadságról. Pedig valamelyik nagyokos azt mondta: „A fejlődést csak a vélemények ütköztetése viszi előre”.)

Sajnos mindez a rossz emlékű egypártrendszert idézi, amelyben „minden szép és ideális”, amelyben mindenki egyformán gondolkodik. Olyan rendszert, amelyben nem az érvek, a tények és a bizonyítékok a fontosak, hanem hogy mit mondasz, írsz a „legnagyobb pártról”, amely „engem kinevezett”, vagy annak vezetőjéről. Köszönöm szépen, de ebből nem kérek. Azt viszont határozottan megígérem, hogy továbbra is elmondom a véleményem. Ha tetszik, ha nem.  

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. október 29.

Kapcsolódó írás:

Reagálás és elhatárolódás – Bozóki Antalnak a DélHír című portálon megjelent interjújára

Keserűséggel és szomorú szívvel olvastam Bozóki Antalnak, az Árgus vajdasági kisebbségjogi civil szervezet elnökének, A magyar közösség Szerbiában című, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában megjelent könyv szerzőjének interjúját a DélHír hírportálon, amely már címében is megtagadja azt a közös szándékot, amely szerzőt, szerkesztőt és kiadót másfél évvel ezelőtt arra ösztönzött, hogy egy olyan kisebbségjogi kézikönyv jöjjön létre, amely a szerző szerint abban segít majd vajdasági magyar nemzeti közösségünknek, „hogy tudjuk, kinek mihez van joga” Szerbiában.

Szomorúságom és neheztelésem oka, hogy egy számomra kisebbségjogi kézikönyv, a szerző szerint „többszintes társadalomtudományi tanulmány”, míg a szerkesztő szerint „közösségi önszemléleti dolog” megjelenése és bemutatása valójában saját pártpolitikai nézetei kifejtésének az ürügyévé vált, pedig a kötet hosszú előkészítése, alapos előmunkálatai, különösen a kötet szerkesztőjének, Bárdi Nándor történésznek, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségkutató Intézete tudományos munkatársának, osztályvezetőjének elmélyült, lelkiismeretes, mindenre kiterjedő munkája és szaktudása épp azt szerette volna elkerülni, amivel ebben az interjúban a szerző a napi pártpolitikai vádaskodások szintjére süllyesztette azt a hatalmas adathalmazt és összegyűjtött ismeretet, amelyet annak a kisebbségnek, pontosabban nemzeti közösségnek a szolgálatába szerettünk volna állítani, amely annyi megpróbáltatás, csapás és küzdelem után is talpra tudott állni ki tudja már hányadszor – hála azoknak, akik közösségben tudtak és akartak gondolkodni és cselekedni.

Nagy kár, amikor egy ilyen kizárólagos nézeteket felvonultató, érveket nélkülöző emberi nyilatkozat, vallomás megkérdőjelezi mindazt a munkát, amelyet maga Bozóki Antal legújabb könyve is igyekezett nyilvántartásba venni, összegyűjteni és okos használatra felkínálni – a kiadó meggyőződése szerint – nem azzal a szándékkal, hogy minden olyan eredményt megkérdőjelezzen, amit most ez az interjú gátlástalanul megtesz „politikai és erkölcsi” felelősségtudat nélkül a rosszindulat és a rombolás erejével. Mindehhez a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek mint kiadónak természetesen már nem lehet semmi köze, s vállalhatatlan is számára, hiszen tevékenységének egyik legfontosabb fejlesztési területe a vajdasági magyar kultúra közösségteremtő és -építő szerepének erősítése, nem pedig gyengítése, rombolása. Akkor, amikor intézményünk alapvető célját és feladatát abban látja, hogy mindig a valós tények ismeretében és segítségével konszenzusos gondolkodásra és cselekvésre ösztönözze elsősorban a vajdasági magyar nemzeti közösség társadalmi kulcsszereplőit, azaz mindazokat a személyeket, akik a magyarság mai helyzetének változásában érdekeltek, legnagyobb erejét pedig a konszenzusteremtésben és saját adottságainak (erőforrás és tudás) hasznosításában találja meg, csak elhatárolódni lehet attól a szélsőséges és kirekesztő megnyilatkozástól, amely Bozóki Antal interjújának nagy részét uralja, és amelynek apropója legújabb könyvének friss megjelenése volt.

Zenta, 2013. október 27.

Hajnal Jenő,

a VMMI igazgatója,a kiadvány felelős kiadója és szerkesztője

DélHír

"Pásztornak és Korhecznak mielőbb távoznia kellene nemcsak a politikából, de a közéletből is" - Interjú BozókiAntallal, az Árgus vajdasági kisebbségi jogvédő szervezetelnökével

Válaszféle Bozóki Antalnak - az MNT Közigazgatási Hivatalának reagálása

Tisztelt Bozóki Antal!

Az idézet, amellyel Hajnal Jenőnek szánt válaszlevelét kezdte, mindent elárul Önről, az Ön által képviselt magatartásról, értékrendről: Ön valóban úgy véli, a párbeszéd lényege az, hogy Ön bármit mondhat és aki nem ért egyet Önnel, az „megcsókolhatja a fenekemet”. Igazából tehát mindenki, aki másként gondolkodik, más a véleménye, mint Önnek, az közeledhet az Ön alfeléhez.


A közösségépítésnek különböző formái vannak, azonban egyik sem foglalja magába azt a közönségességet, ezt a fajta durvaságot – akkor sem, ha eltérő a vélemény, az értékrend, az elképzelés. Mint ahogyan Hajnal Jenőnek az Önétől – nyilvánvalóan eltérő. Ha nem volna eltérő, nem reagált volna. Önnek válaszával sikerült megerősíteni mindazt, amit Hajnal Jenő leírt.


Hajnal Jenő a vajdasági magyar közösség, közművelődés, kulturális élet egyik meghatározó és köztiszteletben álló tagja, egész munkássága áll ki mellette, nincs szüksége védelemre, különösen nem az Ön alpári stílusával szemben. Az legfeljebb Önt minősíti.


Nem is ezért kívánunk reagálni az Ön levelére, megnyilvánulására. Mindösszesen csak szeretnénk felhívni az Ön és a portál szerkesztőjének a figyelmét arra, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet rövidítése nem VMI, hanem VMMI. Legalább a betűk szintjén próbálják meg a valóságot közvetíteni.
A magunk részéről ezt a témát lezártnak tekintjük.

a Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala

Közzétette: Losoncz Csaba 2013. október 31.  - DélHír

Fogadatlan prókátor szerepében

Válasz az MNT Közigazgatási Hivatalának

A Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala (MNT KH) – a fogadatlan prókátor szerepében – „reagált” a Hajnal Jenőnek írt válaszomra. (Hacsak erre nem Hajnal Jenő kérte fel.)
A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) által irányított MNT KH-nak természetesen a jogában áll védeni az általa kinevezett igazgatót. Ha pedig annak „nincs szüksége védelemre”, mint ahogy a KH írja, akkor meg minek a „reagálás”?

A „válaszfélével” kapcsolatban a további gond az, hogy KH az általam kölcsön vett idézetnek, amelynek alapján aztán engem (le)minősít, csak az utolsó mondatára hivatkozik és nem a teljes szövegre. Ezzel megváltoztatta az eredeti idézet értelmét, más kontextusba helyezte. Ez pedig már hamisítás.
A másik – fontosabb – dolog azonban, hogy az MNT KH-a a nyilatkozatom és a Hajnal Jenőnek írt válaszom egyetlen állítását meg nem cáfolta. Más szólva elkerülte a lényeget. Ez viszont a KH-t minősíti.    

