Margit Zoltán

2014. június 27., péntek

Tíz év távlatából – amit a szülőknek közölni kell



Tíz év elmúlt a fiatal életükből, egy igazságtalan ítélet miatt. Ami többet soha nem jön vissza. Odavesztek a börtön falain belül. Egy kiprovokált, előre kitervezett incidens, a magyarverések ellensúlyozására. Akkortájt 2004. június 25-26-ára a választások elő napjára, a megtörtént piactéri incidens miatt, öt Temerini fiút semmi különösebb vizsgálati nyomozás alkalmazásával és bizonyításával, azonnali vizsgálati fogságba csuktak. És visszaélve az emberi jogaikkal, tortúrákkal, megverték őket a börtönbezárásuk első heteiben. Visszaéltek a nyelvtörvénnyel, de nem vizsgáltak ki semmit, bizonyíték meghamisításával, mint a vér, vizeletminta és a tanuk elmondásai, az ügyvédeik védelmét sem vették figyelembe. A forgatókönyv sajnos erről szólt, mielőbb levezetni ezt a magyar fiúk által megvert szerb illetőt levédő, koncepciós eljárást, aki az egészet kiprovokálta. Drog és alkohol hatása alatt volt, és semmire sem emlékezett. Nagy politikai hátszéllel támogatva és irányítva, egy gyors eljárással a fiúkat 61 év börtönbüntetésre ítélte az újvidéki kerületi bíróság Zdenka Stakić vezetésével.

Következtek a beadványok a jogorvoslatok sokasága, míg azok is jóváhagyták az ítéletét, amit meg sem lett volna szabad hozniuk. Mivel kitudódott, hogy korrupcióval vádolt bíró is volt a tanácsba, aki utólag le is lett zárva, de voltak itt még bírák is, akiket az akkortájt igazságügy miniszter Petrović a listára tett, hogy leváltsa. Hát ez csak már a szerbiai jogrendet minősíti. Mindent megtettek annak érdekében csakhogy végbevigyék a tervüket, hogy ezt az öt Temerini fiút drákói szigorral elítéljék gyilkossági kísérlet vádjával 61 évre. Az egészben az a kirívó, hogy csak nekik van igazuk. Persze rajtuk kívül azok a neves jogászok csoportjai, akik átnézték az adatokat semmihez sem értenek. Ők pedig viszont azt mondták hogy az egész egy nagy semmi, és hogy a fiúk tízszeresét kapták a büntetésnek. Így akarták csinálni, ez volt a parancs. Ezért sem nem akarták újra tárgyalni, mert akkor sok minden kiderült volna,... de meddig nem fog még kibújni a szög a zsákból?

A szerb újságok támadásait és becsméreléseit, hogy mekkora monstrumok ezek a fiaink nagyon keservesen viseltük, közben a házi lakcímre küldött fenyegető leveleket kaptunk, ma sem tudjuk ki küldte, kerestük az utat, hogy miként oldjuk meg ezt a sok terhet, amit a hátunkra raktak. Összeszedtük a leendő és megkaparintható adatot az esetről, közben sok ismerőst szereztünk, sokan kezdték belátni, hogy nem is épp úgy van ez, mint ahogy a bírónő és a belgrádi korrupt bíró lezárta az ügyet. Közben az öt fiút áthelyezték a szávaszentdemeteri – Sremska Mitrovica-i börtönbe, amiről a tévéből értesültek a szülők. Ez 2005 októberében volt. Elkezdődtek a nagy utazgatások, mivel 75 km-re távol voltak a fiúk, de igyekeztünk rendszeresen látogatni őket,a lehetőségeinket látva számtalan ember segített, ami mai napig nincs elfelejtve és köszönet nekik. Kezdett kibontakozni a küzdelmünk a fiúkért, mivel derült égből villámcsapásnak számított nekünk ez a súlyos börtönítélet, mivel egyszerű munkásemberek családjaikból származunk, és nem vagyunk valami magunknak való Döbrögi féle emberek. De az igazságunké mindig kiálltunk.

Az összes dokumentumot eljuttattuk szakértőkhöz, még az EU parlamenti képviselőhöz is, de a Helsinki Bizottsághoz is, Sonja Biserkohoz, panasz gyanánt az ellenünk elkövetett kitervelt ily módú kisebbségellenes atrocitásra.

A délvidéken járt tényfeltáró bizottságot vezette Doris Pack asszonnyak is elpanaszoltuk, hogy mekkora büntetéseket kaptak a fiaink, és hogy a délvidéki magyarverések elkövetői egyáltalán még nincsenek kivizsgálva sem nem megbüntetve. Rámutatva a kettős mércére, hogy igenis ez történik Szerbiában. Később Dr. Becsey Zsolt is vizsgálódott a szülőknél tett látogatásokon.

Jogvédők emberi jogi szervezetek álltak az eset mellé. 
Látták, hogy semmi nincs rendbe az ítélet szabályosságával.

Elkezdődött a Temerini fiúk dokumentumfilm készítése is, M. Szabó Imre úr kivitelezésével, lassan ahogy a filmfelvételek készültek, úgy lettek bemutatva. Ily módon ismeri meg a szélesebb nyilvánosság a fiúk tragédiáját és kálváriáját evvel a drákói ítélettel

Sok helyre fordultunk, többek között az EJK szenttamási fiataljaihoz is, akiknek segítségével Bozóki Antal ügyvéd úr kegyelmi kérvénnyel fordult a Tadić elnök úrhoz. Közben az ügyvédek a beadványok sokaságát már beadva egy sem járt sikerrel. Akkortájt amikor a kegyelmi kérvény be lett adva meghal Petrović Zoran, a sértett drog- és nyugtatok túladagolásában. Ezt újra egy sajtótámadás követte, habár ez biztosan öt évre az eset történése után volt.

Azért bevallva, nem panaszkodhatunk mivel elég jó média háttér alakult ki mellettünk úgy sajtó úgy tv jól informálta az eset pilóta lángja mindig készenlétben volt. Ezt követően sorba került a filmbemutatás is a Temerini ifjúsági otthonban ahova minden vajdasági párt vezetője eljött egyedül a VMSZ nem jelent meg és a kegyelmi kérvényhez aláírt petíciót sem írta alá. De ez csak egy magyar ügy, egy nagy probléma mellé állás lett volna.

Pedig nagyobbnál nagyobb gondokkal küzdöttünk, a sok év költekezései mind már akkor észrevehetők voltak a családok anyagi helyzetein, nehézségeiken, az érintett családokból elhalt szülők nagyszülők, családtagok, sajnálatos ezt írni, de ez az igaz, hogy sokan hiányoznak már, akiket ezek a fiúk újra nem láthatnak, és a börtönök még a temetéseikre sem engedélyezték a hazajövetelüket. Elgondolkoztató még kísérettel sem. Hol élünk valójában az egyes eseteket olvasva, halva, amik történnek, csak gondoljuk hozzá.
De mit is írnánk még, amikor a látogatásra kértem az engedélyt a bírónőtől, hogy meglátogassam a fiamat, vagy a másik szülő, akinek a bírónő azt mondta, hogy ,,minek mentek oda minden héten látogatóba, az nem hotel”. Nem szóltam semmit félve a letiltástól, amit így is ok nélkül megtett, és letiltott három alkalommal. Csak azt gondoltam mi lenne, ha pont neked a te fiadhoz kellene menni látogatóba, és én lennék a te helyedbe. De embernek tudni kell lenni.

2012 novemberében két fiút az általános amnesztia törvény alkalmazásánál Nikolić elnök kegyelemben részesített. 8,5 év után hazajöttek.

Tudomásom szerint azóta is vannak folyamatban kegyelmi beadványok, de a három fiú 2014. június 26-án kerek 10 éve a börtönletöltésen van és nem volt kint a falakon kívül. Mind minden elmúlt tíz évben az idén is egy órás békés megemlékezést tartunk a Temerini piactéren 18 órai kezdettel.

Aki úgy érzi, hogy ki kell állni egy igazságtalan ítélet ellen!

Szeretettel várjuk!

Hogy közösen kívánjunk mielőbbi!!!

SZABADSÁGOT A 3 TEMERINI FIÚNAK !

Egyben szeretnénk mindenkinek megköszönni a hozzáállását, támogatását.
Köszönjük, hogy gondolnak a fiainkra és a családokra!


Üdvözlettel a Temerini fiúk és szülei!

Horváth Tibor levele a nyilvánossághoz


2014. június 26., csütörtök

A szégyenteljes évtized (Tíz esztendeje ülnek börtönben a „temerini fiúk”)


Halálmadár kuvikolja a fekete lombban:
kórság és ragály lakását lásd a hatalomban.
Kioltja szemed világát, összetöri mércéd,
hazugsággal marja sárrá mondataid ércét.
Ujjujuj, az ördög vezeti a táncot,
arcodra varázsol ráncot, nyakadra vasláncot.”
(Orbán Ottó)



Már csak néhány óra és a tizedik börtönév is lejár. Ennyi ideje annak, hogy szabadságvesztésre ítélte a „temerini fiúkat” a mélyszerb politikai hatalom által irányított igazságtalan igazságszolgáltatás. Az öt magyar nemzetiségű fiatalt egy újvidéki – államalkotó nemzet fiaihoz tartozó – kábítószer-terjesztő bántalmazása miatt 61 évnyi letöltendő büntetésre ítélték. A puszta életüket meghagyták, de emberi méltóságukban a végsőkig megalázták, ütötték-verték őket, a családjukat megbetegítették, elszegényítették, szó szerint tönkre tették. (Jelenleg épp Máriás István édesapja ül többszörös áttétes rákbetegen és szélütötten tolószékben meg Illés Zsolt testvérbátyja fekszik agyvérzéssel, elfakadt gyomorfekéllyel.) Ítélethirdetéskor, az akkor 19 éves Horváth Árpád 10 évet kapott, a 25 esztendős Szakáll Zoltán és a 29 éves Uracs József 11 és fél évet, a 26 esztendős Illés Zsolt 13 évet, a 22 éves Máriás István pedig 15 év börtönt kapott. Horváth és Szakáll 8 és fél év raboskodás után 2012 őszén amnesztiával kiszabadult, a többiek meg azóta is rács mögött élnek.


Bár az elmúlt egy évtizedben akadtak szép számban olyan emberek, akik a „temerini fiúk” ügye mellé odaálltak, akik képtelenek voltak ölbe tett kézzel nézni a szenvedést, és megkísérelték valamelyest elviselhetőbbé tenni az áldozatok számára a bentlétet, sajnos a  vajdasági magyarságnak nem volt sem kellő elszántsága, sem pedig ereje ahhoz, hogy a saját választott politikai vezetőit rábírja, rákényszerítse arra, hogy az öt fiatalt idejekorán kimenekítsék a Sremska Mitrovica-i börtönből. Hogy ezzel elejét vegyék annak a csúfságnak, amely azóta valamennyiünkkel megesett.

A végelgyengülés S.O.S. jeleit mutató délvidéki magyarság teljes megkiskorúsításáról és az itteni kisebbségi érdekképviselet árulásáról már szinte értelmetlen még beszélni is, akkor, amikor a 90-es évek délszláv fegyveres konfliktusainak háborús bűnösei (bűncselekmény hiányában) már jószerivel mind-mind hazatértek a családjukhoz. Most épp azon esztendők legellenszenvesebb figurája, Vojislav Šešelj, csomagol és készülődik hazafelé –, a 3 magyart pedig még most is rabláncon vezetgetik. De végződjék most már bárakárhogy is ez a gyalázatos történet, a kiszolgáltatott és a sorsukra hagyott „temerini fiúk” ügye a vajdasági magyarság örökös és lemoshatatlan szégyenfoltja, elfelejthetetlen kudarca és megbocsájthatatlan bűne marad.



Tíz év után miként látod mindazt, ami akkor veletek megesett? kérdeztem a hétvégén Szakáll Zoltántól.

Mi egy koncepciós per áldozatai voltunk. Az esetünket elpolitizálták, amely politika aztán nem állt ki mellettünk. Ketten már szabadok vagyunk, három társunk azonban még mindig a börtönben van. Az ő ügyükkel, helyzetükkel az égvilágon senki nem foglalkozik. Mivel mi már kijutottunk, az ő számukra még nehezebbé vált a benti élet.


Amikor az eset megtörtént, milyen ítéletre számítottatok?

Ilyen szigorúra, 61 év börtönre, semmiképpen sem. Igazából még elzárásra sem. Ez a kegyetlen szigor mindannyiunk számára döbbenetes volt.


Társaid szabadulása ügyében látsz-e még némi pislákoló reményt?

Ha a vajdasági magyar politikai pártok továbbra sem tesznek semmit az érdekükben, akkor a fiúk le fogják ülni a büntetésüket az utolsó napig, én ezt így látom.


Ma (csütörtökön) este 6 órától, a gyászos eset 10. évfordulóján, a temerini piactéren megemlékezést tartanak az ügy kevéske, még megmaradt pártolói.


Szabó Angéla




2014. június 22., vasárnap

Új zaklatási formák - KI FIGYEL A KISEBBSÉGI JOGSÉRELMEKRE?




Amikor Szerbiában a nemzeti kisebbségi jogokról van szó, általában – de a hivatalos jelentésekben is – a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás, valamint a hivatalos nyelv- és íráshasználatot említik. Ezzel valójában a kisebbségi jogokat (le)szűkítettik, miközben azok kiterjednek az élet minden más területére is.
Ahhoz, tehát, hogy egy nemzeti kisebbség valós helyzetét meghatározzuk, jogainak érvényesülését elemezzük, ismernünk kell az adott közösség életkörülményeit, anyagai, társadalmi és minden egyéb helyzetét is.

„További hanyatlás”

A Tartományi Ombudsban a legújabb, 2013. évre vonatkozó jelentésben azt írja, hogy „az előző évhez viszonyítva, a nemzeti kisebbségi jogok állapota Vajdaság AT területén változatlannak értékelhető. A nemzeti kisebbségi jogok jogi és intézményes kerete kielégítő, de a jogszabályok alkalmazása a gyakorlatban nagy nehézségekbe ütközik. A nehézségek néha az eljáró hatóságok tájékozatlanságából, máskor a törvényes rendelkezések ’indokoltságának’ tetszés szerinti értelmezéséből és a jogszabályok egy része alkalmazásának elkerüléséből erednek, de voltak olyan esetek is amikor elutasították az imperatív jogszabályok alkalmazását.”[1]

A Muškinja Heinrich Anikó tartományi jogvédővel ellentétben, aki eléggé óvatosan (és kérdés, hogy mennyire pontosan) fogalmazott, Saša Janković köztársasági ombudsmannak „volt annyi bátorsága, hogy az új jelentésében közölje: Szerbiában 2013-ban nem volt kielégítő az emberi és kisebbségi jogok betartása, sőt ezen a téren az előző évhez képest további hanyatlás észlelhető”.[2]

            A kérdésre, ha Ön ombudsman lenne, hogyan értékelné a kisebbségek tagjainak helyzetét?, a Vajdaság Ma internetes hírportál körkérdésében részvevők 38,9% „elfogadhatatlan”-nak, 31,3 %-a pedig a 2-el minősítette.  Ez azt jelenti, hogy a május 31-én kezdődött véleménykutatásban résztvett 499 szavazó 70,2%-a elégedetlen a nemzeti kisebbségi jogok szerbiai állapotával.  

5 (példás) - (5.0 %)
4 - (3.4 %
3 - (21.4 %)
2 - (31.3 %)
1 (elfogadhatatlan) - (38.9 %)[3]

Ennek ellenére, a kellő helyzetismerettel nem rendelkező külföldi politikusok, mint legutóbb Miroslav Lajčak szlovák külügyminiszter, úgy értékelik, hogy „Vajdaság modellként szolgálhat az egész Európai Unió számára, amikor a különféle nemzetek békés és toleráns együttéléséről van szó”,[4] miközben a kisebbségek nem érzik jól magukat a saját hazájukban.

A jogsérelmek új formái

            A vajdasági magyarokat, az utóbbi időben, az egyébként is mindenkit általánosan érintő társadalmi, gazdasági stb. problémák mellett, mint amilyen a munkanélküliség, a szegénység és a nincstelenség eluralkodása, olyan események is terhelik, amelyek egyre jobban kihatnak a közösség életének egészre, vagy az egyes települések lakóinak mindennapjaira.

            Az utóbbi években számos nemzeti alapon történt verekedés vagy fizikai leszámolás bolygatta fel és tette tönkre az érintett magyar családok életét Adán, Óbecsén, Szabadkán, Temerinben, Újvidéken, Zentán, Zomborban… Az egyes incidensek miatt indított bírósági eljárások még mindig nem fejeződek be. Hogy ezek az incidensek most mennyire vannak jelen, nem lehet megállapítani, vagyis csak a drasztikusabb eseményekről lehet értesülni,[5] mivel 2011 óta erről a hivatalos szervek nem tettek közzé adatokat.
Újabban riasztó híreket közöl a sajtó a többségében magyarlakta falvakból a zaklatások új megnyilvánulási formáiról is:

Lopások és rablások keserítik meg a lakósok életét. Leginkább éjszaka törnek be idős emberekhez, akiket nem csak, hogy kifosztanak, de súlyosan bántalmaznak is.[6] A legtöbb ilyen esetről Csantavérről, Muzslyáról,[7] Péterrévéről és Bácsföldvárrólszámoltak be. A helyzet bizonyára nem sokban különbözik a más, magyarlakta falvakban sem (csak éppen lehetséges, hogy ott nem élnek hivatáselkötelezett újságírók).
            Ha például valaki a Google keresőprogramba beírja a „rablások Csantavéren” szavakat a következő eredményt kapja:

margitzoltan.blogspot.com/.../penz-ekszer-elelemrablassorozat.h...
2014. máj. 6. - Újabb betörési hullám kezdődött nemrégiben Csantavéren. A bűncselekményekben érintett családok elmondása alapján megállapítható, hogy ...

pannonrtv.com/web/?p=34713
2012. dec. 6. - Újabb betöréses rablás történt Csantavéren. Számítógép, óra, hegesztő és a régi idők zenéi – ezek voltak a legutóbbi csantavéri betörés ...

pannonrtv.com/web/?p=135740
1 napja - A csantavéri Szalkai Erzsébetet álmában támadták meg a rablók. A kert felől közelítették meg házat, és az ablakon keresztül mentek be.

hetnap.rs/cikk/Rablas--nagyban-12639.html
2012. okt. 10. - Hétnap Körkép Csantavér, Nagyfény, Békova, Szabadka, rablás.

www.youtube.com/watch?v=6bDgvcFFmXU
2012. dec. 6. - Feltöltötte: Pannon RTV
Újabb betöréses rablás történt Csantavéren ... 2014 03 10 Csantavérenmindennaposak a betörések, most a ...

www.youtube.com/watch?v=r4B7xmlyosI
2014. márc. 10. - Feltöltötte: Pannon RTV
2014 03 10 Csantavéren mindennaposak a betörések, most a .... Újabb betöréses rablás történt Csantavéren ...

www.delhir.info/delvidek/.../7184-csantaveri-zsivanyok-akadtak-horogr...
2013. ápr. 25. - A szabadkai rendőrség letartóztatott két szabadkai környékbeli polgárt, akik alaposan gyanúsíthatók, hogy a betörés és rablás ...

www.tkmm.hu/node/74
2012. dec. 2. - A rablók urak pedig nem igazán válogatósak: visznek mindent, ami épp a ... hagyott, pusztulásra kárhoztatott szellemfaluvá lett Csantavér.

bozokiantal.blogspot.com/2014/.../fegyveres-rablas-peterreven-ralottek.h...
2014. ápr. 5. - Fegyveres rablás Péterrévén – Rálőttek a rendőrökre... A 16 éves fiút ma délután temetik Csantavéren A Fábrik családot sokan ismerik ...

www.vajma.info/cikk/vajdasag/.../Azt-visznek-el--amit-epp-talalnak.html
2012. febr. 1. - Csantavéren tovább folytatódnak a betörések, a rablások.[8]

            Azon kívül azonban, hogy az érintettek elpanaszolják a sajtónak kifosztásukat, nem történik úgyszólván semmi. Szinte egyáltalán vagy csak nagyon ritkán kerülnek elfogásra az elkövetők, az elrablott anyagi javaknak pedig búcsút mondhatnak az érintettek. A hatóságok úgy látszik, nem tudják, vagy nem is akarják útját állni a lakosság ilyen fajta zaklatásának. Egyes érintettek – az átélt fizikai és pszichika traumák miatt is – már az elköltözésüket is bejelentették.[9] A csantavéri rendőrállomáson azonban még azt sem tartották szükségesnek, hogy a médiának nyilatkozzanak az esetekkel kapcsolatban.[10]

            Napirenden vannak a szobortolvajlások, a műemlékek és temetők rongálásai,[11]a kisebbség- és magyarellenes falfirkák és a gyűlöletbeszéd is,[12] amelyek rontják a lakosság biztonság- és közérzetét, de jelen vannak a hátrányos megkülönböztetés formái is.[13]     

            A napokban leváltották „az összes (köztársasági – B.A.) rendőrségi igazgatóság vezetőjét”.[14] Nem lehetne – mondjuk kezdetnek – leváltani a csantavéri és a szabadkai rendőrségi vezetőket? Miért nem követeli ezt a Vajdasági Magyar Szövetség (SZVM) a hatalomirányító koalíciós partnerétől, a Szerb Haladó Párttól (SNS), vagy a Magyar Nemzeti Tanács?     
       
            A jogsértések olyan formája is kialakult, hogy míg például Újvidéknek 18 képviselője van a szerb parlamentben, számos délvidéki község, mint például Nagykikinda, Óbecse és Topolya egyetlen képviselővel sem rendelkezik.[15] Ez még Szerbiai nemzetközi kisebbségjogi kötelezettségeit is sérti, mivel akadályozza a nemzeti kisebbségek hatékony részvételét a döntéshozatalban.[16]

Ki figyel a jogsértésekre?

Újvidék, 2014. június 21.
Bozóki Antal



[1] Izveštaj Pokrajinskog ombudsmana  za 2013. godinu. Prava nacionalnih manjina [A Tartományi Ombudsman 2013. évi jelentése. A nemzeti kisebbségek jogai] 62. o.:
[4] Lajčak: Vajdaság jó példa lehet az EU számára is. (Beta)http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17132/Lajcak-Vajdasag-jo-pelda-lehet-az-EU-szamara-is.html, 2014. május 9. [22:33]
[5] Oromhegyes: Meghalt egy fiú az Atlantis diszkóklub előtt.http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17243/Oromhegyes-Meghalt-egy-fiu-az-Atlantis-diszkoklub-elott.html, 2014. május 31. [16:32]
[6] Rablások Csantavéren. Magyar Szó, 2014. június 20. 6. o.
[7] Kecskés István: Újévi lopássorozat Muzslyán. Magyar Szó, 2014. január 4. 1. 5.
[9] Szabó Angéla: Itt már nincs maradásom…http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Incidensek, 2014. június 20. [14:47]
[10] Uo.
[11] Szabadka: Ismét megrongálták a zsidó temető sírjait:
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16715/Szabadka-Ismet-megrongaltak-a-zsido-temeto-sirjait.html, 2014. február 11. [18:13]; ,,Környezetidegenség" miatt Aracsról eltávolíttatnák a kopjafákat: Közzétette: Terhes Tamás
[12] Csincsik Zsolt: Megbélyegzett szobrok és emlékművek. Magyar Szó, 2014. január 11, 19. és http://www.magyarszo.com/hu/2216/hetvege/106251/Megb%C3%A9lyegzett-szobrok-%C3%A9s-eml%C3%A9km%C5%B1vek.htm, 2014. január 12. [12:34; Halál a magyarokrahttp://radicalpuzzle.blogspot.hu/2014/04/halal-magyarokra.html, 2014. április 03. [13:27]
[13] Csak cirill betűvel nyomtatták a vagyonadó-bevallás űrlapjait.http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16712/Csak-cirill-betuvel-nyomtattak-a-vagyonado-bevallas-urlapjait.html.  2014. február 11. [11:29]; Dr. Sörös László egyetemi tanár: A kisérettségi vizsga margójára. Magyar Szó, 2014. június 20., 10. o., vagyhttp://www.magyarszo.com/hu/2376/kozelet_oktatas/112729/A-kis%C3%A9retts%C3%A9gi-vizsga-marg%C3%B3j%C3%A1ra.htm%27%27, 2014. június 20. [07:37]
[14] Vučić: Leváltottuk a rendőrségi igazgatóságok vezetőit. (Beta)http://www.vajma.info/cikk/szerbia/20676/Vucic-Levaltottuk-a-rendorsegi-igazgatosagok-vezetoit.html, 2014. június 20. [21:23]
Közzétette: Terhes Tamás 2014. június 18. [18:00] 
[16] Lásd: Lundi ajánlások a nemzeti kisebbségek hatékony részvételéről a közéletben
és Értelmező megjegyzések. Foundation on Inter-Ethnic Relations (Multietnikai Viszonyok Alap), ISBN 90 – 7598905 – 9. Az angol szöveg megtalálható a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos internetes/világhálós honlapján:http://www.osce.org/hcnm/documents/index.htm.

Ide is ez kell mostmár:


A lopásnak pedig se vége, se hossza...


 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon
A hétvégén elkövetett két embertelen támadással elegy lakásfosztogatással most már (remélhetőleg) vége szakad a csúfos csantavéri rablássorozatnak – gondolhatnánk naivan, ha csak egy pillanatra is megfeledkeznénk arról, hogy milyen környezetben élünk.
A három nap alatt elkövetett éjszakai betörések során igen gazdag zsákmányt szerezhettek maguknak az ismeretlen elkövetők. Jutott nekik dinár is, euró is, arany ékszer is és mellé tekintélyes mennyiségű baromfitollból készült ágynemű, meg sok egyéb „haszontalan apróság”.


Természetesen nem mindegyik szégyenteljes esetről szerez tudomást a falu lakossága, mert a „bűnlajstromba-vételből” mindig maradnak ki olyan családok, házaspárok vagy egyedül élő személyek, akik inkább elhallgatják a velük megesett tragédiát, mintsem hogy arról bárkinek is beszámoljanak. Néhány lopás kapcsán pedig arról is értesülhettünk, hogy a károsultak – elkeseredésükben – már nem is tesznek feljelentést a rendőrségen, mert nem látják annak semmi értelmét. Ugyanis az elkövetők kilétéről szép keveset lehet tudni, az eltulajdonított holmi pedig szinte sosem kerül meg, sosem jut vissza az eredeti gazdájához.

 Rácsvédelem a rablók ellen a csantavéri házon

A helybeli bűnesetek felderítésének hatékonyságáról meglehetősen borúlátóan vélekedik a negyvenes éveiben járó, egyedül élő Pátrik Ferenc is, akit ugyancsak az elmúlt hétvégén raboltak ki, és aki a történtekről nem is értesítette a rend őreit. Ekképpen foglalta össze a maga történetét:
– Szombaton este 10 óra tájban mentem el itthonról, és mire fél 1 körül hazaértem, addigra már felforgatták a házamat. Rögtön tudtam, hogy valami baj történt, mert amint kizártam az előszoba ajtaját, a szabadon lévő kutyám idegesen csaholva szaladt be, egyenesen a legbelső szobába, márpedig soha nem szokott bemenni a lakásba. Az egyik utcai ablakon felhúzták a műanyag redőnyt, betörték az ablaküveget és bemásztak abba a szobába, amelyet valójában nem is használok, és amelyben a nagyanyámtól származó ágyneműt tartottam. Onnan vittek el valahány dunnát meg párnát. Azokat nem is sajnálom, viszont a pénzemet is megtalálták, és az már sokkal érzékenyebben érint. Az egyik helyen több mint 60 ezer dinár volt egyösszegben, a másik helyen pedig 250 euró. A tévéasztalon is volt valamennyi pénz, de azt nyilván nem vették észre, így az megmaradt. Az ügyben nem szóltam, nem telefonáltam én senkinek sem. Fölösleges. Az ember csak felidegesíti magát. Két évvel ezelőtt még tettem feljelentést, amikor másfél hold kukoricámat leszedték és kintről a földről elvitték. Napokig kijártam a határba őrizni, mégsem tudtam megvédeni. A tetteseket a mai napig nem fogták el.


Röpke kétnapi szünet után, a hét derekán ismét beindult a tolvajlás csantavéri módra-féle masinéria. Szerdán estefelé, úgy 6 óra tájban – tehát világos nappal – nem is akárhol, hanem éppen a főút mentén vonultak végig a krónikus lakásfosztogatók. Egyazon utcában három házat is feltörtek. Kettő lakatlanul áll már évek óta, a harmadikban viszont épp nem tartózkodtak otthon a háziak. Mindegyik helyről tollat zsákmányoltak.


Szabó Angéla
Kik a tolvajok?


2014. június 15., vasárnap

Majd megöregszel...




Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.


 József Attila




2014. június 12., csütörtök

Holdfény 1801-ből



Beethoven személyes élete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül a siketség első jeleit észlelte, amelynek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált számára világossá, hogy a halláskárosodása visszafordíthatatlan folyamat. 1819-re teljesen megsiketült. Süketsége zárkózottá tette, csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.

Elérhetetlen (házas vagy arisztokrata) hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (például Brunswick Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.

Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők, szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos nevelésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt: magányos séta a zöldben; fő művei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt nyerte végleges alakját is egy-egy padon.

Zenéjében gyakran életének visszhangját vélik felfedezni, ami győzelemmel véget érő küzdelmekkel tarkított. Életének személyes problémái fölött a mesterműveinek megalkotásával aratott diadalt.

Opus 27, no. 2: Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll 
„Sonata quasi una fantasia” -  „Holdfény” (1801)



2014. június 11., szerda

A morgás jogán…



Egy szülőfalumbéli magyar gyerek igencsak kurtára szabott földi élete tíz nappal ezelőtt véget ért. Halálának okáról, körülményeiről, pontos idejéről és helyéről még szinte semmit nem tudhatunk. Hogy a szörnyű tragédia valóban úgy történt-e, amint azt nem sokkal a haláleset után közölték – hogy természetes halállal halt meg, fulladás következtében –, vagy pedig a fizikai bántalmazás vezetett élete kioltásához, azt egyelőre még csak találgatni lehet. A közhelyesen tényeknek nevezett makacs dolgok azonban (amelyekkel pedig állítólag nincs értelme vitatkozni) már önmagukban is feltűnően árulkodóak: a vajdasági magyar sajtóban sűrű hallgatás övezi az esetet (még a legerősebb túlzással sem lehet azt állítani, hogy a tragédia boncolgatása túlteng a kis magyar médiánkban), és lassan-lassan már a tartományi székvárosi kórházból várható orvosi leletek, boncolási jegyzőkönyvek (el)készülte is gyanúsan/kínosan hosszadalmassá válik. Tisztes távolságból és kellő mértéktartással szemlélve is az esetet, még a teljesen kívülállónak is olyan érzete támad, hogy mintha minden azt sugallná: ha már nem lehetséges meg nem történtté tenni a fiú halálát, akkor a legjobb lenne azt a lehető leggyorsabban és amennyire lehet, fájdalommentesen elfelejteni. Az lenne az ideális, a tökéletes megoldás a történet valamennyi szereplője számára.

Mi szemlesütve, fülünket-farkunkat behúzva hallgatunk. Ez a mi felelősségünk. A politikusaink is fölöslegesnek és értelmetlennek tartják a megszólalást. Ez meg az ő felelősségük.

Abba alighanem még belegondolni is hátborzongató lenne, hogy vajon milyen helyzet állt volna elő akkor, abban az esetben, ha ez a végzetes tragédia nem egy alig 16 éves magyar sráccal esik meg, hanem egy másmilyen nemzetiségűvel. Például egy szerbbel. (Mert akár lehetett volna úgy is.) Egy színtiszta magyar faluban, egy olyan szórakozóhelyen, amelynek magyar a tulajdonosa és ahová többségében mégis csak magyar fiatalok járnak. Elképzelni is bizarr: milyen mennydörgő égszakadást, földindulást tudott volna belőle generálni a fővárosi sajtó. A bősz, vehemens politikusok minden tévécsatornán, minden hullámhosszon és minden újságoldalon teli szájjal követelnék a vizsgálat azonnali megkezdését és az igazság mielőbbi kiderítését. Valószínűleg még a szóban forgó szórakozóhely bezárását is indítványoznák, legalábbis arra az időre, amíg az eset kivizsgálása tart. És talán még a diszkót is apró alkotóelemeire, atomjaira szednék, hogy megtudják, hogyan is működött. A történetben teljesen vétlen, szegény oromhegyesiek meg csak retteghetnének napokon, heteken át, mint tették azt a falumbéliek, amikor jó néhány évvel ezelőtt megöltek egy rendőrt, amely hírre egyenruhások lepték el a falut. A kisemberek mindeközben magukban azért imádkoztak, hogy nehogy magyar legyen az elkövető, mert akkor lesz nemulass.

Romić Arnold esete kapcsán akaratlanul is a „temerini fiúk” juthatnak eszünkbe, akik két hét híján kereken tíz esztendeje vannak rácsok mögé zárva a Sremska Mitrovica-i börtönben. A bűnük 2004 júniusában az volt, hogy magyar létükre kezet mertek emelni egy másmilyen nemzetiségű fiatalemberre. Ezért a tettükért öten összesen 61 évnyi elzárást kaptak.

Ketten másfél évvel ezelőtt amnesztiával kiszabadultak, de hárman még bent vannak.

A bent felejtett Illés Zsolt már legfeljebb csak a temerini kistemetőben találkozhat az édesanyjával meg az édesapjával. Ahogyan Uracs József szülei sincsenek már az élők sorában. A l5 évre elítélt Máriás István hozzátartozói is megsínylették az eltelt egy évtizedet. Az 53. életévében járó édesapja nemrégiben rákbeteg lett és tolószékbe kényszerült. De még nagybetegen is elment húsvétkor, hogy meglátogassa a fiát.

Amikor a magyar „temerini fiúk” tette napvilágra került, valóságos össztüzet zúdított rájuk és a családjukra a szerb nyelvű média. A magamagát felsőbbrendűnek képzelő magyar sajtónk egy része is nagyívben kerülte a témát és kényesen ódzkodott tőle. Számára nem volt elfogadható az a racionális észérv, hogy már szinte minden háborús bűnök elkövetésével gyanúsított vádlottunk réges-rég otthon van, a „temerini hármak” pedig még mindig a börtön vendégszeretetét kénytelenek élvezni. Pedig két hét múlva, június 26-án a tizedik rabévük is lejár.

Bár – csodával határos módon – még életben vannak, értük már nem emel szót senki sem.

És a már sírba került 16 éves Arnoldért?

Szabó Angéla



2014. június 10., kedd

Nándorfehérvár



Kijött a 7 perces előzetese is annak az animációs filmnek, 
ami az 1456-os nándorfehérvári csatát mutatja be.


A filmet a Történelmi Animációs Egyesület a Múlt-kor közreműködésével július 22-én mutatja be. Az Egyesület a „Mohácsi csata” animációs film készítése óta tovább fejlesztette alternatív animációs technikáját.

Továbbra is a Total War számítógépes játékok programja képezi az animáció alapját, de már nem korlátozza a képi világot. Az alkotók elkészítették a Duna-Száva torkolatvidék virtuális terepasztalát, rekonstruálták és történelmi hűséggel felépítették a várat, a török tábort, az ostromműveket, a török hajózárat a Dunán. A néző valóban átláthatja a teret és az eseményeket anélkül, hogy a klasszikus kétdimenziós térképes animációkat használni kellene.




A film az oszmán török sereg erőfeszítésének is emléket állít, így a török közönség között is érdeklődésre találhat. A készítők - a Mohácsi csatához hasonlóan - a nándorfehérvári diadalt is szabadon elérhetővé kívánják tenni az interneten.










2014. június 9., hétfő

NYÁR




Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

József Attila




Mindennapi átveréseink




Számolgatom, hányféle rafinált módon lehet becsapni és megkárosítani a mezőgazdasági termelésből élő kisembereket. Amikor csupán azon „rejtélyes eseteket” veszem lajstromba, amely furcsaságokról az utóbbi időben hallottam, akkor is úgy kell összegeznem, hogy a huncutságos átejtésnek legalább kis ezer változata létezik.


Adóhivatali trükközések


A legelső állami átverés kétségkívül az a hetvenhétféle adó, amellyel a parasztsanyargatást művelik. Közülük is toronymagasan kiemelkedik a földművesek kötelező érvényűnek mondott nyugdíjbiztosítási járuléka. Ennek ügyében az adóhivatal szabadkai részlege nemrégiben ismételten felhívta magára a figyelmet: csőstül kapták a községbeli földtulajdonosok a felszólítást, amely szerint, ha öt napon belül nem tisztázzák a több éves, több évtizedes (olykor milliós összegekre rúgó) tartozásukat, úgy jó eséllyel számíthatnak a végrehajtók megjelenésére.

A tehát öreg napjaira majd mizérikusan nevetséges földműves-nyugdíjra számító gazdának most még katonatiszt módjára fizetnie kell, mert egyébként belegabalyodik a cápaként viselkedő adóhivatal hálójába és ott lesz majd a veszte. Az adósokat sorra idézik be beszélgetésre, hogy megpróbálják rávenni őket, haladéktalanul és maradéktalanul fizessenek. Akit nem sikerül egyből jobb belátásra bírni, annak egyezséget ajánlanak. Fizetési halasztást, vagyis azt, hogy az adóhátralékát törlessze részletekben, sőt ha orvosi papírokkal igazolni tudja, hogy huzamosabb ideig betegeskedett, gyógykezelték, kórházban tartózkodott, akkor akár egy-két évi tartozását el is törölhetik – mintha soha nem is létezett volna.


Magtárolói gabonaüzérkedés


Így, aratáshoz közeledvén, napokon belül ismét időszerűvé válik a gabonafelvásárlás témája. A menetrend szerinti sírnivalóan megalázó terményár és az ilyentájt szokásos vele történő üzleti spekulálás, kereskedői manipulálás.

A későbbi kedvező(bb) ár reményében a kenyérgabona-termesztők egy hányada a cséplést követően csupáncsak megőrzésre, tárolásra hajlandó átadni a szemtermést, lesve-várva, hogy a majdani búzaexport beindulása nyomán, mikor lesz az ő számára is elfogadható a termés ellenértéke. A gazdák – noha már nem gyanútlanok és zöldfülűeknek sem titulálhatók, hiszen számtalan esetben szerezhettek keserű tapasztalatokat a gabonaüzérekkel történő boltolás során, mégis – rendszerint újra meg újra a csapdájukba kerülnek. Mintha sosem tanulnának a korábbi esetekből.

Márpedig a károsultak alighanem ma is jól emlékeznek arra a Szabadka községbeli legutóbbi búza- meg kukoricabotrányra, amely során a silókból szőrén-szálán eltűnt (az utolsó szemig) a megőrzésre beadott termény, és a gazdákat csak az üresen tátongó gabonatároló fogadta. A pénzüknek pedig bottal üthetik a nyomát.


Jószágkupeci spekulálás


Ha a kistermelő az alig néhány holdas/hektáros földecskéje művelése mellett még eladásra szánt jószágot is nevel, reálisan számíthat arra, hogy az értékesítésre szánt példányokat elszállítja majd az udvarából a felvásárló, fizetni azonban elfelejt. Így tett az a moholi illetőségű – úriembernek aligha nevezhető – magyar disznókupec is, aki nagy előszeretettel szerzett be hízósertést Szabadka község területén, az elszállított állatok árával azonban mind a mai napig adós maradt.
Az egyik település sertéshizlaló gazdáit, az elmondásuk szerint, csinos kis összeggel, mintegy 60 ezer euróval károsította meg. A pórul járt termelők kísérleteztek ugyan az utólagos érdekérvényesítéssel, mert összefogtak és bíróság elé vitték az ügyet, a pereskedésnek azonban vérszegény eredménye lett. Azaz hogy mégsem, mert gazdagodhattak, a pénzük helyett egy tapasztalattal. Megtudhatták, milyen érzés az, amikor nem csak becsapják, hanem még meg is fenyegetik a jogos tulajdonukat követelőket, mondván, hogy ha még sokáig kellemetlenkednek és továbbra is hajtják a magukét, könnyen megüthetik a bokájukat.


Tejüzemi mizéria


A sertéshizlalók esetéhez hasonló módon húzta csőbe a szabadkai, a zentai, a magyarkanizsai és a topolyai községhez tartozó tejtermelők mintegy harmincfős csoportját az egyik észak-bánáti tejüzem is. Összesen 32 olyan, fejőstehenet tartó gazdát károsított meg, akik egytől-egyig magyar emberek, és akik már több mint egy esztendeje hiába várnak a pénzükre. A végsőkig elkeseredett és mindenre elszánt, félrevezetett tejtermelők csoportjának másfél milliárd dinárral tartozik a csókai magáncég az udvarukból elszállított tejért, és erősen úgy fest a dolog, hogy erre a pénzükre balkeresztet vethetnek. Ügyük mostani állása szerint ugyanis nem sok jóra számíthatnak, mert a csalássorozat elkövetőjének sehogy sem tudnak a nyomára bukkanni. Rendelkeznek ugyan hivatalos bírósági végzéssel arra vonatkozóan, hogy nyert perük van a tejgyár akkori igazgatójával szemben, követelésüknek mégsem tudnak érvényt szerezni. Hiába fordultak segítségért a tartomány és az országos mezőgazdasági miniszterhez, a korrupcióellenes ügynökséghez és magához, Aleksandar Vučić kormányfőhöz is, mindenütt süket fülekre találtak. Panaszleveleikre egyetlenegy sornyi válasz nem érkezett.

Szabó Angéla 


  

2014. június 8., vasárnap

Lesz-e folytatása a Romić-ügynek? (Pünkösdi tűnődés egy diszkótragédia nyomán)




Noha még csak egy bő hét telt el azóta, hogy a kiskorúnak számító Romić Arnold az oromhegyesi Atlantis Garden Club nevű szórakozóhelyen meghalt, máris sokan vélekednek úgy, hogy a szokatlanul furcsa esetet akár végérvényesen lezártnak is tekinthetjük. Merthogy a teljes igazság kiderítésére vajmi kevés módja/eszköze és esélye van a legfiatalabbik gyermeke elvesztését átélt családnak. Mármint abban az esetben, ha teljességgel elfogadhatatlannak tartják azt a magyarázatot, amelyet az említett diszkó üzemeltetői közlemény formájában a nyilvánosság elé tártak. A rend kedvéért tegyük azt is hozzá, hogy erre még nemhogy az ilyenkor kötelező és az ilyenkor elvárt vizsgálati eljárás lefolytatása után, hanem jóformán még annak a megkezdése előtt került sor. Ugyanis a közleményükben arra az újvidéki kórházban elvégzett vizsgálatra hivatkoztak, amelynek az eredményét pedig mái napig sem kapták kézhez az ügyben érintett szülők. A klinikai központból érkezett legfrissebb értesüléseik szerint ugyanis majd csak a jövő hétre várható a készülő, teljes dokumentáció kiadása.

Márpedig Romić Arnold családja semmiképp sem tartja elfogadhatónak azt az alig pár soros, közleményes megoldásos megindoklást, amelyről kizárólag csak az internet révén és a sajtó útján voltak kénytelenek értesülni. Véleményük szerint – amit szemtanúk kijelentésére és elmondására alapoznak – a fiuk halálát nem fulladás (nem a saját hányadékának a tüdőbe jutása) okozhatta, hanem a helyszínen elszenvedett fizikai bántalmazás. Ezen állítás bizonyítása azonban nem csupán nehéz és hosszadalmas lehet, hanem idegtépő és türelempróbáló folyamat is egyben. A miatt is, hogy a 16 éves fiatal értelmetlen halálával végződő eset nyomán felhördülő közvélemény úgy tartja, hogy a kényes ügyben érintettek – nagy-nagy valószínűséggel – mindent megtesznek majd azért, hogy az esetet elsimítsák, hogy a kissé meggyűrődött történet ráncait kivasalják. A szórakozóhely házirendjében, működésében pedig az égvilágon semmi kivetnivalót nem találhatnak, és így a diszkó düböröghet tovább a már megszokott hangerővel. Amiről meg nem beszélünk, az ugye, nincs is. Vagy ha van is, egyik napról a másikra eltűnik, mint Poszeidón egykori hatalmas birodalma alámerült a vízben.


Szórakozni! De hová?


Az igencsak rejtélyes körülmények között eltávozott fiú tragédiája kapcsán megszólalók sok-sok szegmensét engedték láttatni a homályba burkolódzó kerek egész történetnek. Romić Arnold és családja személyes tragédiája által egy-egy röpke pillanatra beleshettünk a „titkokat” elfedő színfalak mögé. A még felderítetlen eset nyomán napvilágra kerültek az éjszakai élet árnyoldalai is.

Akaratlanul is kiderült például, hogy milyen helyeken és miként szórakozik az észak-bácskai magyar fiatalok egy része. Azt már régről tudjuk, hogy a szórakoztatóipar piaca (még a mi szűk kis pátriánkban is) szigorú üzleti alkuk és egyezségek mentén megosztott és felparcellázott. Minthogy a vajdasági magyar politika (már vagy két évtizedre visszamenőleg) szép keveset bíbelődött azzal, hogy az itteni magyar fiatalok hol és hogyan szórakoznak, ezt a fajta „törődést” és a hétvégén bulizni vágyó ifjúság szórakoztatását felvállalta és megtette helyette a vajdmagy üzleti világ.

Legkirívóbb és legelrettentőbb példaként elég lenne csak a szabadkai magyar fiatalokat említeni, akiknek a már jelzett időszakban (nagyjából a megboldogult szocializmus ötágú vörös csillagának a leáldozása óta) nem sok magyar(os) szórakozóhely jutott (vagy maradt?) magában a városban. Ezért aztán autóbuszok szállították őket a város peremére, az egyik aprócska magyar faluba, Ludasra. Sőt még annak is a legszélére.
Némi rosszmájúsággal címkézhetnénk ezt úgy is, hogy a szabadkai magyar fiatalok kiszorultak a saját városukból. És el kellett buszozniuk éjnek évadján kezdetben csak Ludasra, aztán pedig Moravicára, Zentára vagy Oromhegyesre. Mikor hová – annak függvényében, hogy az adott időszakban éppen mit kívánt, mit diktált a felosztott piac. Tetszett ez nekik (és persze a szüleiknek) vagy sem, ehhez kellett alkalmazkodniuk. És ennek az elnyúló, kései bulikezdésnek lett a szükségszerű következménye a kivilágos kivirradtig tartó kimaradás – ami aztán újabb problémsorozatot hozott a felszínre.



Szórakozni! De hogyan?


Az oromhegyesi diszkó is egy olyan szórakozóhely, amely szintén a falu szélén található és ahová százával érkeznek autóbuszokkal meg kocsikkal egy-egy estén a fiatalok. Az odajárók elbeszéléséből kitűnik, hogy a hely meglehetősen liberálisnak mondható: mivel nem a település legszűkebb központjában található, nincs feltűnően szem előtt, nem túlontúl szigorú a bejutás, azaz belépéskor nem kérnek személyi igazolványt, és aki már belül van a küszöbön, azt alighanem (a szokásos, a kívánt módon) a bárpultnál ki is szolgálják.
Ahol viszont ital van, ott igencsak akad ittas ember is. Akinek pedig (rendszerint) az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyidejűleg és azzal egyenes arányban növekszik az okossága és a bátorsága is. Így viszont időnként elkerülhetetlenül sor kerül valamilyen összetűzésre – a bulizók egymással akaszkodnak össze, vagy éppen a rendet és a biztonságot szavatoló ügyeletes rendfenntartókkal gyűlik meg a bajuk. Ha pedig még kábítószer is fokozza az est hangulatát, akkor nem csoda, ha időnként elszabadulnak az indulatok.
Ha máskor és másért nem, hát akkor most, Arnold tragédiája után, valószínűleg érdemes lenne feltérképezni és sorra venni azokat a szórakozóhelyeket, amelyeket csoportosan látogatnak az itteni magyar fiatalok. (Legutóbb talán az ifjúsági hetilapban, a Képes Ifjúságban készült egy ilyen diszkókat, bárokat és klubokat bemutató sorozat, de annak is van talán már tizenöt esztendeje) Megérné az utánajárást és a fáradtságot. Ahogyan hasznos lenne minden egyes szálon (belépési korhatár, italfogyasztás, droghasználat, rendbontás stb.) – külön-külön is – végiggyalogolni.

Hacsak nem helyezné ezen felvetett témákat is szigorú karanténba a délvidéki magyar sajtó, és nem rendelne el a politikum (éppen a kínos agyonhallgatástól hangos) hírzárlatot a témák kapcsán, mint teszi ezt a csantavéri fiú tragikus elhalálozásának ügyében. Mely gyászos esetet az itteni magyar érdekvédelem még szóra sem méltatta.

Mit lehessen erre mondani?

Szabó Angéla

   

2014. június 5., csütörtök

EURÓPAI KABÁTLOPÁS ÉS ÁRNYÉKKERGETŐK




EURÓPAI KABÁTLOPÁS

" - Én nem vagyok kisebbség!
Én délvidéki magyarként egy nemzet közösségéhez tartozom!
Én itt születtem, határokat tologattak fölöttem, de itt maradtam. 
Nem egyedül voltam: minden ősöm ezért a földért dolgozott, és ha kellett - akkor meghalt érte.
Engedtessék meg, hogy ne mások ragasszanak rám címkét, miként határozom meg önmagamat, családomat és a szülőföldemen élő többi magyar embert.
Senkinek  nincs ehhez erkölcsi alapja."

Közönyös Európa nyugati fele a magyarság fájdalma iránt?

Igaz.
Mert nem az ő ügye.
Trianon, és a csonkolás bizony az volt.

Az ő ügyüket, vagyis pontosabban fogalmazva - az ő érdeküket szolgálta. Én nem szeretnék elméletekbe bocsátkozni, kinek- vagy minek volt még a jól fölfogott indítéka, hogy a világtörténelem egyik leggyalázatosabb diktátumát pont velünk írassák alá. Egyben viszont nagyon biztos vagyok: lesz még böjtje annak, ahogy most a "művelt" nyugat packázik velünk, átnéz rajtunk és a magyar önrendelkezés kérdésével még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.
Persze, nem én fenyegetem őket, hanem az a rövidlátó, gátlástalan, és mohó gyarmatosító ésszel átitatott politikai végzetük teljesedik be majd rajtuk, ami az elmúlt százötven, vagy a jóég tudja hány évüket végigkísérte.

A hódító lelkiismerete ugyanis mindig rossz. A ruhatárból ellopott kiskabát sosem ad olyan meleget, mintha eredendően a miénk lett volna, ha mi dolgoztunk volna meg érte.
Majd óbégatnak, amikor Afrika, meg az a sok ázsiai fajta egyszer az asztalra csap, és Brüsszelben csak úgy, mint Párizsban, Londonban vagy másutt, a mások zsírján meggazdagodott rablótanyákon a jogaikat kezdik követelni.
Mert akkorra többen lesznek. Szülnek, családjukért fognak élni, lesz hitük, ami által erősebbek és még erőszakosabbak lesznek. És talán majd a nyugati jólét fehér polgára is megtanulja, mi az, amikor saját hazájában másodrangúként kezdik kezelni, hátra küldik a sorban, és fényes nappal az anyanyelve, a szokásai miatt folyton retorziókra kell majd  számítania.
Mert itt tart most a határon túli magyarság zöme.
Mindehhez csak annyit tehetek hozzá: ha kicsit is tudnánk tanulni a történelmi hibáinkból, ha a kesergés, ökölrázás helyett föl tudnánk mutatni azt a hitet, vállalást, erőt, emberséget, amit még a dédszüleink, vagy azok szülei, ősei magukra nézve kötelezően vallottak - nos akkor gyógyíthatóak lennének a sebek, mert az igazságunkat nehezen lehet elvitatni. De ehhez jellembeli, emberi minőségben a többiek fölé kéne emelkednünk.

Majd ha jobbak leszünk a Deákné vásznánál, ha nem mondható ránk, hogy mi is csak egy híján húsz vagyunk, a sok tizenkilenc között – akkor talán remélhetünk.
Így még egy ideig marad a fájdalom, és a hiány leltára.
Hogy az utánunk jövőknek sikerül-e fölülemelkedniük magukon, az bizony nem kis mértékben rajtunk múlik. Félek, nem mutatunk nekik jó példát.
Mindazonáltal az élet akkor sem áll meg.
Kell, hogy egyszer, valahára legyen történelmi igazságtétel.
De ha az netán el is marad: az isteni akkor sem fog.

Pósa Károly






ÁRNYÉKKERGETŐK 
- a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása




Út a Semmi közepébe
„Nincs nekünk semmink.
Csak ez a Tisza-mente,
Menny és pokol közé préselt tájéka.
Ahol még éjjelente,
Béke van, szelíd szánalom.
Dúdoló: tente-tente.
Harmat ül a búzaszálakon.”

Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.

- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.
  A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.

A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.

Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.
 - Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.

Rágyújtunk.

Míg kint várunk, egy bojtos sapkás, borostás illetőt próbálok közlékenységre bírni, miért áldozza fel a szombatját, de finoman szólva sem az a barátkozós fajta. A többiek is inkább a hátitáskák, tarisznyák tartalmát rendezgetik. Jobbára otthonról hozott sonkák, oldalnyi szalonnák vannak bennük, nejlonzacskóba csomagolt húsok. Valaki műanyag dobozt igazgat a fűzöld zsákjában. Mint kiderül, a felesége minap sütött kalácsát viszi benne. A hosszú hajú, sálas társánál másfél méteres söprűnyélszerű rúd fehérlik. Ezt meg minek hozza? Sétabotnak túl hosszú – villan át rajtam -, de inkább lenyelem a kérdést. Nyílik a boltajtó, Laci csontos alakja tűnik föl, két csomag ásványvizet hoz. Int nekünk, segítsünk. Meglódul a társaság, s ki-ki kenyerekkel, ötliteres ivóvizes palackokkal, száraztésztával, konzervekkel megrakodva tér vissza a kasszától. A halomba pakolt holmit elosztjuk. Nekem tizenkét liter víz, meg néhány vekni jut. Teli a vázas lengyel hátizsákom. Cihelődünk, a főúton libasorban kifelé tartunk a faluból. Szó nem hangzik, csak az aszfaltról visszaverődő csizmatalpak ütemes buffogása kísér bennünket.

Egy biciklis néni karikázik el mellettünk, nagyot köszönünk neki. Lassan elmaradnak mögöttünk a falu utolsó házai. A vattaszerű ködben fölsejlik egy út menti feszület, amihez érve rögtön megértem, mire szolgál a velünk hozott embernyi rúd. Laci a gelebéből egy magyar zászlót vesz elő, amit óvatos kézzel fölerősít. A pillanat ünnepi. A Szövetség régi szokása, tudom meg később. Enélkül nem fognak semmihez. A zászló tiszteletet parancsol, nem lehet a faluban handabandázni vele. De a megtartó ereje fontos. Ahogy távolodunk, a pléh Krisztus tekintetét érzem a hátamon.

Már egy dűlőúton járunk. Tartjuk a tempót, az északnyugati irányt. Csúszkálunk a sáros, föllazult talajon. Asztallap-szerű sík a bácskai táj, amin olyan töményen ül a köd, mintha jótékony paplanként akarná betakarni a didergő szántóföldeket. Fölöttünk varjak kárognak. A legelöl haladó Laci mellé caplatok, zihálok kicsit, kezd melegem lenni.

Míg a pocsolyákat kerülgetjük, értesülök róla, hogy a Rákóczi Szövetség nem először visz segélyt a tanyavilágban élő magányos, idős embereknek. A tavalyi nagy havazásban, és idén januárban is segíteni mentek az önkénteseik. Ami traktorral sem megközelíthető, oda gyalogszerrel viszik el az adományaikat. Mivel a civil szervezet gyakorlatilag anyagi támogatás nélkül működik, így a tagság önerőből oldja meg, ha a segítségükre van szükség. Erre, pedig egyre sűrűbben lenne igény. Sajnos, nem csak itt, az ustorkai tanyavilágban.

Már vagy egy órája megyünk, a lekvárszerű sártól ólomnehéz minden lépés. Az elöl lévő zászló színei egyre élénkebbé válnak. Lassan felszakadozik a köd. Csak egy bágyatag korong jelzi: előbújt a nap. Tőlünk jobbra és balra búzaföldek tűnnek fel. Hókán zöld még a vetés. Odébb akácfaliget. Valaha tanya lehetett. Se szeri, se száma az errefelé tönkrement szállásoknak, régi gazdaságoknak. Mementóként elvadult surja, vagy néhány eget pamacsoló göcsörtös fa marad utánuk: árnyékkergetőnek. A dűlőút kígyózva visz bennünket úticélunk első megállójához. L. bácsi tanyája egy lapályosabb részt követően tárul elénk. A látvány siralmas. Düledező vályogfalakon parányi ablakszemek hunyorognak, a tető csáléra csapott süvegéből rozsdaette kályhacsövön füstcsík szivárog.
A társaságból valaki megjegyzi: jó jel a füst. Az öreg még él. Az állítást igazolandó L. bácsi elő is bújik. Mezítlábasan, gumipapucsban fogad bennünket. Sorra kezet ráz velünk, miközben borzalmas likacsos pulóvere majdnem előttünk foszlik szét rajta. Kilenc napja élő embert nem látott, kesereg. Örül a kenyérnek, a konzerveknek, de leginkább az ivóvíznek, mert a tetőről csorgó vizet issza már egy ideje. A lelógó bádog csatorna alatt műanyaghordó. Félig van. A viskónak átall szélütötten rogyadozik egy góré, mellette romhalmaz. Valaha disznóól lehetett. Körös-körül szívbemarkoló a lepusztultság. Az öreg kifaggatja a falubelieket a hírekről, de a diskurálásra nincs idő. Búcsúzúnk, menni kell tovább. Amikor visszanézek, L. bácsi még moccanatlanul áll. Szája mozog. Megszokhatta, hogy magába beszél.

Kissé nyugatnak kanyarodunk. A nap már följebb kódorgott az égen, tíz óra múlt. Az az éles, kicsit sötétebb sáv a Ludasi tó nádasának szegélye. Ahogy az idő, úgy a túra résztvevői is fölengednek. Halkan beszélgetünk, görnyedünk a cókmók alatt. Ki-ki a saját szemszögéből kommentálja L. bácsi helyzetét. Egyben viszont mindenkinek azonos a véleménye: senki nem kíván magának hasonló öregkort. Végre valami mozgást látunk! Vagy féltucatnyi őz vág át a szántásokon. Bóbita farkukat messziről billegtetik felénk.

Ráfordulunk a csantavéri útra, és egy olajfákkal szegélyezett viszonylag jó karban lévő tanyának a bekötő dűlőjéről kisvártatva M. bácsinál találjuk magunkat. Bibircsókos arca felderül, ahogy meglát bennünket, paroláz velünk. Pár évtizeddel ezelőtt még módos gazdának számított. Nagy birtoka volt, fiákerrel járta a vásárokat. A legjobb minőségű földeket művelte. Aztán az idő megette a régi életet, s a balkörmű végzet, a vakszerencse M. bácsit is a nyomorba lökte. Ám a ház, a tanya még így, kiüresedve is sejteti az egykori tekintélyét. Csak a kivágott fák meredező csonkjai mutatják, hogy már itt is a vég munkál, és a jövendő rostáján ez a tanya is ki fog hullani. M. bácsiból dől a szó:
 - A semmi közepén lakok. Két kilométerrel tőlem van az első szomszéd. Orom, Nosza, meg Kispiac is egyforma messzire van. Ha kergetnének, azt se tudnám, merre érdemesebb szaladni? De engem már nem zavar semmi. Hamarosan lefordulok a Jóisten tenyeréről. – Elmosolyodik. Fogatlan ínye piroslik, fejét rázza. Mutatóujját „hopp megvan!” – mozdulattal homlokához emeli. Bedöcög a házba, és a hóna alá csapott demizsonnal tér vissza. Ahogy lecuppan a parafa dugó, felhőként terül szét a körteillat. Pohár nélkül nagyot kortyolunk belőle. M. bácsi magához inti a Lacit. Valamit sustorognak, és az öreg bizalmas heherészéssel megint lekezel vele. Kiürítünk egy-két zsákot, s egy sóhajnyi idő múltán már hurokszerűen kanyarodunk vissza a falu felé, átvágva egy beszántatlan kukoricatarlón. Laci kampós orra alatt mosolyogva sandít rám. Gondolom, látszik rajtam a kíváncsiság.
  - Semmi különös. Üzletelni akart velem az öreg. Hiába, hogy leromlott az állapota, az esze még a helyén van…

Délre fogyatkozik az idő, és a hátizsákok sem olyan duzzadtak már. Viszont egyre lassúbbak a lépteink. Sűrűn szitkozódunk, gyakrabban állunk meg pihenni. Gondolkodás nélkül elfogadom a reggel még ihatatlannak tűnő pálinkát. A látóhatáron néha ölyvek suhannak, de a levetkőzött kora tavaszi táj valahogy mégsem tűnik egyhangúnak. Megnyugtató a csönd. A levegőt harapni lehet, és istenemre mondom, tényleg otthonosan érzem magamat. Mintha hazaérkeztem volna. Jól mondta M. bácsi. A semmi ölén vagyunk.

Szó szerint. És ha belegondolok, hogy a múlt század elején itt még miféle pezsgő élet zajlott, hány szálláson sütöttek ilyenkor böjti fonott kalácsot, hány udvar volt tisztára seperve és számát sem tudták a hajdaniak a lábasjószágnak – akkor most fájdalmasan üresnek, elhagyatottnak találom nem csak ezt a vidéket, hanem úgy általában a mai kort, a ma emberét, aki már könyvekből sem fog szert tenni arra a tudásra, ami még eleinknek tisztán, közérthetően adott volt.

A Rózsafás út visz tova, mi meg szinte a gangjára esünk egy téglaoromzatú kushadó tanyasi háznak. V. az agglegény lakja. Kis morzsoló a háza mellett, jöttünkre egy pocok cikázik ki belőle, és tűnik el az udvaron kornyadozó övig érő gazban. Kerék nélküli lovas kocsi a színben, a deszkázatát rég eltüzelték. Csontvázként mered a fém alkatrésze. Jöttünkre méteres láncon vedlő bordájú kutya kezd ugatni. Egy fémhordó a háza. V. nincs itthon. Aggodalmas kérdésemre, hogy akkor miért nem zárja a ház ajtaját harsány nevetés a válasz. Ebbe a házba esetleg csak bevinni lehet valamit, kivinni nem. A maradék adományokat nejlonszatyrokba rakjuk, és az udvar sarkán álló vén eperfa ágára akasztgatjuk. Egyik, a bátrabbak közül átköti a kutyát a fa alá: macska, vagy más féreg ne kezdje ki a csomagokat, míg V. bácsi haza nem ér. Csak a jóég tudja, merre mászkálhat?

Kifelé menet majdnem rálépek egy fületlen, mázas csuporra. Régi holmi, száz esztendeje tán tejet savanyítottak benne. Fölveszem, tisztogatom, jó lesz virágcserépnek.

Aztán hazafelé már keveset beszélünk. Nyakig sáros a társaság, el is éheztünk. Hátamon a víz csorog, és őszintén megkönnyebbülök, amikor a falu templomtornyát a horizont mögül előbújva végre meglátom. Három körül csoszogunk be a helyi közösség épülete elé. Mint a vert sereg. A falu kocsmájából bömbölő muzsika hallatszik, valakik pénzt tettek a zenegépbe. Gépkocsikaraván dudálva, felszalagozva halad el Magyarkanizsa irányába. Vágyakozón nézünk utánuk. A Szövetség emberei szétszélednek, mennek ebédelni, az otthoni dolgukat végezni. Jobbára napszámból élnek, alkalmi munkájuk van, meg amit a falu nyújt: kis föld, háztáji. Laci telefonálgat, valakivel tárgyal. Terepszínű zubbonyának zsebéből noteszt vesz elő, jegyzetel. Belvíz ügyben hívják, az eldugult csatornák miatt elöntés fenyeget néhány verett falú házat. Mivel Laci nem csak a Szövetség egyik vezetője, hanem egyben Kispiac polgármestere, ezért most intézkedik.

Laci egyébként munkanélküli. Nős, két nagyobbacska gyermeket nevel. Mifelénk úgy mondják: két családja van. A másik a falu.    

Pósa Károly
Fotó: ustorkai tanya

Gratulálok az újabb elismerésért!



Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin