MEGOLDÁSRA VÁRÓ KÉRDÉSEK

Üzenet a Magyar önrendelkezés, emberi jogok és 

jogvédelem a Kárpát-medencében konferencia részvevőinek 

(Budapest, 2013. június 4.)

(Szerkesztett változat)

Üdvözlöm a Konferencia résztvevőit és sikeres tanácskozást kívánok.

Sajnálom, hogy most nem tudok jelen lenni, de remélem, hogy a következő(kö)n már részt vehetek.

Az értekezlet részvevőinek figyelmét a következőkre szeretném felhívni:

A vajdasági magyar közösség demográfiai, gazdasági és foglalkoztatási helyzete, de egyéb téren is, az utóbbi években tovább súlyosbodott, növekedett a munkanélküliség, visszaesett a gyermekvállalás, a fiatal és képzett lakosok elvándorlása pedig fokozódott, ami miatt a lakosság elöregedése is egyre kifejezettebb, a közösségen pedig egyre jobban eluralkodik a kiábrándulás, a depresszió és a letargia.

Az itteni magyar pártok – a Vajdasági magyar Szövetség (VMSZ) kivételével – és több civil szervezet Újvidéken, 2012. szeptember 27-én, Felhívást fogadott el a szerbiai magyar képviselőkhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai Unió magyar képviselőihez[1], amelyben – 15 pontban – megfogalmazták a magyar közösség azonossága megőrzésének és fejlődésének alapkövetelményeit.

A Felhívás egyik követelése (2. pont), hogy Szerbia biztosítsa a délvidéki magyarság teljes körű nemzeti autonómiáját, a nemzeti tanácsokról szóló törvény olyan módosítását, amely szavatolja a nemzeti kisebbségek tényleges politikai önkormányzatát.

Ez a kérdés most két szempontból is különösen időszerű:

Először: Április 19-én Belgrád és Pristina Brüsszelben olyan megállapodást kötött, amely „az észak-koszovói szerb községek önkormányzatainak szélesebb hatásköröket biztosít”, vagyis „egyfajta kormányzatot, amely széles jogkörökkel bírna”. Az egyezmény számos olyan kollektív jogot fogalmaz meg a koszovói szerb közösség számára, amelyeket Szerbia törvényei az itteni nemzeti kisebbségek számára nem látnak elő, mint például önálló bíróságok és rendőrség létrehozása, a közoktatás, az egészségügy, a művelődés felügyelete és irányítása, stb.[2] Ezért az okirat irányadó lehetne a magyar közösség számára.

Másodszor: Várhatóan októberre – nemzetközi felügyelettel – elkészül az új szerb kisebbségi törvény tervezete[3], az igazságügyi és államigazgatási minisztérium államtitkára pedig bejelentette, hogy „az  év végéig módosul a nemzeti tanácsokról szóló törvény”.[4] Az Európa Tanács és az Európai Unió képviselői külön rámutattak, hogy „a kisebbségi jogok előmozdításához nem elegendő a kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítása, a tájékoztatási, az adatvédelmi és a kisebbségi választási törvényeket is változtatni kell”.[5] 

            Adva van, tehát, a lehetőség, hogy a törvénymódosításokkal a magyar közösség tényleges önkormányzathoz jusson, mivel „a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) nem autonómia”.[6] 

            A magyar közösség kollektív megvalósításának legnagyobb akadálya azonban nem kizárólag a szerb állam, hanem elsősorban az, hogy a magyar pártok és vezetői képtelenek közös álláspontot kialakítani, milyen önkormányzatot is akarunk. Azt is lehetne mondani, ahány magyar párt annyi elképzelés van.

Az egyik párt szerint „a nemzeti tanácsokról szóló törvény jó példaként szolgálhat a régióban”[7], vagyis ez a párt a jelenlegi állapotok megőrzését szorgalmazza, a másik „az etnikai alapú perszonális, nem-területi autonómiát” szorgalmazza,[8] a harmadik azt hangoztatja, hogy „a területi és a személyi elvű autonómia nem szemben áll egymással, hanem kiegészíti egymást”[9], a negyedik pedig „területi autonómiát követel a délvidéki magyaroknak”[10]. Újabban – koszovói egyezmény nyomán – javaslat is elhangzott „az észak-vajdasági magyar községek társulása/közösségének” megalakítására[11].

Az autonómia ügyében, a nemzeti kisebbségi kollektív jogok megvalósításában mindaddig nem lesz előrelépés, amíg az itteni magyar pártok közös álláspontot nem alakítanak ki és terjesztik azt a szerb hatalom felé.

A másik követelés (13. pont), hogy „a szerb kormány biztosítsa végre az etnikai alapú incidensek hatékony kivizsgálását és a vonatkozó jogszabályoknak az elkövetők elleni következetes alkalmazását, mindennemű hovatartozástól függetlenül”.

A Vajdaságban nem szűnnek a nemzeti alapú incidensekről (fizikai támadások, verekedések, zaklatások, vallási intézmények rongálása, temetők és keresztek rongálása és gyalázása, parolák/jelszavak, szlogenek írása, gyalázkodó jelképek rajzolása, pamfletek terjesztése), amelyekből a tavalyi évben is túlságosan sok volt és az idén is folytatódtak.

Ezek a „kilengések” azonban csak a jéghegy csúcsát képezik, mivel a nemzeti kisebbségi jogsérelmeknek számos más formája is van. Ilyen például a nemzeti alapon történő hátrányos megkülönböztetés és a „kettős mérce” alkalmazása, aminek az esetei jelen vannak a társadalomban, de ezeket nehéz felderíteni, és még nehezebb bizonyítani.  

Az állami szervek „ritkán kezelik a súlyuknak megfelelően a helyzetet. „Gyakran nem minősítik kellően az eseteket, hanem csak szabálysértésként vagy rendbontásként kezelik. „Volt már rá példa, hogy a rendőrség kellően járt el, és kisebbség elleni uszítás miatt tett feljelentést, akkor az ügyészség minősítette másként az ügyet”[12], de arra is, hogy az ügyészség eltérően minősíti az esetet, vagy a bíróság másként ítélkezik, attól függően, hogy az elkövetők a többségi vagy a nemzeti kisebbséghez tartoznak-e.

Szükségesnek tartjuk, hogy az igazságügyi szervek munkájában maradéktalanul biztosítsák a polgároknak a törvény előtti egyenrangúságát, a nemzeti hovatartozásuktól függetlenül, a jogszabályok egyforma alkalmazását, a diszkrimináció tilalmát, az eljárások tisztességességét és a polgárok jogbiztonsága, valamint az ügyészség és a bíróság pártatlansága elvének érvényesülését.

További sarkalatos követelésünk (14. pont), hogy az őshonos magyar nemzeti kisebbség igényeit „vegyék figyelembe és kérjék számon Szerbia európai integrációs csatlakozási tárgyalásai során”. A dokumentum aláírói „a térség valamint Európa népei történelmi megbékélése és a vajdasági magyar nemzeti közösség helyzetének megnyugtató rendezése érdekében, szükségesnek tartják a szerb-magyar, illetve magyar-szerb kapcsolatokat terhelő kérdéseknek a tagjelölti státus megszerzése előtti megnyugtató módon való rendezését”.

Erre egyszerűen ezért van szükség, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kérdéseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük. 

Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül 2012. március 1-jén sikerült tető alá hozni.[13] Vagyis, Románia – az itteni román nemzeti kisebbség érdekében – kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

            Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője 2013. május 15-én bejelentette: Országa csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) [14]

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon”[15], nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye.

Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament magyar képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék legalább a koppenhágai csatlakozási kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét.[16]

A vajdasági magyarok helyzetének javítását csak közös álláspontok kialakításával és fellépéssel, valamint az anyaország hathatós támogatásával lehet elérni.

Újvidék, 2013. május 29.

Bozóki Antal,

az Árgus – Vajdasági Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület elnöke,

a NJSZ tagja

__________

[1]http://www.peticiok.com/peticio_a_vajdasagi_magyar_kozosseg_azonossaganak_megrzeseertés Bozóki Antal: Jog a szülőföldhöz, Árgus, Újvidék, 2013., 305- 322 o. ISBN 987-86-87633-50-6

[2] dió: Megszületett a megállapodás. Magyar Szó, 2013. április 20., 1. és 5. o.

[3]  Ágoston András: Csak a holnapot megérjük. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL,XI. évf., 121. szám, 2013. május 24.

[4]  Bővülő kisebbségi hatáskörök. Magyar Szó, 2013. április 23., 4. o.

[5]  Uo.

[6]  Ágoston András, a 3-as alatt idézett írás.

[7] Pásztor: A nemzeti tanácsokról szóló törvény jó példaként szolgálhat a régióban.

http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15499/Pasztor-A-nemzeti-tanacsokrol-szolo-torveny-jo-peldakent-szolgalhat-a-regioban.html, 2013. május 24. [15:36] és Nemzeti tanácsok, mint pozitív példa, Magyar Szó, 2013. május 25., 5. o.

[8] Ágoston András: Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 58. szám, 2013. március 13.

[9]   A MPSZ megjegyzése a VMDP Hírlevelében közzétett elemzésre.http://www.mpsz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=595:level-agoston-andrashoz&catid=58:mpsz-koezlemenyek-cikkek-velemenyek&Itemid=55

[10]  Az MRM I. Kongresszusának zárónyilatkozata: http://www.mrm.rs/memorandumok/890-az-mrm-i-kongresszusanak-zaronyilatkozata, 2013. március 3. [17:41]. Lásd még Bozóki Antal: Autonómia ügyben nincs egyetértés c. írását. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, VII. évf., 111. szám, 2009. augusztus 4.

[11]  Balla Lajos: Az én 15 pontom. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/129/Az-en-15-pontom.html, 2013. április 21. [21:25]

[12]  Bagi Braskó Márta: Temerini hideg-meleg 2011-ben. Családi Kör, 2011. december 22., 18–19. p.

[13] P. E.: Elhárult a tagjelöltség útjában az utolsó akadály. Magyar Szó, 2012. március 1., 1. és 4. o.

[14] Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.

[15] Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.

[16] Bővebben lásd Bozóki Antal: Elhallgatott feltételek c. írását.http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Kisebbs%C3%A9gi%20jogok, 2013. május 23. [19:36], vagy Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2013. május 24. [12:13]

Vandalizmus óbecsei módra

Törtek-zúztak a szerbül beszélő támadók

Baglyas Róbert:

- Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások.

Az utóbbi időben mind gyakrabban találkozunk olyan incidensekkel, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szívesen számolnak be a sértettek. Megveretésükről, kirablásukról legfeljebb csak a nevük elhallgatása, a kilétük felfedése nélkül hajlandóak beszélni. Ezek a sérelmet szenvedett emberek – kivétel nélkül – magyar nemzetiségűek. A másik közös ismertetőjegyük pedig az, hogy szüntelenül félelemben, rettegésben élnek. Ők azok, akik mélyen hallgatnak, és akiknek a személyes vagy éppen a családi tragédiájáról nem ír, nem számol be az itteni kisebbségi sajtó. Ők azok a fiatalok, akiket korábban szerb nemzetiségűek bántalmaztak például Óbecsén meg a bánáti Padén, vagy nemrégiben a Szabadkához tartozó Kelebián, és ők azok a középkorú meg idős emberek, akiket a soha kézre nem kerülő tolvajok elképesztő módon kiraboltak pár héttel ezelőtt Óbecsén, Oromon, Oromhegyesen, Zentagunarason, Csantavéren, vagy éppen bárhol, bármelyik településünkön. Merthogy a felsorolást még elég hosszan lehetne folytatni.

A hajánál fogva húzták az úttesten

Óbecsén az egykoron szebb napokat is megélt Vándorcsárda mögötti utcában élő Baglyasékat érte brutális támadás. A család három férfi tagja közül kettőt súlyosan bántalmaztak. A még középiskolás Róbert és a 49 éves nagybátyja, Rudolf orvoshoz került. Minthogy a mentőket hiába hívták, a szomszédjuk szállította be őket kocsijával az egészségházba. Ott látlelet készült, majd pedig Rudolfot az újvidéki kórházba utalták.

Róbert így foglalta össze a történteket:

– Este nyolc óra tájban kinn álltam a kapuban. Láttam, hogy három fiatal, huszonéves férfi közeledett az utcán. Ismeretlenek, korábban soha nem láttam őket. Megálltak a szomszédos ház előtt, a túloldalon, be akartak menni, de a kaput zárva találták. Ekkor szerbül odaszóltak nekem, hogy tudom-e, hol vannak a szomszédasszonyék. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. De ekkor már az egyikük oda is lépett hozzám, és ököllel az arcomba vágott. Majd elkapták a copfba kötött hajamat, lerántottak a földre, és a hajamnál fogva húztak végig az úttesten. Közben mindhárman rugdalni kezdtek. Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások. A zajra kijött a házból a nagybátyám és megkérdezte tőlük, hogy mi a baj, mit akarnak. Erre őt is ütni-verni kezdték. Elővették a táskájukba rejtett baltát meg a késeket, és azzal vettek célba bennünket. Ekkor mi már jobbnak láttuk, ha bemenekülünk a házba. Így is tettünk, a támadóink pedig elmentek.

Összeverték, eltörték a karját

Baglyas Bálint, a 77 éves nagyapa eközben mindvégig a szobában tartózkodott. Kimenni nem mert, de az ablakból követte a történéseket. Hívta a rendőrséget és hívta a mentőket. Mintegy negyedóra elteltével a támadók – ugyanúgy hárman – visszatértek. Berúgták, betörték a vasból készült nagykaput, és újból rátámadtak a házból a zajra kiszaladó két magyar férfira.

– Ilyet én még nem láttam. Baltával, késsel rontottak nekünk, ütöttek-vertek bennünket, ahol csak értek. Az egyik pillanatban alig pár centivel a fejem mellett repült el a kés. Aztán pedig egy jó erős léccel úgy ütöttek a bal karomra, hogy egyből eltört a csont – mondja Rudolf. – Nagyon fájt. A télen éppen azt a karomat kétszer is műtötték Újvidéken csontvelőgyulladás miatt. Most ideiglenesen begipszelték, de már kiderült, hogy rosszul forr össze a csont, ezért újra meg kell műteni. Majd 13-án kell jelentkeznem a kórházban. A támadók kétszer is elmentek, majd újra visszajöttek. Amikor harmadszor tértek vissza, akkor betörték az utca felőli ablakot, és az egyikük beugrott a szobába. Mindent felforgatott, szétdobált. Tört-zúzott. Összeverte a gyereknek a számítógépét is. Különösebb értéket nem talált, csak két régebbi karórát, azokat magához vette.  Az édesapám bent volt, de őt nem bántotta. Később vettük csak észre, hogy az udvarból eltűnt az egyik bicikli is. Az ügyben feljelentést tettünk, azóta viszont nem kaptunk semmilyen értesítést. A helyszínre kiérkező rendőrök mindössze annyit mondtak, hogy az általunk megadott személyleírás ráillik annak a csoportnak a tagjaira, akik már több hasonló bűnesetet elkövettek.

A nagy hangoskodásra a kíváncsiskodó szomszédok is megjelentek az utcán, közülük azonban senki sem sietett a megtámadottak segítségére. A kapuban állva, meg az ablakokban, a függöny mögül végignézték a két férfi bántalmazását. Akár holtra is verhették volna őket.

Szabó Angéla

Ismét balhé a csókai suliban

Fotó: illusztráció

A minap újabb „összecsapásra” került sor 

a csókai általános iskolában. 

Ötödikes diák a „törvény” kezével sújtott le

 egy elsős tanulóra.

Sokkal mélyebbek és immáron ártóak azok a társadalmi folyamatok, amelyeket már a gyermekek is átélnek, magukévá tesznek. A szülő észre sem veszi, hogy gyermekébe átivódik jelleme. Mondják sokan: „A gyermek a szülő tükörképe!”, ha a gyermeket a szülő neveli...

Ki és kik nevelik a gyermekeket?

A gyermek nevelése áldásos feladatnak kellene lenni, mert a jövőt tudjuk ezáltal megformálni, értéket tudunk átmenteni. A közszféra mellébeszélése nem megoldáshoz vezető út, nem lehet ráfogni mindent a stresszes-gondterhelt válságos valóságunkra!

Amennyiben az utca neveli a gyermeket tudjuk a végeredményt. Amennyiben a média szintén tudjuk, amennyiben a virtuális világ ott is sejthetjük mi lesz a vége...

Mifelénk évek óta a jól jövedelmező tan működik, nevezetesen a szülő mutogat a tanítóra, tanító legyint a szülő felé. A párt is mutogat az egyház is fenyegetőzik (igen jól hallod Jézusom), ha a gyermek nem megy ennyi-meg ennyi szentmisére, akkor nem lesz ez, meg az! Bermudai háromszög, ha létezik az pontosan így működhet, eltűnik benne minden és semmi sincs megoldva, de a legfontosabb, hogy meg van magyarázva és a „faj” hatalmaskodhat tovább!

Sokat regélnek a reformokról, iskolamodellekről, hangsúly a regén van és maradt. Nem regélni kell, hanem az értéket meg kell teremteni. Nem lehet minden „ágról” szakadt pártkönyvrendszernek megfelelő tanító, ahogyan minden pap sem lehet jó hitoktató! Először is a tanító személyét kell megerősíteni, hiszen a társadalom legfontosabb személyisége, mert a jövőt alakíthatja, -Japánban, ezt tudják évszázadokon át, mi meg újra a spanyolok viaszát akarjuk feltalálni, hogy az e-mailre rányomjuk?!

Mit lát a gyermek a mai világból?

Egy nagy zűrzavart! Ahol mindenki öntörvényű és senki nem figyel a szavára, nem érdekli gondjai, nem érdekli álmai! A problémádat úgy oldod meg, hogy a másikat letiporod, megalázod! A munkád, akkor marad meg ha nem avatkozol bele...

Mit lát a médiából?

Erőszakot, vért, botrányt, bűnözést...

E kép válik benne valóssá, mert a társadalom, ezt akarja, hogy lássa. Maga a társadalom formálja újabb-kori szörnyeteggé, mert ha nem adoptálódik, akkor elveszik, mert ez a Darwin -féle evolúció alapja. Kajafások és Pilátusok kora ez, immáron kétezer éve...

Tények

A gyermekek felügyelet nélkül maradtak. A felügyelet nélkül maradt gyermek keresi a helyét a csoportba, természetes kiválogatódás alapján a csoportokon belül hierarchia jön létre. A legerősebb a vezető, azt követően kialakulnak a kasztok...

A fiatal bárányka betévedt a tilosba és a farkas megregulázta, mert a vadász éppen Piroskával hetyegett...

Ismét a sokadszorra ismétlődő probléma, hol voltak az ügyeletes tanítók, tanárok? Hogyan történhetett meg, hogy az elsős gyermek bekeveredett az ötödikesek közé? Mit keresett egy alsós diák a felsős diákok között? Itt van elásva az igazság jó mélyre! Mivel a pártkatonarendszerben szolgáló tanító/tanár nem volt jelen „iksz” gondja végzése végett, megtörtént a „balhé”. Az igazgató nő bármennyire meg szeretné regulázni pártkatonarendszerben szolgáló tanítót/tanárt nem bírja, mert az alapító „elvtársak” nem adnak rá engedélyt a „községből”! Erre mondja egy volt pedagógus kolléga: „Az Istenit, ez is tanít meg az is...”

A megoldás felmondás, mert súlyos testi-sérelmeket élt át a gyermek! Egyszerű, mint a kémia tanárunk pofonja, ha az oxigént kis o-val írtuk a képletben (A pofon, akkor megengedett fenyítési rendszer eszköz volt!)...

Nem kell félremagyarázni és nem kell tanfelügyelőt, rendőrt angazsálni, hogy a problémát, úgy oldjuk meg, hogy ne legyen megoldva! Pediglen, immáron évek óta ez a forgatókönyv van eljátszva, csak a szereplők változnak a színjátékban!

A hitoktató tudja, hogy most az a rész következik, amikor a Jézus az égre tekint és az Úrhoz imigyen fohászkodik: „Uram bocsáss meg bűnös lelküknek nem tudják mit cselekszenek!”

Igen, bármilyen furcsán hangzik az ötödikes gyermek természetesen viselkedett és védte az általa igazságosnak hitt világot. A börtönben is ez történik, ha az elítélteket magukra hagyják...

Nos immáron ismétlődő balhék sorozata rázza meg a csókai iskolát. Az igazgatónak el kell gondolkoznia azon, hogy ki(k) és miért szabotálja(ák) a munkát és a saját lelkének-ismerete végett a törvény kezével neki kell lecsapni az obstruáló kollégákra és nem a gyermekeken kell elverni a port. A szülőket meg hagyják a nyomoruk megoldásához vezető keserű úton békességbe!

Időközben az alapító községi elvtársak kikezdték Cicmil Antonije tiszaszentmiklósi általános iskola igazgatóját, mert bűne a sikeressége, nincs nála erőszakos viselkedés, a tanítók és tanárok a feladatuk magaslatán vannak...

Igen, summa-summarum, ki is bűnös a balhéért? 

Egyértelmű ugye!

Margit Zoltán

Szabadkának nincs pénze a parasztokra - A jégverés nevű sorscsapás!

Egymillió euró. Azt mondják a szakemberek, ekkora a jégkár. Ekkora pusztítást okozott a nem egészen három héttel ezelőtt (május 11-én este) jég formájában hullott csapadék Észak-Bácskában. Pontosabban csak két település – Csantavér és Új-Žednik – határában.

A mintegy 6500 lakosú Csantavéren a napokban fejeződött be a termőföldeken okozott jégkár számbavétele. A falut övező mezőgazdasági parcellákon hatalmas pusztítást végzett a jégeső. Több mint száz helybeli gazda mintegy 900 hektárnyi érintett területről tett kárbejelentést. Akad közöttük olyan is, akinek 40 hold idei termését vitte el az ítéletidő.

„Jégaratás”

Legsiralmasabb látványt a búza- és az árpaföldek nyújtottak. Egyes helyeken – főleg azokon a búzatáblákon, amelyeken jó másfél hónappal a kenyércsata megkezdése előtt a jég már elvégezte az aratást – a kár a 90 százalékot is meghaladja. A 70-80 centiméter magas kalászosokat ledöntötte, a földre fektette a szélvihar és a csapadék.

A tyúktojás- és az ököl nagyságú jég egy-egy búza- vagy árpaszálnak két-három helyen is eltörte a szárát és összezúzta a kalászát. Azokon a parcellákon kárba veszett a vetőmag, a kiszórt műtrágya, az elhasznált üzemanyag, meg a gazda munkája is. Legtöbben úgy gondolták, hogy az égből érkezett jéggel történő aratás után már nincs mire várniuk, az ő számukra már aligha lesz csépelnivaló. Így aztán mentették azt, ami még menthető volt: lekaszálták, beszárították és préselték, vagy silótakarmányt készítettek belőle.  A helyére pedig kukoricát ültettek.

A falu határában akadtak olyan földterületek is (napraforgó- és kukoricatáblák), amelyek a jégverés után úgy néztek ki, mint ha egy egész elefántcsorda vonult volna végig a parcellákon. A szinte még soha nem látott, hatalmas, alaktalan, tüskés jégdarabok mélyedéseket, üregeket, lyukakat vájtak a földbe.

Nincs pénz a gazdák számára(?)

Majd három héttel a jégverés után még csak most sikerült feltérképezni és összegezni a keletkezett anyagi kárt. Mivel Szabadka község mindig is csak afféle kényszerűen megtűrt mostohagyerekként kezelte a többnyire magyar lakosú Csantavért, és mostanra már a helyi közösség folyószámláját is megszüntette (értsd:nincsen egy huncut vasa sem!), így helyben nem tudnak segítséget nyújtani a károsultaknak. Ezért a városhoz fordulnak, onnan várva megértést, szolidaritásvállalást és támogatást. A községi vezetők azonban igyekeztek gyorsan kijelenteni: Szabadkának nincsen pénze a falusi mezőgazdasági termelők megsegítésére. Egymillió eurója pedig kiváltképpen nincsen. A községi tartalékalapban mindösszesen csak 4 millió van – és az is dinárban. (Van amire van, van amire nincs! – mondhatnánk most, ha gonoszkodni akarnánk. Furamód a községi funkcionáriusok szolgálatai kocsijának lízingelésére, a Városházán szorgoskodók etetésére/itatására meg a szekérderéknyi különféle fesztiválra valahogy mindig jut…) Úgyhogy a falusiak ne álmodozzanak, és ne reménykedjenek, a jégkár városi szanálásából nem lesz semmi! Esetleg felsőbb, tartományi illetékesekhez lenne tanácsos folyamodni, meg még a köztársaságiakhoz is. Ehhez viszont – első lépésként – elemi csapás sújtotta körzetté, övezetté kéne nyilvánítani az észak-bácskai régiót. Emellett szól az az érv is, hogy a május 11-ei jégpusztítás után egy újabb is történt nemrégiben, amikor pedig a határ menti sávban szenvedtek igen komoly károsodást a homokvidéki gyümölcsösök. Kiváló alkalom lenne ez most arra, hogy a feneketlen kútként prosperáló, emésztőgödör módjára minden-minden vajdasági pénzt elnyelő szerbiai főváros most egy kevéskét visszacsurgasson a központi kasszába áramló bevételből. 

Ezt a kárt sem térítik meg?

A jég természetesen nemcsak a földeken okozott soha eddig nem tapasztalt mértékű pusztítást. Megrongálta az a lakó- és a melléképületek tetőszerkezetét, a házak redőnyeit és ablakait, az üvegből készült teraszokat, a szabad ég alatt maradt járműveket és tönkretette a kertekben a gyümölcsfák termését és a veteményt is. Abban a sávban, amelyben az ítéletidő végigvonult, szinte mindent letarolt. Az egykori Sár utcán, amelyen a Csík-ér patak is áthalad, és az egykori Rác utcában számos házat, terasz- és fészertetőt megbontott. A Tisza Kocsma közelében lévő egyik épület tetején legalább ezer darab cserepet vert össze. A padlásról a betonmennyezeten át ömlött be a víz a lakásba. A plafon két szobában leszakadt. Egyik-másik helyiségben pedig a szoba sarkaiból bugyogott elő az esővíz. A ház egy teljes héten át úgy állt fedetlenül, egy szál műanyag fóliával a tetőléceken.

Az utcában több helyen is késő éjjelig a háztetőkön dolgoztak az emberek. Másutt egy hatalmas fészernek a tetejét lyuggatták szitává a jégdarabok. Ott legalább százezer dináros kár keletkezett.

Ha már a jégkárt szenvedett mezőgazdasági termelőknek nem segítenek, jó lenne, ha legalább a lakosságnak nyújtanának valamiféle támogatást. Hogy ne maradjanak egyedül a bajban.

Szabó Angéla 

A következetesség fontosságáról

Ha a beszéd hallgatása közben mindig, minden körülmények között törölgetni kezdi a szemüvegét, tudni fogják róla, hogy mindig ezt csinálja amikor bárki beszél hozzá, és nem kell ennek jelentőséget tulajdonítani. Figyel ő még ebben a fura szokásában is, és ebben mindig következetes. 

Ha netezés közben felhívod és hallod, hogy közben nyomkodja a billentyűt, akkor tudod, hogy éppen megzavartad. Ha hol feltolja, hol letolja, hol leveszi, hol zsebre vágja, hol a szárát rágcsálja, hol a tokba ki- és bedugja azt a szemüveget, akkor inkább idegesítő, sőt nagyon is idegesítő ezt látni, mert többé nem következetes amit csinál, hanem kiszámíthatatlan. 

Ha egy másik, harmadik, sokadik alkalommal, amikor felhívod telefonon és újból a klaviatúra billentyűzörgését hallod,miközben beszélsz hozzá, az már megint egy elgondolkodtató fura helyzet. Ismét kiszámíthatatlan, mert vagy következetesen ezt csinálja mindig, vagy következetesen ezt csinálja de csak akkor amikor veled beszél, vagy következetesen FB függő, vagy következetesen udvariatlan.

Mit lehet erre mondani? 

Mi a következetes Neked és mi a következetes a másiknak? 

Vannak olyan emberek, akiknek ha mondasz valami fontosat (mert te tudod, hogy az részedről nagyon fontos, ők pedig mégsem úgy hallgatnak meg, ahogy te következetesnek tartanád, pl. a szemüvegükre koncentrálnak, vagy állandóan verik a billentyűt) nem tudod, hogy ez egy elterelő hadművelet ellened, vagy ez egy nagyon rossz szokás általában, egy tény, hogy nem tudsz mit kezdeni vele.... Bizony, sem így, sem úgy nincs közös nevező. 

Próbáljunk meg osztani-szorozni, zárójelbe tenni, vagy zárójelet kibontani, de akinek tényleg fontos a véleménye, vagy így, vagy úgy, de próbáljunk meg valamilyen közös nevezőre jutni. 

KÖVETKEZETESEN közös nevezőre! 

(20130528 GS)  

Dr. Gundy Sarolta

Templomkerti „nyomor-összkomfort” - zentai anziksz

A zentai Jézus Szíve Templom kertjében tizenhárom szükséglakást lehet feltérképezni. Általában egy sem áll sokáig üresen. Valamennyit igen népes család bitorolja. Az egyetlen éppen használaton kívülit is nemrég erőnek erejével el akarta foglalni egy Boszniából érkezett cigány család. Egy reggelre virradóra feltörték és azonnal meg is kezdték a beköltözést, amikor a lakók közül valaki kihívta a rendőrséget. Így most egy időre sikerült meghiúsítani az illegális lakásfoglalást.

Az utca felőli bejáratnál található legelső lépcső Püspök Veronáék otthonába vezet. A kétszobás „nyomor-összkomfortot” lakásnak, emberi hajléknak minősítem ugyan, de ehhez minden jóindulatomra, minden genetikailag adott szociális érzékenységemre és minden emberbaráti együttérzésemre szükség van. Csak így lehetséges ezt a déli verőfényben is hajnali szürkületet, vagy inkább talán esti félhomályt idéző nyomortanyát valamiféle „ideiglenes menhelynek” vagy „átmeneti szállásnak” neveznem.

Nem így a négytagú Püspök család. Ők kénytelenek ezt az alig húsz négyzetmétert a biztonságot, oltalmat adó otthonuknak tekinteni. Nem is kizárólag azért, mert erre kényszerültek, mert nekik jobb nem jutott, mert a számukra nincs más választás, hanem már csupán megszokásból is, hiszen kereken harminc esztendeje laknak az egykoron szebb napokat is megélt épületben. Amely pedig egykoron iskolaként szolgált. 

A 73 éves asszony még tisztán emlékszik rá: harmadik osztályos korában ő is idejárt.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Tiszán, meg Vera néni homlokán is. Azóta elveszítette a munkahelyét – dolgozott a szövetkezetben, meg takarítónőként az egészségházban és a kórházban. Azóta eltemette az urát – akinek háromféle rákbetegsége volt, s akit két éven át ápolt/etetett/pelenkázott. Azóta az ő egészsége is megromlott – két lábtörése következtében majdnem nyomorékká vált. Azóta minden más lett. Elszegényedtek, lerongyolódtak. A lakást is, meg magukat is elhanyagolták. Örülnek, ha jut élelemre. Meg gyógyszerre. 

Keserűen mondja:

– Nem gondoltam, hogy öregségemre majd koldusbotra jutok. Nagyon szégyellem, hogy ilyen helyen kell laknunk. Jómagam is belátom: rosszabb ez, mint egy istálló. Amióta én megbetegedtem, minden tönkrement. Nem jutott falfestésre, nem jutott bútorra, nem jutott öltözködésre. Régebben még volt egy szekrényünk, de az évek során átnedvesedett és megpenészedett. Végül feltüzeltük. Most már nincs semmink, csak amit itt lát. A belső szobában két ágy, itt meg egy picike rozoga asztal, egy szutykos fotel meg ez a szék, amin ülök. Víz nincsen az épületben. Az udvarról hordjuk üvegekben. Vécé is csak kint van… Szerencsénk, hogy a megboldogult férjem után kapok egy kis nyugdíjat. Abból a gyalázatos nyolcezer dinárból élünk mind a négyen. Az ötvenegy éves lányom munkanélküli, a 43 éves férje pedig súlyos beteg. Meg velünk van a gyerek is. A lányom fia. Szociális segélyt nem adnak. Nincs is, aki meghallgassa a panaszomat.

Miközben beszélgetünk, egy műanyag dobozban meghozzák a népkonyháról az ebédet. A fiatalasszony elköszön, Vera néni pedig leveszi az edény fedelét és kíváncsian belenéz. Káposzta. Hús nélkül. De az éhes gyomor nem válogat.

Felállok a fotel karfájáról, és belépek a másik szobába, a koromsötétbe. Az ablaktalan helyiségbe. Bent ül az ágyon „a gyerek”, aki mindvégig csendben volt, észrevétlen. Azt mondja, ő már bevégezte a tanulást egy életre. Elkezdte ugyan a középiskolát, de a második osztályból kimaradt. Örökké csak betegeskedett. Orvostól orvosig cipelték.

- Ne gondolja, hogy a sok édességtől híztam meg! – meséli. 

- Hormonzavart állapítottak meg az orvosok, azért vagyok ilyen fiatalon 140 kiló. Nem tudnak velem mit csinálni, semmilyen kezelés nem használ. Epekövem meg vesekövem is van. Már régen meg kellett volna műteni, de pénz nélkül még a kórházba sem vesznek be. Anyámat most azért nem találta itthon, mert elment, hogy az egyik ismerőstől pénzt kérjen. Bár nem hiszem, hogy kap. Én szinte sehova nem megyek. Ki sem mozdulok ebből a barlangból. Barátaim nincsenek. Ki is jönne el hozzám?! Ide? Ebbe a lepusztult lakásba?

Tudom, érzem, kellene valami biztatót mondani. De nem megy. Nincsenek jó szavak. Ezért csak a magam megnyugtatása miatt mormogom: visszajövök nemsokára.

Szabó Angéla

Megcsúszott a doki?

A hétvégén az „össznépi-lavórban” a zentai kórház sebészete vitte a pálmát. Boldog-boldogtalan, beteg és egészséges a sebészet egy derék orvosáról regélt, úgy egy jó adag negatívummal a jelzők között…

Derekasan derék sebész urat, -korrupciós társadalmi rákfenével vádolták meg a bújtatott smasszerek, időnként test-masszőrök, fa testápoló szerekkel…

A belgrádi lapocskák megszellőztették, hogy 48 órás vizsgálati fogságot rendeltek el a csókai Dr. Ribár Miklósnak, így a Szentháromság csókai búcsút nem a templomban töltötte, hanem egy másik tisztes-ház vendégszeretetét élvezte. Időközben a vizsgáló bíró az előzetes letartóztatást meghosszabbította 30 (harminc) napra…

Nevezetesen a zentai közkórház sebészeti osztályán, operációra várakozó nő fiától 920 euró hálás pénzt kért Dr. Ribár Miklós, amelyet a család át is adott neki. A mit sem sejtő sebész vidáman hazafelé véve az irányt nem várt rendőri ellenőrzésbe botlott, amikor is megtalálták nála az átvet, le nem adózott összeget...

A „Milosevitsi” időkben is gondja akadt a karhatalommal időnként, meg a kollégákkal is, no meg a kórház igazgatójával is, de elsimultak körülötte a ránczok...

Egy interjújában a következőket nyilatkozta 
a megboldogult Cs. Simon Istvánnak

 2000. január havában:

Jegesedik, csúszik alattunk a talaj, megnőtt a sérülések és a csonttörések száma. Ugye bőven akad munkád a zentai kórházban? - kérdeztük dr. Ribár Miklós baleseti sebésztől.

- Hát igen, ez a törések, sérülések főidőszaka, ám ennek ellenére nekem most nincs munkám, mert karácsony böjtjén csókai lakásomban a mentő átadta a munkaviszonyom felfüggesztéséről szóló határozatot.

Hogy kerülhetett erre sor, hiszen a te munkásságodat nagyra értékelik az általad kezelt betegek?

- No, nem is a betegek, hanem a zentai Gerő István Egészségügyi Központ vezérigazgatója, dr. Milorad Curcic kezdeményezte a menesztésemet, minthogy állítólag illegálisan operáltam meg a horgosi Ábrahám Mihályt, aki csípőfájdalom miatt jelentkezett vizsgálatra még november elején. Jobboldali csípőkopást állapítottam meg nála. A kanizsai gyógyfürdőbe irányítottam. Ott az orvosi bizottság azt javasolta, hogy az operáció után menjen fürdőkezelésre... 

A sebészeti osztályon való egyheti tartózkodása után sikeresen elvégeztem rajta a csípőműtétet, és két hét elmúltával a beteg gyógyultan és elégedetten távozott. A kórházban azonban nem volt mindenki elégedett az operációval. Dr. Cabafi Zoltán, a sebészeti osztály főorvosa (általános sebész) feljelentést tett ellenem. Úgymond programon kívül végeztem el a műtétet, holott az operáció reggelén dr. Vékony Nándor és én jeleztük neki, hogy ez a műtét nem vár halasztást. Akkor neki nem volt ellenvetése, ám később meggondolta magát, följelentett. Állítólag veszélyeztettem a többi beteg életét, holott abban az időszakban a sebészeten másfajta műtétet nem végeztek. Meg hogy sok anyagot használtam el, és ezzel veszélyeztettem a többi beteg ellátását, és anyagi kárt okoztam a kórháznak.

Valószínű, hogy ha nem vállalom el az említett beteg protézisműtétét, akkor nem okozok kárt a kórháznak, amivel vádolnak, csak hát nekem az a dolgom, hogy a betegen segítsek, aki ebben az esetben pl. magával hozta a csípőprotézist és a szükséges gyógyszereket is. Fölmerül a kérdés, ha horgosi betegünket, kikindai biztosítottat nem én operálom meg, hanem másik egészségügyi központban végzik el rajta a műtétet, akkor az mennyibe került volna!... 

Minden bizonnyal drágább lett volna, és a beteg fájdalmai is tovább tartottak volna. Ez is szempont ugyebár. Csakhogy amint azt a főorvos megjegyezte, én nem vagyok jó fiú az o szemében. No de én nem is kapadozom az ilyen minősítésért. A munkámban, a betegeimmel azonban jó, megfelelőakarok lenni. Hallom, hogy újabban a betegeket (akikhez hasonlót korábban ott Zentán elláttam), most Kikindára szállítják, amely helység a mostani út- és üzemanyagviszonyok közepette nincs is olyan közel. Erre találnak módot, a beteget meg csak akkor szállítja a mentő haza, ha hozzátartozói öt liter üzemanyaggal megjelennek a mentőállomáson. A bíróságon folytatódik az ügyem. Éppúgy, mint az utóbbi két-három évben a kórház néhány dolgozójának az ügye is ott tisztázódott, méghozzá úgy, hogy a kórház vezetősége sorra elvesztette a pert.

Legutóbb Avdalovic Zsuzsanna, a kórház főnővére, akit koholt vádak alapján perbe fogtak, másodfokon is megnyerte a pert úgyhogy a perköltségek címén a kórháznak 13 ezer dinárt kell fizetni. Ezenfelül természetesen a főnővér fizetését is meg kell téríteni, de a rágalmazásért is további költségek hárulnak a vádlóra. Úgy látszik, hogy erre van pénz, a legalapvetőbb gyógyszerekre pedig nincs -fejezte be nyilatkozatát dr. Ribár Miklós baleseti sebész.

Az ütött vissza, hogy a zentai kórház igazgatója akart lenni?

Ezidáig a derék doktor, akit a fenti időkben „Márka Mikinek” becéztek, (most nem tudom milyen néven fut, mert Euró Miki az egy kicsit olyan Disneyland-es imázst ad neki), megúszta felfüggesztésekkel, de most betrafált a közepébe, lehet találgatni, de nagyon keresztbe tett ismét valaki(k)nek, mennyit fog rajta segíteni a kommunista, majdan Milosevitsi időkben kiépített kapcsolatrendszere, ezt csak találgatni lehet, viszont tudjuk: „Varjú, varjúnak nem vájja ki a szemét”!

Egyesek nem nézték jó szemmel, hogy magánpoliklinikát épít, gazdálkodó és magánvállalkozó egy személyben. A magánvállalkozása „ARTHRO-PLASTICA DOO ČOKA” néven van bejegyezve a cégbíróságnál, 104018776 adózási számmal és 20067519 törzsszámmal ellátva, amelyben igazgatói funkciót tölt be és 28.137.699,70 RSD (255.797,26 Euró) alaptőkével rendelkezik.

Nincs szándékom védőbeszédet írni, valakinek bűnösségét, avagy bűntelenségét bizonyítani, de egy dologra felfigyeltem, Vajdaságban ismét magyar embereket ráncigálnak a törvénykezés elé nagy média csinnadrattával és nem látom az államalkotót vasba verve...

Tudom: amit lehet Jupiternek, azt nem lehet az ökörnek!

Megcsúszott a doki, igen megcsúszott, mert nem nézett a lába elé és elfelejtette az örök érvényűt, hogy a farkasok addig viselkednek "demokratikusan" a báránykával, amíg nem kerül szavazásra, hogy mi lesz vacsorára!

Margit Zoltán

Dr. Vasas Mihály a zentai kórház igazgatója Dr. Ribár Miklós ortopéd sebész letartóztatásáról pénteken délután értesült, amikor a rendőrség információkat kért a gyanúsítottról. Az eset kapcsán az igazgató megjegyezte, hogy a kórházban dolgozó orvosok nagyon jól tudják, szigorúan tilos pénzt kérniük a páciensektől. Dr. Vasas szerint a kórházi szolgáltatásokért készpénzzel kizárólag egyetlen helyen, a kórház pénztáránál fizethetnek a betegek, kivételes esetben pedig banki átutalással.

– Az orvosoknak nincs semmilyen felhatalmazásuk arra, hogy pénzt kérjenek a páciensektől. A kórházban olyan orvos nem dolgozhat, aki így viselkedik. A betegek tényleg sokszor kiszolgáltatott helyzetben vannak, viszont a közreműködésük nélkül nem harcolhatunk a korrupció ellen. A kórházban egyébként működik a beteg-jogsegélyszolgálat is, amely bejelentések alapján indít vizsgálatot, s amennyiben szükséges, hivatalból a rendőrségnek is átadja az ügyeket – mondta az igazgató.

A Dr. Ribár letartóztatásáról szóló hír gyorsan elterjedt a világhálón is, és a hozzászólók megemlítik, hogy a szóban forgó orvos már korábban is többször kért pénzt a beavatkozásokért cserébe. Ezzel kapcsolatban Dr. Vasas elmondta, hogy Dr. Ribár ellen már korábban is történt bejelentés, vizsgálat is folyt ellene, de a vádakat végül nem sikerült bizonyítani.

Az igazgató szerint a betegellátást a szakorvos távolléte alatt is igyekeznek zökkenőmentessé tenni:

– Dr. Ribáron kívül az osztályon dolgozik még egy ortopéd szakorvos, és van egy fiatal kollégánk is, akinek a szakosítása még tart. Mindent megteszünk azért, hogy a betegeket helyben ellássuk, s hogy a pácienseknek ne keljen másik intézményhez fordulniuk – mondta.

Információink szerint Dr. Ribár Miklós közel 30 éve dolgozik a zentai egészségügyi intézményben.  

Horváth Zsolt

(Még) nincs minden veszve?

ELHALLGATOTT FELTÉTELEK

Május 14-én Koppenhágában konferenciát tartottak Húsz év, amely megváltóztatta Európát: A koppenhágai kritériumok és az Európai Unió bővítése címmel. Az eseményről csak a szerb sajtó  számolt be (a kritériumok részletezése nélkül), a magyar viszont nem, pedig nemzeti kisebbségi szempontból igencsak fontos lett volna.

A konferencián résztvevő Suzana Grubješić, a szerb kormány (európai integrációs ügyekkel megbízott) alelnöke kijelentette, hogy Szerbiának „az Európai Unióba való tagfelvételéről szóló tárgyalások megnyitása az ország megreformálásának kezdetét jelenti, amit a Kormány elsődleges feladatnak jelölt meg az elkövetkező időszakra”.

– Húsz év múlt el a koppenhágai kritériumok megfogalmazása óta, amelyek valójába a reformok másik elnevezését jelentik. Amennyiben lemérnénk, hogy ezekből a kritériumokból Szerbia mennyit teljesített, akkor nem lehetnénk elégedettek – nyilatkozta Grubješić a Tanjug hírügynökségnek1.

Mik is azok a Koppenhágai (vagy csatlakozási) kritériumok?

Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok, így Szerbia is az EU tagjai legyenek, az alábbi, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kell teljesülniük:

l. a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme,

2. működő piacgazdaság; annak a képességnek a megszerzése, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az Unión belül érvényesülő versenyviszonyokkal és piaci erőkkel,

3. a tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és pénzügyi unió célkitűzéseinek vállalása,

4. az Unió alkalmas legyen új tagok befogadására 2.

Az EU végül kinyilvánította: fenntartja magának a jogot annak eldöntésére, hogy egy adott tagjelölt ország mikor tesz eleget ezeknek a kritériumoknak, illetve hogy az EU mikor kész befogadni az új tagokat 3.

A koppenhágai kritériumok fontos részét képezi, tehát, „a (nemzeti és más – B. A.) kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme”. Ezt azonban Szerbiának az EU-val folytatott eddigi tárgyalásai során nemigen emlegették/feszegették. Az anyaország és a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselői sem.

Miért fontosak nekünk a koppenhágai kritériumok?

Egyszerűen azért, mivel uniós tagfelvételek során már meggyőződhettünk arról, ha a kisebbség kérdéseinek megoldását nem tűzik ki feladatul a csatlakozás előtt, a tagfelvétel után az EU már belpolitikai kéréseknek tekinti azokat, vagyis többé nem foglalkozik velük.  

Románia 2012. február 29-én, Szerbia EU-tagjelölti státusának megadása előtti utolsó pillanatban, azt üzente: csak akkor támogatja a csatlakozási tárgyalások megkezdését, ha Szerbia rendezi a román és a vlach kisebbség jogait. Bukarest az oktatási, kulturális és vallási jogok garantálását követelte, ehhez pedig biztosítékként azt a kétoldalú egyezményt, amelyet végül tavaly március 1-jén sikerült tető alá hozni. Vagyis Románia kész volt megvétózni Szerbia EU-tagjelölti státusát.

A román feltétel már csak azért is jelentett váratlan intermezzót Szerbia és az EU integrációs tárgyalásai során, mert Bukarest 2011 novemberében még „feltétel nélkül támogatta Szerbiai tagjelölti státusát”. Időközben azonban Romániában kormányválság és -váltás történt, így újra felmelegítették az egyébként hosszú évtizedes problémát. 

A magyar kormány – a hivatalos nyilatkozatok szerint – Szerbia unió csatlakozási tárgyalásai során továbbra is azt a politikát alkalmazza, mint Szlovákia (2004.) és Románia (2007. évi) felvételekor, vagyis „nem szándékozik semmilyen előfeltételt támasztani senkinek”. Aminek aztán az lett a következménye, hogy a romániai magyarok helyzete változatlan maradt, a szlovákiai magyaroké pedig rosszabbodott.

Suzana Grubješić szerb miniszterelnök-helyettes legutóbbi budapesti (május 13-i) látogatása alkalmával, a magyar–szerb kétoldalú kapcsolatokról Martonyi János magyar külügyminiszter elmondta: a két ország köztársasági elnöke közösen helyez el koszorút szerb és magyar emlékhelyeken. Ez jelentős politikai esemény lesz, amely kifejezi, hogy a kölcsönös megértés és kiengesztelődés politikája fontosabb, mint bármely, „a múltra vonatkozó vélt vagy valós sérelem”. Arra is kitért, hogy, „a vajdasági incidensek száma csökken, és remélhetőleg rendeződnek a Vajdaság autonómiájával kapcsolatban az utóbbi időben felmerült viták is”. Fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Szerbiai és az EU között „megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások”.4 Az itteni magyar közösség nyílt kérdéseinek megoldásáról viszont – a hírügynökségi jelentések szerint – a tárgyalásokon nem történt említés.

Két nappal később Marin Rajkov, Bulgária ügyvezető kormányfője bejelentette: Bulgária csak akkor támogatja Szerbia európai integrációját, ha a bolgár nemzeti közösség megfelelő mértékben érvényesítheti jogait Szerbiában – közölte a Beta hírügynökség 5.

A Dimitrovgrad és a Bosilegrad környékén élő szerbiai bolgárok jogérvényesítésének és szabadságának szintje feltétel Bulgária támogatásához, magyarázta Rajkov, majd mindenkit biztosított, hogy országa Szerbia európai uniós tagsága mellett kötelezte el magát. (Az aktuális népszámlálási mutatók szerint Szerbia délkeleti régiójában 18 543 bolgár él.) 

***

Mivel – a vezető magyar tisztségviselők szerint – „magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon” 6, nem számíthatunk arra, hogy az anyaország a Szerbiában élő magyar kisebbség nyílt kérdéseinek megoldását szorgalmazza, Szerbia csatlakozási feltételévé tegye. Természetesen a vajdasági magyarok érdeke is Szerbia uniós csatlakozása. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy lemondanak azonosságuk megőrzése és fejlődése alapfeltételei biztosításának követeléséről.

A csatlakozási tárgyalások során, amelyek évekig is eltarthatnak, az itteni (hatalmi koalícióhoz nem tartozó) magyar pártok és civil szervezetek, valamint az Európai Parlament (nem Fideszes) képviselői számára – amennyiben az anyaország viszonyulása nem változik – marad a lehetőség, hogy Szerbiától számon kérjék a koppenhágai kritériumok teljesítését, illetve a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét. Talán (még) nincsen minden veszve…

Bozóki Antal

Újvidék, 2013. május 23.

__________

1 Grubješić: Pregovori sa EU ubrzaće reforme [Grubješić: Az EU-val folytatott tárgyalások meggyorsítják a reformokat). Blic Online: http://www.blic.rs/Vesti/Politika/382498/Grubjesic-Pregovori-sa-EU-ubrzace-reforme, 14. 05. 2013. [13:28]

2 http://www.euvonal.hu/index.php?op=tenyek_kisszotar&abc_id=15

3 http://europa.eu.int/comm/enlargement/enlargement.htm

4 Bulgária feltételeket szab Szerbiának. Magyar Szó, 2013. május 16., 4. o.

5. Magyar érdek is, hogy Szerbia dátumot kapjon. Magyar Szó, 2013. május 14., 1. és 3. o.

6 Uo.

„Időzített pokolgépen…

Vajdasági magyar szempontból mind-ezidáig még a keserű múltat sem tisztáztuk le, máris nyakunkon a vészterhes jövendő. Valahogy így lehetne sommázni mindazt, ami mostanában száz alakban is újra meg újra visszatér: milyen sorsot szántak a fehér asztalnál Szerbia északi tartományának és azon belül a délvidéki magyarságnak?

Amikor a tartományi kormányfőnk legutóbbi – meglehetősen erőltetett rebellis hangnemben előadott – nyilatkozatát olvastam, nem tudtam nem gondolni a lehetséges legrosszabbra. Valószínűleg ez már valamiféle jól beidegződött feltételes reflex. Mint anno Pavlov kísérletbeli kutyája a nyálelválasztással, úgy vagyok én is az „eljövendő rosszal”. Éhínséget látok, nyomort látok, háborút meg menekülőket. Pedig a mi mindig higgadt és mindig mérsékelt Bojan Pajtić elnök urunk semmi ilyen szörnyűségre utalót nem mondott. Épp csak annyit engedett meg magának (s azt is jókora késéssel), hogy kifejtse: „Vajdaság nem fog hallgatni, továbbra is kitartóan követelni fogja alkotmányos és törvényes jogainak tiszteletben tartását. (…) Amint fölemeljük a hangunkat, és követeljük, hogy tartsák tiszteletben alkotmányos és törvényes jogainkat, azonnal hatalmas zűrzavar keletkezik, hogy elhallgattassanak.” (Idézet: Vajdaság Ma, Nem fogunk hallgatni, 2012. május 20.) A politikus egyik szavát a másikba ölti, és ecseteli hosszasan a vízióját arról, hogy mi-lesz akkor majd, ha… Engem meg közben szüntelenül kísért a kétség: miért kellene pont most komolyan venni mindazt, amit a tartományunk első embere az utóbbi időben kilátásba helyezett? Talán ha egyébként is szavahihető ember lenne… Talán ha eddig sem hallgatott volna önként és magától…

Aztán eszembe jut egy jó húsz évvel ezelőtti interjú, amelyet egy frontot megjárt, harcedzett szerb nemzetiségű katonával készített egy magyar nemzetiségű újságírónő. A beszélgetés záró-, kulcsmondata, amellyel akkor elbúcsúzott az egyenruhástól, így szólt: „Majd gondolj rám, amikor ölitek a magyarokat!” Hogy a dicső, területszerző, felszabadító háborúban miként végezte be életét a bátor hazafi, arról már soha nem hozott hírt a szél. Csak megmaradt a pislákoló remény, hogy nem oly csúfos véget ért, mint az a szülőfalum béli rendőrfőnök, aki 14 évvel ezelőtt oly bőszen indult el Koszovóba rendet csinálni (kocsmai italozásai közepette sűrűn emlegetve az ottani albán nemzetiségűek szülőanyját), hogy aztán a saját tulajdon lábai nélkül térjen vissza… 

Vajon a történelem e szempontból valaha is megismétli-e önmagát? – jó lenne tudni. Egyelőre még csak a biztos jeleit látni annak, hogy ebbe az irányba haladunk.

Ebbéli kesergésemben meg is erősítettek a napokban. Az történt, hogy elvetődtem a Szivác melletti, mindössze két sor házból álló Kissztapárra. Két dolog miatt vonzott ez a gyermekzsebkendőnyi nyugat-bácskai település. Az egyik ilyen erőteljes, ismeretlen mágnesem a most 42 éves Tóth János volt. Róla elég csak annyit megjegyezni, hogy a huszonkét évvel ezelőtti háború(nk) horvátországi, Vukovár nevű földi poklában szerzett egy „potya” fejlövést. A homlokán érte találat. A „csodagolyó” pedig ahogy bement az egyik oldalon, úgy távozott is a másikon. Jani valamilyen megmagyarázhatatlan, belgrádi katonaorvosokat is elképesztő módon, életben maradt. A halál hűvös szele épp csak arcon legyintette. Az eset további különlegessége az, hogy a ravaszt egy horvát katonaruhát viselő nő húzta meg. Állítólag ideális lőtávolságból.

A másik „furcsaság”, amelyet szerettem volna egészen közelről látni, az a települést átszelő csatorna volt. Az a már-már idillikus, tenyérnyi, zöld oázist övező kanális, amelynek vizében még a háború utáni években is láttak/találtak a baranyai hadszíntérről származó, oszlásnak, bomlásnak indult holttestmaradványokat. Majd három évvel Vukovár eleste (vagy felszabadítása?) után, éppen a keskeny csatorna gátjánál akadtak fenn nem kimondottan szívderítő látványt nyújtó, mállófélben lévő emberi tetemek. Aminek akkor pillanatok alatt híre futott, és csodájára járt a falucska apraja-nagyja.

Noha korábban már többször is megfordultam Szenteleky falujában, valami miatt mindig barátságtalannak éreztem a „hely szellemét”. Most viszont minden más volt. Örömteli „felfedezésemet” azon nyomban meg is osztottam azzal a hetvenes éveiben járó édesanyával, akinek nem volt olyan szerencséje, mint a kissztapári Jani anyjának – az ő fia ugyanis odaveszett. Koporsóban hozták haza a frontról. Hogy valamelyest enyhüljenek a háborgó lelkének viharai, az ötgyerekes sziváci asszony gondolt egy merészet, és elment Vukorárra.  

Weiss Julianna azzal a céllal buszozott el abba a rettegett szellemvárosba, hogy felkutassa és a saját szemével lássa a fia vesztőhelyét. Azt a lövészárkot és azt a bunkert, amelyben az akkor 24 éves Jóskát valakik megölték. Alig egy hónappal Vukovár eleste után még annyi volt a csatornába dobott holttest, hogy annak vizét nem lehetett látni a tetemektől. Valamennyi hulla fej nélküli volt. (Ugyanabban az időben, amikor a fiát a frontra hurcolták, a Baranyából származó magyar nemzetiségű menyének az egész családját szó szerint kiirtották. Levágták a fejét az anyjának is, az apjának is, de még az öccsének is.) Az utcákon is megtépázott emberi testek, levágott testrészek, embercsontok hevertek. A fákon kezek, lábak, bélmaradványok lógtak. (Ahogy magamban megfogalmazom: nem teremtett Embernek való lehetett a látvány.)

Amikor már igazán belemélyedtünk a beszélgetésbe, ezt mondta: „Ne hidd azt, hogy nekünk, magyaroknak még valaha jó lesz! Minket nagyon gyűlölnek a szerbek, és ezt a gyűlölködést már nem lehet se megfékezni, se visszafordítani. Alig várják az alkalmat, hogy leszámolhassanak velünk. Mi itt két tűz között élünk. Az itteni, a vajdasági szerbek, meg a lenti szerbek közé szorítva. Mindennap várhatjuk, hogy felkoncolnak bennünket. Ez a sorsunk.”

Hogy valóban „ez a sorsunk”, arra az örökös szerb-magyar történelmi viszály alighanem legkiválóbb ismerője is lépten-nyomon figyelmeztet bennünket. Délvidéki S. Atilla vérlázító módon mellőzött és szinte teljesen a perifériára szorított, zseniális történész már számtalan esetben megkongatta a fejünk felett a vészharangot. Kitörési (betörési?) próbálkozásai nemritkán sikertelenek maradtak – köszönve a folyton-folyvást akadékoskodó és szüntelenül csak gáncsoskodó vajdasági magyar „politikai és szakmai elitnek”.

Amikor úgy másfél évvel ezelőtt először került a kezembe a 2009-ben saját kiadásban megjelent(etett) Fejezetek a rácjárások történetéből című könyve, az volt a legelső gondolatom, hogy most aztán jó magasra kell majd ágaskodnunk ahhoz, hogy az általa feltárt ismeretanyagnak legalább a legalsó rétegét elérjük és megértsük. (Sőt talán még a kis-sámli és a hokedli is elkel majd hozzá.) Azóta már tudom: ebben egészen biztosan nem tévedtem.

A Bácsgyulafalván élő, vitriolos epébe mártott tollal alkotó történész olyan profán kegyetlenséggel vágja a képünkbe (majdnem azt írtam, hogy a pofánkba) a kőkemény valóságot, a meztelen igazságot, hogy az már szinte fáj. Semmi izgalmat nem kínáló, álmosan unalmas, esős és andalító vasárnap délutánokon, a kényelmes hintaszékben hátradőlve életunt arccal, indifferens módon olvasgatni az említett kötetet egyszerűen nem lehet. Merő képtelenség. Mert amire rátalálsz – és felütheted a könyvet szinte bárakárhol –, az úgy csap kupán, hogy menten elillan a szemedből az álom.

Délvidéki S. a részben elhazudott, részben megszépített jugoszláviai/szerbiai politikai félfordulatot követően látott hozzá az addig „bölcs óvatossággal” elhallgatott úgynevezett rácjárások levéltári háttériratainak a kutatásához. S végzi a nyögve nyelősen haladó feltárási aknamunkát azóta is töretlen hittel és meg-megújuló lendülettel. Az említett könyve sziklaszilárd alapmű. Egy tömény történelmi ismeretanyag-bomba. Mellőzhetetlen és megkerülhetetlen mindazok számára, akiket valóban érdekel és foglalkoztat az ősi magyar-szerb viszály keletkezésének eredete és eddigi menete. (Bár jómagam inkább afelé hajlok, hogy a szerző múltba nézése mellett, talán inkább a jövőbe tekintése az, ami számunkra, az alacsonyabb rendűséget szimbolizáló kisebbségi sorssal megvert délvidéki magyarság megmaradása/túlélése szempontjából fontos. Mert átkozottul kemény és piszokul kíméletlen olvasmány. Egy idő után megfekszi az ember gyomrát.) Ebben a végeláthatatlan bányamunkában nem csupán jó és üdvözítő, hanem elvárható is lenne, hogy Délvidéki S. Atillának a pártját fogják és alkotó tevékenységében támogassák. Ez persze a legkülönfélébb módon lehetséges, ha létezik hozzá kellő elszántság és akarat. Mondok rögtön egy példát is:

miért nem tud (vagy nem akar, vagy nem mer) a Vajdasági Magyar Szövetség felállítani egy történészekből, plusz a téma szakavatott ismerőiből álló szakértői csoportot (de nem a kozmetikázott, megszépített, alakított, hanem) a valós múlt feltárására? Ehhez a munkához még pénz sem szükséges okvetlenül. A „szükséges rossz” egyébként is csak megront mindenkit és elront mindent. Semmi egyebet nem kellene nyújtani, csak erkölcsi-politikai támogatást. Példamutató bátorságot. De ennyire sem futja az erőnkből. Inkább gyáván lapulva, meghunyászkodva várjuk a ránk leselkedő soron következő fergeteget, vérzivatart.

Márpedig a vitás kérdéseket akkor kell letisztázni, amikor még legalább látszólagosan tartanak a békeévek. Mert vészkor(szak)ban az ilyesmire nincsen esély. Ha viszont sikerül letörölni a magyarság múltjáról a mocskolódások szennyét, akkor már mi sem leszünk oly mértékben pusztulásra ítéltek és halálra szántak, mint most.

Egy korszak attól lesz múlt, hogy a történészek megírják.

Végezetül – mintegy mementóként – álljon itt néhány sor a Fejezetek a rácjárásoktörténetéből című könyvből: „Készülj föl ember – mindenre! Ez vár a délvidéki magyarságra: az alkalomadtán megejtett vérgőzös eltöröltetés, a könyörtelen népirtás, akár hajbókol a nagyszerb hatalomnak, mint 1945 óta, akár pedig kiáll az igazáért, mint 1848-ban. Csak éppen az nem mindegy, hogy önként engedelmes nyájként hajtja-e a fejét a „bátor rác karok” gyilkos csapásai alá, vagy megpróbálja védeni magát. Időzített pokolgépen ülnek tehát a magyarok ma is, holnap is.”

Szabó Angéla

Eső esik, fölszárad - Nézd a világ apró rebbenéseit!

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmű lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy újságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Radnóti Miklós