A harmadik dolog, amit megjegyeznék: Az MNT Közigazgatási Hivatal csak szeretné, de nincsen abban a pozícióban, hogy „a témát lezártnak tekintse”. A Hivatalnak ugyanis minden tevékenységével el kell számolnia a közvélemény előtt, mint a hogy nekem is. Csak éppen a felelősségünk nem egyforma. Jó lenne, ha ez tudatosodna végre a KH-ban és a vajdasági magyarok jogai ügyében is reagálna.

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. november 1.

Valóság a betűk szintjén – Sajtószemle közbeni izzadó MNT-s és VMSZ-es mancsok

A héten portálunk Heti vallató c. rovatában közöltük Bozóki Antallal, az Árgus vajdasági magyar kisebbségi jogvédő szervezet elnökével készült interjúnkat, amely aztán rendesen felverte a délvidéki magyar közélet tavának állóvizét. Mindez végül pedig egy nyilatkozatcsörtében teljesedett ki a VMMI-MNT vs. Bozóki Antal vonalon.

A porverést megelőzte egy, a magyarországi 1956-os forradalom szabadkai ünnepi beszédének politikai üzengetése és ökölrázása, ahonnan már sejteni lehetett, hogy portálunk élőhúsba nyúlt azzal, hogy nem követi a délvidéki médiumok szolgalelkületű szerkesztési stílusát.

A fenn említett cikkünk után szerkesztőségi címünkre befutott az első levél, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács Közigazgatási Hivatala címzett drótpostaládánknak. Természetesen mi biztosítottuk a lehetőséget mindkét félnek a replikára, hogy mindenki kifejthesse a saját véleményét. Azonban szerkesztőségünket is dorgálás érte a szöveghű anyagok közléséért.

Ugyanis az MNT KH "Válaszféle Bozóki Antalnak" című "levélféle" anyagának egy negyedét kitevő szövegrész azzal foglalkozott, hogy nehezményezte, idézem: "Szeretnénk felhívni az Ön és a portál szerkesztőjének a figyelmét arra, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet rövidítése nem VMI, hanem VMMI.", továbbá kérésüket fejezték ki a tekintetben, hogy: "Legalább a betűk szintjén próbálják meg a valóságot közvetíteni."(idézet vége)

Az ügy apró érdekessége, hogy a betűhiányt számon kérő közleményt hozzánk eljuttató levél, amelyet Varga Diósi Viola, az MNT KH, PR és médiaügyekkel megbízott hivatalnoka szignózott, az üzenetében online médiumunkat "Déelhír portál”-nak" nevezi. Majd pedig így kérnek minket számon, a betűk szintjén.

Erre csak Mózes V. könyve 25. fejezetének 15. sorát ajánlanánk olvasásra, miszerint: "Pontos és hiteles súlymértéked, pontos és hiteles vékád legyen, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked."

a "Déelhír" szerkesztősége

2013. november 03. vasárnap

A Székelyföld autonómiája nem csupán erdélyi magyar kérdés

Ötven kilométer mindannyiunkért

Matuska Márton beszéde a VMDP képviseletében Topolyán, 2013. október 27-én, a székelyföldi meneteléssel sorközösséget vállaló gyűlésen.


A világ magyarsága egybetartozásának napjaként vehetjük számba a mait. Aki ebből kimarad, az könnyen magára marad. Engem örömmel tölt el, hogy a délvidéki magyarság politikai pártjai egyikének hívására minden pártunk képviselője eljött. Az az egy távollevő vessen magára.

Három héttel ezelőtt jártam Székelyföldön. Hoztam magammal egy székely kalapot, hogy itt meglengethessem. Már akkor a mai ötven kilométer hosszúra tervezett felvonulás lázában éget nem csupán a vidék, hanem egész Románia magyarsága. Azt követelik, amit 1990-ben, Ágoston András, a frissen alakult VMDK alapító elnöke az akkori évkönyvben így fogalmazott meg: „Úgy véljük, hogy a többpártrendszerű pluralista társadalomban … megvan a helye … a kisebbségi önkormányzatnak, ami lehetővé teszi a kisebbség kollektív jogainak érvényesítését, anélkül, hogy ezzel csorbulnának az állami szuverenitás körébe tartozó jogok. Csakis a demokratikus kollektív jogok birtokában és ügyeinket a lehető legnagyobb önállósággal intézve juthatunk el a célhoz a vészesen felgyorsult asszimilációs folyamatok megfékezéséhez.”

Nem túl sokan figyeltek oda a huszonhárom évvel ezelőtt megfogalmazottakra. Mostanra azonban eljutottunk már odáig, hogy ugyanilyen célok elérése érdekében vállalunk szolidaritást a Topolyától hatszáz kilométerre eső, többségében magyarok lakta területen, ötven kilométer hosszú felvonulást tartó tíz és tízezer magyarral. Ugyan e célért Kanadától Ausztráliáig megmozdultunk. Világüggyé vált az utódállamokban a magyar autonómia kérdése.

Székelyföld magyar lakói! Íme, üzenjük Topolyáról is: egy a célunk! Ennek jeléül emeljük a magasba a kezünkbe tartott kicsi székely zászlóinkat!

Veletek vagyunk!

 

Tudatában vagyunk annak, hogy a Székelyföld autonómiája nem csupán az erdélyi magyarok ügye, hanem minden magyaré. A magyarországiaké és a világ bármely más pontján élőké. Hirdethetjük meggyőződéssel,  s mostanában, a magyar állampolgárságunkkal bizonyíthatjuk is, hogy egy a nemzet. Mindannyiunk érdeke, hogy összefogással újra megteremtsük az erős, szilárd Magyarországot, hogy legyen kire támaszkodnunk.

Mit várhatunk el azoktól, akik egymás ellen próbálják most is uszítani az országban, és az annak határain kívül élő magyarokat? Nagy szó-e, ha úgy fogalmazok, hogy bizony szentistváni a feladatunk. Hiszen nem csupán nemzeti autonómiáért kell tüntetnünk és küzdenünk. Magyarország szuverenitásáért is.

Évszázadokkal ezelőtt úgy fogalmaztunk, hogy nem tudott megsemmisíteni bennünket sem török, sem tatár. Most ehhez hozzátehetjük, hogy két elveszített világháború sem, a rövid időre ránk telepedett nácizmus, és a közel fél évszázadon át rajtunk uralkodó kommunizmus sem. De mire számíthatnánk, ha az anyaország nem támogatná a régióban tömegben élő magyarok autonómiaköveteléseit? Mire mehetünk, ha mi jövőre nem támogatjuk a szavazatainkkal azt a politikai vonalat, amely Magyarország megerősítésén fáradozik?

Lengessük meg újra a székely zászlót Topolyán is, a délvidéki magyarok nevében. S bízzunk benne, hogy ők is mellettünk fognak állni, ha akár nemzetközi, akár itteni porondon a közös ügyünkért, a magyar autonómiánkért emeljük föl szavunkat!

Matuska Márton 

beszéde a VMDP képviseletében Topolyán, 2013. október 27-én, 

a székelyföldi meneteléssel sorközösséget vállaló gyűlésen.

A székelyek

Nem mondom én: előre székelyek!
Előre mentek úgyis, hős fiúk;
Ottan kiván harcolni mindegyik,
Hol a csata legrémesebben zúg.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ugy mennek a halál elébe ők,
Amint más ember menyegzőre mén;
Virágokat tűznek kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harc mezején.
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ki merne nékik ellenállani?
Ily bátorságot szívében ki hord?
Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik
Az ellenséget, mint a szél a port!
Csak nem fajult el még a székely vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Petőfi Sándor

Szerbiában még nem fejeződött be a II. világháború...szóljon már nekik valaki! Hitler halott!

A SZABADKAI FELSŐ BÍRÓSÁGNAK 

„NINCS MEGHATALMAZÁSA”

Adolf Hitler - Photo BBC UK - Heil Hitler!

Tovább bonyolódik a „temerini hetek” ügye

            Október 25-én kézbesítették – most már – a Szabadkai Felső Ügyészség vádindítványát a 2012. október 22-én letartóztatott hét adai, óbecsei és temerini magyar fiatal bűnügyében.

            Az ügyészség – amelyet Kollár Országh Tünde képvisel – fenntartotta a vádat, vagyis a fiatalokat továbbra is nemzeti, faji és vallási gyűlölet és türelmetlenség szítása bűncselekményének elkövetésével vádolja. Az egyiket még külön „fegyver és robbanó anyagok jogosulatlan gyártása, birtoklása, hordása és forgalmazása” bűncselekményével is terheli.

            Ezzel egy időben megérkezett a Szabadkai Felső Bíróság végzése, miszerint az ügyben „helyileg illetéktelenek nyilvánította” magát. Molnár Ferenc bíró a végzés indoklásában kifejti: a vádindítvány vizsgálata után megállapította, hogy a Szabadkai Felső Bíróság ebben a bűnügyben „a további eljárás lefolytatására helyileg nem illetékes”.

             A Büntető Eljárási Törvény (BET) 23. szakasza szerint – érvel a bíró – „a büntető eljárás lefolytatására az a bíróság illetékes, melyiknek a terültén a bűncselekményt elkövették, vagy megkísérelték”. Tekintettel arra, hogy mindkét (fent említett) a bűncselekmény Temerinben történt, ebben az esetben Újvidéki Felső Bíróság az illetékes, mivel Temerin község területileg ehhez a bírósághoz tartozik.

            Az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság 2013. május 16-i végzésével ebben az ügyben a Szabadkai Felső Bíróságot határozta meg az eljárás lefolytatására.

            Az új (szabadkai) vádindítvány beterjesztésével, az eljáró Molnár bíró véleménye szerint, megszűnt az Újvidéki Felső Ügyészség 2013. január 9-i vádiratának érvényessége. Ez miatt, megszűnt az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság végzésének az a jogi következménye is, hogy az ügyben – mivel eljárási nyelvként a magyar a lett meghatározva – a Szabadkai Felső Bíróság járjon el.

            A bíró külön hangsúlyozza, hogy ebben a bűnügyben a főtárgyalás – az akkor érvényes BET értelmében – „soha nem lett megnyitva”. Ugyanis, „az Újvidéki Felső Bíróságon, a 2013. május 8-i tárgyaláson, a vádirat nem lett felolvasva. A bíróság tárgyalási végzéssel állapította meg, hogy az eljárás nyelve a magyar és a tárgyat az Újvidéki Fellebbviteli Bírósághoz továbbította. Javasolva, hogy az illetékességet egy másik tárgyilag illetékes bíróságra ruházza, mivel az Újvidéki fellebbviteli Bíróság nem tud eleget tenni saját határozatának az eljárási nyelvet illetően.”

            – Mivel a főtárgyalás ebben az ügyben még nincs kitűzve, ezért az eljárás nyelve se nincsen meghatározva. A vádirat beterjesztését megelőző eljárás során, a magyar nyelv egyetlen eljáró szerv részéről sem lett megállapítva, mint eljárási nyelv. A nyomozati eljárás szerb nyelven folyt. A Szabadkai Felső Ügyészség a 2013. október 8-i vádindítványában pedig éppen azokat a bizonyítékokat fogadta el, amelyeket az újvidéki Felső Bíróság a nyomozati eljárás során begyűjtött. Mindezek alapján, kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy a Szabadkai Felső Bíróságnak nincs meghatalmazása, hogy a Szabadkai Felső Ügyészség vádindítványa alapján eljárjon – áll a végzés indoklásában.

A „temerini hetek” ügye tovább bonyolódik és húzódik. A fiatalok pedig most már több mint egy éve börtönben vannak…

Újvidék, 2013. október 26.

Mgr. Bozóki Antal,

Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje