Én az ördögtől sem félek!

A képre kattintva elérhető birodalma

Pár nappal ezelőtt olvastam egy fontos dolgot. Egy kicsit módosítottam rajta, mert megvallom őszintén, a VMSz politikája (hogy az ördögbe nem veszik észre) zsákutca. Bizonyítja, ezt a Tisza melléki községek polgármester vesztése, Kovinban a haladókkal való koalíció ect.

A képre kattintva elérhető az írás.

Még rengeteg dolgot tudnék felhozni ellenük, hogy olyan egypárt rendszert működtetnek, hogy ezt fáj néznem...

Hiába az iskolázottság, a nemzet iránt érzett elkötelezettség, ha nem vagy pártkatona, a peremre szorítanak.

Hiába vagy TUDÁSSAL MEGPATKOLVA, a párttag beszél, a te hasznos gondolataidra sor sem kerül, mert a kiírt pályázatot vagy a VMSz-es, vagy a szimpatizáns viszi, és belepusztulhatsz, akkor sem rúgsz labdába. Ez engem az RMDSz politikájára emlékeztet, ahol most kezdenek kapkodni, mert eddig fontosabb volt a megélhetési politizálás, mint a NEMZET kiemelése...

Drága Pásztor úr!

Ön megfeledkezett a nemzetről. Ön is és Korhecz is megfeledkeztek a történelmi lehetőségről, a magyarság szabadságának kiharcolásáról...

És had emlékeztessem Önöket, semmiféle szabadságról nem beszélhetünk ha igazságtalan az a "szabadság" amit maximumnak vélnek...

Attól, hogy koncepció nélkül ipi-apacsot játszik 3 képviselő a parlamentben, és önök bebetonozták magukat az MNT-be, számos alapítványba, attól még a nemzet nem áll talpra...

Nem vagyok büszke a cenzúrára, a kultúrában tett kontárkodásokra. A történelem előtt maguk viszik el a balhét a Népszínház sírbatételéért is, a magyar társulat legjobb színművészeinek ellehetetlenítéséért, szétzavarásukért...

De megfogadtam,hogy nem indítok lavinát magyarként magyarok ellen.

De egyben biztosak lehetnek.

Én (és még sokan rajtam kívül) az Ördögtől sem félünk...

Jobb egy napig szabad emberként élni, mint 100 évig rabiga alatt szenvedni!

Ferenc Péter - színművész

Kirabolnak és te hallgatsz?

Tolvajtempó

Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete) hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete. Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő, hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító „családkifosztásokat” övezi.

Így rabolnak Oromhegyesen és Zentagunarason

A mély hallgatásba burkolózó szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel, pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat. A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.

A másik eset világos nappal történt. Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból származó tekintélyesebb összeghez.

Már nem is lepődünk meg rajta

Hogy miért érdemelnek legalább említést ezek a tömören felvázolt történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra. Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból, vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás. Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna, hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben, és az eszközeik tekintetében is jelentős változások figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat. A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság. Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.

Az elhallgatás nem tesz jót az ügynek

Az említett két eset közös jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.

A legmegdöbbentőbb mégis is az, hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla, nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek. Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat. Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”, a bosszúállástól, a leszámolástól.

A bizalmatlanságuk, a kételkedésük, az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra, elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele megesett, amit a családjával műveltek.  Akkor sem, ha minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták tőle.  Mert tart a lehetséges következményektől. Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek. Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.

Tűrni kényszerülünk a végtelenségig?

A környezetünkben szinte mindenki tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni. Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég, hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük, az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis – politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik. Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre, rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple alatt. Persze csak: merő tévedésből. 

Szabó Angéla

Gondolatok a „párttevékenységi tájékoztatásról” készült elemzésről

„A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”

A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) 2013. április 29-i ülésének egyik témája a testület Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) által készített kimutatás megvitatása (és elfogadása) volt, „hogy 2012 novembere és 2013 januárja között melyik politikai párt milyen gyakorisággal szerepelt valamilyen formában a Magyar Szóban”.

A témának már az ilyen, a „párttevékenységi tájékoztatásról szóló” felvetése is vita tárgya lehetne. Ellenkezik ugyanis az újságírás alapvető szabályával, miszerint valami azért kerül a sajtóba, mert hír/esemény, illetve fontos a közösség tájékoztatása szempontjából, nem pedig azért, mert ennek vagy annak a pártnak a közleménye/tevékenysége (l’art pour l’art). És Várady Tibor állításával is, aki szerint „a pártok mindenhol a világon politikai súlyukkal összhangban szerepelnek a sajtóban”.

Egyenletes tájékoztatás?

Simon Erzsébet Zitának, az MNT tájékoztatási ügyekkel megbízott tanácsosának ismertetőjéből megtudtuk, hogy (a magyar pártok vonatkozásában) „az összes pártpolitikai tartalom 20%-a szólt a VMSZ-ről”. Az összes többi párt, vagyis „a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) 3, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) 2, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) 1, a Magyar Remény Mozgalom (MRM) pedig 1%-os részaránnyal bír(t)”. Vagyis: az utóbbi négy párt összesen 7%-ban volt jelen a Magyar Szóban – ha hinni lehet a tanácsosnak.

Egy másik (alábbi) kimutatás szerint, csak a magyar pártok vonatkozásában, a VMSZ 75,61%-ban, a VMDP 9,76%-ban, az MPSZ 6,10%-ban, a VMDK 4,88%-ban, az MRM pedig 3,66%-ban szerepel az MNT által irányított napilapban. (Nem világos viszont, hogy mit jelentenek a grafikon bal oldalán lévő – százalékkal jelölt – óriási számok.)

Ezt az aránytalanságot Simon – megintcsak a feje tetejére állítva a tájékoztatás szabályait – azzal (a badarsággal) magyarázza, hogy „a politikai pártokat súlyuknak, közigazgatási részvételüknek, közszereplésüknek megfelelő médiamegjelenítés illeti meg. Köztársasági, tartományi és helyi önkormányzati szinten a magyar pártok 142 mandátummal rendelkeznek. Ezek csaknem 92%-a a VMSZ-é. A VMDP 4, az MPSZ 2, a VMDK 1, az MRM 1%-os részaránnyal bír.”

Kell-e ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy „a Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”? Nem. El kell(ene) hinni, mivel a kimutatást az MNT Tájékoztatási Bizottsága és a Szakértői Testület (?) készítette, amelyek nyilván független, szakmai, hivatásos – és nem a VMSZ által irányított – testületek!? Nonszensz!

Simon azonban elfogultságában – vagy a nem csekély MNT-s fizetésért való megfelelési igyekezetében – tovább is megy, amikor így összegez: „A kisebb magyar pártoknak súlyukhoz és közszereplésükhöz képest 2-szer, 3-szor nagyobb teret ad a Magyar Szó, ugyanakkor a VMSZ-nek 1/6-dal kevesebbet, mint amennyi ugyanezen kritériumok szerint megilletné”. Ebből csak az következhet, hogy a VMSZ jelenlétét a Magyar Szóban tovább kell növelni, a többi pártét pedig (le)csökkenteni. Csak így lehet „kiegyensúlyozottan tájékoztatni”. Világos? Vagy nem?

Nem szerepel elégszer

A kimutatásból megtudjuk továbbá azt is, hogy a vizsgált (három hónapos) időszakban „a Magyar Szóban 44 cikk jelent meg a VMSZ elnökéről, miközben a Dnevnik (a szerb nyelven megjelenő újvidéki – B. A.) napilapban 72, azaz 64%-kal több, mint napilapunkban”. Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy Pásztor István nem szerepel elégszer a Magyar Szóban, vagyis legalább 64%-kal növelni kell a vele készült túlméretezett (és többnyire unalmas) interjúkat és (leginkább) általános monológokat.

Jó példa erre Pásztor legújabb, féloldalnyi (nagy fotóval illusztrált) beszéde a karlócai szerb nemzetgyűlés 165. évfordulója alkalmából – május 14-én – megtartott díszülésen (A Habsburgok kihasználták, kettéosztották a szerbeket és magyarokat. Magyar Szó, 2013. május 15., 4. o.).

Ügyes politikusként – miszerint „mindenkinek azt kell mondani, amit hallani szeretne” – Pásztor a beszédében említést sem tesz a szerb nemzetgyűlés magyar vonatkozásáról, annak következményeiről. Nem mondta például (Churchill idézgetése helyett) – s ennek is van üzenete –, hogy „amikor a délvidéki szerbek 1848-ban megfogalmazták a területi különállási követeléseiket, egy szóval sem említették, hogy azon a területen, amelyet kijelöltek maguknak (a mai Vajdaság – B. A.), más nemzetiségek is élnek – akiknek ugyancsak beleszólásuk lehetne abba, hogy mi történik velük, de legalább a jogaikat biztosítani kellene”1.

Az MNT ülésén jelen lévő ellenzéki (nem VMSZ-es) képviselőknek nem jutott eszükbe, hogy megkérdezzék az MNT tanácsosát: A Pásztor Istvánnal kapcsolatban megjelent 44 cikk közül hány az interjú, hány az esemény és hány az elnök úr tevékenységét/eredményeit elemző/boncoló írás. Bizonyára egy sem. Javasolni kellett volna nekik azt is, mintegy záradékként, hogy – a Dnevniktől való lemaradás pótlása érdekében – a lap lehetőleg mindennap közölje az elnök gondolatait. Ha más nem is, de ez biztosan növelné az eladott példányszámot!

Semmibe vett szabályok

A probléma lényege elsősorban nem abban rejlik, hogy melyik magyar párt hány alkalommal van jelen a Magyar Szóban, hanem a lap szerkesztéspolitikájában. Ez viszont nem felel meg a hivatásos és független újságírás elemi szabályainak sem. Ennek felelőse pedig a főszerkesztő, akit viszont a VMSZ határoz meg, az MNT pedig kinevez. Ezzel a kör be is zárult. Simon beszámolójában azonban erről már szó sem esik.

A sajtófelelős megpróbálta ugyan a lapban – nyilatkozat formájában – újramagyarázni a beszámolóját, de az írás 37 olvasója közül (május 18-ig) mindössze csak hétnek tetszett, 30-nak pedig nem2. (Ebből viszont le kellene vonnia a következtetést.)

A „párttevékenységi tájékoztatásról” szóló jelentést az MNT tagjai végül (VMSZ) szavazattöbbséggel – 22 igen, 5 nem és egy tartózkodás – elfogadták.

Nem véletlen, hogy a Napló Kör, „független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága”, 2013. március 4-i újvidéki bemutatkozásán így értékeltek: Sajtónkat a VMSZ döntő befolyása, a párbeszéd hiánya, a zártság, az autizmus, a nyomtatott sajtó színvonalának visszaesése, a megfelelő szerkesztési koncepció hiánya és „a titói időkhöz való visszatérés” jellemzi. Mindennek kárát pedig egyértelműen a magyar nemzeti közösség látja.

Bozóki Antal

__________

1 Magyarország története, 13. kötet. Gergely András: A nemzeti ébredés kora (1790 1848), Kossuth Kiadó, 2009, 84. o.

2 PESEVSZKI Evelyn: „A Magyar Szó kiegyensúlyozottan tájékoztat”. Magyar Szó, 2013. május 4. 16. o.

http://www.magyarszo.com/hu/1961/hetvege/96139/%E2%80%9EA-Magyar-Sz%C3%B3-kiegyens%C3%BAlyozottan-t%C3%A1j%C3%A9koztat%E2%80%9D.htm

Kapcsolódó (forrásként is felhasznált) írások:
1. PESEVSZKI Evelyn: A Magyar Szó ismét megosztotta az MNT-t. Magyar Szó, 2013. április 3., 1. és 4. o.

2. K.R.: Az MNT szerint nincs pártbefolyásoltság a vajdasági magyar nyomtatott sajtóban. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/15397/Az-MNT-szerint-nincs-partbefolyasoltsag-a-vajdasagi-magyar-nyomtatott-sajtoban.html, 2013. április 29. [21:11]

3. Ülésezett az MNT. http://pannonrtv.com/web/?p=58803, április 29, 2013

Pünkösd okán is -fogadjátok lelketekbe!

Oldd fel az alázottat..

Uram, ki nem bíborból csak pusztából jöttél,
hogy lelked saruját megoldva
sugározz fényt, ha galád a gáncs,
gyolcsinged palástját pajzsként terítsd ránk
és oldd fel az alázottat és bántóját egyaránt!
Adj Uram megbocsátó elmét, tiszta lelket,
és érintsd meg szívemet, hogy igazságos legyek
akkor is, ha tapos hamis ármánykodás.
Tudjam elfogadni, hogy a megbocsátás
egyetlen záloga, a rám terjesztett áldás.
Mert a kicsi nem nagy, a fehér nem fekete,
az Igazság lényegét is elfojtja, ha szürke,
hisz hamis homályt karcol az indulat ereje.
Segíts Uram, hogy láttassék a kristálytiszta való
S ne marja lelkemet az igaztalan szó.

GS (Bp, 2010. június 20)

Dr. Gundy Sarolta

A csíksomlyói búcsú

Fotó: SzegedMA

A csíksomlyói búcsú története 1444-ig nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa körlevélben buzdítja a híveket, hogy a ferencesek segítségére legyenek a templomépítésben. Az elvégzett munkáért cserébe búcsút engedélyezett. A levélben a pápa is megemlíti, hogy a hívek nagy sokasága szokott összejönni ájtatosságnak okából és gyakorta nem szűnik meg Máriát tisztelni. A székely nép Mária-kultusza valószínűleg régibb időkig megy vissza, a „napba öltözött asszony” már a kereszténység felvétele óta a nép fő pártfogója és imáinak tárgya lehetett. 1345-ben "a székelyek által legyőzött tatárok akként nyilatkoztak, hogy őket nem a székelyek győzték le, hanem a székelyek élén egy nagy lovon ülő és a kezében bárdot tartó lovag (Szent László király), aki felett egy gyönyörű koronás szép királynő (Szűz Mária) lebegett"

A búcsújárás egyik hagyománya az erdélyi katolikusok emlékezetében egy legendás csatával függ össze amikor is 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem (aki római katolikus hitben nevelkedett, majd előbb lutheránus, később református hitre tért, halála előtt pedig unitáriussá vált) Csík, Gyergyó és Kászon katolikus lakosságát erőszakkal akarta volna unitárius hitre téríteni. A legenda szerint 1567 Pünkösd szombatján János Zsigmond nagy sereggel érkezett Csíkba, hogy érvényt szerezzen akaratának. A katolikusok István gyergyóalfalvi plébános vezetésével pünkösd 

szombatján gyülekeztek Csíksomlyón.

A Tolvajos-tetői (Pasul Vlăhița) ütközet alatt az asszonyok, a gyermekek és az öregek a csíksomlyói templomban imádkoztak, kérték Babba Mária (a Szűzanyát ma is így nevezik a csángók) közbenjárását, segítségét. A hagyomány szerint legyőzik a fejedelem seregét, azóta e győzelem emlékére rendezik meg minden évben a Pünkösdi búcsút.

A hargitai csata leírásának forrásául leggyakrabban id. Cserey Farkas 1780-ból való munkájára szoktak hivatkozni, melynek címe: Geographia Mariana Regni Hungariae. Cserey Farkas munkáját eddig legpontosabban 1862-ben Nagy Imre idézte A csíksomlyói tanoda és nevelde című írásának egy jegyzeté­ben, a gyulafehérvári püspöki levéltárban őrzött eredetiből.

„A székelyek, amióta a scithiai pogányságból kitértek, mindekkorig a sokrendbeli bajok, veszedelmes idők és a fejedelmek változása között is az igaz hitben megmaradtak. Elfajulván tőle Blandrata György dögletes tudománya után az ifjú János király, arra vetemedik, hogy már becsülete sem volt már senkinek előtte, hacsak szentháromságtagadó nem volt, végzést is írva az 1566. esztendőben Szent András napjában, hogy az erdélyi birodalomban mindenek Blandrata Györgytől függjenek s a tőle választott papoktól hallgassanak, akik pedig ezeket háborítanák, mint hitetlenek, úgy büntetődjenek.. E végzés mellé nem akarának állani a csíki székelyek; kerülgeti őket János király ígéretekkel s fenyegetésekkel is, de úgysem mehetne semmire velük; felmérgelődék azért s a következő 1567. esztendőben sok fegyveres népet bocsájta rájuk, hogy erőszakosan kitérjenek az igaz hitből. Vala Alfalúban egy buzgó lelkű, istenfélő megyés pap, István nevű. Ez jobbán is felbiztatá állhatatosságra a népet. Elszánák magukat, vagyonukat és életüket a régi szent hitüknek oltalmára s halálra lőnek készebbek, mint attól elszakadásra. Azt végezték, hogy ily utolsó veszedelemben az egész nép fejenként, kicsinytől fogva nagyig, házaikat, mindenüket odahagyván, e szentképhez gyülekezzenek s egy-szívvel-lélekkel könyörögjenek az Istenhez, hogy szentséges Édesanyjának- a magyarok régi Nagyasszonyának- érdemeiért tekintse őket ilyen nagy szükségükben. Egybe is gyülekezvén ... s köszönték a boldogságos Szűzet az ő szentképében s alázatosan kérték, hogy segítené meg őket s nyerne malasztot szent Fiától a közelgő veszedelmek elhárítására. Híre érkezik azonban, hogy Udvarhely felől nyomulnának feléjük a hadak; ennélfogva kiválogatták maguk közül, valaki csak fegyvert foghatott s rendbe állították őket az ott kiterjedt szép mezőre; a fehérnépekre, az öregeknek, a gyermekeknek megparancsolták, hogy míg odajárnak, ezen helyről el ne távozzanak, hanem imádják Istent és kérjék, hogy tőlük a malasztot Anyjának érdemeiért mennyei segítségét meg ne vonja. A fegyveres nép hasonlóképpen imádkozva, eléje kezd vonulni János király hadának. Szembe találkozván, fegyverre kele közöttük a dolog, nem hagyá Isten az igaz ügyet, felülfordulának a csíkiek s a király hadának jórészét levágták, a többi nyakra főre visszaszalada. Elvégződvén a verekedés, visszafordulnak hazafelé a csíkiek mikor közelgettek volna a klastromhoz, eléjök ment az ottan maradott nép, kimondhatatlan örömmel fogadták egymást s együtt zengő dicséretekkel a templomba sietének, hol a nagyhatalmú Szűznek szép képe előtt hálát adának az Úristennek, hogy őket az igaz hit üldözőitől megmentette. Történék a dolog 1567-ben pünkösd szombatján. Annak emlékezetére most is minden esztendőben azon napon egybegyűlnek oda, de nemcsak Csíkból.A Nagyerdőn ezen ütközet helyén, az ú. n. Lónyugtató nevű helyen előbb egy kőkereszt, aztán egy fakereszt állott. Ma a csata emlékét a zárda előtti téren levő Nepomuki Szent János-kápolna homlokzatán egy kőtábla található e felírással: „ Emlékére azon győzedelemnek, melyet 1567 pünkösd szombatján ezen helyen nyert ifjabb János Zsigmond király hada ellen az maga szent hitét védelmező székely nép. Ezen alkotmányt emelte sepsiszentiványi Liber báró Henter Antal az Krisztus rendjének aranykeresztes vitéze, az apostoli királyi és császári Felség aranykulcsos híve s nemes anya Udvarhelyszék főkirálybírája. A győzelem annyira döntő volt, hogy Csíkot azután katolikus vallásában sem maga János Zsigmond, sem más nem háborgatta. Az 1591-es erdélyi országgyűlés a csíkiak vallásszabadságát törvénybe iktatta ( Erdélyi Országgyűlési Emlékek ): „ A csíkbeli klastrom több odavaló helyekkel egyűtt, miért, hogy onnét ezideig is semminemű időben a római vallás ki nem irtódott, az odabéli atyánkfiainak lelkiismeretek megnyugtatására maradjanak ezen állapotban, mint ekkoráig voltak."

– Id. Cserey Farkas: Geographia Mariana Regni Hungariae. 1780.

Fotó: Szász Attila

Wikipédia

NINCS ELŐRELÉPÉS

A Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentése

a nemzeti kisebbségi jogokról 

            A Tartományi Ombudsman – 169 oldal terjedelmű, szerb nyelven és cirill betűvel írt – 2012. évi jelentése megtalálható az intézmény honlapján1. A jelentést Muškinja Heinrich Anikó, az intézmény vezetője írta alá.

            A jelentés a 78-92. oldalon foglakozik a nemzeti kisebbségek jogaival.

            A bevezetőnek szánt rész elején – amely tulajdonképpen általános értékelés – az ombudsman megállapítja: – A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintje 2012-ben Vajdaság területén ugyan olyan, mint az előző években. Ezeknek a jogoknak a meglévő intézményes és jogi kerete továbbra is kielégítő, de a jogszabályok alkalmazása különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív – olvasható a jelentésben.

            Ez a megfogalmazás szinte szóról szóra megegyezik a 2011. évi jelentés szövegével, amely így hangzott: „A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának szintjét Vajdaság Autonóm Tartomány területén változatlannak lehet értékelni az előző évhez viszonyítva. Ezen a jogok megvalósításnak a létező intézményes és jogi kerete kielégítő, de a jogszabályok gyakorlati alkalmazása, különböző okokból kifolyólag, nem egyenletes és szelektív”.

            Ebből arra lehet következtetni, hogy a nemzeti kisebbségi jogok alkalmazása terén az elmúlt egy évben nem történt semmilyen előrelépés.

Két elemzés

            A (31 sorból álló) túlságosan általános bevezető rész után a kutatások bemutatása következik (a 78-85. oldalakon), aminek keretében az ombudsman elemezte a nemzeti kisebbségek nemzeti kisebbségek tanácsairól szóló törvény alkalmazását és a vajdasági középiskolások viszonyulását a nemzeti, illetve etnikai megkülönböztetés iránt.     

            A nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel kapcsolatban az ombudsman ezeket az álláspontokat fogalmazta meg: 

            – a törvény egyes rendelkezéseit és megoldásait részletesebben ki kell dolgozni és pontosítani (azt már nem mondja, hogy melyik rendelkezéseket és milyen irányban);

            – a nemzeti tanácsok nem használták ki teljes mértékben a törvény által előlátott illetékességüket/hatáskörüket, és hogy

            – egyes önkormányzatok különböző módon akadályozzák a nemzeti tanácsokat illetékességük/hatáskörük alkalmazásában, azzal indokolva ezt, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény nincsen összhangban a kultúra, a tájékoztatás és az oktatás területét rendező más törvényekkel.

            Az ombudsman 2011-ben (sic!) 12 vajdasági középiskolában végzett kutatást, amely szerint a legtöbb megkérdezett diák „hátrányosan megkülönböztetve érezte magát a nyelv és a kiejtés, valamint a nemzeti hovatartozás miatt”. A kutatásban alanyainak 51,1%-a szerint a legtöbben a nemzeti hovatartozás (47,7%, a nyelv (29,8%) és a szexuális irányultság miatt (28%) részesültek hátrányos megkülönböztetésben.

            A tartományi emberjogi biztos által végzett kutatásokkal kapcsolatban azonban indokolt a kérdés, mennyi tartozik ez a hatáskörébe? Az sem mellékes, hogy a szakmai intézmények bizonyára nagyobb tapasztalattal és felkészültséggel is rendelkeznek az ilyen kutatások elvégzéséhez.

           

Nincs áttekintés

            Az oktatás és a hivatalos nyelvhasználat kérdéseiről az ombudsman a jelentés 86-90. oldalán ír.

            A nemzeti kisebbségi oktatásról mindössze hét sor van a beszámolóban, vagyis egyáltalán nem ad áttekintést az itt jelentkező problémákról.

Az ombudsman most megelégszik azzal az általános megállapítással, hogy „a 2012-es évben a nemzeti kisebbségek oktatásával kapcsolatban mindössze néhány beadványt kapott”, de ez „nem arra utal, hogy ezen a területen a problémák megoldódtak”. Megemlíti ugyan, hogy „még mindig nem rendezték a nemzeti kisebbségi osztályok számára a szerb nyelv, mint nem anyanyelv tantárgy státusát”, valamint hogy „felfigyeltek bizonyos gondokra a nemzeti kisebbségi osztályok alakításával kapcsolatosan, amelyek az oktatási hálózat és költségek ésszerűsítésének következményei”. Arról viszont szó sem esik, hogy gond van a tankönyvekkel, ugyanis 34 magyar címszó hiányzik például az általános iskolai tankönyvek közül.

A hivatalos nyelvhasználatról szóló 10 sorból megtudjuk, hogy a Tartományi Ombudsmanhoz a legtöbb panasz éppen erről a területről érkezett – a nemzeti tanácsoktól és polgároktól.

A nyelvhasználattal kapcsolatos „problémák a legtöbb esetben a köztársasági szervek előtt folyó eljárásokkal kapcsolatban jelentkeznek, de kifejezettek helyi szinten is” – értékeli (túlságosan általánosan) az ombudsman. „Az eljáró hatóságok nem alkalmazzák a jogszabályokat, vagy nem helyesen értelmezik azokat, a polgárok pedig nincsenek kellő mértékben értesülve a jogaikról, ami megnehezíti a nemzeti kisebbségi polgárok hivatalos nyelvhasználati jogának megvalósítását a gyakorlatban” – áll a jelentésben.

        

Az ombudsman kiemeli, hogy „éppen ezen a területen fogadták el és alkalmazták a legtöbb ajánlását”. Arról azonban már nem szól, hogy miért nem sikerült a Tartományi Obudsmannak rábírni az újvidéki városi hatalmat a nemzeti kisebbségi nyelvek- és írásmódok hivatalos használatára vonatkozó jogszabályok alkalmazására, vagyis hogy a városi autóbuszokon a feliratokat, utcaneveket stb. ne csak szerb nyelven (cirill, de latin betűvel is), hanem a kisebbségi nyelveken (magyarul, a szlovákul és a ruszinul) is kiírják. Miért övezi – a kezdeti nekibuzdulás után – nagy csönd ezt a problémát?

            A nemzeti kisebbségi kultúráról a jelentésben szó sem esik. Vagy az már nem fontos? Itt nincsenek problémák?

Aránytalan közigazgatás

            A nemzeti tanácsok működése és a nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) a jelentés 90-92. oldalára került.

            A nemzeti tanácsok a legtöbb esetben az miatt fordultak panasszal az ombudsmanhoz, hogy „a jogszabályok a testületek működése szempontjából egyes fontos kérdéseket nem rendezik, vagy nem egyértelműen rendezik”. Ilyen kérdések például, hogy a nemzeti tanácsok kötelesek-e lefolytatni a közbeszerzési eljárást, vagy nem, és hogy lehet-e a nemzeti tanács tulajdonában ingatlan.  

            A tartományi szervekben, szervezetekben, szolgálatokban, igazgatóságokban és alapokban (a tartományi közigazgatásban) foglalkoztatottak száma az utóbbi négy évben a legkevesebb 1187 (2012) és a legtöbb 1328 (2011) között mozgott. 

A legnagyobb számú magyar nemzetiségű foglalkoztatott a vajdasági közigazgatásban 2011-ben volt (87, illetve 6,55%), a legkevesebb pedig 2012-ben (77, vagyis 6,48%), miközben a magyarok száma a tartományban 13% – a 2011-es népszámlálás szerint. Ez az arány a többi nemzeti kisebbség esetében is kedvezőtlen. Mindez arra utal, hogy a tartomány még a saját szerveiben sem képes, vagy nem hajlandó biztosítani az arányos foglalkoztatás elvét.

A tartományi közigazgatás és a magyarok2

	2009	%	2010	%	2011	%	2012	%
A tartományi közigazgatásban dolgozók száma	1232	100	1291	100	1328	100	1187	100
A magyarok száma	81	6,57%	83	6,43	87	6,55%	77	6,48%

Ez azt jelenti: nem hogy nem javult a tartományi közigazgatásban dolgozó magyarok részaránya – a 2004. évhez viszonyítva, amikor ezekben a szervekben foglalkoztatottak 6,73%-a magyar nemzetiségű volt3 –, hanem még romlott is. Ezek az adatok jól illusztrálják azt is, miként viszonyul a vajdasági hatalom a nemzeti kisebbségek részarányos foglalkoztatásának biztosításhoz a közigazgatásban.

Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a Tartományi Ombudsman a jelentésében kiemeli, hogy „az egyes nemzeti kisebbségek részvétele a tartományi közigazgatásban nem felel meg ezeknek a kisebbségeknek Vajdaság összlakosságában való részarányának”.  Már csak ezért sem, mivel ez a megfogalmazás jelen van mindegyik korábbi éves jelentésben, ami úgyszintén arra utal, hogy ezen a téren semmilyen konkrét intézkedés (az ombudsman részéről sem) a helyzet javítása érdekében nem történt. Ez is a politikai akarat hiányára utal.

Incidensek?

A Tartományi Ombudsman jelentésének csaknem a végén (a 153. oldalon), „a nemzeti kisebbségek jogainak védelme” című táblázatból tudjuk meg, hogy az ombudsmanhoz 2012-ben beérkezett panaszok közül 55 (a táblázatott kísérő szövegben a 65-ös szám szerepel), illetve az összes panasz 5,21% vonatkozott a nemzeti kisebbségi jogok védelmére. Ezek közül 22 a nemzeti alapon való megkülönböztetéssel, 12 a közéletben való hatékony részvétellel, 9 a hivatalos nyelvhasználattal, 6 a nemzeti kisebbségi oktatással, 2 a gyűlöletbeszéddel, 4 pedig más egyéb területtel volt kapcsolatos.

A jelentésében említés se nincsen a nemzeti alapú incidensekről (fizikai támadások, verekedések, zaklatások, vallási intézmények rongálása, temetők és keresztek rongálása és gyalázása, parolák/jelszavak, szlogenek írásáról, gyalázkodó jelképek rajzolása, pamfletek terjesztése), amelyekből a tavalyi évben is túlságosan sok volt.

A beszámoló egyik legnagyobb hiányossága mégis, a már elmondottak mellett, hogy még csak nem is tájékoztat a nemzeti kisebbségek jogairól szóló nemzetközi egyezmények alkalmazásáról a tartományban, ami egyébként az ombudsman jogszabályi kötelessége.

A szövegből az sem világlik ki, hogy az ombudsman a nemzeti kisebbségek jogainak megsértésekor az illetékes szerveknél kezdeményezte-e büntető, fegyelmi és egyéb eljárások indítását, hány esetben és milyen eredménnyel.

***

Az elmondottak alapján a Tartományi Ombudsman 2012. évi jelentésének kisebbségi jogokkal foglalkozó része nem érdemel pozitív osztályzatot. A Tartományi Képviselőház, az április 25-i (16.) ülésen mégis – jelekből ítélve ismét vita nélkül – fogadta el a jelentést. Úgy tűnik, a magyar képviselőket sem túlságosan érdekelte a téma4. 

Azt is felül kellene vizsgálni (ha lenne kinek), hogy a jelentés ilyen formája, ami többségében a panaszok átmesélése, megfelel-e az ombudsmanról szóló tartományi határozat követelményeinek?

Az ombudsman intézményének működése a tavalyi évben 42.667.882,73 dinárjába került a tartományi adófizetőknek. Megérte-e?

Újvidék, 2013. május 17.

Bozóki Antal

__________

1 http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/attachments/article/944/Izvestaj%20Pokrajinskog%20

ombudsmana%20za%202012.pdf

2 A táblázat a Tartományi Ombudsman éves jelentései [Godišnji izveštaj o radu Pokrajinskog ombudsmana za … godinu] alapján készült, amelyek megtalálhatók az intézmény honlapján: http://www.ombudsmanapv.org/ombjo/index.php/dokumenti/38-godinji-izvetaji5

3 Godišnji izveštaj Pokrajinskog ombudsmana za 2004. godinu. Novi Sad, decembar 2005. [A Tartományi Ombudsman 2004. évi jelentése. Újvidék, 2005] (ahttp://www.ombudsmanapv.org/dokumenti.html#2007ser honlapon).

4 Održana 16. sednica Skupštine AP [Megtartották a Képviselőház 16. ülését].Vojvodinehttp://www.skupstinavojvodine.gov.rs/?s=Vesti&mak=Vesti&iid=8346 és Virág Árpád: Munkához láthat a tartományi alkotmányjogi bizottság. Magyar Szó, 2013. április 26., http://www.magyarszo.com/hu/1952/kozelet_politika/95811/Munk%C3%A1hoz-l%C3%A1that-a-tartom%C3%A1nyi-alkotm%C3%A1nyjogi-bizotts%C3%A1g.htm

MAJD HÁROM ÉV MÚLVA, NŐNAPKOR…

Akkor szabadulhat Illés Zsolt

Elvetették két „temerini fiú” szabadlábra helyezésének kérelmét

Az Újvidéki Felső Bíróság Büntető Tanácsa 2013. április 24-én megtartott ülésén elutasította Illés Zsolt február 18-án keltezett beadványát, amelyben a fogva tartott a szabadlábra helyezését kérelmezte. Minthogy az egy hónap híján kilenc éve raboskodó „temerini fiúk”-féle ügy másodrendű elítéltje a börtönbüntetésének kétharmadát már letöltötte, jogában állt indítványozni a feltételes szabadon bocsájtását. A háromtagú (Zlata Rodić Knežević, Svetimir Popović és Tatjana Đurašković összetételű) bírói testület azonban a kérelmét megalapozatlannak találta és elvetette.

Mint ismeretes az öt temerini magyar férfit egy szerb nemzetiségű újvidéki drogárus fizikai bántalmazása miatt szándékos emberölés vádjával 2004. június 26-án letartóztatták, tíz hónappal később pedig el is ítélték. A legfőbb gyanúsított Máriás István 15 évet, Illés Zsolt 13 évet, Szakáll Zoltán és Uracs József egyaránt 11 és fél évet, Horváth Árpád pedig 10 évet kapott. Horváth és Szakáll öt hónappal ezelőtt amnesztiával kiszabadult, a másik három férfi azonban rács mögött maradt. Közülük ketten (Illés és Uracs) kezdeményezték a közelmúltban a szabadlábra helyezésüket, de mindkettőjük kérelmét elütötték.

Beadványában Illés Zsolt elsősorban arra támaszkodott és azt emelte ki, hogy az utóbbi években semmilyen formában nem vétett sem a "padinska skela-i", sem pedig a "sremska mitrovica-i" büntetés-végrehajtási intézet belső szabályai ellen és semmiféle vétséget nem követett el. Magatartása, viselkedése miatt egyszer sem marasztalták el. Az intézet vezetőivel, nevelőivel és a fegyőreivel szemben korrekt módon viselkedett. Igyekezett beilleszkedni és amint a körülmények lehetővé tették, munkát is vállalt a börtön falain belül. 2009 óta megszakítás nélkül dolgozott az egyik fémmegmunkáló műhelyben. Börtönévei alatt befejezte az általános iskolát, nemrégiben pedig kitanulta az asztalosmesterséget. A külvilággal történő kapcsolattartás kívánalmainak is igyekezett eleget tenni. Mivel ő még nem jogosult eltávozásra, ha meglehetősen ritkán is, de voltak látogatói, és havi rendszerességgel kapott élelmiszer- meg tisztálkodási szereket tartalmazó csomagot, és kapott levelet.

A büntető tanács indoklásában az áll, hogy Illés Zsolt kérelme teljességgel megalapozatlan és a végleges szabadulása 1016. március 8-ára tervezett. Az elutasítást a szakmai testület leginkább a korábbi időszakban (a büntetés letöltésének első harmadában) elkövetett vétségekkel és szabálytalanságokkal támasztotta alá. Tételesen felsorolta, hogy az elítélt a kevés híján 9 év alatt három ízben használt mobiltelefont, amely szabálysértés pedig minden egyes alkalommal büntetést vont maga után. Az ilyesmit odabent fegyelmi vétségnek minősítik. Így emiatt 2005 augusztusában 10 napi magánzárkára ítélték, 2006 áprilisában három hónapon keresztül nem kaphatott csomagot, 2007 augusztusában pedig három hónap feltételessel sikerült megúsznia a kilátásba helyezett egyhetes magánzárkát. A büntető tanács megállapította, hogy a fogoly munkaképes, ám nem dolgozik. Nincsenek munkaévei. Úgy ítélték meg, hogy a társadalomba, a hétköznapi életbe való visszailleszkedésére még nem kerülhet sor, mert bár „a viselkedése pozitív irányban fejlődik, ez a folyamat még nem fejeződött be, és a büntetés még nem érte el a célját”.

Illés Zsolt a napokban kapta kézhez az április 24-ei büntető tanácsi döntésről szóló végzést, és a következőket mondta:

- Lassan minden reményem kezd összeomlani, mint a kártyavár. Amitől pedig a legjobban féltem, íme, bekövetkezett, elütötték a feltételes szabadulásomra írt kérelmemet… Hiába törekszem és harcolok már évek óta, mert ahelyett, hogy előre haladnék, csak hátrafelé tolnak, és így az én reszocializálásom soha nem lesz teljes. Így pontosan olyan embert nevelnek belőlem, amilyen én nem szeretnék lenni. Nem tudok már mit tenni, hisz miután az iskolát befejeztem, hiába próbálok munkába állni, csak ígérgetnek, de valamiért nem engednek dolgozni. Bárhogy próbálok cselekedni vagy hallgatni, a hurok csak szorul és szorul a nyakamon… De én akkor is harcolok, és ha kell, az utolsó lelki erőmig küzdeni fogok az igazságért és azokért, akikre ugyanilyen sors vár még. 

A dolgok jelenlegi állása szerint Illés Zsolt is, Uracs József is még jó ideig a börtönben marad. A közeli szabadulásukról szőtt álmaik az elmúlt napokban szertefoszlottak.

Már ki tudja, hanyadszor…

Szabó Angéla     

Mellbevágó a hír: A legborzasztóbb, ami történhet!

Ez nem a dzsungel...

Markológépekkel és buldózerekkel bontottak le egy maja piramist Belize-ben, a köveket valószínűleg egy útépítésen fogják felhasználni – adta hírül a CNN. A Noh Mul-ban található ősi templom 2300 éves volt, szakértők szerint a történtek tragikusak és megbocsáthatatlanok.

John Morris, a belize-i Régészeti Intézet munkatársa elmondta: ez a legborzasztóbb dolog, amit az elmúlt 25 évben a belize-i régészszakmában látott. A szakértő szerint a rombolás visszafordíthatatlan, a történtek pedig „hihetetlen tudatlanságról″ tanúskodnak, írja az Index. 

Belize jó messze van. Valahol Közép-Amerikában található, egy meglehetősen fejletlen országként, s most már az is tudható róla, hogy ostoba útépítők képezik lakosságának egy részét.

Mondhatnánk, mi közünk hozzá?

A világ túlsó felén, a dzsungelben lelketlen, hányaveti melósok szétdózeroltak egy több ezer éves építményt. Útban volt, meg aztán a helyén épülő aszfaltcsíknak kellett az alapozáshoz a sok kő. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a maja piramisok kockái kiválóan megfelelnek a célnak: időszámításunk óta tartották a böhöm épületegyütteseket, kapukat, boltíveket. Autópályába beaszfaltozva még egy pár évet kitartanak – akárki mérnök megmondhatja...

Nevethetünk és szörnyülködhetünk.

De álljunk meg egy kicsit! Vajon ki emlékszik az esetre, amikor a Kishomok-Magyarkanizsa út épült és a kivitelező cég munkásai – nem analfabéta belize-i mulatt fogdmegek, hanem jobbára középiskolát végzett magyar meg szerb emberek -, minden teketória nélkül elkezdték széthordani az épülő út mellett magasodó kurgánt? Az ominózus földhányásról, mesterséges dombról elég annyit tudni, hogy korát még csak hozzávetőlegesen sem merik megítélni, de az bizonyos: a legkorábbi térképeken, a török időkben már állottak. 

Egyes szakértők szerint a kurgánok a mi kőkori építményeink. A Dél-Alföldön mutatóban maradt belőlük, mert a 21. századra a zömüket tönkretette a mélyszántás, a földműves éhség, meg a kapzsiság, ami nem figyel holmi történeti szenzációra, csak a maga hasznosítható négyzetméterét tartja számon.
Aztán valaki szólt, botrány kerekedett és az útépítők sebbel-lobbal visszatúrták a maradék földet a domb oldalába. Azóta úgy áll, kissé csonkán. Félbeharapott keleti oldala mutatja, mekkora az emberi gyarlóság. 

És nehogy azt higgyük, hogy a rossz példák fölsorolása itt megáll! 

Hisz a Szabadka-Horgos autópálya-építésénél száz tonna számra gyalulták le a rezervátumként számon tartott horgosi homokpuszta fölső rétegeit, úgy, hogy a jóljárt bizniszmenek sose hallották a nehéz szót: biodiverzitás.

Akarnak közelebbi példát?

Nincs kedvük a belize-i piramisokon sóhajtozni?

Nézzék meg mi folyik Szabadkán!

Az épített örökség, a szecesszió nem Krisztus születésekor jellemezte ugyan a tájat, de száz-egynéhány éve olyan arculatot varázsolt az észak-bácskai mezővárosok központjába, az utcákra és a terekre, hogy mai napig ezt az örökséget tudjuk fölmutatni, ha ismeretlen vetődik hozzánk.

A városházák, homlokzatok, sétáló utcák, középületek, mind-mind mirólunk, eleinkről szólnak. Azaz: csak szólnának, ha hagynánk, vagy őriznénk értékeinket. De mára egy üvegkirakat és egy betonförmedvény fölülírja a múlt csodáinak szükségességét. Bontanak mindenütt, jóvátehetetlenül megcsúfítva, ellélektelenítve a korábban oly szerethető településeink hangulatát. Törölgetik kifelé az emlékeinket.

Magyarkanizsán sorra dőlnek le az egykor oly jellegzetes nagygazdaházak, és a helyükön a kor eszement divatja szerint az építtető pénze és ízlése-ízléstelensége diktál. A kicsiny parasztházak, a tóparti romantikus utcaképek helyett gyorsan, elemekből fölhúzott ormótlan családi házak éktelenkednek, befelé húzott udvarokkal, zsebkendőnyi telkeken terpeszkedő emeletes építmények gyanánt.

Lelkesen, gondolkodás nélkül számoljuk föl önmagunkat. Mintha egy régi fényképalbumból sorra tépnénk össze a bennünket ábrázoló képeket.

Mi ez, ha nem rombolás?

Lehet, hogy nem ezer éves múltat radírozunk ki a köztudatból. Ám ha ilyen szorgalmasan, ész nélkül működünk, soha nem is lesz szükségünk ezredévnyi hagyatékra.

És röhögni fognak rajtunk mások. Teljes joggal. Lesajnálnak majd bennünket, akárcsak mi most, a balga, önsorsrontó belize-i fickókat. 

Ha így folytatjuk, még egy pár évtized és mi is a maják sorsára jutunk.

De akkor már nekünk úgyis mindegy lesz.

Ezek sem piramisok...

Pósa Károly

Feltenni a levert lécet - Magyar autonómia...

A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) programpártként már megalakulásakor, 1997 februárjának végén síkraszállt a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációjáért. E politikai doktrínája máig két pilléren nyugszik. Az egyik a kettős állampolgárság. A másik a területi elhatárolódást nem igénylő, jogszabály-alkotási és végrehajtási jogosítványokkal felruházott magyar (perszonális) autonómia, s ami ezzel együtt jár, a számaránynak megfelelő parlamenti képviselet.

Ha ezt a célkitűzést, s a VMDP 1997-ben elfogadott magyar autonómiamodelljét a ma zajló politikai folyamatokban kívánjuk tetten érni, az Ahtisaari-terv jut az eszünkbe.

Tekintettel arra, hogy ez a politikai és közjogi projektum, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa is láttamozott elvileg elfogadott alapjává vált a Belgrád-Pristina megállapodásnak is, most nem lenne más dolgunk, minthogy félretéve a kusza magyar-magyar állapotokat létrejöjjön egy Budapest-külhoni magyar megállapodás, amely alapul szolgálhatna a közös nemzetközi fellépéshez.

Ez történik? Sajnos nem. Miközben a magyar kormány szabadságharcának legérzékenyebb szakaszába lépett, a külhoni magyar nemzeti közösségek, belterjes autonómiaküzdelmeket vívnak. A Vajdaságban, Koszovó okán, ahhoz a békához hasonlítanak, amely dermedten figyeli a feje felett lépegető gólya árnyát. Várják, különösen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), mi lesz mindennek a vége? Megy a nyilatkozatháború, az óhajok és a sóhajok megvitatása. Aki ma a Vajdaságban (ha lúd, legyen kövér), nem területi autonómiában utazik, az kimarad a politikai diskurzusból. Pásztor István VMSZ-elnök hárompilléres autonómiáról beszél, amelynek megvalósítását – hogy „az érdekek ne sérüljenek” – eleve jobb időkre ígéri. Az ígéret értékét jól szemlélteti, hogy a történelmi VMDK-val vitatkozva, a párt másfél évtizeddel ezelőtt mindössze valamiféle alapelvekhez jutott el.  A modell kidolgozása ma is csak a jövő zenéje. Egyedül a VMDP hallgat, feltehetően azért, mert csak neki van hadra fogható autonómiamodellje.

Csakhogy mindez most kevés. Nem a magyarok magvas ötleteinek köszönhetően, Szerbiában olyan helyzet alakult ki, amelyben a szerb kormány fél szemmel odafigyel a helyi kisebbségekre. Arra törekszik, hogy mire a gyakorlatban is alkalmazásra kerül a Belgrád-Pristina megegyezés, saját nemzeti érdekeivel összhangban „intézményesen integrálja” az itt élő kisebbségi közösségeket. Erre elmés megoldást talált. Az egyik közismerten liberális és a kisebbségi kollektív jogokat mellőző, nyugati korifeus patronátusa alatt a szerb kormány szakértői októberre készítik a nemzeti tanácsokról szóló új törvény tervezetét. Hogy ez milyen lesz? Bizonyára nem olyan, mint amiben Korhecz Tamás, a VMSZ-es Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke reménykedik. Az MNT alkalmasint a VMSZ Koszovóval kapcsolatosan meghirdetett szilenciuma miatt hallgat. Igaz, a dél-szerbiai albánok esete egy külön történet, de ha ők vállalják a legnagyobb és legbölcsebb magyar pártot, az MNT-nek – a készülő új nemzeti tanácsokról szóló törvény ügyében – érdemes lenne velük egyeztetni. Persze érteni kell az MNT tartózkodó vezetőt is. Ők alapjában véve elégedettek a jelenlegi helyzettel, csak ne legyen rosszabb. A dél-szerbiai albánok viszont csakúgy, mint annak idején a VMDP, a nemzeti tanácsoknak tényleges politikai autonómiát követelnek.

Most ott vagyunk, ahol a part szakad. A vajdasági magyar pártok többsége a területi autonómiára vonatkozó átgondolatlan követeléseivel, úgy, hogy a modell kidolgozását is kívülről várja, saját magát köti béklyóba. Nagy hiba a vajdasági magyarok és a Koszovó párhuzamából kiindulni. Nincs nekünk gondunk a szerb „kettős mércével”! Önmagunkkal van dolgunk. Felelősen el kell döntenünk, tudunk-e közös konkrét autonómiakövetelést kidolgozni a nemzetközileg elfogadott, s a régióban már félig-meddig alkalmazásban levő Ahtisaari-terv alapján, vagy sem? Van-e ehhez észbeli erőnk, s szándékában áll-e a magyar pártoknak, hogy egységes, modellt is magában foglaló autonómiaköveteléssel feltegyék a lécet, s kilépjenek a nemzetközi politikai színtérre? Ezt a haditettet a történelmi VMDK már egyszer, a 90-es évek legelején megtette. Miért ne lehetne a szinte elfeledett és magunk által levert lécet, újra, az új követelményeknek megfelelően feltenni?

Ágoston András

Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, XI. évf., 112. szám, 2013. május 14.

A csókai egymondatos krónikája

Jóska, levelet (ÉRTESÍTÉST) hozott a posta (KKV Csóka)
Jóska, azt írtad nem szeretsz! (fizess, majd én kihordom!)
Jóska, ide ne hordj ki semmit!

Jóska, a “műanyag üvegeket” ide ne hozd!

Jóska...

Rátóton, amikor ott kitört a “demokráci(j)ó” mindenki Béla volt, meg egy Józsi,

addig Csókán mindenki Jóska volt, meg egy Béla...*

Csókán posta ládákba érdekes aláhúzott értesítés érkezett. Először nézegettem, hogy ez tréfa-e, de mivel nem először követték el az ilyen nemű “szallag-felszólítást-értesítést-informálást-megfenyegetést-feclit”, komolyan elemezni kezdtem az egy mondatos “szellemi” terméket.

Egy mondatot sem tudnak a közpénzen élő, kommunánk tisztaságáért ádáz küzdelmet folytató vállalatunk szakkáderei hibátlanul leírni. A kultúrált - szemétkihordásra szakosodott magyarjaink, de megfizettetni a semmit, az nagyon jól megy nekik...

Mivel szerbnyelven is íródott -másodfele a “feclinek” az is -hibásan! Eljött valahára a várva várt pillanat! Most örülhet a délvidéki-magyar önkormányzatnak felmagasztalt Magyar Nemzeti Tanács a kétnyelvűség szent szavának betartása érdekében tett erőfeszítései termőre terebélyesedett meszes kérgű fájának és igencsak savanyú gyümölcsének!

Narancs fáról van szó ugyebár! Igaz, a narancsunk itt Csókán, -savanyú is, meg -pici is, meg -sárga is, de nemsokára haladó narancsos-kékszínű lesz, és a mienk, csak is mienk lesz!**

A helyzet nyugaton változatlan, de itt keleten a hülyeséget már be kell keretezni. Oda jutottunk, hogy a tisztelt MNT szolgalelküségének (Csubela Ferenc után szabadon) folyamatos bizonyítása érdekében szerb ajkú hivatalnokokat “szeretnének” Ady Endre gyönyörűséges nyelvezetére megtanítani kiadvány formájában! Nem kell elfeledni, hogy előtte volt egy nyeltvanítási kisérlet is, amely kudarcba fulladt! A kommenista gyökerekből táplálkozó, jelenlegi demokrácia eukompatibilis, minden-rendszert kiszolgálói a költői kérdést teszik fel: Mi a megoldás? A megoldás, hogy magyar embereket helyezzetek pozicíóba, állami munkahelyekre, területi elv alapján, azokat a magyarokat, akik rátok voksoltak! Mi meg akik nem voksoltunk rátok, mentsetek fel e nemes, “fennköltmagasztos” hülyeségektől, no meg az adó fizetéstől, mert nekünk belőletek csak kárunk van, semmi haszon fejében! Egyszerű, mint a pofon! Fából vaskarika!

Oda jutottunk, hogy a dícső “elvtársakat” kell megtanítani az anyanyelvükre! Itt nics szégyen, nem kell rögtön bemelegedni, -a felvonulás augusztusban lesz, nem most májusban...

Egy mondatot nem tudnak hibátlanul leírni, de nagyon igyekeztek, hogy egy mondat legyen, mert minél tömörebb, annál kissebb az esélye a hibának! Az “irodalom” ezentúl a “csókai egymondatos felszólitás”-ként fogja jegyezni, mint maradandó irodalmi remekműt! (…)

A felszólitás, “ÉRTESÍTÉS” valakinek szól, mert, hogy nincs rajta, hogy kinek az szemmel látható! Gondolom én: a mélyen tisztelt szemetelő polgártárs, hölgyem, úram, barátom, barátosném, elvtársfélém, egész és felebarátom, szeretőm, ellenségem...megszólítás azért még falun is dukál! A felszólító módot nem nagybetűvel jelöljük meg, írjuk, nyomtatjuk, hanem felkiáltó jellel a végét. Tudjuk egy pontocska és rajta vesszőcske és nem hím előtaggal úgy nőies könnyedséggel (mást is írunk kettő g-vel...)! A biztosíték itt még forrósodott, de a “csókai egymondatos” mondata első felénél el is szállt! Idézem: “A műanyag üvegeket...”, no már most a “műanyag” alatt mit ért a “szerző” és az “üveg“ alatt? Nos, a műanyag üveggel való frőccsentése alkalmával keletkezett végtermék a “műanyag üveg” e logikát követve! Mélyen koncentráltam, mint a víznéző asszony! Sokáig sötétséget láttam, majd elkezdett világosodni! Látom az üdítőket, ásványvizeket flakonban, palackban...Villámlás, meg van! Polietilén-tereftalát! A népszerű PET flakon amely hőre lágyuló műanyagból készül és kristályos szerkezetű változatban is előállítható. A kristályos szerkezetű alapanyagot műszaki termékek és műszálak gyártásához, míg az amorf alapanyag a flakonfúváshoz alkalmas, amely víztiszta, fényes felületű, széndioxiddal szemben jó gázzáró tulajdonságú –ezért az élelmiszeriparban előnyösen alkalmazható! Heuréka! Megörültem, megfejetettem a “csókai egymondatos” anagrammát, de lelombozódtam! Az üveg résszel mi lesz? Elmegyek majd a vajákos asszonyhoz, aki ólmot önt a tejbe, amelynek minimális az aflatoxin tartalma, így adja majd tudtomra a megoldást!

Lépés tovább: “Május13.-án”. A “Május” a mondatban, azért lett nagybetűvel írva (gondolom én), mert Titó elvtárs májusban született, vagy nem tévesztendő össze a bohókás áprilissal és a szőke júliussal, avagy a mondat hangsúlyos részét képezi! A 13.-án is megér egy misét! A pont a szám után, pont, azt a napot jelzi, amely 13-as számnál következik. A pont lezárja, hogy ez alkalommal a 13-as szám nem babonás és nem hordoz magában rontást! E tételt megerősiti, hogy zárojelbe került a “(hétfőn)” nap!

Tehát, konkluzió***: a május 13-án (hétfőn) bekövetkező esemény nem tévesztendő össze azokkal az eseményekkel, amelyek május 13-án (pénteken) következnének be! Piroska néni nyugodtan végezheti a hetfői dolgát, csak a fekete macskára ügyeljen!

Eljutottunk a napig, de az ítélet órájáig nem! Shakespeare - “Szentíváéj álom” c. műve jutott eszembe e “csókai egymondatos” elemzése közben, nevezetesen: “Tizenkettőt szólt a vasnyelvű éjfél. Alunni hívek szellemóra ez.” E időpont lenne a megfelelő, netalán alkonyadtól pirkadatig, vagy akkor amikor a “közös-munkások” kijózanodnak? E időpont talány maradt! Leselkedő üzemmódra kell átálni, mint a Pirike néni a közhivatalnokok liliomtíprásának megfigyelési akciójában, ahol a fedőneve ibolya virág volt, de lehet, hogy rózsa volt nem emlékszem pontosan...

Következik a finálé, amikor mindenki bevonul a színpadra, a nőikórus a férfikórusokkal, juhászok, pásztorok, kondások, ácsok,kovácsok, szatócsok, szíjjártók, gölöncsérek, szélhámozók, feketézők, adószedők...meg a Józsi!

Az utolsó része a “csókai egymondatosnak”: “fogják kihordani.” E részben csúcsosodik ki Csóka szellemi magassága, amely a tibeti szerzetesek feje fölé emelkedett! Elemezzük e részt is! A “fogják” rész érthető, e részben, a “fogjuk meg és vigyétek” alapból táplálkozó munka-folyamat, amelyet vagy valaki, vagy valami fog elvégezni harmadik természeti személy részére, kalákában! A kihordani szócska a vöröslő csillag Csóka egén, a megváltás az ezernyi kínra, a húsárúgyár kálváriájára, a pásztorok elkóborolt bírkáinak visszatérési folyamatára, az MNT magyarmentő nyelvpolitikájára szerbül! Kihordani az áldott állapotban lévő asszony szokta a gyermekember társunkat, úgy jószerivel kilenc hónap alatt! Míly meghitt gondolat a szerzőtől, mennyi verejtékes, lázas éjszaka kellett e mű megalkotásához! Megoldottam, az időpont a kilences szám! Kilenc óra! Míly szép gondolat menet, amely a csókai libajárásra emlékeztet a nyári zápor után, amikor a szivárvány alatt sétálnak boldogan egyek és mások!

Következik a meghajolás, amikor is örjöng a közönség a “csókai egysoros - egymondatos” hallatán! Kiálltanak és kérik a szerzőt a színpadra, hogy vállaikon vihessék, szentként tiszteljék, az erdőben ibolyát is szedjenek neki, bár védett növény, óvni kell kaszától, pásztortól, legelésző birkától, de most a bírságot is megkockáztatják!

-A szerző; szól Józsi megszeppenten, mert ő nem szavak embere (köztünk-maradjon), de a tettek é sem, csak ő mindig ott szeret lenni! A szerző a „KKV CSÓKA”! Nagybetűvel e két szó! Csend lett! Józsi mégjobban zavarba jött. A csend kínossá vált már. A szerző sehol. A „táncikoló” kultúr-politikus mentse a menthető rázzendítteti a kórusokat és elénekelteti velük a „Süt a mama süt a pék” c. nótát...Közben lázassan keresi a KKV CSÓKÁT -Józsival karöltve, de nem találják. Az egyik rajongó beszólt: -meg lesz az amikor fizetni kell a számlát! Szerencséjére a kórusok időközben összevesztek a nótán, mert inkább a pásztorokról kellett volna zendíteni nem a pékről és mindenki sértődötten tért otthonába...

Lesz ahogyan lennie kell, de hozzám meg ne próbáljon senki „műanyag üvegeket” kihordani – behordani! Nagy az Isten állatkertje! Itt már se kerítés se állatkert...

Édös anyanyelvünk, mit köll néköd elszenvednöd!

Margit Zoltán

_________________________________________________________

Megjegzések:

KKV CSÓKA = Kommunális Közvállalat Csóka

* A legény anya 

** A tanú 

***(lat.), a logikában a következtetés (l. o.) művelete és eredménye.